Luthert gyűlölni és Luther cipőjében járni – a tradicionalista katolicizmus tragikomédiája

Talán a cím elsőre furcsának tűnhet mind a protestáns, mind a római katolikus olvasók számára. Joggal. De – ahogy a pogány Cicero mondotta volt bölcsen – Historia est magistra vitae (a történelem az élet tanítómestere), és most valóban igazolja a cím által kifejezni kívánt tartalmat.

Miről is van szó? Kezdjük az elején: az SSPX (Szent X. Piusz Papi Testvérület) egy tradicionalista katolikus papi társaság, amelyet Marcel Lefebvre érsek alapított 1970-ben Svájcban, kifejezetten a II. Vatikáni Zsinat utáni reformokkal szembeni ellenállásként. Püspökei, papjai a zsinat előtti, tridenti latin misét celebrálják, a zsinati tanítás több elemét (különösen az ökumenizmust, vallásszabadságot, liturgikus reformot) pedig erősen vitatják, sőt elutasítják. Na most az SSPX július 1-jén Écône-ban négy új püspököt szentelt pápai mandátum nélkül (állításuk szerint az egyház szükséghelyzetben van, továbbá a püspökeik már nagyon idősek és – mivel csak püspök szentelhet papot – a papszentelésük/papképzésük veszélybe került), jóllehet a Vatikán előre figyelmeztette őket, hogy ez kánonjogilag latae sententiae (önmagától beálló) exkommunikációt von maga után. Erre reagálva a vitatható meggyőződéseiről és erotikus tartalmú írásairól ismert Fernandez bíboros által vezetett Hittani Dikasztérium közleménye közölte, hogy ez – a szentelés – „skizmatikus cselekedetnek” minősül, a szentelő és a felszenteltek automatikusan kiközösítésbe estek. A Szentszék továbbá visszavonta azokat a korábbi engedményeket is, amelyek az SSPX papjainak gyóntatási és házasságkötési fakultásait elismerték.

Ez az ügy számunkra – evangéliumi keresztyének számára – azért különösen érdekes, mert egyfajta „Luther‑parabolát” rajzol elénk. Hiszen az SSPX újbóli kiközösítése – az első kiközösítés 1988. június 30-án történt, amikor Marcel Lefebvre érsek a pápa engedélye nélkül négy püspököt szentelt fel – éppen azt látszik bizonyítani, hogy Róma végső soron nem az oly nagy áhítattal és vélt legitimációs erővel emlegetett „hitletéteménynek”, hanem a mindenkori pápa (és köre) személyének rendeli alá az „egyház” egységét. Ezzel a tradicionalisták, akaratlanul is, Luther mellett találják magukat – legalábbis, ha a vita alapstruktúráját nézzük.

Ne feledjük, hogy Luther kiközösítése a Decet Romanum Pontificem bullával lezárta annak lehetőségét, hogy a reformáció – amely katolikus egyházon belüli reformmozgalomként indult, és nem a római egyháztól való elszakadásként – pusztán benső megújulási kezdeményezés maradjon. Ez a X. Leó pápa által 1521. január 3-án kiadott bulla formálisan eretneknek minősítette Luthert, megtiltotta vele az érintkezést, és a reformátort de facto az egyházon kívülre kényszerítette. Luther ezzel szemben arra hivatkozott, hogy lelkiismerete Isten igéjének foglya, és hogy sem nem biztonságos, sem nem helyes a lelkiismeret ellen cselekedni; vagyis egy nála és Rómánál, a római pápánál is nagyobb – sőt mindezeket megítélő – tekintélyre apellált, mégpedig az ihletett, tévedhetetlen legfőbb normára, a Szentírásra. Ha egy kicsit egészében próbáljuk szemlélni a történelmet, nem tudjuk nem észrevenni, hogy az SSPX háza táján tulajdonképpen ugyanez a séma ismétlődik, csak épp most katolikus koordináták között. Hiszen mi történik? Az SSPX püspökei, papjai és tagsága egy, a pápánál is magasabb instanciára, a szent hagyományra, a tridenti zsinatra, illetve az azt követő dogmatikai megnyilatkozásokra – a „mindig, mindenütt és mindenki által” hitként vallott tanításokra – hivatkozik. És erre mi történik, immár másodjára? Püspökszentelésüket skizmatikus tettnek minősíti Róma, pontosabban önmagától beálló (latae sententiae) kiközösítésről beszél. E kiközösítés vonatkozik úgy a Testvérület klreikusaira (püspökök, papok), mint a szervezethez formálisan csatlakozó világi hívekre. Ennek következtében – a Hittani Dikasztérium által kiadott útmutatás szerint – kánonjogi értelemben „nincsenek közösségben” az Egyházzal, nem járulhatnak érvényesen a szentségekhez a Katolikus Egyházon belül, és az SSPX papjai által kiszolgáltatott gyónás és házasság érvénytelennek minősül.

Mindezen fejlemények leleplező erővel bírnak – leleplezik a katolicizmus legbensőbb működési mechanizmusát, a római egyház strukturális origóját, ami nem más, mint a római pápához fűződő viszony. Azaz, az „egység” végső mércéje nem az ún. hitletétemény belső koherenciája, hanem az aktuális pápának tett hűségeskü és a iránta tanúsított engedelmesség – akár a római egyház hitletéteményével szemben is. Metaforikusan szólva: a hitletétemény megannyi „lapja” közül a római pápa személye és megkérdőjelezhetetlen tekintélye az az „aduász”, amely vitás helyzetben minden más lapot üt, vagyis az a végső hivatkozási pont, amely ellentmondás esetén minden más tanítást maga alá gyűr. Hiába szerepel a kiközösítésről rendelkező dokumentumokban, hogy az elítélt cselekedet mögött valójában a tradíció hiányos és ellentmondásos felfogása húzódik meg – az SSPX tagjai épp azt mondják, hogy az egyházvezetés gyurmázza kénye-kedve szerint a tradíciót –, ha e döntés jogi alapja mégiscsak az, hogy valaki pápai jóváhagyás nélkül szentel püspököket.

Így láthatóvá válik az is, hogy a „pápizmus” fogalma nem egy szemtelenkedő, polemikus megfogalmazás, hanem egy korrekt, valósághű és precíz definíció – a pápizmus magának a rendszernek a logikus következménye, hiszen az egyházhoz való tartozást végső soron a római püspök jóváhagyása szavatolja, akár a korábbi hittételeknek ellentmondva is. Aki a hitletéteményre hivatkozva „száll szembe” a mindenkori pápával, annak a hozzáállása, cselekedete óhatatlanul is „skizmatikus aktussá” avanzsálódik, függetlenül attól, hogy mennyire van összhangban az egyházi hagyománnyal. Végső soron a nagy egyházi hagyomány egyetlen tételre korlátozódik: a pápára, illetve a neki való engedelmességre. Mindez nem pusztán az újkorra jellemző torzulás, hanem régre visszanyúló jelenség. Ne feledjük, már az óegyházban is előfordult, hogy keleti püspökök tiltakoztak Róma azon igénye ellen, hogy tanbéli és fegyelmi kérdésekben egyetemes döntőbíróként lépjen fel. A reformátorok és a reformátori hitvallások szintén figyelmeztettek: a pápaság intézménye az evangélium fölé emeli magát. Ami újszerű, az az, hogy a pápaság önkénye immár nemcsak az evangélium fölé helyezi magát, hanem a saját, az evangélium fölé emelt hitletéteménye fölé is. Eszünkbe juthat a Mt 12,25: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával.”

Hogy történhet ez meg? Az SSPX tragikomikus helyzete éppen abban áll, hogy a Testvérülethez tartozók valóban az ún. római katolikus hagyományra hivatkoznak – csak éppen ezt lezárt, normatív korpusznak tekintik, amelyet meg kell védeni a modernista hitújítók támadásaival, illetve – ahogy bizonyos hazai képviselőik mondják – „a II. vatikáni zsinat utáni torzulásokkal” szemben. Ezzel szemben – amint már utaltunk rá – a Vatikán a szent hagyományt egy állandóan fejlődő, változó, dinamizálódó organizmusnak tekinti, amely nemcsak előre haladva gyarapodik, hanem visszamenőleg is sokféleképpen értelmezhető, mintegy teológiai „amőbaként”. Feltehetnénk a kérdést: miként „fejlődhet” visszamenőleg a hagyomány, ha a múltbeli dokumentumok a maguk történeti összefüggésében lezárt valóságok? A válasz így hangzik: új hermeneutikai „kulcsok” birtokában ma már másként olvassuk és értelmezzük ezeket a dokumentumokat. Így válik a „szent hagyomány” gumifogalommá.

Ez a gyakorlatot tekintve azt jelenti, hogy ugyanazon római katolikus fogalmakra – „hitletétemény”, „hagyomány”, „magisztérium” – két radikálisan eltérő hermeneutika épülhet. Az SSPX képviselői és tagjai szerint a II. Vatikáni Zsinat, az utána következő pápák és – különösen a Ferenc és XIV. Leó pontifikátusához köthető – tanbéli rendelkezések, útmutatások, nyilatkozatok és gesztusok több ponton is eltérnek a korábbi normatív definícióktók, míg a fővonalbeli katolicizmus egyszerűen azt mondja, hogy ezek az „eltérések” pusztán csak a hagyomány fejlődésének legitim fázisai. Kinek van igaza? Egyáltalán kinek a tiszte ezt eldönteni? Ha a hagyományt a katolikus egyházon belül is egymástól eltérő hermeneutikai megközelítések szerint lehet értelmezni, nem kell‑e végső soron a Szentíráshoz, mint legfőbb instanciához visszatérnünk, hogy az mondjon ítéletet a szent hagyomány fölött, ahogyan azt a reformátorok és mindmáig az evangéliumi protestáns keresztyének szorgalmazzák? Úgy tűnik, az idő minket igazolt.

Ez nem puszta „elméncekés”, elég csak végiggondolni a kérdést: a hagyományt végső soron az aktuális pápai-tanítóhivatali-zsinati értelmezés definiálja, akkor nincs olyan rögzített mérce, amely alapján egy pápa tanítása megmérhető – netán elmarasztalható – lenne. Hiszen amint megjelenik egy, a korábbi megnyilatkozásokkal szembemenő új megnyilatkozás, a rendszer reflexszerűen a „hagyomány fejlődéseként” és annak „mélyebb megértéseként” értelmezi azt.

Ez az a pont, ahol a fővonalbeli katolikus hermeneutika és a liberális-progresszív protestantizmus összeölelkezik (és talán mostanság ideológiai tekintetben ezért is közelednek egymáshoz feltűnő módon). Hiszen mit állít a liberális protestáns teológia? Azt, hogy az írott kijelentést folyamatosan a korszellem és a mindenkori etikai konszenzus fényében újra kell értelmezni. Így a Szentírás kötött szövege – és arra épülő kötött tanítások és etikai elvek – rugalmassá válik, és végső soron a modern szubjektum ítélkezik a kijelentés felett. A római modellben valami hasonló megy végbe, csak más frazeológiával: az állandóan fejlődő „hagyomány” nevében az aktuális egyházi vezetés újra és újra „lektorálja” saját múltbéli doktrinális és etikai alapvetéseit, és persze saját aktuális értelmezését tekinti a hagyomány „hiteles folytatásának”.

Nem tudom, érti-e az olvasó, hogy a pápizmus önkénye immár nemcsak a Szentírást relativizálja saját „szent hagyományával”, hanem már a saját hagyományát is felülírja annak újszerű, folyamatosan változó olvasatával. Így áll elő az a tragikomikus helyzet, hogy a saját egyházi tradíciójához következetesen ragaszkodó római katolikus bizonyos értelemben közelebb áll a konzervatív, evangéliumi protestánshoz – ha úgy tetszik, „Lutherhez” –, mint a pápához hű, ám modernista, progresszív egyházi elöljáróihoz. Természetesen ez a „közel állás” nem dogmatikai közeledést jelent (fényévnyi távolságra vannak egymástól az ekkleziológia és a sákramentum-felfogás terén), hanem csupán egyfajta „közös megtapasztalását” annak, hogy egy rögzített normához kívánnak ragaszkodni egy olyan egyházi közegben, amelyben a vezetés hermeneutikai szinten módosítja a hagyomány eddigi olvasatát.

A SSPX exkommunikálása a Római egyház testében pusztító strukturális betegség pontos és hű látlelete – és ez, paradox módon, Luther Mártont igazolja; azt a Luthert, akit aligha utál bárki jobban a tradicionalista katolikusoknál. Megmutatja, hogy magában a „rendszerben” nincs olyan benső tekintély, amely a pápai tanítást normatív módon meg tudná ítélni (tudom, az SSPX tagjai ezt úgy magyarázzák, hogy a szent hagyomány talaján állva ők képesek erre, de a gyakorlatot illetően ez akkor sem normatív, mert ők lettek szakadár csoportnak kikiáltva és nem fordítva). Luther korszakos és mélyen biblikus felismerése az volt, hogy az egyház végső tekintélye az írott Ige, és a pápának és a tanítóhivatalnak is alá kell vetnie magát az igének, ugyanis az utóbbiak nem tévedhetetlenek. Ha viszont a végső mérce a pápa – ahogy a liberális protestantizmusban a végső mérce a Szentírást értelmező szubjektum –, akkor a hagyomány is csak addig normatív, amíg a mindenkori pápa azt annak tekinti.

Dermesztő látni, milyen kérlelhetetlen dühvel rontanak rá egyes – kevésbé pallérozottnak tűnő, valóságos „fotelinkvizítor” – katolikus hívek az SSPX-re. Azzal vádolják őket, hogy engedetlenek a pápával szemben, ezért valójában nem is katolikusok, sőt nem is igazi hívők, hiszen szerintük a hit legfőbb szabálya nem más, mint a pápának való vakbuzgó engedelmesség. Talán nem túlzó az analógia: egy Testvérület-tag ma könnyen érezheti magát úgy, ahogyan Luther érezhette magát 1521. január 3-án.

Legyünk most, a végén, némileg személyesebbek a hangvételt illetően: kedves, konzervatív, hagyományhű katolikus felebarátom! A saját történetetek illusztrálja, miért volt elkerülhetetlen Luther számára, hogy végső tekintélyként a Szentírásra támaszkodjon. Luther nem szubjektív elképzeléseire, hanem a végső normára – az ihletett, tévedhetetlen Szentírásra – hagyatkozott; arra a kijelentésre, amely megelőzi az egyházat, ezért tekintélyben fölötte áll, és amelyhez az egyház hitének és gyakorlatának mindenkor igazodnia kell (Sola Scriptura!). Ti egyelőre még nem tartotok itt, mert saját hagyományotokhoz ragaszkodtok, de már szembe kerültetek azzal a rendszerrel, amelynek formálisan alárendelitek magatokat. Hiába bizonygatjátok elkeseredetten, hogy csupán a katolikus tanhagyományt véditek és kétezer év miseliturgiáját őrzitek, a jelenlegi mérce szerint nem számítotok „jó katolikusnak”, mert nem engedelmeskedtek a pápának. Fájdalmas, de rá kell ébrednetek: nem a tradicionális katolikusok képviselik az esszenciális, hamisítatlan, „hatputtonyos” római katolicizmust – és soha nem is azok fogják, akik a hagyományra (vagy bármi másra) a mindenkori pápa feletti instanciaként hivatkoznak –, hanem a pápai önkényt megtestesítő Ferenc és Leó pápák, valamint tanítóhivatali „csatolmányaik”, például Fernández bíboros.