„Mindenki mindig ezt hitte?” – A katolikus önképet erősítő toposzok protestáns-evangéliumi kritikája

Ha evangéliumi protestáns hívőként római katolikus egyháztagokkal (különösen is, ha az illető konzervatív vagy tradicionalista) keveredünk vitába, többnyire sémaszerűen visszatérő toposzokkal találkozunk – olyan érvekkel, tételmondatokkal, amelyeket velünk, protestánsokkal szemben szinte axiómaként hangoztatnak. Ezek azonban történelmileg és dogmatikailag erősen leegyszerűsített, sokszor manipulatív állítások, amelyeket klasszikus reformátori pozícióból viszonylag könnyű cáfolni. Nézzük sorra ezeket a tételmondatokat, majd adjunk rájuk választ, muníciót adva a protestáns hívőknek a későbbi vitáikhoz. (Csak olyan pontok kerültek be az alábbi felsorolásba, amelyekkel e sorok szerzője maga is találkozott különféle műsorokban, illetve személyes beszélgetések és viták során.)

*

„A katolikus egyház képviseli a kétezer éve töretlen, változatlan hitletéteményt, amelyet mindenkor, mindenki vallott.”

Tipikus katolikus állítás, hogy az egyház – értsd: elsősorban a római egyház – kétezer éve ugyanazt tanítja. Ebben a kijelentésben a katolikus dogmarendszer egy történetileg egyöntetű, homogén „hitletéteményként” jelenik meg, mintha az tartalmilag és formailag változatlan tömb lenne. Ez azonban tényszerűen nincs így. Még a tradicionalista katolikus irodalom is beszél „organikus dogmafejlődésről” – tehát ezt nem csak a progresszív irányzatok emlegetik –, vagyis arról, hogy a dogmák formája, fogalomkészlete és értelmezési kerete idővel változik, módosul. Reformátori nézőpontból ez beismerése annak, hogy nem létezik olyan értelemben „változatlan, kétezer éves rendszer”, ahogyan arra hivatkozni szoktak. Egyrészt a római dogmák terén folyamatos bővülést, gyarapodást látunk (hiába állítják, hogy ezek csupán explicitté válásai a korábban csak implicite vallott, de mindig is meglévő hittartalomnak), másrészt a már meglévő hitigazságokat is újraolvassák, és bizonyos pontokon radikálisan új értelmezést rendelnek hozzájuk. A tanítás terén jelentkező „fejlődés” vagy gyarapodás/bővülés ráadásul több esetben még erőltetett módon sem tekinthető szervesnek, hanem egyszerű hozzátoldás az írott kijelentéshez – gondoljunk csak a Mária-dogmákra vagy a pápai csalatkozhatatlanság dogmájára. A római egyház dogmáinak jelentős része – éppen azok, amelyek sajátos tanbéli „profilját” adják – még implicite sem tekinthető az apostoli korból származó konstrukciónak. Ennek fényében a „mindenki, mindig” formula jobb esetben jól hangzó retorikai túlzás (elég a római és a görögkeleti egyházak eltérő dogmafejlődésére gondolnunk), rosszabb esetben súlyos anakronizmus.

*

„Az apostoli jogfolytonosság elsősorban a római egyházban maradt fenn, a római hierarchia bír olyan felszentelési „lánccal”, amelyet Jézus személyéig vissza lehet vezetni.”

A katolikus érvelés alapvető problémája, hogy a szolgálatra történő „kiküldetést”, megbízatást összekeveri a „szentelési” aktushoz kapcsolt kézrátétel folytonosságával – holott a két kategória nem azonosítható egymással, és összemosásuk fogalmi hiba. A katolikus szerzők rendszerint úgy fogalmaznak, hogy a protestáns lelkészeket „csak” választják vagy megbízzák, ezért nincs az Úr Jézusig visszavezethető apostoli megbízatásuk; reformátori nézőpontból ez valójában nem cáfolat, hanem egy eltérő egyházfelfogásból következő állítás. Evangéliumi-protestáns felfogásban a lelkészi szolgálat legitim voltát az ige szerinti elhívás (belső elhívás) és ennek az egyházi közösség általi felismerése és külső megerősítése (külső elhívás) biztosítja, nem pedig egy jogi-ontológiai, kvázi „mágikus” értelemben vett, megszakítás nélkülinek tételezett szentelési láncolat. Ráadásul történeti szempontból sem bizonyítható e láncolat hibátlan folytonossága. Különösen a középkorból nem áll rendelkezésre olyan mértékű megbízható dokumentáció, amely alapján a konkrét szentelési láncolatokat rekonstruálni lehetne. A „minden püspök visszavezethető Péter apostol személyéig” típusú kép inkább naiv, idealizált konstrukció, mintsem komolyan vehető történeti állítás. A reformátori kritika szerint az egyház, illetve az egyházban lévő lelkipásztori-presbiteri-püspöki szolgálat apostoli jellege elsőrendűen doktrinális és kérügmatikus kategória – az apostoli hithez és igehirdetéshez való hűség a valódi validációs tényező, nem a püspöki kézrátétel misztifikált „átörökítő” lánca. Egy ilyen láncolat logikailag is problematikus, hiszen ha a sorban bármikor megjelenhet egy eretnek tanító – konkrétan egy püspök –, aki további eretnekeket szentel fel „érvényes” módon, ez önmagában nem teszi legitim szolgálattá az általuk hordozott tanítást. Az apostoliság mércéje tehát elsődlegesen az evangéliumhoz való hűség, nem pedig egy vitatható történeti kézrátétel-dominó.

*

„A római katolikus egyház az egyetlen igaz egyház; ezt bizonyítja az is, hogy a protestantizmus ezerfelé szakadt, és ezek az osztódással szaporodó egyházacskák mindannyian mást tanítanak, miközben mindegyik azt gondolja, hogy egyedül ő az igazság letéteményese, és mindenki más téved.”

Ismét egy túlzó, retorikailag hatásos, de teológiailag félrevezető állítással van dolgunk. Az ilyen kijelentés azt sugallja, hogy a protestáns világ sokfélesége áttekinthetetlen; hogy nincs közöttük valódi hitbéli konszenzus, csupán egyéni-egyénieskedő vélemények; és hogy – ezzel szemben – a katolikus egyház egységes, homogén tömbként létezik. Ez a kép azonban inkább polemikus toposz, mint valós helyzetleírás. Valójában szó sincs „ezerféle” egyéni vallásról; inkább néhány nagy, jól azonosítható teológiai „családról” beszélhetünk (lutheranizmus-evangélikusság, kálvinizmus-reformátusság, anglikán/episzkopális irány, illetve az ezekből kisarjadzó metodizmus, baptisták és más szabadegyházi közösségek, pünkösdi-karizmatikus irányzatok). Ezek nem önálló vallások, hanem ugyanannak a protestáns főáramnak különböző hangsúlyai. Valóban léteznek teológiai-felekezeti különbségek, de evangéliumi-reformátori alapon a protestáns egyházak között a hitelveket illetően meglepően nagy fokú egység mutatkozik. Ha a nagyobb protestáns teológiai „családok” által vallott hittartalmat nézzük, világosan látszik, hogy ugyanazokat az esszenciális alapvetéseket vallják: Szentháromság; Krisztus egy személyben való teljes istensége és embersége; Krisztus váltsághalálának helyettes bűnhődésként való értelmezése; eredendő bűn, kegyelem, újjászületés; az egyedül hit által, kegyelemből, Krisztus érdeméért való megigazítás (sola gratia, sola fide, solus Christus); a Szentírás mint hit és élet dolgában legfőbb tekintély (sola Scriptura); valamint a Krisztus rendelése szerinti – és Krisztus ígéretével összekapcsolt – két sákramentum: a keresztség és az úrvacsora. Az egyes protestáns „frakciók” közti különbségek (keresztség alanya és módja, predestináció értelmezése, eszkatológia / a végidők pontos stációi, gyülekezeti tisztségek, egyházi struktúra) ezen közös fundamentumokra épülő, másodlagos kérdések. Ha mindezek fényében egy római katolikus azt állítja, hogy a protestantizmus „ezerféle frakcióra szakadt, és ezekben mindenki mást hisz”, az nagyjából olyan durva leegyszerűsítés, mintha azt mondanánk: mivel létezik tradicionalista, karizmatikus és a II. Vatikáni Zsinat szellemiségét képviselő katolikus irány, ezért a katolicizmus is „ezerfelé szakadt”. Ráadásul a katolikus oldalon tapasztalható belső feszültségek is erősen relativizálják az „egyedül Róma őrzi az egységet” típusú identifikációt. A közelmúltban Róma kiközösítéssel sújtotta a tradicionalista SSPX-et, amely a II. Vatikáni Zsinatot integráló fősodratú katolicizmust modernista elhajlásnak minősíti. Ha valaki a protestáns sokféleséget az egyház egységét érintő veszélyes rombolásként értelmezi, következetesen ugyanezt a mércét kellene alkalmaznia a saját egyháza belső törésvonalaira is. Ehhez járul, hogy a keleti-ortodox teológia a római egyházat a teljességtől megfosztott egyházi közösségnek látja; tanbéli és egyházkormányzati tévedések miatt nem tekint rá az Egyházzal (amelyet önmagával, azaz a görögkeleti egyházzal azonosít) teljes egységben lévő közösségként. Összefoglalóan úgy is fogalmazhatnánk, hogy Róma olyan, mint egy szétfolyásra hajlamos sonka, amelyet egyre kevésbé tart egyben a ráhúzott háló – és ez a háló nem az evangélium, hanem a pápai primátus és a pápa személyének kijáró engedelmesség. Az egységet nem a közös evangéliumi alap, hanem egy centralizált, személyhez, illetve hivatalhoz kötött hatalmi struktúra próbálja fenntartani – váltakozó sikerrel.

*

„A protestánsoknál nincs felszentelt papság, így nem beszélhetünk a kenyér és a bor átváltoztatásáról. Ebből fakadóan nincs érvényes oltáriszentség és eucharisztia sem, hiszen – lévén a lelkipásztorok nem papok – képtelenek áldozatot bemutatni.”

Habár ez az érvelési lánc logikusnak tűnik, legfeljebb a tridenti rendszer logikáján belül az, és nem a Szentíráson – Isten írott kijelentésén – alapszik (a Zsidókhoz írt levél egésze pontos, szabatos cáfolatként szolgálhat). A gondolatmenet valójában a Tridenti Zsinat határozataiból és az azokból levezetett következtetésekből építkezik; ha van tridenti értelemben vett külön „egyházi rend”, akkor van áldozat, amit be kell mutatni; ha pedig nincs ilyen papi rend, akkor – katolikus logika szerint – csak „emlékvacsoráról” beszélhetünk, amely viszont nem szentség, hanem valós tartalom nélküli vallásos performansz. A Szentíráson alapuló reformátori-protestáns értelmezés szerint az újszövetségi egyházban nincs külön papi rend, mert Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes főpapi szolgálata (Ő, mint főpap, önmagát mutatta be tökéletes áldozatul az Atyának) minden hívő számára közvetlen hozzáférést biztosít Istenhez. A főpapi szolgálat egyedül Krisztushoz kötött, nem pedig egy külön kaszthoz, amely saját áldozatot mutat be a hívek helyett. És bár külön papi-klerikusi rend nincs, de minden Krisztusban hívő emberre kiterjedő „általános papság” van. Minden újjászületett hívő ennek a „királyi papságnak” a része, hiszen – ahogy a református úrvacsorai kérdésre adott ígéret is megfogalmazza – „élő, szent és Istennek kedves áldozatul” ajánlja fel magát Krisztus követésében. Az úrvacsora érvényessége így nem valamiféle képzelt, ontológiailag elkülönült papi rendtől függ, hanem Krisztus ígéretétől és az Írás szerinti gyülekezeti cselekménytől. A szentségi valóságot nem a pap „mágikus” státusza, hanem Krisztus rendelése és ígérete hordozza. Természetesen lényegesek a Krisztus által rendelt szolgálati tisztségek – presbiter, lelkipásztor, tanító –, akik az ige hirdetéséért, tanításáért és a sákramentumok kiszolgáltatásáért felelnek. Protestáns értelmezés szerint a katolikus „pap” – bármennyire is hisz saját papi státuszában – ontológiailag nem pap, szerepe pedig egy ceremoniális „áldozatbemutatás” imitációja. A mindennapi gyakorlat szempontjából ennek az a konzekvenciája, hogy Krisztus határozott parancsával szemben az esetek túlnyomó részében az úrvacsorát csonkán, csak egy szín alatt szolgáltatja ki, újra és újra az engedetlenség aktusát ismételve. Itt nem pusztán árnyalatnyi különbségekről, hanem súlyos, tartós tévelygésről beszélünk. Krisztus keresztáldozata ugyanis egyszeri, befejezett, lezárt és tökéletes áldozat. Nem ismételjük meg (senki sem képes erre), hanem hittel megragadjuk. Az úrvacsora ennek az áldozatnak a jele és pecsétje – ha az Írás szerint, a hirdetett igével összekapcsolva, a gyülekezet közösségében, a megfelelő rendben történik.

*

„A katolicizmus ősi, és mint ilyen, sokkal régebbi, mint a reformátori teológia és a protestáns egyházak. Ami régebbi, az igazibb, hitelesebb.”

Történetileg igaz, hogy a reformátori-protestáns egyházak a 16-17. században szerveződtek önálló felekezeti formába, de az a szembeállítás, miszerint a katolicizmus „ősi”, a protestantizmus pedig „új”, egyszerűen félrevezető és anakronisztikus. A protestantizmus ugyanis magát a biblikus, katolikus (egyetemes), apostoli, „ősi” hitből eredezteti, ehhez kívánt – és kíván ma is – újra meg újra visszatérni; eleve ezzel a programmal lépett fel. Ráadásul az „ősi” és az „új” önmagában nem teológiai-minőségi kategória, hiszen ami régebbi, az nem szükségszerűen igazabb vagy hitelesebb, azaz biblikusabb. Már az ősegyházban és óegyházban is léteztek tévtanítások, ilyen alapon ezeket is nagy becsben kellene tartanunk. Éppen ezért az, ami szervezeti-intézményi értelemben újabb, automatikusan nem kevésbé biblikus. A keresztyén hit szempontjából a döntő mérce nem egy intézmény kora, hanem az apostoli hithez való hűség és ragaszkodás. A protestánsok újra meg újra elmondják, hogy Luther, Zwingli, Kálvin és más reformátorok nem egy „új vallás” megalkotásán fáradoztak, hanem az egyetemes egyházat kívánták visszavezetni a forráshoz, az evangéliumhoz. Nem véletlen, hogy a reformátori hitvallások (Ágostai Hitvallás, II. Helvét Hitvallás, stb.) a Szentíráson túl expliciten hivatkoznak az ősegyházra és az egyházatyákra. Magának a „reformáció” szónak is ez a lényegi tartalma, amit sokan félreértenek, amikor „hitújításnak” értelmezik; nem egy új hit konstruálását, hanem egy deformálódott, emberi rendelkezésekkel eltorlaszolt vallás megtisztítását és az ősi, krisztusi hithez való visszatérést jelöli. De a katolicizmus „ősiségéről” szóló toposz nemcsak elvi szinten problematikus, hanem történetileg sem áll meg abban a formában, ahogyan gyakran hivatkoznak rá. Mintha a katolikus egyház ősiségét Péter utódainak globális primátusa biztosítaná intézményes módon. Igaz, hogy Róma püspöke már az ókorban is fontos szerepet játszott, és a nyugati egyház története szorosan összefügg a pápai tiszttel. Ugyanakkor a ma ismert Római Katolikus Egyház egy hosszú, többrétegű történeti folyamat eredménye, amelyet nem lehet egyszerűen biblikus gyökerű, „organikusan” a Szentírásból kinövő alakzatként leírni. Sokkal inkább egy sajátos intézményi-dogmatikai evolúció végtermékéről beszélhetünk (megszilárduló pápai primátus, középkori arisztoteliánus skolasztika és egyházjog, Tridenti Zsinat, I. Vatikáni Zsinat, II. Vatikáni Zsinat). A jelenlegi római egyház így egy jellegzetes történeti képződmény, és semmiképp sem az első századi, apostoli egyház változatlan továbbélése vagy „egyenes ágú” leszármazottja.

*

„Luther azt mondta, hogy higgy erősen, és vétkezz bátran.”

A katolikus fél – legalábbis egyes római katolikus szerzők és apologéták – ezzel a Luthernek tulajdonított szentenciával szereti lejáratni az egyedül hit által való megigazulás tantételét, mintha az erkölcsi féktelenség felmentését jelentené. Való igaz, hogy Luther mond hasonlót, de a mondat kontextusának vizsgálata egészen más fényt vet erre a felszólításra. A sorok egy Philipp Melanchthonnak címzett levélből származnak, amelynek hangvétele egyértelműen lelkigondozói-pásztori. Luther a túlságosan bizonytalan, tépelődő, szorongásra hajlamos barátját bátorítja arra, hogy ne egy steril, kitalált vagy képzelt kegyelemben, hanem a valóságos, konkrét bűnöket eltörlő kegyelemben bízzon. Luther így ír: „Ha a kegyelem prédikátora vagy, akkor ne kitalált, hanem valódi kegyelmet hirdess; de ha a kegyelem valódi, akkor valós, ne kitalált vétkeket töröljön el! Isten nem üdvözíti az álbűnösöket. Légy bűnös és vétkezz bátran, de még bátrabban higgy és örülj Krisztusban, aki legyőzte a bűnt, a halált és a világot.” Hiba lenne tehát Luther e kijelentését úgy olvasni – arról a Lutherről beszélünk, aki a leghatározottabban lépett fel a képmutató szerzetesek és papok (hirdetett szavaikkal élesen szembemenő) életmódjával szemben –, mintha itt direkt vétkezésre buzdítana, vagy egy folyamatos bűnelkövetésre szóló programbeszédet fogalmazna meg. Ezt a kontextust erősíti például az is, hogy Luther híres 95 tételének első pontja így hangzik: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: ‘Térjetek meg!’ – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.” Nehéz lenne egy olyan teológust „bűnre sarkalló” személyként ábrázolni, aki az egész keresztyén életet bűnbánatként és megtérésként definiálja. Egyszerűen vagy tudatlanságon alapuló, vagy tudatosan rosszindulatú karikatúra Lutherből olyan figurát faragni, aki mintegy „engedélyt ad a féktelenségre”. Luther sorai sokkal inkább arra utalnak, hogy a görcsösen hajszolt, perfekcionista álszentség megöli az Isten Krisztusban adott kegyelmében való megnyugvást, megrabolja a belső békességet – márpedig éppen a kegyelem megtapasztalása lenne a megszentelt élet legfőbb indítéka és motorja. A Schmalkaldeni cikkekben Luther így ír az igazi megtérés kezdetéről: „Így kezdődik az igazi megtérés. Az embernek meg kell hallania ezt az ítéletet: valamennyien semmik vagytok, akár nyilvánvaló bűnösök, akár szentek vagytok! Mindnyájatoknak meg kell változnotok, és másként kell cselekednetek, mint amilyenek most vagytok és ahogyan most cselekesztek! Lehettek akárkik és akármilyen nagyok, bölcsek, hatalmasok és szentek, amint akarjátok, itt senki sem igaz (…). De a törvénynek ezzel a szolgálatával az Újtestamentum nyomban összekapcsolja a kegyelemnek azt a vigasztaló ígéretét, amelyben hinnünk kell. Ebben az értelemben mondja Krisztus a Mk 1,15-ben: »Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!«, azaz változzatok meg, cselekedjetek másként, és higgyetek ígéretemben.” Luther Kis és Nagy Kátéját éppen azért írta, hogy az igaz hitből fakadó megszentelt életre tanítsa az igencsak tudatlan népet – nehéz ezt úgy interpretálni, mintha az etikát leértékelné, vagy érdektelennek tekintené. Aki tehát úgy olvassa Luther „vétkezz bátran” mondatát – és általában a „sola fide” tant –, mintha az a megszentelődés ellen szólna, valójában nem érti, hogy Luther nem az új élet ellen szólal fel, hanem a soteriológia biblikus rendjét akarja tisztázni. Eszerint Isten egyedül Krisztus érdeméért, a Krisztusba vetett hit által fogad el igaznak; de ez az igaz hit nem marad terméketlen, hanem a szentségre való törekvésben, az Isten szavának való engedelmességben mutatkozik meg.

*

„A teológiai liberalizmus és a bibliakritika protestáns találmány, és mint ilyen, egyenlő a protestantizmussal.”

Itt megint egy jól hangzó, ámbár fogalmi tekintetben mégiscsak pontatlan azonosítással van dolgunk, amely egy iskola történeti eredetéből próbál meg egy teljesen téves azonosságot levezetni. Történetileg igaz, hogy a klasszikus liberális teológia protestáns közegben született (18–19. század, Schleiermacher, Ritschl stb.), de ebből nem következik, hogy azonos lenne magával a protestantizmussal, vagy hogy kizárólag protestáns jelenség lenne – a teológiai liberalizmus, sőt annak „vadabb” vadhajtása, a progresszív teológia a szó legszorosabb értelmében ökumenikus jelenség. Ez rögtön nyilvánvalóvá válik, ha megvizsgáljuk, mi volt a teológiai liberalizmus célja, nevezetesen a hagyományos keresztyén tanítás „adaptálása” a „modern ismeretekhez” és „értékekhez”, gyakran úgy, hogy közben a hit természetfeletti elemeit gyakorlatilag kiszanálta. Ugyanakkor a történelmi protestantizmuson belül a liberális-progresszív irányzat egy erősen kritizált, határozottan elutasított vonulat. A 17–18. századi lutheránus és kálvinista ortodoxia skolasztikus precizitással formalizálta a bibliai-reformátori tételeket, hangsúlyozva a Szentírás tévedhetetlenségét és elégségességét (nemcsak a liberalizmussal, hanem a katolicizmussal szemben is). A 19–20. században a konzervatív protestantizmus (előbb a protestáns fundamentalizmus, később az evangéliumi keresztyénség) a liberálissá váló fősodratú protestantizmus alternatívájaként szervezte újjá magát. Ezekben a körökben – amelyek ma is a protestantizmus meghatározó részét adják – a teológiai liberalizmus és a progresszív teológia nem valamiféle „saját arculat”, hanem vitatott és hevesen elutasított irány, lényegét tekintve eretnekség. A liberalizmus „ökumenikus” karaktere is jól látható, hiszen a 19. századtól kezdve a katolicizmuson belül is megjelennek a modernizmus és a teológiai liberalizmus formái (II. Vatikáni Zsinat egyes radikális irányai, Hans Küng és mások). Legfeljebb a teológiai liberalizmus protestáns genealógiájáról beszélhetünk, de semmiképp sem azonosíthatjuk a protestantizmust a teológiai liberalizmussal vagy a progresszív teológiával. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a bibliakritika módszer, és nem felekezet. A modern tudományos bibliakritika – forráskritika, forma- és redakciókritika, történetkritika – valóban a protestáns egyetemek közegéből indult útjára, de ez részben intézménytörténeti, nem pusztán dogmatikai kérdés, és elég gyorsan „ökumenikus eszközzé” vált. Evangéliumi-protestáns nézőpontból a bibliakritika (amely nem a Biblia „kritizálását” jelenti) önmagában sem nem jó, sem nem rossz, csak egy módszer. A döntő kérdés az, milyen előfeltevésekkel és milyen dogmatikai keretben használják. Egyenlővé tenni tehát a protestantizmust a liberalizmussal nagyjából olyan leegyszerűsítés, mintha a teljes katolicizmust azonosítanánk a modernizmussal. Jóllehet Ferenc pontifikátusa óta – gondoljunk csak a Fiducia supplicansra, az Amoris laetitiára stb. – a fősodratú katolicizmus alakulását szemlélve ez az azonossítás talán már nem is áll nagyon távol az igazságtól.