Fundamentumok: Róma, a nemzet ellensége

Az alábbi írás szerzője James Mitchell Foster (1850–1928), amerikai református-presbiteriánus lelkipásztor. A cincinnati First Reformed Presbyterian Church, majd a bostoni Second Reformed Presbyterian Church gyülekezetében szolgált, több könyv szerzőjeként ismert. Foster tanulmánya a neves The Fundamentals: A Testimony to the Truth (1910-1915) című sorozat XI. kötetében jelent meg. Címe: „Róma, a nemzet ellensége” („Rome, The Antagonist of the Nation”). E sorozat elsődleges célja az volt, hogy a történeti-ortodox protestáns hit „alapvető igazságait” rövid tanulmányok-esszék formájában közreadja és a teológiai liberalizmussal, bibliakritikával és korabeli szkepticizmussal szemben megvédje, ilyen mód egyfajta konzervatív/protestáns identitásképző „hitvallásos” korpuszt létrehozva. Az esszé, amely a mai fül számára helyenként talán kifejezetten karcos hangvételű, konfesszionális-protestáns nézőpontból vizsgálja a római katolicizmus és a nemzet viszonyát, szervesen illeszkedve a Fundamentumok-sorozat apologetikai és polemikus karakteréhez; portálunkon e sorozat több írását is közöltük már (lásd itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt).

Róma, a nemzet ellensége

J. M. Foster tiszteletes
Boston, Massachusetts

A római katolikus egyház mind a Szentírás, mind a keresztyén történelem tanúsága szerint olyan politikai–egyházi rendszerként jelenik meg, amely egész lényegét tekintve a polgári és vallásszabadság halálos ellensége, valamint az Egyház és az állam régóta ismert ellenfele. John Milton így fogalmazott: „A pápaságot ilyen, kettős természetű dologként kell számon tartanunk, és mint ilyen, kétféle hatalmat igényel: egyházi és politikai hatalmat; mindkettőt bitorolja, sőt az egyik a másik támasza.” Tekintsünk át tehát most néhány, e megállapítást alátámasztó tényt.

RÓMA A NEMZET ELLENSÉGE, MERT A HAMISSÁGNAK ÉS BÁLVÁNYIMÁDÁSNAK OLYAN ROMLOTT ÉS ROMLÁST HOZÓ RENDSZERE, AMELY BESZENNYEZI FÖLDÜNKET

Manning bíboros így fogalmazott: „A katolikus egyház vagy a Sátán mesterműve, vagy Isten Fiának az országa” („Lectures on the Four-fold Sovereignty of God”, London, 1871, 171. o.). Nos, az utóbbi aligha állítható. Newman bíboros pedig kijelentette: „A római egyház vagy Isten háza, vagy a Sátán háza; nincs középút a kettő között” (Essays II, 116. o.). Ünnepélyesen kijelentjük, hogy semmiképp sem az előbbi. A római egyház Krisztus igaz egyházának sátáni utánzataként jelenik meg. A pogányok démonoknak áldoztak, nem Istennek; és amiként Izráel a környező népektől vette át bálványait, úgy a római pápizmus is a pogány Rómától kölcsönözte bálványimádó gyakorlatait. Amikor az északi „barbár hordák” lerohanták és feldarabolták a Római Birodalmat, a római püspök misszionáriusokat küldött közéjük a keresztyénség és a pogányság egyfajta kotyvalékát kínálva fel számukra. A pogány templomok, papok és rítusok így fokozatosan beépültek a keresztyén egyházba, s Róma egyfajta „megkeresztelt pogánysággá” vált. „Így tehát ezek a népek félték ugyan az Urat, de tisztelték bálványaikat is. Még a fiaik és unokáik is azt teszik mindmáig, amit elődeik tettek.” (2Kir 17,41). A római püspök természetesen jelentős befolyást gyakorolt rájuk, és indítványára a Nyugatrómai Birodalom elveszett egységét azzal kísérelték meg helyreállítani, hogy őt legfőbb hivatalos egyházi főként ismerték el.

A konstantinápolyi görög császár, Phókasz, nyugati hatalmának megerősítése érdekében a római püspök támogatását kereste. III. Bonifác felismerte a kínálkozó lehetőséget, és megállapodást kötött vele: amennyiben a bizánci császár egyetemes püspökként ismeri el őt, ő cserébe elismeri a császárt. Ennek a feltételnek Phókasz Kr. u. 606-ban eleget tett. A pogányok a császárokat imádták; a római katolikusok viszont a pápát részesítik az Istent megillető tiszteletben. Neki tulajdonítják Isten neveit, címeit, tulajdonságait, szavait és cselekedeteit: mindezt teológusaik, kánonjogászaik, zsinataik, sőt maguk a pápák is állították. A kánonjog tekintélye alapján a pápa a Mindenható helytartójaként jelenik meg – ez pedig felségárulás. A második parancsolat tiltja Isten képek által való tiszteletét, a római pápaság mégis átvette a pogány Róma képtiszteletét, csupán a neveket változtatta meg. Szűz Mária Vénusz helyébe lépett, Krisztus képmása pedig Jupiter helyét foglalja el. A pogány templomok bálványainak sokasága eltörpül ahhoz képest, amit ma a római székesegyházakban tapasztalhatunk. IV. Piusz pápa hívta össze a tridenti zsinatot, amely 1564-ben kiadott egy hitvallást (Professio fidei Tridentinae). E hitvallás, valamint Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának 1854-ben kihirdetett tantétele és a pápai csalatkozhatatlanság 1870-ben kimondott dogmája jelölik ki Róma mai tanrendszerének kereteit. Tekintsünk át ezzel kapcsolatban néhány ide tartozó tényt.

Róma korlátozza a Biblia használatát. Az úgynevezett Index Kongregáció adta ki az Index Librorum Prohibitorumot (azoknak a könyveknek a jegyzékét, amelyek olvasását, birtoklását, kiadását vagy terjesztését a katolikus hívek számára egyházjogi vagy erkölcsi okból tiltották vagy korlátozták/ A ford.), amelyet IV. Pius hagyott jóvá, és amelyet hosszú időn át érvényben tartottak. Ennek negyedik szabálya így szól: „Mivel a tapasztalat nyilvánvalóvá tette, hogy ha a Szent Bibliát köznyelven, megkülönböztetés nélkül mindenütt olvassák, több kár származik belőle, mint haszon, e tekintetben a püspök vagy inkvizítor ítéletét kell követni, hogy a plébánossal vagy a gyóntatóval való egyeztetés után engedélyt adhassanak a Szentírás katolikus szerzők által készített fordításainak olvasására azoknak, akikről úgy ítélik meg, hogy ebből nem káruk, hanem hitük és kegyességük gyarapodása származik (e felhatalmazást írásban kell megadni). Aki pedig ilyen felhatalmazás nélkül merészeli olvasni e Bibliákat, vagy azokat birtokolja, nem részesülhet bűnei feloldozásában mindaddig, amíg előbb át nem adja Bibliáját az illetékes egyházi hatóságnak.” (saját fordítás/ A ford.) E tilalmat későbbi egyházi nyilatkozatok is megerősítették.

XII. Leó pápa 1824. május 3-án kelt enciklikájában a következő szavakkal fordult a latin püspökökhöz: „Mi is, tiszteletreméltó testvérek, apostoli kötelességünkkel összhangban buzdítunk benneteket, hogy nyájaitokat fordítsátok el e mérgező legelőktől [ti. a népnyelvű Bibliáktól]. Intsetek, kérjetek, álljatok elő alkalmas és alkalmatlan időben, hogy a rátok bízott hívek (szigorúan ragaszkodva az Index Kongregáció szabályaihoz) meggyőződjenek arról, hogy ha a Szentírásokat mindenütt válogatás nélkül terjesztik, abból az emberek vakmerősége miatt több kár, mint haszon származik.” (saját fordítás/ A ford.) A laikusok Szentírás-olvasáshoz vezető útját tovább szűkíti IV. Pius hitvallásának (Tridenti hitvallás) második cikke: „…a Szentírást – saját értelmezése szerint kiforgatva – azon értelmezéssel szemben, amelyet az Egyház tart és tanít (amelynek feladata a szent iratok valódi értelmének és értelmezésének megítélése), vagy az egyházatyák egyhangú értelmezése ellenében, értelmezni ne merje.” (forrás: Depositum blog). Mivel azonban az „Egyház” nem ad ki minden részletre kiterjedő hivatalos kommentárokat a Szentíráshoz, és az „atyák egyhangú értelmezése” sem áll fenn egységes formában – hiszen az egyházatyák saját megközelítésük szerint magyarázták az Írásokat –, a laikusok Isten Igéjéhez vezető útja e felfogás szerint lényegében el van torlaszolva. A protestantizmus és a pápizmus (a szövegben gyakran: „romanizmus”) közötti különbség tehát ebben ragadható meg: az egyik számára a Biblia nyitott, a másik számára lezárt könyv.

A reformált egyházak a teljes Bibliát már 517 nyelvre és nyelvjárásra lefordították – vagyis a világ lakosságának mintegy háromnegyede által beszélt főbb nyelvekre –, és 300 000 000 példányban adták ki. Ezzel szemben a római egyház a Szentírást hosszú időn át a latin nyelv ketrecébe zárta. Igaz, hogy időnként egyes fordítások is megjelentek. Ilyen például a Douay–Reims Biblia: az Újszövetséget 1582-ben Reimsben, az Ószövetséget pedig 1609-ben Douay-ban adták ki; ez tekinthető Róma népnyelvű Bibliájának. A nép számára azonban olvasása korlátozott volt. Egy kiváló francia katolikus, Henri Lasserre felismerte, hogy az egyház hívei „az isteni könyvet csak töredékekben, logikai és kronológiai rend nélkül” ismerik, ezért elkészítette a négy evangélium fordítását, amelyhez megszerezte a párizsi érsek és a pápa jóváhagyását is. Az eredmény azonnali volt: 100 000 eladott példány, ami jól mutatja a francia katolikusok élénk érdeklődését e mű iránt. A korábban említett Index Kongregáció azonban hamarosan közbelépett: a pápai jóváhagyást visszavonták, a nyomtatást és az árusítást pedig azonnal betiltották arra hivatkozva, hogy egyes részek fordítása pontatlan. A latin nyelvű részleteket így biztonságosabbnak ítélték, mint a teljes Szentírást közérthető nyelven hozzáférhetővé tenni. Róma mindössze két fordítást készített, és azokat sem saját kezdeményezésére, hanem az érdeklődők kitartó igényére válaszul: ezek Ugandában és Japánban készültek. A protestánsok gyorsan növekvő száma arra késztette a római misszionáriusokat, hogy engedjenek az érdeklődők és új megtérők kérésének, és hozzáférést biztosítsanak ahhoz a könyvhöz, amelyet honfitársaik is olvastak.

Róma elfogadja az Ószövetség apokrif iratait. Az apokrifok keletkezésének háttere a következőképpen vázolható: a zsidóság jelentős része nem tért vissza a babiloni fogságból, hanem szétszórtan élt különböző országokban. Rendelkeztek a héber ószövetségi iratokkal, emellett azonban olyan későbbi keletkezésű írásokkal is, amelyek Malakiás kora után születtek, és nem bírtak azonos tekintéllyel. Kr. e. 280 körül Ptolemaiosz, Egyiptom uralkodója, zsidó rabbikat hívott Alexandriába, hogy a héber írásokat görögre fordítsák; ezzel párhuzamosan más, közkézen forgó zsidó írásokat is lefordítottak. Ezeket az alexandriai diaszpórában használták, jóllehet nem tekintették őket az Ószövetség részének. Később Nyugaton a latin nyelv fokozatosan kiszorította a görögöt, és a héber nyelvismeret hiányában a latin fordítások többnyire a görög szövegváltozat alapján készültek; ebbe a szövegkorpuszba az apokrif iratok is bekerültek. Tény, hogy az egyházatyák többsége nem tudott héberül, és a Szentírást görögül vagy latinul olvasta, ugyanakkor különbséget tett a kanonikus könyvek és az apokrif írások között. Így járt el Jeromos is, aki latin nyelvű Vulgatáját Kr. u. 404-ben héberből és arámiból (régebbi nevén: káldeusból) fordította. Hasonló megkülönböztetés figyelhető meg Philónnál és Melitónnál (Kr. u. 2. század), valamint az V. századi zsidó hagyományban (Talmud). Ugyanezt az álláspontot képviselte a nagy tekintélyű Cajetan bíboros (1518), továbbá Ximenes, a tudós római katolikus érsek, akinek a híres complutumi poliglottát (1517) köszönhetjük, valamint Jézus kortársa, Josephus is. Ágoston ugyan eltért Jeromostól az apokrifek tekintélyének megítélésében, ám mivel nem tudott héberül, e szempontból álláspontja nem tekinthető mérvadónak. A tridenti zsinat püspökei közül (szám szerint harminc) viszont egy sem tudott héberül, és közülük is csak kevesen ismerték a görög nyelvet; mindazonáltal ez a – a kérdés megítélésére teljes mértékben alkalmatlan – zsinat az apokrif könyveket Isten szent Igéjének nyilvánította, és elfogadásukat anatéma terhe alatt kötelezővé tette.

Róma a hagyományt a Szentírással azonos tekintélyűnek tekinti. A tridenti zsinat (IV. ülés) így fogalmaz: „…elismerve, hogy ez az igazság és tanítás írott könyvekben és íratlan hagyományokban maradt fenn, melyek, miután az apostolok magának Jézusnak a szájából hallották, vagy maguk az apostolok a Szentlélek indíttatására áthagyományozták, mintegy kézről kézre adva jutottak el hozzánk. (…) Az igazhitű atyák példáját követve mind az Ó-, mind az Újszövetség összes könyveit – minthogy mindkettőnek az egy Isten a szerzője –, nemkülönben a hitet és az erkölcsöket érintő hagyományokat is, mint amelyeket maga Krisztus mondott, illetve amelyeket a Szentlélek közölt, és amelyeket a katolikus Egyház szakadatlan folytonossággal megőrzött, egyenlő jámborsággal és megbecsüléssel fogadja el és tiszteli.” Az ilyen fennköltnek tűnő állítások azonban világos bizonyítékot követelnek. Hol található ez a „hagyomány”? Vajon Róma feljegyezte és rendszerezte azt? Hol lelhető fel ennek összefoglalása, és hol található a bizonyítása, hogy a hívek megvizsgálhassák? Miként ellenőrizhető, és hogyan igazolható a szükségessége? Migne abbé a zsinatok határozataiból és az egyházatyák írásaiból egy 220 vaskos kötetből álló gyűjteményt állított össze, amelyet „A katolikus hagyomány” címmel illetett; ehhez még számos más művet is hozzá kell számítanunk. Vajon ezt a hatalmas anyagot kellene átkutatnunk ahhoz, hogy Krisztusra rátaláljunk? Ez a hazugság sátáni útja.

Rómának hét szentsége van. A tridenti zsinat határozata így szól: „Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségeit nem mind a mi Urunk Jézus Krisztus alapította, avagy hogy több vagy kevesebb volna, mint hét – tudniillik a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűnbánat szentsége, az utolsó kenet, az egyházi rend és a házasság -, vagy hogy e hét közül bármelyik ne volna valódi és sajátos értelemben vett szentség: legyen kiközösítve.” (VII. ülés, 1. kánon). A zsinat a szentséget így határozza meg: „egy láthatatlan kegyelem látható alakja”, (…) amely megszentelő erővel bír. A Szentírás azonban azt tanítja, hogy: „A sákramentum olyan szent rendelés, amelyet Krisztus szerzett, és amelyben érzékelhető jelek által Krisztus és az új szövetség javai ábrázolódnak ki; ezek pecsételtetnek meg, és a Lélek alkalmazza azokat a hívőkre.” (Westminsteri Kis Káté, 92. kérdés–felelet). Eszerint az Újszövetségben két szentség van: a keresztség és az úrvacsora. A másik öt – a bűnbánat szentsége, a bérmálás, az utolsó kenet, az egyházi rend és a házasság – nem tekinthető szentségnek. E ponton a római egyház az Úr Jézus Krisztus előjogait bitorolja, aki az ő testének, az egyháznak egyedüli feje.

Róma továbbá az átlényegülés tanát vallja. A tridenti zsinat (XII. ülés, 4. fejezet) vonatkozó szakasza így fogalmaz:„…az átváltoztatás a kenyér és a bor átalakulásával jár: a kenyér teljes lényege Krisztus Urunk testének szubsztanciájává lesz, a bor teljes lényege pedig az ő vérének szubsztanciájává válik. Ezt az átváltozást a szent, katolikus Egyház megfelelően és sajátosan az átlényegülés szóval illeti.” Ehhez járul IV. Pius hitvallásának V. cikke: „az Eucharisztia áldott szentségében a kenyér és a bor átváltoztatása után a mi Urunk Jézus Krisztus, igaz Isten és ember, igazán, valóságosan és lényegileg az említett, érzékileg tapasztalható dolgok színe alatt jelen van.” E tanítás – amint egy angol érsek nemrég megfogalmazta – „egy olyan metafizikai meghatározás elfogadásától függ, amely a középkori filozófia fogalmaival van kifejezve.” Ez a keret nem más, mint Arisztotelész filozófiája, amely különbséget tesz „szubsztancia” és „akcidensek” között: a szubsztancia a belső valóság, amelyben a tulajdonságok vagy akcidensek (íz, szag, forma, szín stb.) fennállnak. Ez azonban ellentmond az érzékeink tanúságának, és olyan elképzelést eredményez, amely ésszerűtlennek tűnik, valamint az Írás tanúságával is szembemegy.

Róma a misét áldozatként mutatja be. Áldozat alatt „az istentisztelet olyan külső cselekményét értik, amelyben Istent mint az ember és minden dolog princípiumát és célját egy látható teremtmény felajánlása által tisztelik, mégpedig úgy, hogy azt egy kellően felhatalmazott szolgálattevő a megfelelő átalakulásnak veti alá” (Catholic Dictionary, 813. o.). Az eucharisztikus áldozatról a következőt olvassuk: „Minden, ami az áldozat fogalmába beleértendő, megtalálható az eucharisztiában. Megtalálható benne egy érzékelhető dolog felajánlása, nevezetesen Krisztus teste és vére a kenyér és a bor színe alatt. Megtalálható benne továbbá Krisztus, az áldozat, misztikus megjelenítése, mivel Krisztus az oltáron úgy jeleníti meg önmagát, mint aki a halál állapotában van, teste és vére misztikus szétválasztása által. Végül pedig ebben a hálaadó áldozatban Istennek felajánljuk azt a legkiválóbb ajándékot, amelyet nekünk adott, tudniillik a »Fiút, akiben kedvét leli.«” Vajon nem rettenetes vakmerőség ez? Az eucharisztikus áldozatot „a kereszt áldozatával egynek” tartják; „a kereszten és az oltáron ugyanaz az áldozat és ugyanaz a pap van jelen.” V. Pius pápa így fogalmazott: „A protestánsoknak nincs áldozatuk, mert a reformáció eltörölte a misét.” Jewel püspök régi válasza azonban ma is érvényes: „Valóban, a misét Isten kegyelmes munkája által eltörölték… Azt mondták nekünk, hogy az ő miséjükben képesek Krisztust, Isten Fiát, felajánlani Istennek, az Ő Atyjának a mi bűneinkért. Ó, istenkáromló beszéd ez, és a megváltás dicsőséges művét a legnagyobb mértékben sérti! Ilyen áldozatunk nincs. Maga Krisztus a mi Főpapunk… aki által megszenteltetünk, mégpedig Krisztus egyszeri felajánlása által, aki bűneinket elvette és a keresztre szegezte… Ez a mi áldozatunk, ez a mi engesztelő áldozatunk és az egész világért való áldozatunk. Hogyan mondhatja hát V. Pius, hogy nincs áldozatunk?”

Róma megtagadja az úrvacsorai kelyhet a laikusoktól. A tridenti zsinat e tárgyban két anatémát is kimond; elegendő ezek közül egyet idézni: „Ha valaki azt állítaná, hogy a szent katolikus Egyház nem jogos és ésszerű okoktól vezetve áldoztatja a laikusokat és a nem miséző klerikusokat csupán a kenyér színe alatt, vagy hogy e tekintetben tévedett: legyen kiközösítve.” (XXI. ülés, 2. kánon). Ez a gyakorlat szembemegy a Szentírás tanításával. A mi Urunk az úri szent vacsorát a kenyér és a bor együttes vételével rendelte el – a 15. századig mindkét elem kiszolgáltatása általánosnak is számított. A kehely laikusoktól való megvonása számos korábbi tanbéli fejlemény betetőzésének tekinthető: ilyen a jel és a jelzett dolog összekeverése, a mise engesztelő áldozattá tétele, a lelkészi szolgálat „papságként” való értelmezése, valamint az a tanítás, hogy a kenyér és a bor valóságosan Krisztus testévé és vérévé változik.

Róma a misét árucikké teszi. A papok azt állítják, hogy meghatározott számú mise által – amelyek mindegyikének megvan a maga ára – lelkeket képesek kivezetni a purgatóriumból. Nemrég Spanyolország királynője, Krisztina jelentős összeget hagyott 5 000 mise bemutatására önmagáért, majd további összeget újabb 5 000 mise celebrálására a férje lelki üdvéért. Mivel egy pap naponta csak egy misét mutathat be, e misék elvégzését falusi papok között kellett szétosztani. Újabban Brugidon abbé úgy próbált pénzt gyűjteni egy római plébániatemplom építésére, hogy fizetséget fogadott el olyan misékért, amelyeket majd csak a templom elkészülte után mutatnak be. Erősen kétséges, hogy a templom egyáltalán felépül-e, ám 260 000 mise árát már kifizették – ez nyilvánvalóan olyan mennyiség, amely messze meghaladja azt a számot, amit az abbé egész hátralévő életében valaha is teljesíthetne. Az efféle visszaélések felrázzák a keresztyén világ erkölcsi érzékét, és ráébresztik az egyházat a római egyházban munkáló törvényszegés titkára.

RÓMA A NEMZET ELLENSÉGE, MERT POLITIKAI RENDSZERE IDEGEN DESPOTIZMUS

A pogány Róma üldözte a keresztyéneket. Konstantin uralma alatt azonban „keresztyénné” lett, és megszüntette az üldözést. A névleg keresztyén Róma idővel a pápaság Rómájává alakult, és a korábbiaknál is kegyetlenebb módon lépett fel az igaz hit követőivel szemben. A pápa mintegy tizenkét évszázadon át jelentős befolyást gyakorolt Európa királyságaira. Miként jutott ehhez a hatalomhoz? Miután a pápa „egyetemes püspökként” megerősítette pozícióját, célul tűzte ki, hogy egyrészt lerázza magáról a bizánci fennhatóságot, másrészt a világi hatalmat is – ahol csak lehet – saját kezében összpontosítja. Végül elérkezett az alkalom törekvéseinek megvalósítására. Íme:

Nagy Klodvig betört Galliába, és 486-ban, a híres soissons-i csatában megsemmisítette a római légiókat. Ezt követően megalapította a frank királyságot, és a Meroving-ház első uralkodója lett. A Meroving-dinasztia kétszázötven évig regnált, mígnem helyét átvette a Karoling-dinasztia. Az átmenet folyamata a következőképpen zajlott: III. Childerich volt az utolsó Meroving-király – egy gyenge, tehetetlen uralkodó. Martell Károly volt a „majordomusa”, ami őt a hatalom közvetlen közelébe juttatta, anélkül hogy maga elfoglalta volna a trónt. A szaracénok betörtek Franciaországba, fenyegetést jelentve az egész európai civilizációra. Martell Károly 732-ben, a Tours és Poitiers közötti hét napon át tartó ütközetben megverte őket, és megszabadította Európát az iszlám „ostorától”. Ettől kezdve Franciaország tényleges kormányzása az ő kezében összpontosult. Fia és utódja, Kis Pippin, el akarta távolítani III. Childerichet, és saját magát akarta Franciaország trónjára emelni, de ehhez jogi felhatalmazásra lett volna szüksége. Ezért a római pápához fordult. Ekkor érkezett el a pápa számára a kedvező alkalom. Felajánlotta, hogy teljesíti Pippin kérését, feltéve, hogy Pippin felszabadítja a Szentszéket a bizánci uralom alól. Így hát Pippin sereget vezetett át az Alpokon, meghódította a tartományokat, bevonult Rómába, és III. Istvánt független fejedelemmé tette. 755-re a pápa a „királyok királya” rangjára emelkedett. Két kardot övezett fel, jobb és bal oldalán egyet-egyet, a világi és az egyházi hatalom jelképeként. És a pápa koronázta királlyá Pippint, Franciaország uralkodóját.

Most aztán a pápa arra törekedett, hogy felélessze a hajdani Római Birodalmat. 800-ban Pippin fiát és utódját, Nagy Károlyt Rómába hívták, és III. Leó pápa a „rómaiak császárává” koronázta. Cserébe ezért Nagy Károly elrendelte, hogy minden jövedelem tizedrészét a legszigorúbb büntetések terhe mellett az egyháznak kell beszolgáltatni. A pápának azonban további legitimációra volt szüksége hatalmi igényei érvényesítéséhez. Így keletkeztek az ún. pszeudo-izidori dekretálék, amelyeket ma már általánosan merész és szemérmetlen hamisítványoknak tekintenek, és amelyeket 847 és 853 között szövegeztek meg. Nem sokkal később, 858 táján jelent meg az ún. Constantinusi adománylevél (Donatio Constantini), amelyet ma már maguk a pápisták is hamisítványnak tartanak, mégis felhasználták – többek között I. Miklós pápa is élt vele. A rendszer tovább terebélyesedett, amikor III. Ince 962-ben „A Német Nemzet Szent Római Birodalom” királyának, Ottónak a fejére helyezte a vaskoronát; amikor III. Honorius 1073-ban rákényszerítette a cölibátust az angol papságra; amikor IV. Adorján pápa 1156-ban Írországot II. Henrik angol királynak adományozta; amikor VIII. Bonifác 1303-ban kiadta híres bulláját, az Unam sanctam-ot, amelyet IX. Pius pápa az 1864-es enciklikájában idéz, és amely mindmáig érvényes kánonjogi rendelkezés.

1. Az üdvösséghez elengedhetetlen, hogy minden emberalávesse magát a pápa tekintélyének.
2. Ez a követelmény a pápai felsőbbség tanításából következik.
3. Elítélendő minden olyan állami törekvés, amelyigényt tart az egyházi vagyonra.
4. A keresztyén fejedelmek világi hatalma nem mentesíti őket az egyház fejének való engedelmesség alól.
5. A világi (= anyagi) kardot az egyházért, a lelki kardotaz egyház által gyakorolják.
6. A világi kardnak együtt kell működnie a lelki karddal, és támogatnia kell azt.
7. A világi hatalmat a magasabb rendű lelki hatalomnak kell irányítania.
8. A lelki hatalom elsőbbséget élvez a világi hatalommal szemben.
9. A világi hatalom alá van vetve az egyházi hatalomnak mint felsőbb tekintélynek.
10. A világi hatalmat, ha helytelenül működik, a lelki hatalom jogosult megítélni.
11. Jeremiás próféta szavai („Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!”)az egyházi hatalomra, vagyis a pápára és a római egyház hierarchiájára vonatkoznak.
12. Amikor a világi hatalom letér a helyes útról, a lelki hatalom ítéli meg.
13. Az örök üdvösség elnyeréséhez mindenkinek kötelessége alávetnie magát a pápa tekintélyének.
14. A pápai felsőbbséget a világi ügyekben is érvényesíteni kell.
15. A pápa elismeri az emberi hatalmakat a maguk jogos helyén,mindaddig, amíg akaratuk nem kerül szembe Isten akaratával.

A Német Nemzet Szent Római Birodalma (a pápai felsőbbség szempontjából / A ford.) 1150 körül érte el csúcspontját, amikor IV. Adorján Barbarossa Frigyest maga alá gyűrte, és 1806-ban szűnt meg, amikor Napóleon II. Ferencet (Ferenc József Károly) lemondásra kényszerítette. Amikor 1870-ben II. Viktor Emánuel bevonult Rómába, és a Quirinalist az Olasz Királyság központjává tette (Rómát fővárossá téve/ A ford.), a pápa „a Vatikán foglyának” nevezte magát és a következő átokformulát adta ki:

„A mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, a szent kánonok tekintélyével, a szeplőtelen Szűz Mária, a mi Üdvözítőnk Édesanyja és dajkája nevében, továbbá az égi erők – angyalok és arkangyalok, trónusok, uraságok, fejedelemségek, hatalmasságok, kerubok és szeráfok – valamint minden szent pátriárka és próféta, apostol és evangélista, továbbá a szent ártatlanok nevében, akik a Bárány előtt méltónak találtattak az új ének zengésére; és a szent vértanúk és hitvallók, a szent szüzek és minden szent, együtt Isten minden szent választottjával: kiközösítjük és anatémával sújtjuk őt, és a mindenható Isten szent Egyházának küszöbéről félretesszük, hogy örökké tartó, elviselhetetlen kínokban gyötrődjék Dátánnal és Abirámmal, és mindazokkal együtt, akik ezt mondják az Úrnak, Istenünknek: „Távozz tőlünk, nem kívánjuk a te utaidat! Amiként a tüzet eloltja a víz, úgy aludjék ki az ő világossága is mindörökre. Átkozza őt az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Kárhozat legyen osztályrésze, bárhol is van: házban vagy mezőn, országúton vagy ösvényen, erdőben vagy vízen, sőt még az egyházban is. Átkozza őt Szűz Mária, Szent Mihály, Szent János, Szent Péter, Szent Pál és a szent szüzek kara. Legyen átkozott életében és halálában, evésben és ivásban, böjtben és szomjazásban, szunnyadásban és alvásban, virrasztásban és járásban, állásban és ülésben, fekvésben és kelésben, és érvágás közben is. Legyen átkozott elméjében; legyen átkozott minden képességében; legyen átkozott belül és kívül; legyen átkozott minden hajszálában; feje búbján, halántékán, homlokán és fülein; szemöldökén, orcáin, állkapcsain és orrában; metsző- és zápfogaiban; ajkain és torkában; vállain és csuklóin; karjaiban, kezeiben és ujjában. Legyen elkárhozott szájában, mellében, szívében és testének minden belső szervében. Legyen elkárhozott ereiben és ágyékában, combjaiban, csípőjében, térdeiben, lábaiban, lábfejében és lábkörmeiben. Legyen átkozott testének minden ízületében és porcikájában. Feje tetejétől talpa hajlatáig ne maradjon benne épség. Átkozza őt az élő Isten Fia, teljes fensége minden dicsőségében; és emelkedjék ellene a menny minden benne lévő hatalmával, átkozva őt és kárhoztatva őt. Ámen. Úgy legyen. Ámen.”

Miközben a pápa „haragjának poharát” kiöntötte, a porosz hadsereg Sedannál elsöpörte a franciákat, III. Napóleon megadta magát, és a Német Birodalom szilárd egységgé kovácsolódott. A pápa ezt követően kiközösítette azokat a német főpapokat, akik nem voltak hajlandók elfogadni a pápai tévedhetetlenség dogmáját. Ők azonban nem tágítottak egyházközségeikből, mire az ultramontánok erőszakkal próbálták őket eltávolítani. A német fél közbelépett, és Bismarck – a „vaskancellár” – a parlamentben kijelentette: „Nem fogunk Canossát járni – sem testben, sem lélekben!” Nem sokkal ezután, 1872. július 4‑én, a Német Birodalmi Gyűlés törvényt hozott a jezsuiták birodalomból való kiűzéséről.

Franciaország szintén követte a németek példáját: szétválasztotta az egyházat és az államot, és száműzte a szerzetesrendeket. Spanyolország ugyanígy járt el, és Portugália is ezen az úton halad. Nagy‑Britannia és az Egyesült Államok azonban továbbra is kacérkodnak a Tiberis parázna asszonyával. V. György király koronázási esküjét módosították, Írországnak pedig formális autonómiát szavaztak meg, kizárólag a Vatikán óhajának engedve. Rómának az Egyesült Államokban mintegy tizenegymillió híve van, és csaknem másfél millió szavazatot tart a kezében Boston, New York, Chicago és más nagyvárosok önkormányzataiban; a városi hivatalok kilencvenöt százalékát Róma emberei foglalják el. Az országos sajtót jezsuiták tartják ellenőrzésük alatt. A washingtoni kormány maga is „Canossát járt”, amikor az elnök Taft bírót Rómába küldte, hogy a Fülöp‑szigeteki szerzetesek ügyében* a pápával tárgyaljon. Egy különbség azonban mégis volt: míg IV. Henrik durva zsákruhában, mezítláb állt a hóban a kapu előtt három napon át, addig Taft frakkban, fehér mellényben és cipőben érkezett, és azonnal bebocsátást nyert. Az alku pedig úgy szólt, hogy a pápa követelései fejében 7 500 000 dollárt fizessenek – olyan igényekért, amelyek a szigeteken valójában 1 000 000 dollárt sem értek –, majd további 406 000 dollárt az egyházi vagyonban esett károkért, olyan lázadás leverése miatt, amelyet maguk a szerzetesek szítottak és tápláltak.

Mindezeken felül a római hitű állampolgárok alkotta tömbszavazat komoly fenyegetést jelent nemzeti választásainkat illetően. A római hierarchia több mint 300 000 000 dollár felett diszponál Amerikában. Saját plébániai iskolarendszert tart fenn, és egyre hangosabban követeli részesedését az állami iskolák közoktatási alapjából (az állami – „public” – iskolák közpénzből finanszírozott költségvetéséből – A ford.). Politikája valójában nem más, mint a képmutatás kifinomult formája. Az állam „világi jellegére” hivatkozva a hitetlenekkel és szkeptikusokkal karöltve dolgozik azon, hogy a Bibliát kiszorítsák a közoktatásból, azt állítva, hogy az állam csupán „világi társaság”, amelynek nincs joga erkölcsöt és vallást tanítani. Ugyanakkor álságos felháborodással így kiált: „Az állami iskolák istentelenek, a tananyag veszedelmes, mert világi; az erkölcs és vallás nélküli nevelés hiányos és romlott. Mi ezért építettük és tartjuk fenn plébániai iskoláinkat, hogy gyermekeink olyan nevelésben részesüljenek, amelyben az erkölcs és a vallás a maga méltó helyét és tisztét foglalhatja el; ezért – mert így tartjuk igazságosnak – követeljük, hogy az állami iskolai alapból nekünk is jusson, enyhítve a terhet, amelyet ránk helyeznek.”

E követelésekre nemzetünknek a következő választ kellene adnia: „Keresztyén állam vagyunk; az állami iskolarendszer, vagyis a közoktatás, a keresztyén polgárság nevelésének és kinevelésének az eszköze. Ezért az erkölcsöt és a vallást – amennyiben ezek a keresztyén állampolgári kötelességek teljesítéséhez szükségesek – tanítani kell az állami iskolákban, így tehát az állami iskolák fenntartására képzett közalapot nem osztjuk meg.” De amíg Gibbons bíborosnak sikerül elérnie azt, hogy Taft elnök és kabinetje, a Legfelsőbb Bíróság bírái, a szenátorok és képviselők miséken tegyék tiszteletüket a washingtoni római katolikus székesegyházban; amíg a nagy pártok a nemzeti választásokon a római tömbszavazat kegyét keresik; és amíg a Fülöp-szigeteket érintő politikai stratégiánkat ténylegesen a Vatikán határozza meg, addig Róma joggal remélheti, hogy a Fülöp-szigeteki oktatáspolitikán keresztül az állami iskolai rendszerünk felett átveheti az uralmat. Ám a mi áldott Urunk a trónon ül, és az Ő ügye végül diadalmaskodni fog.

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész-teológus

(*) A Foster tiszteletes által említett ügy történelmi kontextusa a következő: William Howard Taft – ekkor még nem elnökként, hanem jogászként és politikusként – Rómába küldött delegátusként tárgyalt a pápával a Fülöp‑szigeteki szerzetesrendek földbirtokainak rendezéséről. A Fülöp‑szigeteket, ahol a spanyol uralom alatt egyes szerzetesrendek (elsősorban domonkosok és ágostonosok) jelentős kiterjedésű területekhez jutottak, az Egyesült Államok az 1898-as spanyol–amerikai háborút követően szerezte meg. Az amerikai polgári és katonai adminisztráció számára ezek a szerzetesi latifundiumok komoly politikai és társadalmi feszültségforrást jelentettek, ezért az Egyesült Államok a Szentszékkel kötendő megállapodás útján kívánta „kivásárolni” és újrarendezni a birtokviszonyokat.