A hitvallás normativitásának válsága és a protestáns egyházak megújulásának elsődleges kérdése

Manapság egyre gyakrabban esik szó az egyház – különösen a protestáns egyházak és azokon belül is a Magyarországi Református Egyház (MRE) – megújulásáról. E diskurzusokban visszatérő módon jelenik meg az állam, illetve a mindenkori politikai hatalom és az egyház kapcsolatának kérdése mint neuralgikus pont, amely – feltételezés szerint – rendezésre szorul, és amelynek a tisztázása elvezethet a kívánt megújuláshoz.

Egy korábbi írásomban amellett érveltem, hogy már önmagában e tematikának a látványos hangsúlya is arra utal, hogy nem ez az igazi probléma. A tényleges nehézség mélyebben húzódik meg, és – a családterápiás helyzetekhez hasonlóan – éppen azt a kérdést kerülik leginkább a felek, amely feltárásra szorul. Amíg csak lehet, elhallgatják, bagatellizálják vagy elkerülik.

Viszonylag felkapott téma a misszió is, ami persze érthető. Kétségtelen, hogy ez az egyház alaptevékenysége, sőt bizonyos értelemben a „genetikai kódja”. Éppen ezért alkalmas arra, hogy egységesítő, közös alapot képező hivatkozási pontként szolgáljon, hiszen abban aligha van vita, hogy Krisztus egyháza számára központi jelentőségű a misszió. Ugyanakkor a megújulásról szóló diskurzusban gyakran egyfajta kerülő útként jelenik meg: olyan célkijelölésként, amely gyorsan túl kíván lépni a valódi problémák feltárásának fáradságos folyamatán.

Ráadásul ez a megközelítés rendszerint elmulasztja tisztázni a misszió alapfeltételét: az evangélium igazságának kérdését. Pontosabban azt, hogy az adott egyházi közösség egységesen vallja-e ezt az igazságot, valóban őrzi-e – bibliai szóhasználattal – a rábízott drága kincset, vagy pedig vélemények és meggyőződések sokaságára hullik szét. Ez utóbbi esetben a misszióban való látszólagos, elvi szintű egyetértés a gyakorlatban elkerülhetetlenül szilánkokra hullik. Tömören fogalmazva: amíg nincs tisztázva, hogy mit vallunk – éspedig közösen, egységesen és részletekbe menően –, addig a gyakorlatot illetően sem világos, hogy mit szeretnénk továbbadni, elmondani, közölni. Azaz konkrét és teljes meggyőződéssel képviselt hitvallás nélkül nincs evangelizáció és nincs misszió. Erre a kérdésre még a jelen írás végén visszatérünk.

Vigyázzunk: a „mit vallunk?” kérdését önmagában nem rendezi az a tény, hogy egy adott történelmi felekezet a múlt egy pontján hivatalosan elfogadott hitvallási iratokkal rendelkezik. Ha ugyanis nincs tisztázva, hogy ezek milyen mértékben normatívak, illetve a szövegükhöz való mennyire szoros viszonyulást igényelnek, akkor a szerepük lényegében reprezentatívvá vagy szimbolikussá válik. A közösségformáló erejük ugyan megmarad, a hit formáját szabályozó hatásuk azonban elvész.

Ennek következtében – mivel nem működnek ténylegesen a hitfelfogást és hitgyakorlatot irányító és korrigáló tényezőkként – a gyakorlatban könnyen elterjed a szövegükhöz való szelektív viszonyulás. Vagyis mindenki azt fogadja el belőlük, ami számára elfogadható, így mindig hivatkozhat arra, hogy „lényegében azért valljuk”. Sőt különösen a Második helvét hitvallás esetében – hogy konkrét példát említsünk – újra és újra előkerülhet az a passzus, miszerint ha valaki jobbra tanít, akkor alázattal meghajlunk előtte. Ezt azonban szubjektív és individualista módon értelmezve könnyen oda jutunk, hogy miközben a hitvalláshoz való hűségünket hangsúlyozzuk, itt-ott-amott, egyéni ízlés szerint valójában éppen e hivatkozás révén lépjük át a normatív szöveget.

Lényegét tekintve az történik, hogy az egykor a Szentírás alapján – a sola Scriptura elvet szem előtt tartva – megfogalmazott hitvallási iratot szembeállítják magával a Szentírással, kijátszva egymással szemben a kettőt. A legszomorúbb, hogy ez a hozzáállás még „jövedelmező” is lehet, hiszen retorikailag jól hangzik: „Nekem a Szentírás az elsődleges, és nem a hitvallás, amely végső soron csak emberi konstruktum, korfüggő alkotás, ezért folyamatos revízióra szorul.” Aki így beszél, az azt sugallja, mintha az, aki a közösségileg szentesített és elfogadott hitvallás normativitását hangsúlyozza, egyszersmind reflexből leértékelné a Szentírást.

Ez az objektíve vizsgálva egészen furcsa jelenség egy téves előfeltevésre épül, nevezetesen, hogy a hitvallások szerepe – genezisüknél fogva vagy idővel – a Szentírás fölé emelkedik a tekintélyét és mint ilyen a hitéletet szabályozó vonatkozásait illetően. Ez persze nem igaz. A Szentírás mint Istentől ihletett, önmagától való tekintélyű kijelentés az egyház norma normansa: az a zsinórmérték, amely mindent és mindenkit megmér, őt magát viszont semmiféle magasabb rendű tekintély nem méri. A hitvallás ezzel szemben norma normata: azt akarja kifejezni, hogy az adott közösség mint Krisztus egyháza így és így, ezen a módon értette (és érti) meg Isten igéjét, azaz az adott, aktuális hitvallás mindannak a kivonata, amit az egyház a Szentírás üzenetéből összefüggő, Istentől jövő tanításként leszűrt. Efelől van meggyőződve, és ennek képviselése és nyílt megvallása mellett kötelezi el magát közösségileg. Mint ilyen, maga is norma, amely ténylegesen tanít, kötelez és korlátoz. Ebből következően helytelen és megengedhetetlen eljárás a közösség tagjai részéről a norma normansra hivatkozva egyénileg relativizálni egy közösségileg – a Szentírás alapján – szentesített norma normata tekintélyét és szabályozó szerepét.

Ennek „mechanizmusát” a nemzetközi, különösen az angolszász szakirodalom részletesen leírja. Van mire alapoznunk tehát, hiszen ez a folyamat számos történelmi protestáns felekezetben szinte ugyanúgy játszódott le az egyes grádicsokat illetően. Ami világosan kirajzolódik a konkrét esetek kapcsán: először fokozatosan fellazul a hitvallás normatív voltához – annak teljes szövegéhez – való hozzáállás, következő lépésként már csak a hitvallás „lényegi”, úgymond, „esszenciális mondandójához/üzenetéhez” való hűséget követelik meg, ezzel párhuzamosan pedig intézményesen teret nyer a teológiai liberalizmus, valamint egyre fokozottabb mértékben kezdik retorikai fegyverként használni a fundamentalista címkét a(z elvileg még mindig) normatív hitvallás teljes szövegéhez hű kisebbségre. Így jutunk el egy olyan sajátságos állapothoz, mikor a hitvallások még formálisan normatívnak számítanak ugyan, de a gyakorlatban az egyházivezetői-tanítói réteg (a teológiai tanárok, lelkészi személyek) egy része már csak szimbolikus értéket tulajdonít nekik, és – gondolkozását és szolgálatát tekintve – minimális elköteleződéssel viszonyul hozzájuk.

De miről is van szó? A történelmi protestáns felekezetekben egykor – és hála az Úrnak, több felekezetben még ma is – az érvényes hitvallásokhoz való viszonyulás szigorú értelmezését, értsd: a hitvallás teljes szövegének, minden artikulusának, illetve a teljes tanítási rendszerének az elfogadását követelték meg. Ez az állapot fokozatosan módosult: idővel már csak a hitvallás koncentrátumát, avagy a lényegi részeit kellett elfogadni, a hitvallásnak, úgymond, az „evangéliumi alapjait”. Ez főleg a fősodratú, legnagyobb presbiteriánus felekezetben (pl. Presbyterian Church, USA) vezetett oda, hogy egyre inkább fellazult a hitvallások szövegéhez való viszonyulás, és ez strukturális értelemben megnyitotta az utat a doktrnális (majd etikai) fellazulás – előbb a teológiai liberalizmus, majd a teológiai progresszivizmus – előtt is.

Csakhogy a hitvallási szöveget illető ilyen, belső „kánonalkotási” tendenciák egy önmagukban rejlő problémát hordoznak, hiszen felvetik a kérdést: ki határozza meg, hogy mi számít „esszenciálisnak” vagy „lényeginek” a keresztyén tanítást illetően? Így az egyházi elit fokozatosan szűkítheti az „esszenciális tantételek” kategóriáját, miközben a hitvallás nagy része gyakorlatilag irrelevánssá válik. Ennek sajnálatos következménye, hogy a közösség „papíron” elvileg még mindig lehet „hitvallásos”, a valóságban viszont a hitvallás csak egy minimális doktrinális mag (Szentháromság, valamilyen krisztológiai alap és egy általános szeretetetika) igazolására szolgál, és tulajdonképpen már semmilyen szabályozó funkcióval nem bír; sőt aki hivatkozik rá, azt azzal diszkreditálják, hogy a Szentírás fölé emeli a hitvallást!

A 20. században, különösen a presbiteriánus, lutheránus, episzkopális tradíciókban a teológiai modernizmus/liberalizmus egyre inkább a vezető teológiai fakultásokhoz és az egyházi csúcsvezetéshez kapcsolódott. A liberális oldal fokozottan ellenállt a doktrinális precizitásnak és a klasszikus keresztyén tantételek (pl. helyettes bűnhődés stb.) normatív mivoltának, miközben egyre inkább a kor társadalmi-etikai agendája került előtérbe. („Az etika és nem a doktrína az igazán lényeges” tézise mai napig rendkívül árulkodó.) És mivel az egyházaknak a (mind formális, mind informális tekintetben) „vezető rétegéről” volt szó, egyre kevésbé voltak képesek korrekció alá vetni a hitvallási szövegtől való tudatos eltérést. A teológiai liberalizmus ráadásul kulturális legitimációval is rendelkezett, hiszen jobban illeszkedett a pluralista, szekularizált környezet elvárásaihoz – ezért is tűnt az egyházi elit számára vonzóbbnak, mint a hagyományos, „megszokott”, „régi” teológia. Ezzel párhuzamosan a lelkészszentelési folyamatban is azok kerültek előtérbe, akik ehhez a vonalhoz illeszkedtek, így a „hivatalosan” még meglévő hitvallásos cégér mögött létrejött egy posztkonfesszionális vezetői kultúra.

Talán kezd világossá válni az olvasó előtt, hogy mi az a „láthatatlan erő” vagy „fal”, amely manapság erőtlenné, kilátástalanná, sőt néha már-már komikussá is teszi a normatív hitvallásokra való hivatkozást olyan egyházi közösségekben, amelyek ugyanakkor rendelkeznek hitvallási iratokkal. Az ok az előbb vázolt folyamathoz köthető. A fővonalbeli protestáns egyházakban a hitvallások formális normativitása mellett létrejött egy második, implicit normarendszer: a modern teológiai konszenzus és a kulturálisan elfogadott etikai normák, amelyekhez – különösen kisebb egyházi közösségekben – szorosan kapcsolódhat az egyházi és vezetői pozíciók betöltését informálisan szabályozó, belterjes családi-baráti kapcsolati háló vagy – nagyobb közösségekben – egyszerűen az a status quo, amely a benső egyházi közeget jellemzi (és amelyet olyan lózungok hivatottak kifejezni, mint hogy „az egység az első”). Másképp fogalmazva: amikor a hitvallás már nem funkcionál norma normataként, akkor szükségszerűen alternatív, láthatatlan „hitvallások” – személyi tekintélyek, hálózatok, kulturális elvárások – veszik át a mérceszerepet. Így a hitvallás addig „normatív” a gyakorlatban, amíg nem ütközik az új konszenzussal, illetve az azt képviselő egyéni vagy csoportérdekekkel. Ahol pedig ütközik, ott a kortörténeti meghatározottságára hivatkozva relativizálják vagy egyszerűen mellőzik.

Még konkrétabban, amikor a kulturális elvárások (pl. szexuális forradalom, pluralizmus, ökumenikus vagy vallásközi szemléletmód) normává válnak, a hitvallás legfeljebb metaforikusan értelmezhető vagy „korhoz kötött” dokumentummá válik, amelyet csak részben vallanak (hogy pontosan melyik részét és mennyire, az egyénileg eltérő). Csak hogy egy konkrét példát is említsünk: az MRE normatív hitvallási szövege, a Heidelbergi káté 80. kérdés-feleletében a „pápista” miséről van szó. Itt – többek között – ezt olvassuk: „…a mise tagadja, hogy élő és holt elnyerhetné Krisztus szenvedéséért a bűnbocsánatot, hacsak a misemondó papok nem mutatják be naponta értük a Krisztus áldozatát. Továbbá azt tanítja, hogy Krisztus testileg van jelen a kenyér és a bor színe alatt, és ezért ezekben kell őt imádni. A mise így alapját tekintve megtagadja Jézus Krisztus egyszeri áldozatát és szenvedését, és ezért kárhozatos bálványimádás.” Vajon ma egy, a hitvallás szövegére ünnepélyes fogadalmat tevő és azt tanító református lelkipásztor vallhatja‑e mindezt teljes meggyőződéssel anélkül, hogy rásüssék a fanatikus, maradi vagy a keresztyének között viszálykeltő bélyeget? Ha pedig rásütik, és kellemetlen helyzetbe hozza magát a hitvallási szöveg nyílt megvallásával, hirdetésével és tanításával, nem azt az implicit üzenetet közvetíti‑e mindez, hogy ez a tétel korhoz kötött – s jó kérdés, hogy csupán a megfogalmazása az, vagy a sarkos megfogalmazás által hordozott tartalma is? És ha a tartalma is (végül is hogyan lehetne kevésbé sértőn megfogalmazni azt, hogy egy teológiai tétel és egy arra épülő egyházi gyakorlat kárhozatra vezet?), akkor mi indokolja, hogy egy – elvileg a lelkipásztorok, presbiterek és gyülekezeti tagok számára normatív – hitvallási irat továbbra is magában foglalja ezt a passzust? Olyan nagy „muzeális értékkel” bírna, hogy bár már nincs többé normatív ereje, mégsem illik bolygatni, hanem őrizzük a falon, mint egy ódon faliórát, amely ugyan már nem jár, de nem lehet levenni anélkül, hogy meg ne sérüljön a díszes tapéta? (További hitvallási artikulusokat is lehetne említeni, pl. a Második helvét hitvallás mostanság igencsak aktuális utolsó, XXX. fejezetét, amely az állam–egyház viszonyát fejti ki.)

Vagy vegyünk egy, a Magyarországi Evangélikus Egyház kötelékében szolgáló lutheránus lelkipásztort, aki felszentelésekor ünnepélyes esküt tesz arra, hogy igehirdetését és tanítását a Konkordiakönyvben foglalt – az egyetemes és lutheránus hitvallási iratokat egységbe rendező – tanbeli normákhoz igazítja. Ezeket az iratokat ugyanis elvileg úgy értelmezik, mint amelyek hűen és pontosan összefoglalják az egyház minden időn átívelő tanítását. E szövegkorpusznak része például Philipp Melanchthon Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről című műve, valamint Luther Márton Schmalkaldeni cikkei is. Ezekben a pápai hivatalt a Szentírásban szereplő Antikrisztussal azonosítják. Felmerül tehát a kérdés: miként tekintenének ma a kollégái arra az evangélikus lelkészre, aki szó szerint vallja és következetesen képviseli ezt a hitvallási tételt? Ha pedig e nézet vállalása nem tekinthető többé elfogadhatónak az ökumenikus párbeszéd jelenlegi kontextusában, mert szalonképtelen, akkor miért nem kerülnek ki az egyértelműség kedvéért ezek a szövegek – vagy legalábbis az érintett passzusok – a normatív módon elfogadandó hitvallási tételek köréből? És végső soron: vajon hány hasonló vitatható pont rejlik még ezekben a történelmi hitvallásokban, amelyeknek a szó szerinti vállalása ma már problematikusnak, az azoktól való eltérés pedig erénynek számít, jóllehet a lelkészek ünnepélyes esküt tesznek a tartalmukhoz való ragaszkodásra?

Ezzel magyarázható – ez egyszerű „egyházszociológiai tény” –, hogy olyanok is kerülhetnek vezető pozíciókba, akik ugyan még használják a hitvallás nyelvét, de már jelentősen újraértelmezik a tartalmát (pl. az adott teológiai kar rendszeres teológiai professzora kikérdezi a normatív hitvallások tartalmát a teológushallgatóktól, de önmagára, a megnyilatkozásaira és az akadémiai tevékenységére nézve nem tartja szabályozó jellegű tekintélynek). Mindeközben azokat a lelkipásztorokat és egyéb egyházi hivatalviselőket (presbitereket, vallás- és hittanárokat), akik a szöveg történelmi-grammatikai értelméhez ragaszkodnak, „konfliktuskeresőnek” és „kirekesztőnek” minősítik.

E folyamat – statisztikákkal alátámasztott – szomorú következménye, hogy az ilyen irányba elmozduló felekezetek hosszú távon bizony taglétszámcsökkenést, a misszió tekintetében területvesztést és identitásválságot élnek át, miközben a hitvallás normatív szövegét elhagyó réteg továbbra is a saját hozzáállását tekinti „felelősségteljes” és az akadémiai-értelmiségi „szabadságeszménynek” megfelelő útnak. (Ilyen van, de akkor tisztességesebb a Bart Ehrman-típusú pályaívet választani, aki hitvallásos biblikateológusként indulva idővel a „semleges” vallástudomány területén folytatta Újszövetség-kutatással kapcsolatos tevékenységét.)

De visszatérve a misszió kérdésére: mindazzal együtt, amiről eddig szó esett, amíg a lelkipásztorok és az egyházvezetők a misszió fontosságát hangsúlyozzák, addig az egyházak bizonyos értelemben még „kegyelmi időszakban” élnek. Ennek a kegyelmi időszaknak a végét az jelzi, amikor már nem a misszió, hanem a párbeszéd válik elsődleges, kitűzendő céllá – akár az egyházon belül, akár a világ felé. Ez a jelenség szervesen kapcsolódik az eddig tárgyalt tendenciákhoz: ha nincs többé világosan körülhatárolható, a lelkipásztorokra és a gyülekezeti tagokra nézve normatív tartalom, olyan „üzenet”, amely mindenkit köt, amelynek mindenki aláveti magát, és amely – minden kegyességbeli és hitéleti hangsúlykülönbség ellenére – mindenkinek a szívügye, vagyis ha nincs konszenzus szűkebb értelemben az evangéliumot, tágabb értelemben pedig a bibliai tanítást illetően, akkor már valójában nincs is mit igazán „átadni”. Ez a fejlemény – bármennyire fájdalmas is kimondani – belső logikája szerint teljesen következetes.

Így talán érthetőbbé válik, hogy a misszió hiánya – bármennyire sajnálatos is – önmagában nem tekinthető egy adott egyházi közösség „betegségének”, legfeljebb a betegség visszatérő tünetének. A betegség gyökere az evangéliumhoz való ambivalens viszonyulás, amely leglátványosabban az elvileg közösen vallott hitvallás felől kibomló nézetkülönbségekben ölt testet. Ha a hitvallás azt hivatott kifejezni, hogy egy adott közösség miként értette és miként érti ma is Isten igéjét, s hogyan vallja azt teljes meggyőződéssel, akkor a hitvallással – és az annak egyes cikkelyei normativitásával – kapcsolatos eltérő felfogásaink nem pusztán egy történelmi dokumentum különböző értelmezései, hanem eltérő evangéliumértelmezéseink tükrei. Ezért – bármennyire örvendetes is, ha a misszió közös célként áll előttünk – elengedhetetlen, hogy előbb tisztázzuk: mit vallunk? Ennek formai kifejeződése a normatív hitvalláshoz és az annak egyes cikkelyeihez való tényleges hozzáállásunk.

Végső soron milyen közös üzenetet adhatunk tovább, ha egyazon egyházi közösségen belül sem jutunk közös nevezőre a Krisztus váltsághalálának jellegét (helyettes bűnhődés) és a megigazulás természetét (forenzikus értelemben vett, külső igaznak nyilvánítás) illetően? S milyen misszióról beszélhetünk ott, ahol az egyik lelkész szerint csak az egy férfi és egy nő között köttetett házasságra kérhető Isten áldása – mert egyedül ez tekinthető az ige szerinti legitim házasságnak –, míg a tőle néhány kilométerrel arrébb szolgáló lelkész (vagy akár egyházi vezető) önkényesen kitágítja (vagy az első adandó alkalommal kitágítaná) a legitim együttélési formák és az azokra mondott isteni áldás körét? Ugyan miféle misszióról beszélhetünk, ha eltérő bűnfelfogásunk miatt különféle kulturális és társadalmi jelenségekkel kapcsolatban homlokegyenest ellentétes következtetésekre jutunk? Vagy milyen misszióról lehet szó ott, ahol az egyik szolgáló szerint Krisztus, az ő váltsághalála az egyedüli üdvösségre vezető út, míg egy másik szolgálattevő szerint az pusztán csak az egyik alternatíva a sok közül.

Meg kell értenünk, hogy a valódi, mélyreható, Krisztus testét „megbetegítő” erjedést a normatív hitvallási szövegekhez való tényleges viszonyulásunk teszi plasztikusan láthatóvá – az vezet ahhoz a sokak által érzékelt bizalmi válsághoz is, amelyre régóta keresik a gyógymódot. Előbb‑utóbb minden, történelmi hitvallással rendelkező egyházi közösségnek be kell látnia, hogy az egykor korporatívan és teljes egyetértésben elfogadott és teljes meggyőződéssel vallott hitvallások szavatolják formális értelemben a kollegiális bizalom fundamentumát és vele együtt azt a bizalommal teli légkört, amely nélkül nem lehet valódi missziót végezni.