Amikor a spiritualitás akadály: a posztkeresztyén vallásosság paradoxona – Iris Murdoch „harmadik útjának” kritikája

Az evangéliumi lelkészek és missziológusok körében egyre gyakrabban visszatérő toposz, hogy a mai generációk – különösen a fiatalok – „soha nem látott mértékben ki vannak éhezve” a spiritualitásra, és ez rendkívüli lehetőséget kínál az egyház számára. Ezt a narratívát azonban érdemes józanabbul és önkritikusan is szemügyre venni. Úgy tűnik, sokszor inkább önmagunkat hitegetjük ezzel a felgyorsult szekularizáció kellős közepén, mintha a spirituális éhség önmagában biztos belépő lenne a történelmi egyházak teista hitformájának az elfogadásához. Valójában semmi garancia nincs arra, hogy ez a vágyakozás éppen a klasszikus keresztyén teizmus felé teszi nyitottá a ma emberét – sőt minden jel arra mutat, hogy gyakran éppen ellenkező irányba tereli.

Legyünk őszinték: a mindennapi tapasztalat inkább azt mutatja, hogy ez a spirituális éhség nagyon is jól megfér a radikálisan individualista, eklektikus és kontúr nélküli spiritualitással. Az emberek belekapnak különböző gyakorlatokba, irányzatokba, rálépnek különféle „utakra”, és azokat szabadon keverik is egymással. Jóllehet szívesen beszélgetnek általánosságban a hit, a lélek és a transzcendencia témájáról, ám amint szóba kerül a keresztyénség konkrét és központi tartalma – Krisztus egyedülálló mivolta, helyettesítő áldozata, a bűn és a kegyelem kérdése, a megtérés, a megszentelődés, az egyházhoz tartozás és az igazság igénye –, sokan hirtelen bezárnak, témát váltanak, vagy erősen ragaszkodnak saját öntörvényű „kotyvalékspiritualitásukhoz”.

Iris Murdoch, az úgynevezett Somerville Quartetnek – annak a 20. századi oxfordi filozófusnemzedéknek, amelyhez Elizabeth Anscombe, Philippa Foot és Mary Midgley is tartozott – az egyik tagja már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta ennek az Isten nélküli spirituális magatartásnak a programját. Ő persze összehasonlíthatatlanul elegánsabban és filozófiailag szofisztikáltabban fejezi ki ezt a jelenségcsokrot, mint ahogy azt az előzőekben felskicceltük, de végső soron ugyanennek a jelenségnek az elméleti megfogalmazását adja.

Ha ebből a perspektívából tekintünk a helyzetre, akkor az evangéliumi lelkészeknek óvakodniuk kell attól az illúziótól, hogy a széles körű spirituális érdeklődés automatikusan „ziccerhelyzetet” jelent a történelmi keresztyénség számára. Lehet, hogy éppen ez az újfajta, szabadon formált, Isten nélküli spiritualitás lesz az egyik legszívósabb, szinte áttörhetetlen akadálya az evangéliumi missziónak: nem a jó talaj, hanem egy olyan, erős belső pótlék, amely betölti az ember vallásos ösztöneit anélkül, hogy elvezetné őt az élő Istenhez.

Érdemes tehát komolyan venni Murdoch máig ható gondolatait, amelyek egyszerre kínálnak diagnózist és programot a nyugati spiritualitás átalakulásáról. Ezt bontja ki részletesen az alábbi írás szerzője, Miles Leeson, a téma egyik vezető szakértője, az Egyesült Királyságban működő Iris Murdoch Research Centre (Chichesteri Egyetem) igazgatója.

*

A nyugati fiatalok körében egyre népszerűbb az Istenben való hit. Mivel sokan a digitális élet és a fogyasztói kultúra által kínált világban keresik az élet értelmét, a régi teológiai irányzatok újra divatossá válnak. Iris Murdoch azonban óva intett attól, hogy a vallásos hitet tekintsük a spirituális életünk egyetlen útjának. Az alábbi cikkben Miles Leeson Murdoch „harmadik útját”, a dogmák nélküli transzcendencián alapuló utat javasolja a nyugati világ szellemi válságára megoldásként.

Talán nem meglepők azok a hírek, amelyek a vallásos hit – és ami még fontosabb, a vallási-hitéleti tevékenység – egyre intenzívebb térnyerésére összpontosítanak az Egyesült Királyságban. A Theos elnevezésű agytröszt nemrég a The Times egyik cikkére hívta fel a figyelmet, amely szerint a Z generáció tagjai – a szüleik nemzedékével szemben – kevésbé hajlamosak ateistának vallani magukat. Ráadásul a legfrissebb YouGov-adatok azt mutatják, hogy a tizennyolc–huszonnégy év közötti korosztályban az istenhitet vallók aránya a 2021. augusztusi 16%-ról idén januárra 45%-ra emelkedett. Bár ez meglepőnek tűnhet, szoros összefüggésben állhat azokkal a gazdasági és politikai tényezőkkel, amelyekkel mindannyian – még a huszonnégy év felettiek is – szembesülünk a mindennapi életünkben. Az automatizáltság és a mesterséges intelligencia által előidézett jelenlegi helyzet – a személyes interakciók folyamatos visszaszorulása – jó eséllyel meghatározó tényező lehet. És ha kommunikálunk is, az vajon mennyire történik személyes interakciókon keresztül? Önmagáért beszél, hogy a doomscrolling kifejezést 2023-ban felvették az Oxford English Dictionarybe. [A doomscrolling azt takarja, amikor valaki hosszú ideig kényszeresen görgeti a hírfolyamot vagy a közösségimédia-felületeket, főleg negatív, nyomasztó híreket fogyasztva. – A ford.]

De vajon átalakul-e külső cselekvéssé a hit, vagy megmarad valamiféle homályos belső érzésként vagy vágyként – nevezzük inkább „spirituálisnak”, mintsem vallásosnak? Egyesek részéről igen. Úgy tűnik azonban, a legtöbb ember inkább a látszatmegoldásokat és cselekvés helyett a fásultságot választja. Jók akarunk lenni, vagy legalábbis valamilyen módon jobbak, de szánunk-e időt és energiát arra, hogy fejlődjünk az erkölcsi (nem beszélve a spirituális) életünkben? A mai szekuláris korszak nem igazán ösztönzi ezt a fajta fejlődést, sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a fogyasztásra és a vágyak azonnali kielégítésére. A válságok során azonban szükségünk van olyan személyiségekre, akikhez inspirációért fordulhatunk, és Iris Murdoch alkalmas lehet erre. Az ő szavaival: „szorongás által gyötört állatok vagyunk”. 1961-es Against Dryness (Szárazság/kiszáradás ellen) című esszéjében ezt a kérdést teszi fel:

„Mit veszítettünk el most? És mi az, ami talán soha nem is volt a miénk? Az általános fogalomvesztéstől szenvedünk: elveszítettük az erkölcsi és politikai szókincsünket. Már nem használjuk az ember és a társadalom sokrétű erényeinek átfogó, tartalommal bíró képét. Már nem látjuk az embert olyan értékek és valóságok szövevényes hálójában, amelyek meghaladják őt magát. Az ember olyan, bátor, mezítelen akaratként tűnik fel képzeletünkben, amelyet könnyen értelmezhető empirikus világ vesz körül. Az igazság fajsúlyos fogalmát felváltotta az őszinteség felszínes fogalma.”

Mindez 2025-ben éppúgy jellemző ránk, mint a hatvanas évek elején. Mára annyira torzzá vált az erkölcsi szókincsünk, hogy valójában nincs módunk az erkölcsi életről beszélni, hacsak nem kötelezzük el magunkat valamiféle újfajta megértés mellett. Ahhoz, hogy ez megtörténjen – érvel Murdoch –, ki kell lépnünk önmagunkból, és egyedinek és szeretetre méltónak kell látnunk a másik embert, ami már önmagában a képzelet cselekedete. De ez szükségszerűen fáradságos munka a hétköznapokban. Talán nemcsak a nyugati teológiai inspirációs forrásokhoz kellene fordulnunk – bár Murdoch úgy véli, hogy mi, akik Nyugat-Európában és Észak-Amerikában élünk, annyira beágyazódtunk ebbe a hagyományba, hogy nehéz elképzelni magunkat azon kívül –, hanem rajtuk kívül lévő, más világvallásokhoz, különösen is a buddhizmushoz.

Murdoch maga nem hitt a személyes Isten létezésében, de felismerte, hogy a keresztyén hit bizonyos elemeinek – a történeteknek, műalkotásoknak, épületeknek – az elvesztése jelentős kárt okozna a nyugati kultúra számára.

Korunkat egyértelműen kísértik ezek a kérdések, és a valódi veszély az – ahogy Murdoch látta –, hogy az emberek, úgymond, „önellátó” erkölcsi cselekvőkké válnak. E gondolkodásmód sekélyessége – elszakadva a kultúrától és a történelemtől – e paradigmaváltás egyértelmű következménye. Murdoch minduntalan ismételt refrénje – „Hogyan válhatunk erkölcsileg jobbá?” – minden publikációjában kulcsfontosságú. Filozófiai munkásságának fő célja az volt, hogy megmutassa, hogyan térhetünk vissza „a Jóhoz”, de dogmatikus erkölcsi keretek nélkül. Számára a személyes „szentségünk” újrafelfedezése volt fontos, amelyhez nincs szükség monoteista megközelítésre.

Murdochnak a fent vázolt helyzetre adott válasza nem más, mint a transzcendencia visszaszerzése a teizmus újbóli bevezetése nélkül. Murdoch mind a nihilizmussal, mind az erkölcsi relativizmussal szemben ragaszkodik a Jó létezéséhez – egy platóni fogalomhoz, amely az erkölcsi valóság középpontjában felváltja a keresztyénség személyes Istenét. Metaphysics as a Guide to Morals (A metafizika mint az erkölcs iránymutatója, 1992) című művében Murdoch kijelenti: „A Jó az a valóság, amelynek Isten a szimbóluma volt.” A Jó nem entitás, hanem orientáció, az érték „egyetlen tökéletes forrása”, amely minden emberi célon túl létezik. Platón Jó-formájához hasonlóan egyszerre absztrakt és mélyen intim – soha nem birtokolhatjuk, csak odafordulhatunk hozzá – amire Murdoch előszeretettel használta Platón barlanghasonlatát.

Ez az újradefiniálás központi szerepet játszik a saját kora és korunk szellemi válságára adott válaszában. Úgy véli, „Isten halála” a szentnek nem a halála, hanem az átalakulása. Elveszett a személyes istenség természetfeletti képe, de megmaradt a Jó valósága mint az erkölcsi élet transzcendens alapja, csak újra fel kell fedezni. Murdoch ezzel helyreállítja a világi etika megbecsültségét, amelyet a kortárs filozófia a két világháború után elveszített. Az erkölcsi élet nem önteremtés, hanem az önmagán túl lévő dolgokra való odafigyelés. A Jó, még ha személytelen is, alázatot, türelmet és önzetlenséget követel – azokat az erényeket, amelyeket egykor a vallás vett pártfogásába.

Murdoch a nyugati vallás jövőjét „a misztikus Krisztus ápolásaként […], a keresztyénség buddhista stílusú túléléseként” képzeli el. A misztikus Krisztus „nem támadt fel, de rejtélyes módon jelen van”, az önzetlen szeretet élő szimbóluma, aki akkor is „velünk utazik”, ha a személyes Isten már eltűnt a szemünk elől. Murdoch azt állította, hogy egész életében Krisztus alakja kísérte. Azt akarta, hogy Krisztus „a Nyugat Buddhája” legyen, egy nagy tanító, aki a Jó felé mutat, miközben mentesít a dogma terhétől és a személyes Isten fogalmától. Egy jó ember, aki megmutathatja a megvilágosodáshoz vezető utat.

Ez mind nagyon szép, mondhatnánk, de hogyan néz ki a gyakorlatban? Egyéni vagy közösségi szinten kell érvényesülnie? Miben áll? A személyes megvilágosodás pillanata vagy olyan társadalmi mozgalom, amelynek révén közelebb kerülnek egymáshoz az emberek? Murdoch – rácáfolva a váradalmainkra – keveset beszél a társadalmi csoportokról, talán a tömegmozgalmak iránti korábbi elkötelezettsége (és gyanakvása) folytán.

Murdoch erkölcspszichológiájának középpontjában a figyelem fogalma áll, amelyet Simone Weiltől vett át. A figyelem az a képesség, hogy az én torzításain túlra tekintsünk, és a valóságot a maga valóságában érzékeljük. Murdoch szerint a figyelem „olyan, igazságos és szeretetteljes tekintet, amely az egyéni valóságra irányul”. Tehát nem csupán kognitívtermészetű, hanem „spirituális” jellegű is, úgymond, az imádság világi formája: önfegyelem, amelynek segítségével a lélek a Jó felé fordul. „Az imádság – írja – valójában nem kérés, hanem Istenre fókuszáló figyelem, amely a szeretet egyik formája.” A posztkeresztyén-posztvallásos világban ez a szeretetteljes figyelem magára a valóságra, mások arcára vagy a művészet és a természet szépségére is irányulhat – ezek az elemek végig jelen vannak a regényeiben.

A figyelem révén Murdoch visszahódítja a vallás kontemplatív dimenzióját a világi etika számára. Az erkölcsi feladat már nem az önérvényesítés, hanem a látás lesz: annak megértése, ami van – ahelyett, amire az ember vágyik. Az ebből következő önfeladás egyszerre etikai és metafizikai természetű: az illúzióból az igazság felé történő elmozdulás. Ebben az értelemben Murdochnak a Nyugat szellemi válságára adott gyógymódja nem intézményi jellegű, hanem belsődleges. Ahol az egyházak, templomok vagy mecsetek kudarcot vallanak, ott a figyelem sikerrel járhat; ahol a hit összeomlik, ott a Jó iránti szeretet fennmaradhat.

Murdochnak a Nyugat jelenlegi válságára adott válasza egyszerre értelmezhető konzervatívnak és radikálisnak. Helyreállítja a modern gondolkodásnak azt a klasszikus meggyőződését, hogy az erkölcsi élet transzcendenciát igényel. Augustinushoz és Platónhoz hasonlóan ő is ragaszkodik ahhoz, hogy az erény a Jó felé irányuló orientáció. Ezt ugyanakkor ateista keretek között valósítja meg, anélkül, hogy isteni tekintélyre vagy metafizikai természetű megbékélésre hivatkozna. E tekintetben filozófiája a szekuláris relativizmus és a vallási ortodoxia közötti sajátos harmadik utat képviseli. Nem tér vissza a dogmákhoz, és nem is hagyja el a szentet, helyette „a valóságra való figyelemként” fogalmazza újra a spiritualitást.

Ahogyan szerzőtársammal, Frances White-tal írjuk az Iris Murdoch and the Western Theological Imagination (Iris Murdoch és a nyugati teológiai képzelet) bevezetőjében, Murdoch gondolkodása „közös platformot kínál a témával foglalkozó sokféle gondolkodó számára, és ma is meggyőző kísérletnek tűnik a célkitűzése, hogy megvizsgálja, hogyan lehet a metafizika az erkölcs útmutatója a posztkeresztyén korszakban”. Munkája arra késztet minket, hogy ne a vallás végének, hanem a vallás átalakulásának tekintsük a Nyugat szellemi válságát. A Metaphysics as a Guide to Morals utolsó lapjain Murdoch az erkölcsi életet „garancia nélküli zarándoklatként” írja le, megállapítva, hogy „vigasztalás és kétségbeesés nélkül” kell élnünk. Ez Murdoch végső víziója a modern Nyugat szellemi állapotáról – egy olyan világról, amelyben nincs jelen többé az isteni bizonyosság, de jelen van a kegyelem.

Így a szent továbbra is fennmarad, „erkölcsi figyelemmé” (amint azt Murdoch filozófiája példázza), művészi alkotássá (amint azt regényei és művészetről szóló írásai részletezik) és a Jó iránti szeretetté átalakulva. A Nyugat szellemi válsága tehát nem egyszerűen hanyatlásnak, hanem megtisztulásnak tekinthető: a külsőtől a belső felé, a hitből a „látásba” tartó elmozdulásnak. Murdoch számára a cél nem az egykori teológia helyreállítása, hanem hogy újra megtanuljuk, hogyan kell „nézni”. A szekuláris kor szentségének az új formája Murdoch számára nem más, mint ténylegesen látni, igazságosan szeretni és az ént a Jó felé fordítani. Ez a Nyugatnak a szellemi válságból kivezető útja a szellemi érettség felé.

*

A kérdés az, hogy milyen adekvát válasz adható Murdoch gondolataira evangéliumi keresztyén szempontból. Először érdemes feltárni azokat a kapcsolódási pontokat, közös „zónákat”, amelyeket evangéliumi keresztyénként felismerhetünk a gondolkodásában. Kétségtelen, hogy Murdoch „bűndefiníciója” – az önközpontúság, a fantasy self (az állandóan önmagunk körül forgó fantáziavilág) és az egoizmus kritikája – közel áll a történelmi keresztyénség bűnfelfogásához (vö. Luther homo incurvatus in se, „magába görbült ember” fogalmával). A szeretet mint figyelem gondolata szintén ismerős lehet: annak a felismerése, hogy meg kell tanulnunk úgy „meglátni” a másikat, hogy kilépünk önigazoló narratíváinkból. Ez a gondolat jól rezonál Pál apostol szavaira: „…akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15) Evangéliumi szempontból továbbá fontos a morális nevelhetőség komolyan vétele is. Murdoch szerint a jó cselekvés mögött a képzeletünket és fogalmainkat érintő formálódás áll, amely jól illeszkedhet a keresztyén tanítványság evangéliumi újrafelfedezéséhez. Ebben az értelemben Murdoch „platonista realizmusa” az evangéliumi teológia szövetségesének tekinthető. Azt is el kell ismernünk, hogy diagnózisa a jelenkorra nézve sok tekintetben szinte prófétai élességű.

Ugyanakkor elengedhetetlen a kritikai megközelítés is. A Murdoch rendszerével szembeni legfőbb kritikai pont az, hogy a „jó” mint transzcendens valóság a teremtő Isten fogalma nélkül mintegy légüres térben lebeg. Hiányzik az ontológiai alap, és ez korántsem mellékes. Stabil, objektív erkölcsi rendről – valamint a rajtunk kívül álló Jóról, amelyhez igazodnunk kell – csak akkor beszélhetünk, ha annak gyökere a személyes, szent Isten jellemében van. Murdoch ugyan posztulálja a platóni „jót”, ám annak tárgya mindvégig ambivalens marad, egyszerre felruházza kváziszemélyes jegyekkel, miközben metafizikailag nem köteleződik el a teizmus mellett. Ha elvágjuk a „jót” az ontológiai forrásától, nem válhat azzá a „mágneses központtá”, amelyről Murdoch beszél.

Ezt részben azért teszi, mert megítélése szerint a dogmahit és az intézményes vallás deformálja a spiritualitást és az erkölcsöt. Bár e kritikának lehet bizonyos alapja – még ha inkább a szélsőséges esetekre fókuszál is –, a doktrína valójában a kinyilatkoztatás koncentrált összefoglalása: az a narratív és fogalmi struktúra, amelyben a „jó” egyáltalán értelmezhető. A keresztyén doktrinális keretben a „jó” nem elvont idea, hanem a Szentháromság Isten Krisztusban adott konkrét, üdvtörténeti önközlése. A transzcendencia személyes és testet öltött. Ha elválasztjuk tőle, csupán valamiféle homályos erkölcsfilozófiához jutunk, amelyet a környező kultúra könnyen újrakódolhat.

A legsúlyosabb hiányosság azonban Murdoch etikájában, hogy nincs jelen benne a kegyelem. Miközben radikális önkritikus figyelmet – és ebben az értelemben aszkézist – követel, nem hagy teret a megigazulásnak, a bűnbocsánatnak és az újjászületésnek. Így a spirituális válságra adott válasza végső soron csak spirituális heroizmus marad, ha úgy tetszik, vallásos dogmáktól „megtisztított”, cselekedetek általi üdvösség. Az evangéliumi hit szerint az ilyen azonban nem vezet valódi katarzishoz, mert a bűn mélysége meghaladja azt, amit pusztán jellemformálás és figyelem útján orvosolni lehetne. Ezért nélkülözhetetlen Krisztus kereszthalála és a Szentlélek újjáteremtő munkája. A spirituális válság ugyanis nem pusztán erkölcsi, hanem metafizikai természetű: a gyökere az Istennel való megbékélés hiánya, amelyet nem a homályosan meghatározott „jóra” irányuló erőfeszítéseink, hanem egyedül az Isten Krisztusban véghez vitt cselekvése orvosol.