Martyn Lloyd-Jones: Hitvallásunk lakmuszpapírja
„Hitvalló mivoltunk valódi próbája az, mit érzünk akkor, amikor egy óvóhelyen ülve halljuk a körülöttünk záporozó bombákat, és tudjuk, hogy a következő akár ránk is eshet, véget vetve az életünknek. Ez az igazi próba. Mit érzünk, amikor szemtől szembe kerülünk a végső valósággal, a halállal, a végzettel?”
– Martyn Lloyd-Jones –
*
Pál apostol így inti a keresztyéneket: „Önmagatokat tegyétek próbára, hogy hitben jártok-e!” (2Kor 13,5). A sokféle szempont közül, amely alapján megítélhetjük, hogy valaki valódi keresztyén-e, vajon van-e olyan próba, amely a többinél megbízhatóbb?
Martyn Lloyd-Jones – „a Doktor” – szerint igen. Ezt nevezi a keresztyénség „lakmuszpapírjának” – a lehető legérzékenyebb próba ez, a próbák próbája.
A Doktor meghatározása: a lakmuszpapír
Lloyd-Jones háromféle próbát különböztet meg az igaz hit vizsgálatára: (1) a tanbéli próba, (2) az erkölcsi próba és (3) a tapasztalati próba.
Az elsőt, a tanbéli próbát Lloyd-Jones „az ortodoxia próbájának” nevezi. Amellett érvel, hogy az ortodoxia létfontosságú, és a helyes hitforma nélkül senki sem lehet keresztyén, ugyanakkor önmagában nem elegendő, mert létezik „halott ortodoxia” is.
A második, az erkölcsi próba szerint az a döntő, hogyan él az ember, mert a cselekedetek fontosabbak a szavaknál. A Doktor itt is hangsúlyozza: az erkölcs és az életvitel elengedhetetlen, szent élet nélkül nincs keresztyénség. Mégis, valaki élhet erkölcsösen anélkül, hogy keresztyén lenne; hitetlenek is élhetnek magas erkölcsi színvonalon. Az életvitel próbája tehát önmagában nem elegendő.
A harmadik próba a tapasztalat próbája. Lloyd-Jones szerint a tapasztalat a keresztyéni lét lényeges része:újjászületés nélkül nincs keresztyénség. Ugyanakkor különféle szekták is nagy hangsúlyt fektetnek a tapasztalatra, így az önmagában még nem megbízható mérce. Példaként említi, hogy egyik ismerőse életében az egyik leglátványosabb változás akkor következett be, amikor csatlakozott a Christian Science (Keresztény tudomány) nevezetű mozgalomhoz: „teljesen megváltozott, átalakult – hatalmas élmény volt!” Ha a tapasztalatot tesszük végső mércévé, ezekre a jelenségekre nem tudunk megfelelő magyarázatot adni.
A Doktor végül arra jut, hogy mindhárom tesztre szükségünk van, de önmagában egyik sem elégséges. Egyik sem elég „kifinomult és érzékeny” ahhoz, hogy valódi lakmuszpapírként tekintsünk rá. Ezért egy olyan átfogó mércét állít fel, amely magában foglalja mindhármat – az értelmet, a szívet és a cselekedetet egyaránt. Ez pedig nem más, mint a dicsőség reménysége. Szerinte a 2Kor 4,17–18 nyújtja számunkra a keresztyénség valódi lakmuszpapírját: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
Az a prédikáció, amelyben ezt kifejti, 1969-ben hangzott el a floridai Pensacolában, épp egy hurrikánriadó idején. Az istentisztelet idejét szándékosan előbbre hozták, hogy a hívek még a vihar érkezése előtt hazaérhessenek. Lloyd-Jones hangsúlyozta: a hitvalló létünk végső tesztje azokban a pillanatokban mutatkozik meg, mikor szembesülünk az idő és az örökkévalóság, valamint az élet és a halál valóságával. Ezért aztán közvetlenül szólt a közelgő veszélyről. Egy jelenlévő szerint „ez az igehirdetés nem egy előre betervezett igehirdetés volt a Doktor részéről; a náci támadások idején használta, és most is időszerűnek találta.” Lloyd-Jones utal a London városát érintő heves bombázásokra is – a náci légitámadások könyörtelenek voltak, és az emberek könnyen elveszíthették volna minden reményüket. Amit az ablakból láttak, nem adott okot örömre. A Doktor szerint a keresztyénség valódi mércéje nem az, hogy hogyan érezzük magunkat kedvező körülmények között vagy teológiai olvasmányainkba merülve, hanem hogy milyen reakciót váltanak ki belőlünk a legszélsőségesebb helyzetek.
A valódi próba
Hitvalló mivoltunk lakmuszpapírja tehát ez: mit érzünk, amikor egy óvóhelyen meghúzódva halljuk a körülöttünk záporozó bombákat, és tudjuk, hogy a következő akár minket is telibe találhat? Ez maga a próba: hogy mit érzünk akkor, amikor szembe kerülünk a végzettel.
Lloyd-Jones ezután visszakanyarodik a három korábbi szemponthoz, és megmutatja, hogy a dicsőség reménysége mindegyiket magában foglalja, sőt be is teljesíti azokat.
Ez a teszt lefedi az ortodoxiát is: csak azok képesek így megszólalni (ahogyan az apostol), akik tudják, hogy kinek hittek, és bizonyosak is benne. Mások különféle módon bátoríthatják magukat, de így, ezekkel a szavakkal, lehetetlen megszólalni ortodox hit nélkül.
A dicsőség reménysége az erkölcsi mércét is magában foglalja: a probléma egy pusztán érzelmi hitvallással az, hogy válsághelyzetekben cserben hagy minket. Az ilyen hit nem áll meg a lelkiismeret vádlása előtt, mert érzi, hogy nincs rendben. Nyugtalan, mert tudja, hogy nem hiteles.
Ugyanez áll a tapasztalatra is: csak azok képesek így beszélni, akik számára ezek az igazságok élő valósággá váltak. Ők azok, akik a csapások közepette is képesek így tekinteni a szenvedésükre: „pillanatnyi, könnyű szenvedés”, amely „minden mértéket meghaladó, örök dicsőséget szerez”.
A dicsőség reménysége azért szolgáltat mélyreható bizonyítékot a valódi hit mellett, mert a megpróbáltatás lerombolja a hamis reménységet. Amikor minden földi remény szertefoszlik, egy keresztyénnek akkor is megmarad a reménysége, hiszen az nem e múlandó világra, hanem az eljövendőre irányul.
Forrás: Jason C. Meyer: Lloyd-Jones on the Christian Life: Doctrine and Life as Fuel and Fire. Crossway, 2018.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Köszönjük!
„Csak a halállal való szembesüléskor születik meg az ember igazi énje.”
Augustinus (internetről)