Passiójáték politikai díszletek között – gondolatok az egyház „prófétai hangjáról”
Dr. Zalatnay István, a budapesti Erdélyi Gyülekezet korábbi lelkipásztora, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem docense közzétett egy írást a Református.hu online portálon, amelyben dr. Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem főiskolai tanára, tudományos rektorhelyettese Fordulóban című cikkére reagál. Nagy Károly Zsolt írása széles publicitást ért el, mert aktuális dolgokat, a református egyház jelenlegi helyzetét és jövőjét elemzi. Zalatnay is emiatt szólt hozzá a témához. Az említett cikkben amellett érvel, hogy bár Nagy Károly Zsolt fontos és bátor diagnózist ad a rendszerváltás óta egyre csak halmozódó egyházpolitikai feszültségekről, nem kínál valódi alternatívát a református egyház megújulásához. Zalatnay úgy véli, hogy az állammal kialakított szoros szövetség és az ahhoz kapcsolódó, politikai hullámokat is verő ügyek csupán tünetei egy mélyebb válságnak, amelyet pusztán intézményi vagy politikai vágányváltásokkal nem lehet orvosolni. Így aztán – következtet – nem stratégiaváltásra van szükség, hanem Isten előtti őszinte bűnbánatra és elcsendesedésre, amelynek során az egyház szembenéz a bűneivel és mulasztásaival. Ilyen értelemben Zalatnay írása a politikai-egyházpolitikai síkon zajló vitákat teológiai-lelki dimenzióba szeretné visszaterelni, hangsúlyozva, hogy a segítség nem az államtól jön, hanem az Istentől.
A jelen írásban nem csupán Zalatnay István válaszírására és nem is csak Nagy Károly Zsolt vitaindító megszólalására szeretnék reagálni, hanem általánosságban, tágabb perspektívából kívánok reflektálni a mostanság az egyházak, különösen a református egyház felől érkező mozgalmi jellegű, önkritikus hangokra. Írásom nem leplezett indoka az, hogy ezek az önkritikus, illetve – még ha rendre T/1-ben fogalmaznak is – másokat önkritikára intő hangok szinte kivétel nélkül politikai változásokhoz és külső, alapvetően nem teológiai impulzusokhoz köthetők. Értem – és természetesen logikus is –, hogy egy külső hatás, csalódás, botrány, szorongató helyzet, kataklizma, padlóra kerülés az okozója a bűnbánatra való felindulásnak, hiszen ezekben a körülményekben Isten ránk nehezedő, minket mint az ő látható testét megfenyítő kezét véljük felfedezni. Valóban, a bűnbánat nem mindig jön „magától”. Azonban az mégiscsak beszédes, hogy mi a közvetlen hatás, vagyis hogy konkrétan miben ismerjük fel mi, „az egyház” Isten nekünk címzett fegyelmező üzenetét, mert az nyilvánvalóan hatással lesz a rá adott válaszunk módjára, jellegére és intenzitására. Egyáltalán már arra is, hogy mit tekintünk adekvát válasznak.
A problémám az – és ez hosszú időre visszavezethető jelenség –, hogy az ilyen és hasonló kezdeményezések, mint az említett írások, ritkán maradnak meg a szűkebben értelmezett teológiai horizonton. Jellemzően egy nem teológiai jellegű változásra keresnek – többé vagy kevésbé – teológiai jellegű választ. Egyértelműbben és kissé szarkasztikusan fogalmazva: miért épp a politikai „kataklizmák” váltanak ki mintegy pavlovi reflexet az egyházi szereplőkből, hogy hirtelen késztetést érezzenek arra, hogy dagályos és nagyívű szavakkal felvessék az önvizsgálat lehetőségét? Politikai tekintetben vett nyugalmi időszakokban nincsenek olyan jellegű megnyilvánulások az egyházban, amelyek önkritikára sarkallnák az egyházi vezetést vagy az egyházi „értelmiséget”? Gondolok itt az igehirdetések jellegére, hivatalos egyházi megnyilatkozások (akár egyházi ünnepek alkalmával elhangzó) tónusára, a teológia kiüresedésére, a lelkészi kart, a presbitereket és a gyülekezeti tagokat érő világi hatásokra és azok folyamatos eróziós munkájára mind a tanfegyelmet, mind az egyházfegyelmet illetően. De említhetnénk még a nyilvánvaló teológiai-antropológiai-etikai eretnekségekre adott élettelen, halovány reakciókat (vagy a reakciók teljes hiányát), a posztkeresztyén sivárságot, a tátongó unalmat, a pótcselekvést és a tanúságtétel területén megmutatkozó vérszegény bágyadtságot is. Ezek nem problémák? Ha valaki azt találja mondani e jelenségekre reakcióképpen, hogy nem igazak, légből kapottak, az már önmagában jelzésértékű: valóságtagadásban élünk. Miért kell ezeket az alapvető kérdéseket kikerülni? Vajon elképzelhető, hogy a politikai ügyek által indukált egyházi önkritika is csak valamiféle álcázott nekibuzdulás, pótcselekvés? Különben mivel magyarázható, hogy a Szentírás, a hit és a hitvallások normatív mércéje irányában való hozzáállásunk feltárása helyett szinte mindig elsősorban rögtönzött egyházpolitikai és társadalmi elemzések születnek? Nem lehet, hogy az ilyen önkritikus „zizegés” csak tüneti kezelés, legfeljebb sebtapasz, nem pedig a zsoltáros által képviselt lelkületnek (vö. Zsolt 139) a megnyilvánulása? Annak a lelkületnek, amely Isten előtt szavakkal kéri szíve és élete mélyrétegeinek a vizsgálatát. Én most ebből a szempontból szeretnék reagálni a kibontakozó egyházi diskurzusra, apropóként használva a korábban említett írásműveket, hogy a figyelmet a valódi teológiai és hitvallásos önvizsgálat szükségességére irányítsam.
A kritikám tehát az, hogy mind Nagy Károly Zsolt, mind Zalatnay István felvetései – és egyéb, hasonló jellegű, önreflexió-súlypontú egyházi írások – alapvetően nem biblikus-dogmatikai, hanem egyházpolitikai horizontba emelik a bűnbánat és a megújulás kérdését, félrehangolva a valódi bűnbánatot és megújulást. Sokat írnak arról például, hogy az úgynevezett „kegyelmi ügy” bizony csak tünet, amely az egyház válságát jelzi. Rendben, fogadjuk el ezt az állítást. De visszakérdezhetnénk: vajon az nem tünet, hogy sokan épp a kegyelmi ügyet értékelik az egyház szervezetét pusztító vírus valódi tünetének? Az nem tünet, amikor a biblikus-hitvallásos normáknak minden szempontból ellentmondó személyeket hívnak meg teológiai akadémiákra „előadni”, persze szigorúan „a párbeszéd jegyében”? Az nem tünet, hogy amikor valaki az ilyen nonszensz gesztusok ellen tiltakozik, akkor még őt kiáltják ki „kirekesztőnek”? És a lelkészi személyek körében is előforduló házassági válások magas száma sem „tünet”? Ezzel a jelenséggel már „megbarátkoztunk”? Ez már nem kérdés? Ezen már túl vagyunk? Az nem „tünet”, hogy a magukat az evangélium szellemében megreformáltnak tartó egyházak – félve a közvélemény haragjától – csak olyan módon – életlenül, semmitmondón, szinte már előre exkuzálva magukat – tudnak hivatalos szinten megnyilatkozni alapvető antropológiai és etikai kérdésekről, hogy még véletlenül se sértsenek meg senkit? Az nem tünet, hogy a nyilvánvaló teológiai-antropológiai-etikai hereziseket valló „testvéregyházak” tulajdonképpen semmi olyat nem tudnak tenni és képviselni (tisztelet a kivételnek!), amivel arra indítanák a hazai „megreformált” egyházakat, hogy egyszer s mindenkorra elvágják a velük összekötő szakmai-pénzügyi köldökzsinórt? Az nem tünet, hogy a lelkipásztorok – bizonytalanságból és félelemtől hajtva, nem is feltétlenül tudatosan – öncenzúrát gyakorolva egyre kevésbé merik az igehirdetéseikben, nyilvános megszólalásaikban élére állítani a dolgokat, nehogy még több gyülekezeti tagot elveszítsenek? Az nem tünet, hogy a lelkészi kar, a presbiterek és a gyülekezeti tagok jelentékeny része – amint arról a közösségi média felületein tett megnyilatkozásaik világosan tanúskodnak – már szembefordult az egyháza még elvileg vallott tanításával? Vajon ezek a jelenségek miért nem váltanak ki belőlünk, egyházi megújulást sürgetőkből hasonló pavlovi reflexet? Hát nem épp az a tünet, hogy ezek a szomorú jelenségek már nem is számítanak tünetnek, nem zavarnak, nem bosszantanak, nem indítanak korporális önvizsgálatra és bűnbánatra? Ellenben a „politikai közelség” igen. Lényegében ez lett az egyetlen jelentős bűn, amelybe az egyház elbukhat.
Itt röviden rámutatnék egy jelenségre, amely gyakori a családterápiában: a felek először „felszíni” témákról beszélnek, és kifejezetten kerülik, sőt tabuként kezelik a mélyebb, fájdalmasabb vagy szégyenletesebb konfliktusforrások megnevezését – részben tudattalanul, de részben tudatos hárítás is áll a háttérben. Ez a mechanizmus érvényesül véleményem szerint az egyházban is: amit az egyház képviselői rendszerint problémaként neveznek meg (jelen esetben a politikához való túl közeli viszonyt stb.), az csak a „felszíni” probléma, amely a mélyben meghúzódó zavar jele. Ilyen felszíni problémakijelölés úgy beszélni a bűnbánatról és a megújulásról – ahogy ezt Zalatnay István és mások is teszik –, hogy a témát szinte teljes egészében intézményi-politikai döntések és a rendszerváltás utáni egyháztörténeti narratíva szintjén tárgyalják. Feltűnő, hogy a Szentírás tekintélyéről, a bűn, a helyettes áldozat, a megtérés, a megigazulás, az újjászületés és a megszentelődés bibliai fogalmairól nem esik szó. Így azonban a bűnbánat csak retorikai díszítőelemként jelenik meg. Az olvasónak az lehet az érzése, hogy itt a bűnbánat valamiféle egyházszociológiai, egyházpolitikai terminus: eddig nem jó irányba mentünk, irányváltoztatásra, új ötéves tervre van szükség.
Továbbá ezekben az írásokban fel sem tűnik az a szempont, hogy továbbra is a norma normatához, nevezetesen a Magyarországi Református Egyház két normatív és testületileg elfogadott hitvallásához igazodunk-e, vagy sem, illetve hogy vajon a bajok nem az ezen hitvallási iratok normatív – hitünk szerint bibliai alapozású – tartalmától való eltérésre vezethetőek-e vissza (ezt a szempontot szinte csak Bogárdi Szabó István nyugalmazott püspök szokta behozni a képbe). Vagy most már tényleg „ciki” ezekre a dokumentumokra hivatkozni, amikor egyházi megújulásról elmélkedünk? Vagy annyira magától értetődők, hogy nem kell újra és újra hangsúlyozni őket? Ehelyett Zalatnay és Nagy cikke egyaránt azt a benyomást kelti, hogy a szerzők valamiféle implicit „református-magyar” nyelvjátékban mozognak, ahol a megújulás jellemző módon inkább struktúrák, szereplők, szövetségek stb. átrendezését takarja, semmint az ihletett Szentírás – és az annak üzenetéről tanúskodó hitvallás – fényében végbemenő radikális önvizsgálatot, megtérést és a forráshoz – Isten igéjéhez való – visszatalálást.
Ennek ékes példája, hogy Zalatnay István cikke az úgynevezett „fordulópontról” alapvetően a magyar egyház–állam viszonyrendszer keretei között, a rendszerváltás utáni stratégiák és az Orbán-rendszerrel kötött „szövetség” szempontjából beszél. Persze a témaválasztás még akár indokolt is lehet, de az időpont megválasztása több kérdést is felvet. Gyanús, amikor az egyház és a politika viszonyát illető nagy egyházi önvallomások épp a parlamenti választásokat követően – vagy a kormánypárt nyilvánvaló meggyengülésének időszakában – kerülnek terítékre. Miért nem előtte? Miért nem akkor, amikor rizikósabb volt a jelenséget nevesíteni (már ha az volt)? Ugyan másik felekezet, de egy katolikus klerikus, középvezető például most találta lenyilatkozni azt a „nagyívű” gondolatot, hogy a hatalom „túlszerette” az egyházat, és ideje távozni a „mamahotelből”. Tényleg? Milyen „bátor”, határfeszegető önkritika – nem igaz? A bölcsesség kútfeje. Vajon ezek az „aforizmák” a választások után hanyadik percben vagy órában tódultak a római klerikus fejébe?
Visszatérve a politika és az egyház viszonyát érintő kritikához: evangéliumi nézőpontból ennél a témánál sokat elidőzni – és egyáltalán, az egyházi megújulást e kérdés rendezésétől várni – nagyon szűk perspektívára utal, és félrevezető. Nem azért, mintha nem tartalmazhatna részigazságokat egy ilyen felvetés, hanem mert a nyugati keresztyénség mély teológiai-etikai és missziós válsága (lásd: erőszakos szekularizáció, agresszív keresztyénellenes ideológiák, posztkeresztyén kultúra, a keresztyénséghez egyre negatívabb attitűddel viszonyuló világ, erkölcsi relativizmus) alig kerül a képbe. Pedig ha valamiről, úgy erről biztosan kellene beszélni. Mindez sokkal meghatározóbb nyomot hagy a keresztyénségben – beleértve a hazai keresztyénséget is –, mint akármilyen politikai kurzus akármilyen politikai ágendája. Az egyházi munka valódi tere – és itt a helyi gyülekezetekre és nem az intézményekre gondolunk elsősorban – nem a pártpolitika, hanem az ellenszélben végzendő evangéliumi munka: misszió és evangelizáció, valamint a hívőknek a hitben és a megszentelődés útján való megtartása. Mindezek tükrében miért nem jelennek meg az ilyen típusú, megújulást szorgalmazó cikkekben, elemzésekben, tárcákban stb. az olyan elemek, mint a családfelfogás, az emberkép, az élet szentsége stb. mint teológiai kihívások? Ezek híján a fő törésvonal mindig az lesz – ahogy arról Zalatnay István és Nagy Károly Zsolt írása is tanúskodik –, hogy az egyház hogyan viszonyul a mindenkori hatalomhoz. Így aztán az „egyházi krízis” végső soron mindig a technikai-stratégiai kérdések tartományában mozog, és a konklúzió az lesz, hogy „rossz politikai döntéseket hoztunk”, és „rossz szövetségeket kötöttünk”. De a valódi kérdés sohasem ez, hanem hogy mit hiszünk, kit imádunk, hogyan engedelmeskedünk az egyház Urának, Krisztusnak az ige és a hitvallásaink mércéje szerint.
Mindezek fényében különösen meglepő, hogy Zalatnay István írása milyen súlyos szavakkal illeti azokat, akik a politikától várják a „megváltást”. A szerző még az „eretnekség” vádját is előszedi – persze kizárólag erre a területre korlátozva. Itt megint hangsúlyeltolódást látunk. Persze valóban van olyan szintje a politikai kitettségnek, amelynek az elvi megalapozottságát illetően beszélhetünk eretnekségről (bár itt inkább tudattalan reflexekről, bizonytalanságból fakadó mentális sémákról van szó, semmint tudatos teológiai elköteleződésről vagy „eretnek tanról”). De megint azt látjuk, hogy a „hétköznapi” szinten jelen levő – szűkebb értelemben vett – eretnekségeket figyelmen kívül hagyjuk. A fő kérdés az, hogy mit vallunk a Szentírás tekintélyéről, Krisztus személyéről, a Szentháromságról és a megváltás természetéről (továbbá a keresztyén élet alapvető etikai-bioetikai kérdéseiről). Bármiféle megújulást és őszinte önvizsgálatot szorgalmazó kísérlet előtt nekünk, egyházi embereknek ezeket a kérdéseket kellene feltennünk. Amíg ez nem történik meg, végtelen regresszusát látjuk majd annak, hogy a „prófétai lelkület” kicsorbult megoldásokban akar majd utat törni magának. Ennek egyik folyománya, hogy a valódi „eretnekség” obligát módon csakis a politikai-hatalmi szövetségkeresés torzulása lehet.
Konkretizálva egy picit a kérdést: szeretném tudni, hogy például Zalatnay István (és minden más, a megújulás kérdésében magát exponáló személy) mint református teológus és lelkipásztor hogyan vélekedik a nyugati egyházak doktrinális és etikai torzulásairól – erről semmit nem tudunk. Nem láttam, hogy bármikor is nyilatkozott volna a testvéregyházak doktrinális elsilányulásáról. Ez a hiány különösen annak fényében szúr szemet, hogy más fórumokon, ökumenikus kontextusban kész a magyar egyház helyzetét olyan szereplőkkel átbeszélni, akik a Szentírással nyíltan szembemenő etikai álláspontot képviselnek (pl. „tudományos előadás” keretében a poliamória „etikus” formáját népszerűsítik, vagy átértelmezik a házasság definícióját, és szimplán „fundamentalizmusnak” bélyegzik a keresztyénség történelmi hitformáját). Ez az aszimmetria evangéliumi szemmel minimum zavaró. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy más teológiai tanárok sem nagyon mernek megszólalni a témában, nyilván nem akarják támadásnak kitenni magukat. Akik meg megszólalnak, azok is azt tudatosan homályosan, a tudományos „komplexitás” fátylába burkolva, egyértelműséget mellőzve teszik. Vajon ez nem „tünet”? Mitől félnek, mitől tartanak ötven-hatvan éves keresztyén emberek, akiknek épp az lenne a dolga, hogy tisztán, világosan, egyértelműen utat mutassanak, és óvják az egyház tanbéli integritását? Féltik a presztízsüket, féltik az akadémiai renoméjukat?
Ez a jelenség több mint beszédes. Árulkodó, hiszen mindezek fényében detektálható az igazi veszély, amely mindig az, amiről nem akaródzik – mert nem merünk – tisztán és világosan beszélni. Lehet partikuláris pártpolitikai vonatkozású vagy egyházpolitikai jellegű kérdéseket százkét cikkben is tematizálni, de az, hogy erről az előző témacsokorhoz képest ilyen gördülékenyen és szabadon lehet beszélni, azt jelzi, hogy nem ez az igazi probléma. Az egyház betegségének valódi epicentruma mindig az a terület, amiről az egyházi vezetők, a teológiai tanárok és a lelkipásztorok nem nagyon szeretnének beszélni. Nem azért, mert evidenciák, vagy mert már „túlbeszéltük” a témát, hanem mert az az igazán kellemetlen számunkra.
Így jutunk el oda, hogy az egyház politikai kitettsége olyan vitorlává válik, amelyet egyre többen egyre nagyobb elánnal mernek kifeszíteni – egyszerűen azért, mert számítanak rá, hogy a szél úgyis belekap. Másképp fogalmazva: ezzel a mai egyházi-politikai kontextusban – főként a választások után – nem lehet nagyot hibázni. Csakhogy amivel nem lehet nagyot hibázni, az soha nem lehet a valódi prófétai lelkület kimeneti pontja – ez csak mímelése a prófétai megnyilatkozásnak. Így az egyház – vélt vagy valós – politikai kitettsége amolyan passiójátékká vált az egyházban, amelynek kapcsán el lehet játszani széles publikum előtt az egyház megújítására tett erőfeszítéseket. Van benne bűnbak (a politikai-egyházi szövetségkeresés), van benne bűnös csoport – ágensek –, vannak benne semmitevő, bizonytalan bámészkodók, vannak benne az igazságot utólag elementáris erővel felismerő szereplők, azaz van benne dráma, de végső soron az egész csak mimézis. Nem több, mint moralizáló politikateológia. Valóban ez az egyház feladata és a „valódi megújulás” záloga?
Nem a téma kerülendő, hanem a politikai kitettsége előtt, mellett, azzal párhuzamosan mélyreható diagnózist érdemel az egyháznak a „Leitkulturnak”, azaz a társadalom többségi véleményének, az így vagy úgy alakuló közvéleménynek, a történelmi keresztyénséggel élesen szemben álló kulturális hatásoknak, trendeknek, divatoknak való kitettsége. Tudom, ezt nevesíteni, ezzel szembeszállni sokkal nagyobb áldozatot követel. De enélkül az egyház politikai kitettségét tematizálni és ezen a síkon, már-már valamiféle szekularizált üdvtörténetként várni az egyházi megújulást az egyházban nem más, mint „fügefalevél”, pótcselekvés, felületi kezelés csupán. Ha pedig úgy irányítjuk az ezzel kapcsolatos diskurzust, hogy konzekvensen kerüljük az egyház doktrinális és etikai integritásának hangsúlyozását – mert azt vagy nem merjük, vagy nem is tartjuk indokoltnak –, az egyenesen figyelmeztető jel.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Tamás!
Nagy Károlyra én magam úgy tekintek, mint egy első gólyára tavasszal. Jön a többi is utána. A képlet is ezt mutatja.
Jogos a felvetésed, hogy miért a választásokat követően szólalnak meg a kritikus vagy éppen megújulást követelő, kérő, szelíden igénylő hangok? Egyetértek veled abban is, hogy az egyház megújulásának kérdése mindig aktuális, mert mindig vannak torzulásai, elhajlásai, megalkuvásai vagy némelyek által annak látott, mások által nem annak látott megnyilvánulásai (ld. doketista vita). A megújulás iránti igény időnként felerősödik, máskor meg lanyhul, mert az egyház (vélt vagy valós) lényegi céljai jobban leköti a figyelmünket és ezek megvalósulásában kevesebb akadállyal találjuk szembe magunkat, míg máskor jobban (vagy legalábbis úgy érezzük, hogy jobban) akadályoztatunk. És itt a politikai tér és egyház egyik ,,lerágott csont”-ként ható, mégis mindegyre megharcolandó, artikulálandó kérdéséhez érkeztünk: milyen legyen a ,,világi hatóság” és egyház kapcsolata? És valljuk be őszintén, nem mindig látjuk tisztán azt, hogy hol a határ a lehetőség és a kísértés között egyház és ,,világi hatóság” kapcsolatában, ahogy időnként a látás ellenére sem tudjuk a jó utat választani, mert valami egzisztenciális szorongás (püspököt, esperest, lelkészt, főgondnokot, presbitériumokat, stb.) beszippant. Mert a pénz, a támogatás, a lobbi, a ,,fenn forgás”, a Sándor-palotából küldött meghívó, a Karmelita teraszán való nézelődés, lehetőség a fontosság, az értékességtudat, a biztonságos jövő, stb. megélésére és az egzisztenciális szorongás csökkentésére.
És igen, most van egy másfajta látás. Egy jobb (vagy másfajta) észlelés, talán bűnbánat is sokakban.
Ugyanakkor azt is elemeznünk kéne, hogy miért váltunk ennyire könnyen megkísérthetővé ezekben? Mi volt itt a ,,fejek” (mert fejétől büdösödik a hal) felelőssége? Miért volt annyira vonzó a Sándor-palota meghívója, hogy arról soha egyetlen püspök sem akart lemaradni határon innen és túlról? Miért volt könnyen elengedhető a palota-meghívás okán egy évvel, félévvel korábban leegyeztetett gyülekezeti szolgálat püspök uraink számára? És miért nem volt időnként fontosabb az adott szó, a hívek közötti szolgálat? Miért ültettek be püspök/esperes/lelkész-feleségeket a politikus feleségekkel/asszonyokkal a templomok első padjaiba? Miért nem tiltakozott valaki is ezzel szemben? A díszvacsorán miért az országgyűlési képviselő és államtitkár mellett ült le az egyházfő-ség? Miért a lobbierőben mértük a püspöki szolgálatra való rátermettséget?
Hadd tegyek hozzá valamit az általad felvetett ,,miért éppen most” kérdéssorhoz: A közhangulat lehetséges, hogy csak felerősíti azt, amit eddig csak tapogatózva, tesze-toszán, bizonytalankodva, vagy a folyóson hőbörögve mertünk csak kimondani? Pl. Az államtól kapott pályázati pénzek kapcsán volt/van elszámoltathatóság? Nem lepapírozásra gondolok. Olyan esetekre, amelyekben felmerültek sikkasztási kérdések. Ezekről miért csak a folyósokon vagy bizalmas/pletykás belső körökben mertünk/merünk beszélni? Van válaszom: az intézményi kultúra nem engedett. A református intézményi/zsinati irodai/stb. kultúra nem engedett. Nem egy ízben ,,óvtak” attól, hogy kitegyek valamit a ,,liberális” újságírók elé, ,,mert az egyház képe amúgy is…” Meg amúgy is, egy idő után az ember feladja a ,,széllel szemben…” …vagy megvárja az alkalmasabb időt, a másfajta széljárást. Talán most némelyek azt érzékeljük, hogy ez a másfajta (világi és egyházi) széljárás végre nem zúdítja a nyakunkba vissza.
Erdélyi barátaimtól hallottam (éppen e napokban), hogy az Orbán-pénzek hogyan hatottak az ott élők lelkiismeretére. Kedves székelyföldi kollégánk megfogalmazásában: ,,elaltatták a lelkiismeretünket a mindenvágyadteljesülhetorbánkatóbélabarátságarévénpénzekkel és mi nem vettük észre…” Ahol pedig kilógott a lóláb, mert éppenséggel kiderült, hogy három-ötszörös túlárazás történt, ott sikeresen kisiklattak minden (gyülekezeti) tisztázási igényt, ,,nehogy a liberális újságírók felkapják a témát és nehogy ennek nyomán elszámoltatások legyenek.” Inkább maradjunk meg abban a tévképzetben, hogy Orbántól sokat kaptunk, ennyi javítás soha nem történt az egyház történetében.
Summázva: a kultúra beszivárog az egyházba (és fordítva), hat ránk, ezúttal talán élesíti látásunkat. Ha másra nem, hát bizonyos strukturális/rendszer bűnökre. Ennek is ,,meg van az ideje … az ég alatt.” Talán ezért is aktuálisabb sok kérdés, mint az elmúlt 16 évben bármikor volt vagy lehetett volna. Apropó, rendszerbűnök… Miért árad/áradt egyházi köreinkben a félelem a kívülállókkal, netán potenciális megtérőkkel szemben?
Itt most zárom soraimat.
Kedves Zoltán!
Kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy én írok-e félreérthetően, vagy maga a téma – még ha érthetően tálalják is – ennyire nehezen feldolgozható. Értem, amit írsz az egyház–politika viszonyáról és a „rendszerbűnökről” (pénz, reprezentáció, egzisztenciális szorongás, intézményi kultúra, tehát a politikai kitettség irányában való kísértés). De – és nem tudom, hogyan tudnám ezt érthetőbben jelezni annál, mint amit a cikkben írtam – a cikkem nem elsősorban ezt a jelenséget akarja újratematizálni, hanem éppen azt szerettem volna témaként „feldobni”, hogy miért mindig EZ a fókusz az egyházi önkritikában, és más problémák (szerintem hétköznapibbak és súlyosabbak) miért nem érik el az ingerküszöböt, miért nem zavaróak (legalább ennyire vagy jobban). A fő állításom az volt, hogy amíg a bűnbánatról és a megújulásról szinte kizárólag politikai-szervezeti-pénzügyi szinten beszélünk – miközben alig kerül szóba a Szentírás tekintélye (és az arról vallott felfogásunk), a hitvallásaink (és hogy azok mennyire normatívak még számunkra), vagy ezzel összefüggésben a doktrinális és etikai integritás –, addig a „megújulás” fogalma továbbra is csak egy egyházpolitikai jelnyelv marad, nem pedig az Úr Jézus előtti radikális önvizsgálat. Nem tudom, hogy így érthetőbb vagyok-e… Tehát nem azt állítom, hogy a politikai kitettség ne lenne soha, semmilyen körülmények között probléma, hanem azt, hogy az egyházi diagnózis „epicentrumát” (így írom a cikkben) erre a területre száműzzük szinte kizárólag. Miközben a hit tartalmának, a tannak-tanításnak, a liturgiának, a személyes és közösségi megszentelődésnek, a tévtanításokra való nyílt nemet mondásnak a kérdései rendszerint háttérben maradnak. Vajon miért? A cikkem erre az aszimmetriára akart rámutatni.
Üdvözlettel,
Tamás
Kedves Tamás!
Az általad bemutatni kívánt asszimetria talán azért csúszik félre, mert…
1.Cikked első részében a hangsúly a megszólalások időzítésének és hitelességének értelmezése felé tolódik. A retorikai szerkezet több ponton azt sugallja, hogy a korábbi megszólalók bátorsága és motivációja megkérdőjelezhető. Már az elején olyan formulákat használsz, mint:
„Gyanús, amikor…”
„Miért nem előtte?”
„Miért nem akkor, amikor rizikósabb volt…?”
Ez önmagában még lehetne legitim hermeneutikai kérdésfelvetés. A probléma az, hogy a kérdések megválaszolását nem bízod az olvasóra (megtehetnéd), hanem rögtön ironikus kommentárok követik: „Milyen ‘bátor’, határfeszegető önkritika – nem igaz?” A későbbiekben ez még erősebbé válik, amikor azt írod: „ezzel a mai egyházi-politikai kontextusban – főként a választások után – nem lehet nagyot hibázni”.
Lényegében azt sugallod, hogy az ilyen megszólalások alacsony kockázatúak, ezért nem tekinthetők valóban prófétainak. A logikai szerkezet nagyjából ez:
1. most könnyű ezt mondani;
2. a megszólalók csak most mondják;
3. ezért a megszólalás prófétai hitelessége kétséges.
A legerősebb rész szerintem a végső metafora:
„passiójátékká vált”
„el lehet játszani széles publikum előtt az egyház megújítására tett erőfeszítéseket”
„az egész csak mimézis”
„moralizáló politikateológia”
Itt azt állítod, hogy bizonyos megszólalók szerepet játszanak, performálnak, erkölcsi drámát rendeznek a nyilvánosság előtt. Ez egy lényegesen erősebb állítás, mint az, hogy téves hangsúlyokat választanak. Reinhold Niebuhr gyakran figyelmeztet arra, hogy a morális ítéletalkotásban különbséget kell tenni egy cselekedet tartalma és a cselekvő motivációinak feltételezése között. Egy megszólalás lehet részleges, torz vagy kontextusfüggő anélkül, hogy ebből automatikusan következne a megszólaló opportunizmusa, hiteltelensége, érveinek súlytalansága.
Niebuhr keresztény realizmusa óvatosságra késztet a másik fél motivációinak túl gyors megítélésével szemben. Egy állítás igazsága vagy hamissága nem dönthető el pusztán abból, hogy mikor és milyen körülmények között hangzik el.
Hasonló módon Oliver O’Donovan politikai etikájában az erkölcsi ítélet elsősorban a nyilvános cselekvés tárgyi jelentésére vonatkozik, nem pedig a szereplők feltételezett belső motivációinak pszichologizáló rekonstruálására. Cikked első részének következetlensége az, hogy miközben kritizálod a politikai olvasatokat, te magad is erősen politikai-hermeneutikai olvasatot alkalmazol a megszólalókra. Nem azt vizsgálod elsődlegesen, hogy igaz-e a kritika, hanem azt, hogy miért most hangzik el. A hangsúly így fokozatosan átkerül a tartalomról a megszólalók feltételezett motivációjára. Itt már nem pusztán teológiai érvelés történik, hanem motivációkritika.
Formálisan nem mondod ki, hogy „ezek az emberek opportunisták”, de retorikailag nagyon erősen ebbe az irányba vezeted az olvasót. A „gyanús”, a „milyen bátor”, a „nem lehet nagyot hibázni”, a „passiójáték”, a „mimézis” és a „moralizáló politikateológia” kifejezések együtt olyan értelmezési horizontot hoznak létre, amelyben a korábbi megszólalók hitelessége válik vizsgálat tárgyává, nem csupán állításaik tartalma.
A motivációk kérdése azért különösen fontos, mert szorosan összefügg azzal, hogyan értelmezzük a bűn különböző szintjeit. Cikked második felében ugyanis már nem elsősorban a megszólalók hitelessége, hanem a megújulásról szóló diagnózis kerül előtérbe.
2.Ezt követően a megújulás-sürgetések kerülnek kritikai lencséd alá. Az egyház prófétai hangjának a politikai instrumentalizálásával szembeni óvatosság rendben is lenne és komolyan veendő. Ugyanakkor írásodban a „politikai kontextus”, az „egyházi megszólalás” és az „egyéni erkölcsi felelősség” szintjei túlságosan könnyen egymásba csúsznak, vagy éppen elválnak egymástól anélkül, hogy a köztük lévő közvetítettséget kellően tematizálnád.
A klasszikus református és politika-teológiai hagyomány egyik alapvető felismerése éppen az, hogy a bűn soha nem egyetlen szinten jelenik meg. Reinhold Niebuhr realista etikája például következetesen azt hangsúlyozza, hogy az emberi közösségek bűne nem redukálható az egyéni szándékok összegére, mert a kollektívumok saját önigazoló logikákat termelnek ki. Ugyanakkor ez nem jelenti az egyéni felelősség feloldását, hanem éppen ellenkezőleg: annak új, összetettebb formáját tárja fel. A „strukturális bűn” felismerése így nem a személyes bűn eltörlését, hanem annak kontextuális elmélyítését jelenti. Ahogy nem jelenti a politikai jellegű bűnértelmezés (vagy aktualitás) egyeduralmát sem. Mert -és itt engedd meg, hogy Richard Niebuhrra hivatkozzak- a kulturális/(egyház)politikai formák nem pusztán külső díszletek, hanem a keresztény etikai döntések tényleges közegei. Ez azt jelenti, hogy a „politikai díszlet” nyelvezete – ha túlságosan semlegesítő módon használjuk – könnyen elfedheti azt, hogy maga a díszlet is erkölcsi jelentéssel bíró tér, amelyben a bűn konkrét formákat ölt. Miért ne lenne helyénvaló ezt vizsgálni? Miért ne lenne indokolt a fókuszáltabb önvizsgálat? Sok református/keresztyén értelmiségi egyház és politika összefonódásának veszélyeit csak egy alcímként tárgyalhatja egy nagyívű társadalomkritikai monográfiában/enciklopédiában?
Oliver O’Donovan a Richard Niebuhrnál is tovább megy, amikor azt állítja, hogy a politikai rend nem egyszerűen háttér, hanem az erkölcsi ítélet egyik történeti „színtere”, ahol a közösség felismeri, mi tekinthető jónak és rossznak. Ebből következően a politikai és egyházi beszéd viszonya nem redukálható arra a kérdésre, hogy „bevonódik-e az egyház a politikába”, hanem vizsgálandó az is, hogy milyen módon értelmez, alkot erkölcsi ítéletet egy eleve értelmezett közösségi térben.
Cikked veszélye abban áll, hogy miközben egy holisztikus, „összképi” bűnértelmezést szorgalmazol – amely jogosan akarja elkerülni az ideologikus leegyszerűsítést – a diagnózisod egyfajta absztrakcióvá válik. James Gustafson hangsúlyozza, hogy az erkölcsi ítélet mindig konkrét történeti és társadalmi relációkban születik meg, nem pedig elvont morális térben.
Éppen ezért a holisztikus látásmód és a fókuszált diagnózis nem alternatívái egymásnak. (Éppen ezért fájó, hogy Nagy Karcsi és Zalatnai megszólalását lenullázod.) A református etika nem arra hív, hogy a részleges igazságokat feloldjuk egy nagyobb narratívában, hanem arra, hogy az egyéni, intézményi és kulturális szinteket egyszerre tartsuk szem előtt. A holisztikus értelmezés akkor marad termékeny, ha nem teszi láthatatlanná a konkrét történeti helyzetekben felismerhető torzulásokat.
Mindhárom szint – személyes, strukturális és kulturális – egyszerre hordozza a bűn és a kegyelem felismerésének lehetőségét. Ne játsszuk ki egymás ellen.
T.Z.
Kedves Zoltán!
Egyet tudok érteni azzal, hogy félrevihet pusztán a „motivációkritika”, ahogy érthető a bűn szintjeinek egyidejű jelenléte is, mint jelenség. Ugyanakkor mégiscsak azt látom, hogy az értelmezésed túl könnyen átlendül bizonyos zavaró körülményeken, amelyek viszont éppen az általam tematizált probléma szerves részét képezik.
Két ilyen szempontot kiemelek: az első az időzítés kérdése, a második pedig a következetesen kikerült/nem tematizált proplémák közötti aszimmetria.
Az időzítés kapcsán szerintem nem egyszerűen retorikai fogásról van szó és nem is csak a vélt motivációk utáni „szaglászásról”. Az egyház – akár tetszik, akár nem – egy szociológiailag is vizsgálható valóság. Emberi személyek alkotják, előtörténettel, implicit és explicit meggyőződésekkel, hitekkel, motivációkkal, szándékokkal, intenciókkak, szimpátiákkal és antipátiákkal, teológiai és kegyességi elköteleződésekkel. Egy ilyen térben egy megszólalás nem légüres térben hangzik el. Az, hogy ki, mikor és milyen kontextusban szólal meg (vagy milyen témákat kerül konzekvensen), nem mellékes része az adott diskurzusnak, hanem az üzenet értelmezésének a része. Ezzel nem állítom azt, hogy egy állítás igazsága pusztán az időzítés alapján eldönthető, de azt igen, hogy az időzítés jól megfigyelhető mintázatai igenis értelmezési kulcsot jelenthetnek. Ha bizonyos típusú „prófétai” megszólalások rendre akkor jelennek meg, amikor azok kockázata alacsonyabb, az nem bizonyít automatikusan valamiféle opportunizmust, de azért felvet legitim kérdéseket a megszólalások természetével kapcsolatosan. A prófétai beszéd – gondolom ebben egyetértünk – nem csak tartalmi kategória, hanem egzisztenciális helyzet is: kockázatvállalás, ellenállás, adott esetben izoláció. Ha ezek a tényezők hiányoznak bizonyos megszólalásokból, akkor ennek a hiánynak a nevesítése legitim „teológiai kérdés.”
A másik szerintem egy még súlyosabb probléma, nevezetesen a szelektív probléma-érzékenység – ezt te szerintem relativizáod (nem tudom, miért, talán azért, mert te sem érzed problémának azt, amit nevesítek). Azt írod Niebuhrt említve, hogy a politikai és strukturális dimenziók valós erkölcsi jelentőséggel bírnak. Ezt én nem is akarom cáfolni – állítottam valaha is ennek ellenkezőjét? A kérdésem nem az volt, hogy „miért beszélünk erről”, hanem az, hogy miért éppen erről beszélünk mindig, és már szinte csak erről. Itt nem arról van szó, hogy „holisztikus” vagy „fókuszált” megközelítés között kellene választani, hanem arról, hogy ez a feltűnően egyoldalú fókusz hogyan alakult ki és mit fed el (!). Lásd a mi kettőnk beszélgetését: felvetem egy cikkben, hogy miközben a politikai kitettség kérdése intenzíven tematizálva van, addig az egyház életének számos, teológiailag elsőrendű kérdése tartósan a periférián marad, és te tulajdonképpen azt rovod fel nekem, hogy miért rovom fel ezt. A Szentírás tekintélyének a gyakorlatban való relativizálódása, a tanbéli elbizonytalanodás, az etikai kérdésekben való következetlenség (teológiai tanárok részéről is!), az egyház- és tanfegyelem (úgy értem, az elvileg normatív hitvallásainkhoz szabva) eltűnése nem marginális jelenségek, és ezek az egyház életét sokkal közvetlenebbül és mélyebben formálják, mint az állammal való viszony ilyen-olyan, aktuális mintázatai.
Summa: nem mondom, hogy a politikai dimenzió irreleváns, és azt sem, hogy a strukturális bűn fogalma téves, hanem csak azt, hogy a jelenlegi egyházi önkritika főáramlata, vagy domináns formája aránytévesztésben van. Te erre azt mondod, ezt ne tedd szóvá, mert ezzel gyengíted ezen megszólalások erejét. Én meg erre azt mondom, hogy az aránytévesztés nem semleges.
Kiegészítve az előzőt, lehet, hogy így érthetőbb leszek: én éppen hogy nem a strukturális bűn fogalma ellen érvelek, hanem amellett, lásd Niebuhr. Hiszen mit állítok? Azt, hogy az egyház sokat hangoztatott „válsága” nem redukálható egyetlen szintre (ld. az aktuális politikai szövetségre), hanem mélyebb, doktrinális, lelki, az életgyakorlatot érintő struktúrákban van jelen: a hitvallások normatív tekintélyének relativizálódása, etikai megalkuvás stb. Ezek kifejezetten strukturális jellegű deformációk, amelyek túlnőnek az individuális szinten, az egyéni szándékok szintjén, és hosszú távon intézményi és kulturális mintázatokban öltenek testet. Egyébként pont abban az értelemben, ahogy Niebuhr a kollektív önigazoló logikáról beszél.
Kedves Tamás!
Csapjál a húrok közé. Melyek lennének azok ,,a következetesen kikerült/nem tematizált problémák”??? Miért maradt el ezek kimondása (részedről)? Miért maradt el a ref.egyház tagjai/lelkészei/vezetői részéről?
Kettőt említesz: ,,hitvallások normatív tekintélyének relativizálódása, etikai megalkuvás stb.” A többi??? Fejtsd ki, tematizáld… Keressük közösen a megoldást.
KEDVES TAMÁS!
HOZZÁSZÓLÁSOM, A SZÖVEGBE ÍRT KOMMENTJEIM AZ ÍRÁSOD HANGNEMÉRE VONATOZIK. ÉRDEMI VITÁBA NEM KÍVÁNOK MOST BOCSÁTKOZNII!
TAMÁS! HÁT EZ A GÚNYOS , A KERESZTÉNY ALÁZATTÓL FÉNYÉVNYI TÁVOLSÁGBAN LÉVŐ CIKKET CSAK BELEÍRÁSOKKAL TUDTAM KOMMENTÁLNI. SAJNÁLOM TAMÁS, HOGY TE, AKI OKOS TEOLÓGUS VAGY, OLYEN MÉLYRE SÜLLYEDTÉL. NEM MÉLTÓ SEM HOZZÁD, SEM A TÉMÁHOZ, SEM A SZERZŐKHÖZ, SEM A REFORMÁTUS EGYHÁZHOZ SEM EZ A HANG! A SOKSZOR ISMÉTELT MONDATOK, KÉRDÉSEK, FELKIÁLTÁSOK NEM ERŐSÍTIK AZ ÉRVELÉST! ÉRZELMI ALAPON CSÍPŐBŐL LÖVÖLDÖZNI NEM ELEGÁNS DOLOG! A KOMMENTJEIM SZARKASZTIKUSAK, AMIÉRT ELRE IS BOCSÁNATOT KÉREK, DE KÖZZÉ TESZEM – MÁSKÉPP NEM TEHETEK…
Dr. Zalatnay István, a budapesti Erdélyi Gyülekezet korábbi lelkipásztora, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem NYUGALMAZOTT docense közzétett egy írást a Református.hu online portálon, amelyben dr. Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem főiskolai tanára, tudományos rektorhelyettese Fordulóban című cikkére reagál. Nagy Károly Zsolt írása széles publicitást ért el, mert aktuális dolgokat, a református egyház jelenlegi helyzetét és jövőjét elemzi. Zalatnay is emiatt szólt hozzá a témához. Az említett cikkben amellett érvel, hogy bár Nagy Károly Zsolt fontos és bátor diagnózist ad a rendszerváltás óta egyre csak halmozódó egyházpolitikai feszültségekről, nem kínál valódi alternatívát a református egyház megújulásához. Zalatnay úgy véli, hogy az állammal kialakított szoros szövetség és az ahhoz kapcsolódó, politikai hullámokat is verő ügyek csupán tünetei egy mélyebb válságnak, amelyet pusztán intézményi vagy politikai vágányváltásokkal nem lehet orvosolni. Így aztán – következtet – nem stratégiaváltásra van szükség, hanem Isten előtti őszinte bűnbánatra és elcsendesedésre, amelynek során az egyház szembenéz a bűneivel és mulasztásaival. Ilyen értelemben Zalatnay írása a politikai-egyházpolitikai síkon zajló vitákat teológiai-lelki dimenzióba szeretné visszaterelni, hangsúlyozva, hogy a segítség nem az államtól jön, hanem az Istentől.BIZTOS, HOGY NAGYKZS ÍRÁSA CSAK EGYHÁZPOLITIKAI-POLITIKAI SZINTEN SZÓLT?
A jelen írásban nem csupán Zalatnay István válaszírására és nem is csak Nagy Károly Zsolt vitaindító megszólalására szeretnék reagálni, hanem általánosságban, tágabb perspektívából kívánok reflektálni a mostanság az egyházak, különösen a református egyház felől érkező mozgalmi jellegű EZ NAGYON PEJORATÍV, LEKICSINLYŐ MINŐSÍTÉS!, önkritikus hangokra. Írásom nem leplezett indoka az, hogy ezek az önkritikus, illetve – még ha rendre T/1-ben fogalmaznak is – másokat önkritikára intő hangok szinte kivétel nélkül politikai változásokhoz és külső, alapvetően nem teológiai impulzusokhoz köthetők EZ SZERINTEM NEM ÍGY VAN, HISZEN KORÁBBAN IS KRITIZÁLTAK, FŐLEG ZALATNAY. DE VAJON NEM ÉPPEN EZ TÖRTÉNT A REF EGYHÁZBAN AZ ELMÚLT 30 ÉVBEN,?. Értem – és természetesen logikus is –, hogy egy külső hatás, csalódás, botrány, szorongató helyzet, kataklizma, padlóra kerülés az okozója a bűnbánatra való felindulásnak, hiszen ezekben a körülményekben Isten ránk nehezedő, minket mint az ő látható testét megfenyítő kezét véljük felfedezni. VÁLLVEREGETŐ! Valóban, a bűnbánat nem mindig jön „magától”. Azonban az mégiscsak beszédes, hogy mi a közvetlen hatás, vagyis hogy konkrétan miben ismerjük fel mi, „az egyház” Isten nekünk címzett fegyelmező üzenetét, mert az nyilvánvalóan hatással lesz a rá adott válaszunk módjára, jellegére és intenzitására. ERRE MÁR VÁLASZOLTAM FENT Egyáltalán már arra is, hogy mit tekintünk adekvát válasznak.
A problémám az – és ez hosszú időre visszavezethető jelenség –, hogy az ilyen és hasonló kezdeményezések, mint az említett írások, ritkán maradnak meg a szűkebben értelmezett teológiai horizonton.ILYEN HANGON MINDIG A HATALMON LÉVŐ EGYHÁZVEZETEŐK SZOKTAK SZÓLNI. Jellemzően egy nem teológiai jellegű változásra keresnek – többé vagy kevésbé – teológiai jellegű választ. Egyértelműbben és kissé szarkasztikusan fogalmazva: miért épp a politikai „kataklizmák” váltanak ki mintegy pavlovi reflexet az egyházi szereplőkből, hogy hirtelen késztetést érezzenek arra, hogy dagályos és nagyívű szavakkal felvessék az önvizsgálat lehetőségét? NE ISMÉTELD MAGAD, EGYRE ROSSZABBUL! Politikai tekintetben vett nyugalmi időszakokban nincsenek olyan jellegű megnyilvánulások az egyházban, amelyek önkritikára sarkallnák az egyházi vezetést vagy az egyházi „értelmiséget”? Gondolok itt az igehirdetések jellegére, hivatalos egyházi megnyilatkozások (akár egyházi ünnepek alkalmával elhangzó) tónusára, a teológia kiüresedésére, a lelkészi kart, a presbitereket és a gyülekezeti tagokat érő világi hatásokra és azok folyamatos eróziós munkájára mind a tanfegyelmet, mind az egyházfegyelmet illetően. MINTHA AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZBAN KÁLDY VAGY NAGY GYULA HANGJÁT HALLANÁM 30-40 ÉVVEL EZELŐTT! De említhetnénk még a nyilvánvaló teológiai-antropológiai-etikai eretnekségekre CSAK EZ SZERINTED AZ ERETNEKSÉG? A POLITIKÁVAL ÖSSZEHÁZASÍTOTT KERESZTÉNYSÉG NEM?? adott élettelen, halovány reakciókat (vagy a reakciók teljes hiányát), a posztkeresztyén sivárságot, a tátongó unalmat, a pótcselekvést és a tanúságtétel területén megmutatkozó vérszegény bágyadtságot is. Ezek nem problémák? Ha valaki azt találja mondani e jelenségekre reakcióképpen, hogy nem igazak, légből kapottak, az már önmagában jelzésértékű: valóságtagadásban élünk. Miért kell ezeket az alapvető kérdéseket kikerülni? TERELED, KIKERÜLDÖD A TÉMÁT, A SAJÁT TÉMÁD FELÉ VISZED A DISKURZUST! Vajon elképzelhető, hogy a politikai ügyek által indukált egyházi önkritika is csak valamiféle álcázott nekibuzdulás, pótcselekvés? Különben mivel magyarázható, hogy a Szentírás, a hit és a hitvallások normatív mércéje irányában való hozzáállásunk feltárása helyett szinte mindig elsősorban rögtönzött egyházpolitikai és társadalmi elemzések születnek? Nem lehet, hogy az ilyen önkritikus „zizegés” CSÚNYA ÉS MÉLTATLAN SZÓHASZNÁLAT KOMOLY TEOLÓGUSOKKAL SZEMBEN – MÉG AKKOR IS, HA TE NEM ÉRTESZ VELÜK EGYET, EGY MINIMÁLIS TISZTELETET, MÁR CSAK A KORUKRA, A MIUKÁSSÁGUKRA TEKINTVE KÉRLEK ADD MEG NEKIK. HOL VAGY TE TŐLÜK, TAMÁS?! MERNÉL TE ÍRNI ÍGY AZ EGYHÁZVEZETŐIDHÖZ? SZERINTED ILYEN HANGON ÍRT A KÉT TEOLÓGUS? csak tüneti kezelés, legfeljebb sebtapasz, nem pedig a zsoltáros által képviselt lelkületnek (vö. Zsolt 139) a megnyilvánulása? Annak a lelkületnek, amely Isten előtt szavakkal kéri szíve és élete mélyrétegeinek a vizsgálatát. Én most ebből a szempontból szeretnék reagálni a kibontakozó egyházi diskurzusra, apropóként használva a korábban említett írásműveket, hogy a figyelmet a valódi teológiai és hitvallásos TEHÁT AZ Ő TEOLÓGIÁJUK NEM VALÓDI, CSAK A TIED!önvizsgálat szükségességére irányítsam.
A kritikám tehát az, hogy mind Nagy Károly Zsolt, mind Zalatnay István felvetései – és egyéb, hasonló jellegű, önreflexió-súlypontú egyházi írások – alapvetően nem biblikus-dogmatikai, hanem egyházpolitikai horizontba EZT MÁR SZÁZADSZOR ÍROD LE, DE ELMONDTAM, HOGY NEM IGAZ! emelik a bűnbánat és a megújulás kérdését, félrehangolva a valódi bűnbánatot és megújulást. Sokat írnak arról például, hogy az úgynevezett „kegyelmi ügy” bizony csak tünet, amely az egyház válságát jelzi. Rendben, fogadjuk el ezt az állítást. De visszakérdezhetnénk: vajon az nem tünet, hogy sokan épp a kegyelmi ügyet értékelik az egyház szervezetét pusztító vírus valódi tünetének? Az nem tünet, amikor a biblikus-hitvallásos normáknak minden szempontból ellentmondó személyeket hívnak meg teológiai akadémiákra „előadni”, persze szigorúan „a párbeszéd jegyében”? MÁSRA TERELED A SZÓT. AZT KÜLÖN KELL MEGVIZSGÁLNI. ŐK NEM ARRÓL BESZÉLTEK! Az nem tünet, hogy amikor valaki az ilyen nonszensz gesztusok ellen tiltakozik, akkor még őt kiáltják ki „kirekesztőnek”? És a lelkészi személyek körében is előforduló házassági válások magas száma sem „tünet”? Ezzel a jelenséggel már „megbarátkoztunk”? Ez már nem kérdés? Ezen már túl vagyunk? Az nem „tünet”, hogy a magukat az evangélium szellemében megreformáltnak tartó egyházak – félve a közvélemény haragjától – csak olyan módon – életlenül, semmitmondón, szinte már előre exkuzálva magukat – tudnak hivatalos szinten megnyilatkozni alapvető antropológiai és etikai kérdésekről, hogy még véletlenül se sértsenek meg senkit? Az nem tünet, hogy a nyilvánvaló teológiai-antropológiai-etikai hereziseket valló „testvéregyházak” (ÉRTETTEM! ..) tulajdonképpen semmi olyat nem tudnak tenni és képviselni (tisztelet a kivételnek!), amivel arra indítanák a hazai „megreformált” egyházakat, hogy egyszer s mindenkorra elvágják a velük összekötő szakmai-pénzügyi köldökzsinórt? Az nem tünet, hogy a lelkipásztorok – bizonytalanságból és félelemtől hajtva, nem is feltétlenül tudatosan – öncenzúrát gyakorolva egyre kevésbé merik az igehirdetéseikben, nyilvános megszólalásaikban élére állítani a dolgokat, nehogy még több gyülekezeti tagot elveszítsenek? Az nem tünet, hogy a lelkészi kar, a presbiterek és a gyülekezeti tagok jelentékeny része – amint arról a közösségi média felületein tett megnyilatkozásaik világosan tanúskodnak – már szembefordult az egyháza még elvileg vallott tanításával? Vajon ezek a jelenségek miért nem váltanak ki belőlünk, egyházi megújulást sürgetőkből hasonló pavlovi reflexet? Hát nem épp az a tünet, hogy ezek a szomorú jelenségek már nem is számítanak tünetnek, nem zavarnak, nem bosszantanak, nem indítanak korporális önvizsgálatra és bűnbánatra? ”? MÁSRA TERELED A SZÓT. AZT KÜLÖN KELL MEGVIZSGÁLNI. ŐK NEM ARRÓL BESZÉLTEK! Ellenben a „politikai közelség” igen. Lényegében ez lett az egyetlen jelentős bűn, amelybe az egyház elbukhat. HÁT IGEN. EZEN KELLENE MOST TEOLÓGIAILAG ELKONDOLKODNI. A CIKKÍRÓK ERRŐL BESZÉLTEK!
Itt röviden rámutatnék egy jelenségre, amely gyakori a családterápiában: a felek először „felszíni” témákról beszélnek, és kifejezetten kerülik, sőt tabuként kezelik a mélyebb, fájdalmasabb vagy szégyenletesebb konfliktusforrások megnevezését – részben tudattalanul, de részben tudatos hárítás is áll a háttérben. Ez a mechanizmus érvényesül véleményem szerint az egyházban is: amit az egyház képviselői rendszerint problémaként neveznek meg (jelen esetben a politikához való túl közeli viszonyt stb.), az csak a „felszíni” probléma, amely a mélyben meghúzódó zavar jele. Ilyen felszíni problémakijelölés úgy beszélni a bűnbánatról és a megújulásról – ahogy ezt Zalatnay István és mások is teszik –, hogy a témát szinte teljes egészében intézményi-politikai döntések és a rendszerváltás utáni egyháztörténeti narratíva szintjén tárgyalják. Feltűnő, hogy a Szentírás tekintélyéről, a bűn, a helyettes áldozat, a megtérés, a megigazulás, az újjászületés és a megszentelődés bibliai fogalmairól nem esik szó. Így azonban a bűnbánat csak retorikai díszítőelemként jelenik meg INKÁBB TE HASZNÁLSZ RETORIKÁT, AZ SOKSZOR ISMÉTLŐDŐ „AZ NEM TÜNET”-TEL!. Az olvasónak az lehet az érzése, hogy itt a bűnbánat valamiféle egyházszociológiai, egyházpolitikai terminus NE TORZÍTSD EL A TEOLÓGIAI MONDANIVALÓT! eddig nem jó irányba mentünk, irányváltoztatásra, új ötéves tervre van szükség GÚNYOS!.
Továbbá ezekben az írásokban fel sem tűnik az a szempont, hogy továbbra is a norma normatához, nevezetesen a Magyarországi Református Egyház két normatív és testületileg elfogadott hitvallásához igazodunk-e, vagy sem, illetve hogy vajon a bajok nem az ezen hitvallási iratok normatív – hitünk szerint bibliai alapozású – tartalmától való eltérésre vezethetőek-e vissza (ezt a szempontot szinte csak Bogárdi Szabó István nyugalmazott püspök szokta behozni a képbe). Vagy most már tényleg „ciki” EZT KI MONDTA? ezekre a dokumentumokra hivatkozni, amikor egyházi megújulásról elmélkedünk? Vagy annyira magától értetődők, hogy nem kell újra és újra hangsúlyozni őket? Ehelyett Zalatnay és Nagy cikke egyaránt azt a benyomást kelti, hogy a szerzők valamiféle implicit „református-magyar” nyelvjátékban LEKICSINYLŐ mozognak, ahol a megújulás jellemző módon inkább struktúrák, szereplők, szövetségek stb. átrendezését takarja, semmint az ihletett Szentírás – és az annak üzenetéről tanúskodó hitvallás – fényében végbemenő radikális önvizsgálatot, megtérést és a forráshoz – Isten igéjéhez való – visszatalálást. HONNAN VESZED? MONDTÁK EZT?
Ennek ékes példája, hogy Zalatnay István cikke az úgynevezett „fordulópontról” alapvetően a magyar egyház–állam viszonyrendszer keretei között, a rendszerváltás utáni stratégiák és az Orbán-rendszerrel kötött „szövetség” szempontjából beszél. Persze a témaválasztás még akár indokolt is lehet, de az időpont megválasztása több kérdést is felvet. Gyanús, amikor az egyház és a politika viszonyát illető nagy egyházi önvallomások épp a parlamenti választásokat követően – vagy a kormánypárt nyilvánvaló meggyengülésének időszakában – kerülnek terítékre. EMLÉKEIM SZERINT VOLTAK ELŐTTE IS, DE MÉG HA „CSAK” MOST SZÓLNÁNAK, AKKOR SEM VESZÍT EZ A SZÓLÁSUK TARTALMÁBAN. MIÉRT NEM VÁDOLOD AZ 1955-OS HITVALLÓ NYILATKOZATOT AZZAL, HOGY AZT NEM MERTÉK MÉG 1952-BEN MEGFOGALMAZNI? Az Miért nem előtte? Miért nem akkor, amikor rizikósabb volt a jelenséget nevesíteni (már ha az volt)? Ugyan másik felekezet, de egy katolikus klerikus, középvezető például most találta lenyilatkozni azt a „nagyívű” gondolatot, hogy a hatalom „túlszerette” az egyházat, és ideje távozni a „mamahotelből”. Tényleg? Milyen „bátor”, határfeszegető önkritika – nem igaz? A bölcsesség kútfeje. GÚNY A KÖBÖN! NEM ILLIK EZ HOZZÁD, TAMÁS! Vajon ezek az „aforizmák” a választások után hanyadik percben vagy órában tódultak MICSODA SZÓHASZNÁLAT?!!a római klerikus fejébe?
Visszatérve a politika és az egyház viszonyát érintő kritikához: evangéliumi nézőpontból ennél a témánál sokat elidőzni – és egyáltalán, az egyházi megújulást e kérdés rendezésétől várni – nagyon szűk perspektívára utal, és félrevezető. Nem azért, mintha nem tartalmazhatna részigazságokat VÁLLVEREGETÉS egy ilyen felvetés, hanem mert a nyugati keresztyénség mély teológiai-etikai és missziós válsága (lásd: erőszakos szekularizáció, agresszív keresztyénellenes ideológiák, posztkeresztyén kultúra, a keresztyénséghez egyre negatívabb attitűddel viszonyuló világ, erkölcsi relativizmus) alig kerül a képbe. Pedig ha valamiről, úgy erről biztosan kellene beszélni. Mindez sokkal meghatározóbb nyomot hagy a keresztyénségben – beleértve a hazai keresztyénséget is –, mint akármilyen politikai kurzus akármilyen politikai ágendája. Az egyházi munka valódi tere – és itt a helyi gyülekezetekre és nem az intézményekre gondolunk elsősorban – nem a pártpolitika, hanem az ellenszélben végzendő evangéliumi munka: misszió és evangelizáció, valamint a hívőknek a hitben és a megszentelődés útján való megtartása. TAMÁS, MÉG HA EGYET IS ÉRTESZ SAJÁT MAGADDAL, NEM GONDOLOD, HOGY AZ ÍRÁSOD EYGÉRTELMŰEN AZ EGYHÁZVEZETÉS SZERVILIS IGAZOLÁSA? Mindezek tükrében miért nem jelennek meg az ilyen típusú, megújulást szorgalmazó cikkekben, elemzésekben, tárcákban stb. az olyan elemek, mint a családfelfogás, az emberkép, az élet szentsége stb. mint teológiai kihívások? MERT MOST NEM ARRŐL VAN SZÓL. HA EGY TESTNEK A FÜLE BETEG, AKKOR NEM A SZEMORVOS MUNKÁJÁT KELL HIÁNYOLNI! Ezek híján a fő törésvonal mindig az lesz – ahogy arról Zalatnay István és Nagy Károly Zsolt írása is tanúskodik –, hogy az egyház hogyan viszonyul a mindenkori hatalomhoz. Így aztán az „egyházi krízis” végső soron mindig a technikai-stratégiai kérdések tartományában mozog, és a konklúzió az lesz, hogy „rossz politikai döntéseket hoztunk”, és „rossz szövetségeket kötöttünk”. De a valódi kérdés sohasem ez, hanem hogy mit hiszünk, kit imádunk, hogyan engedelmeskedünk az egyház Urának, Krisztusnak az ige és a hitvallásaink mércéje szerint. AZ NEM TEOLÓGIAI KÉRDÉS SZERINTED, HOGY AZ EGYHÁZ, DE FŐLEG AZ EGYHÁZVEZETŐK HOGY VISZONYULNAK A POLITIKÁHOZ?
Mindezek fényében különösen meglepő, hogy Zalatnay István írása milyen súlyos szavakkal illeti azokat, akik a politikától várják a „megváltást”. A szerző még az „eretnekség” vádját is előszedi – persze kizárólag erre a területre korlátozva.MERT A TEST TÖBB TAGJA IS LEHET BETEG A TEST, TÖBBFÉLE ERETNEKSÉG LEHET AZ EGYHÁZBAN! A Itt megint hangsúlyeltolódást látunk. Persze valóban van olyan szintje a politikai kitettségnek, amelynek az elvi megalapozottságát illetően beszélhetünk eretnekségről (bár itt inkább tudattalan reflexekről, bizonytalanságból fakadó mentális sémákról van szó, semmint tudatos teológiai elköteleződésről vagy „eretnek tanról”). De megint azt látjuk, hogy a „hétköznapi” szinten jelen levő – szűkebb értelemben vett – eretnekségeket figyelmen kívül hagyjuk. A fő kérdés az, hogy mit vallunk a Szentírás tekintélyéről, Krisztus személyéről, a Szentháromságról és a megváltás természetéről (továbbá a keresztyén élet alapvető etikai-bioetikai kérdéseiről). TEHÁT AZ SZERINTED, AKI NEM VALLJA A SZENTÍRÁS INERRANCIÁJÁT, AZ NEM IS IGAZÁN KERESZTÉNY? VAGY AZÉRT MEGENGEDED…? Bármiféle megújulást és őszinte önvizsgálatot szorgalmazó kísérlet előtt nekünk, egyházi embereknek ezeket a kérdéseket kellene feltennünk. Amíg ez nem történik meg, végtelen regresszusát látjuk majd annak, hogy a „prófétai lelkület” kicsorbult megoldásokban akar majd utat törni magának. Ennek egyik folyománya, hogy a valódi „eretnekség” obligát módon csakis a politikai-hatalmi szövetségkeresés torzulása lehet.
Konkretizálva egy picit a kérdést: szeretném tudni, hogy például Zalatnay István (és minden más, a megújulás kérdésében magát exponáló személy) mint református teológus és lelkipásztor hogyan vélekedik a nyugati egyházak doktrinális és etikai torzulásairól – erről semmit nem tudunk. ISMÉTLEM MÁR ÉN IS SZÁZADSZOR. MOST NEM ARRŐL VAN SZÓ. Nem láttam, hogy bármikor is nyilatkozott volna a testvéregyházak doktrinális elsilányulásáról. Ez a hiány különösen annak fényében szúr szemet, hogy más fórumokon, ökumenikus kontextusban kész a magyar egyház helyzetét olyan szereplőkkel átbeszélni, akik a Szentírással nyíltan szembemenő etikai álláspontot képviselnek (pl. „tudományos előadás” keretében a poliamória GÚNY! „etikus” formáját népszerűsítik, vagy átértelmezik a házasság definícióját, és szimplán „fundamentalizmusnak” bélyegzik a keresztyénség történelmi hitformáját). Ez az aszimmetria evangéliumi szemmel ATTÓL FÜGG, MIT ÉRTÜNK EVANGÉLIUMI SZELLEMEN!minimum zavaró. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy más teológiai tanárok sem nagyon mernek megszólalni a témában, nyilván nem akarják támadásnak kitenni magukat. Akik meg megszólalnak, azok is azt tudatosan homályosan, a tudományos „komplexitás” fátylába burkolva, egyértelműséget mellőzve teszik. Vajon ez nem „tünet”? Mitől félnek, mitől tartanak ötven-hatvan éves keresztyén emberek, akiknek épp az lenne a dolga, hogy tisztán, világosan, egyértelműen utat mutassanak, és óvják az egyház tanbéli integritását? Féltik a presztízsüket, féltik az akadémiai renoméjukat? NEM TÚL ELEGÁNS EZ TAMÁS, FINOMA SZÓLVA..
Ez a jelenség több mint beszédes. Árulkodó, hiszen mindezek fényében detektálható az igazi veszély, amely mindig az, amiről nem akaródzik – mert nem merünk – tisztán és világosan beszélni. Lehet partikuláris pártpolitikai vonatkozású vagy egyházpolitikai jellegű kérdéseket százkét cikkben is tematizálni, de az, hogy erről az előző témacsokorhoz képest ilyen gördülékenyen és szabadon lehet beszélni, azt jelzi, hogy nem ez az igazi probléma. Az egyház betegségének valódi epicentruma mindig az a terület, amiről az egyházi vezetők, a teológiai tanárok és a lelkipásztorok nem nagyon szeretnének beszélni. PÉLDÁUL A POLITIKÁVAL VALÓ ÖSSZEFONÓDÁSRÓL! V Nem azért, mert evidenciák, vagy mert már „túlbeszéltük” a témát, hanem mert az az igazán kellemetlen számunkra.
Így jutunk el oda, hogy az egyház politikai kitettsége olyan vitorlává válik, amelyet egyre többen egyre nagyobb elánnal mernek kifeszíteni – egyszerűen azért, mert számítanak rá, hogy a szél úgyis belekap. Másképp fogalmazva: ezzel a mai egyházi-politikai kontextusban – főként a választások után – nem lehet nagyot hibázni. Csakhogy amivel nem lehet nagyot hibázni, az soha nem lehet a valódi prófétai lelkület kimeneti pontja – ez csak mímelése a prófétai megnyilatkozásnak. Így az egyház – vélt vagy valós – politikai kitettsége amolyan passiójátékká vált az egyházban, amelynek kapcsán el lehet játszani ENYJE, TAMÁS! széles publikum előtt az egyház megújítására tett erőfeszítéseket. Van benne bűnbak (a politikai-egyházi szövetségkeresés), van benne bűnös csoport – ágensek –, vannak benne semmitevő, bizonytalan bámészkodók, vannak benne az igazságot utólag elementáris erővel felismerő szereplők, azaz van benne dráma, de végső soron az egész csak mimézis. Nem több, mint moralizáló politikateológia. Valóban ez az egyház feladata és a „valódi megújulás” záloga?
Nem a téma kerülendő, hanem a politikai kitettsége előtt, mellett, azzal párhuzamosan mélyreható diagnózist érdemel az egyháznak a „Leitkulturnak”, azaz a társadalom többségi véleményének, az így vagy úgy alakuló közvéleménynek, a történelmi keresztyénséggel élesen szemben álló kulturális hatásoknak, trendeknek, divatoknak való kitettsége. Tudom, ezt nevesíteni, ezzel szembeszállni sokkal nagyobb áldozatot követel. De enélkül az egyház politikai kitettségét tematizálni és ezen a síkon, már-már valamiféle szekularizált üdvtörténetként EZ SEM IGAZ! várni az egyházi megújulást az egyházban nem más, mint „fügefalevél”, pótcselekvés, felületi kezelés csupán. Ha pedig úgy irányítjuk az ezzel kapcsolatos diskurzust, hogy konzekvensen kerüljük ISMÉTLEM SZÁZADSZOR: MOST NEM ERRŐL VOLT SZÓ.az egyház doktrinális és etikai integritásának hangsúlyozását – mert azt vagy nem merjük, vagy nem is tartjuk indokoltnak –, az egyenesen figyelmeztető jel.
HÁT EZT A GÚNYOS, A KERESZTÉNY ALÁZATTAL KÖSZÖNŐFÉLBEN SEM ÍRT CIKKET CSAK BELEÍRÁSOKKAL TUDTAM KOMMENTÁLNI.
Kedves Fabiny Tibor!
Ettől a paternalista, lenéző, abuziv hangnemtől feláll a szőr a hátamon. Kár volt a Zoltán és Tamás között kibontakozó beszélgetésbe így beleronditani.
Kedves Fabiny Tibor!
Eric Berne kanadai pszihiáter klasszikus műve, az „Emberi játszmák” abból indul ki, hogy az emberek kommunikációja gyakran nem az, aminek látszik. A felszínen zajlik egy vita, a mélyben azonban rejtett célok működnek.
Berne szerint a személyiségünk három jól lekülöníthető én-állapotból épül fel (gyermek, szülői és felnőtt):
– A gyermeki én-állapot érzelmileg reagál, lázad, sértődik és alkalmazkodik.
– A szülői én-állapot kritizál, tanít, helyesel vagy elmarasztal.
– A felnőtt én-állapot tényeket mérlegel, kérdez és elemez.
Mind a három egyszerre van jelen bennünk, de a helyzettől és beszélgetésben résztvevő másik féltől függően mindig egy kiválasztott én-állapot dominál. Azzal, hogy a kommentje elején jelzi, hogy nem kíván a tartalomra reagálni, hanem a stílust veszi górcső alá, a Berne-féle elmélet nyelvén megfogalmazva azt üzeni, hogy itt a felnőtt-felnőtt kommunikáció helyett szülő-gyermek párbeszéd fog következnek.
Mindezt meg is erősítik a visszatérő fordulatai:
– „EJNYE TAMÁS!”
– „NEM ILLIK EZ HOZZÁD!”
– „HOL VAGY TE TŐLÜK?”
– „MÁR MEGINT…”
Ez a fajta rendreutasítás Berne szerint annak a jele, hogy a vita a kommunikációs síkról a pszichológiai síkra lépett át. A kritikus szülői én-állapot pedig magával hozza az objektivitás és az erkölcsi felsőbbrendűség látszatát. Sőt a kritikája alapján egészen a megmentő szerepéig megy el, amelyben a félreértett és igazságtalanul kezelt emberek „ügyvédjeként” védelmébe veszi őket.
Mi lehet ennek az egésznek a végső célja, értelme?
Az egyéni tisztesség, a kulturáltabb hangnem, egy vélt vagy valós erkölcsi fölény bizonyítása? Önmagában egyik sem rossz. Amennyiben ezek fontosabbá válnak, mint maga az igazságkeresés, akkor az komoly gond. Mert azzal, hogy egy vitatott témában a tartalom helyett a stílust teszi fő mondanivalójául, ezt eredményezi.
Nem tudom, hogy milyen a személyes viszonya Tamással, de az Evangelikálcsoport oldalon (és egyébként az egyházon belül máshol is) szorgalmaznám a felnőtt-felnőtt kommunikációt. Az én olvasatomban a fenti cikk ehhez kíván hozzájárulni.
Ahogy Tamás is írja: „De a valódi kérdés sohasem ez, hanem hogy mit hiszünk, kit imádunk, hogyan engedelmeskedünk az egyház Urának, Krisztusnak az ige és a hitvallásaink mércéje szerint.”
Kedves Fabiny Tamás!
Tegnap egy második bejegyzést is írtam, de végül töröltem. Többek között a te nevedet is említettem benne. Végig az volt bennem, hogy de jó lenne, ha megszólalnál.
És íme…
Várom további gondolataid, reflexiód. Mit jelentett neked megélni bizonyos folyamatokat? Hogyan látod te a közelmúltat, ha a kanyarból visszapillantasz?
Mit jelent számodra mindaz, amit most megélünk?
NKZ és ZI cikkeihez mit adhatunk még hozzá? Mit kell térden állva elkérni?
Tisztelt Fabiny Tibor!
Tisztelt Tanár Úr!
Nagyon meglepett ez a fajta kommentárja, és némi szomorúsággal töltött el. Ezt írja bevezetésül: „HOZZÁSZÓLÁSOM, A SZÖVEGBE ÍRT KOMMENTJEIM AZ ÍRÁSOD HANGNEMÉRE VONATKOZNAK. ÉRDEMI VITÁBA NEM KÍVÁNOK MOST BOCSÁTKOZNI!”
Furcsa nekem ez a felütés egy olyan cikk kapcsán, amely épp arra hívja fel a figyelmet, hogy konkretizálni kellene a kritikákat, és tartalmi dolgokat kellene teológiai alapon tematizálni, nem pedig a politikai-érzelmi síkon maradni.
A Tanár Úrral való beszélgetésekre, vitákra pozitívan gondolok vissza az óráinkon, és örülnék, ha azt, amit egy tanártól el lehet várni — hogy a hallgató tartalmi kérdésére fókuszáljon, és arra próbáljon reagálni, még ha a kérdés vagy problémafelvetés módja nem is tökéletes — az online világban is tartaná.
Annál is inkább, mert én személy szerint a legkevésbé sem éreztem azt, amit Tanár Úr problémaként megnevez. Inkább szívesen olvasnám tartalmi kritikáját, amiből biztos épülhetnék is, érzelmes felbőszülés helyett, amiből amúgy is túl sok van.
Tisztelettel:
Horváth Bálint
Hermeneutika órákról
Kedves Zoltán, Márton /vagy -ta?/és Bálint!
Fogok reagálni a tartalmi kérdésekre, de nem ígérem, hogy hamarosan; részint a határidős munkáim miatt, de azért is, mert a téma valóban fontos, és ezért alapos kifejtést igényel. Nem tagadom, s most már sajnálom is, hogy Tamás indulatból írt cikke azonnal belőlem is indulatokat váltott ki. Tamást a „másik táborban” sokan nem szeretik, én azonban bár egyoldalú, de okos teológusnak tartom, aki ráadásul jól ír és fordít. Talán ezért is bosszantott fel, hogy nagyon most különösen is egyoldalú volt, s retorikai tehetségét a két cikkíró lejáratására használta.
A keresztény hit védelmét én is fontosnak tartom (írtam is erről az „Igaz tanítás” című tanulmányomban, amely a Keresztyén Igazságban jelent meg 2011 körül). Nem tagadom, hogy azóta némileg differenciáltabban látom a világot. Lehet ezt puhulásnak, „salamonizálódásnak” (jó szó, ugye?) tekinteni, de az is lehet, hogy az öregség tapasztalattal és némi bölcsességgel jár.
Két rövid tartalmi megjegyzés. Megtanultam, hogy keresztény hitünknek nemcsak egyoldalú status confessionisa lehet. Leegyszerűsítve mondjuk így: van konzervatív és van progresszív status confessionis is. Az egyik oldalon elsősorban a dekadens nyugati kultúra befolyása, a genderdivat, a szexualitásnak a bibliai normáktól eltérő gyakorlata áll a figyelem középpontjában, a másikon viszont a politikai érdekből manipulált teológia. Bibliaértelmezésben az egyik a Biblia inerranciáját védi, a másik viszont amellett érvel, hogy Isten Igéje nem azért igaz, mert megtörtént, hanem azért, mert újra és újra (ma is) megtörténik; nem azért, mert „meg van írva” (tudom, Jézus is fogalmaz így, de szerintem más kontextusban), hanem azért van megírva, mert Igaz. A bibliai szöveg (amely nem azonos az Igével) csak jelölő, a Jelölt viszont Krisztus, és nem fordítva. A végső tekintély tehát nem a Biblia, hanem a Szentháromság Isten, s Tőle, az Ő szeretet-harmóniájukból vezethető le minden. Nem pedig Istennek az egyoldalúan kinyilatkoztatottnak tekintett írott Igéjéből. Isten, aki rejtőzködő Isten, több, mint az Ő írott Igéje. Ezt csak azért részletezem, mert Bálint (és szerintem Tamás is) tudja, hogy nézetkülönbségeink gyökere az egymástól eltérő hermeneutikai látásunk.
A probléma ott kezdődik, amikor az egyik status confessionis a tanúságtétel helyett a másik status confessionis lejáratására törekszik. Ezt láttam Tamásnál, s ez nekem azért fájt, mert én inkább az utóbbihoz tartozom.
A másik megjegyzésem ekkléziológiai jellegű. Egyetértünk, azt hiszem, abban, hogy az egyház test, Krisztus teste. Ez a test sokszor (talán állandóan?) beteg. Ha az egyik fél amellett érvel, hogy beteg a fül, és ezért fülorvosra van szükség, akkor a másik ne azt mondogassa, hogy a szem beteg, és csak szemorvosra van szükség. Járjon utána, hogy valóban beteg-e a fül, s ne inszinuálja azt, aki a fül betegségét diagnosztizálja.
Türelemre, alázatra és bölcsességre van szükség mindkét oldalon. Ugyanakkor nem tagadom: az egyház testén vannak rákos daganatok, azaz eretnekségek. De ezt ne akasszuk olyan gyorsan a másik nyakába. Másfél évtizede én is ezt a hibát (bűnt) követtem el. Belátom. Bánom. Μηκέτι οὖν ἀλλήλους κρίνωμεν· ἀλλὰ τοῦτο κρίνατε μᾶλλον, τὸ μὴ τιθέναι πρόσκομμα τῷ ἀδελφῷ ἢ σκάνδαλον.
Most csak ennyit, egyszer majd sokkal hosszabban. Köszönöm a barátságos és a kevésbé barátságos vissszajelzéseket is! Megköszönöm a további reflexiókat, de a fenti okok miatt további beszélgetésekre most nem tudok vállalkozni. Megértésüket is előre köszönöm!
FT
Török Istvántól tanultam, hogy a teológia, a tanítás, a dogma a gondolkodásunk istentisztelete. Az emberi gondolkodás, ideértve a teológiai gondolkodást is, sokszor pontosításra, akár korrekcióra is szorul. Jöhet ez másoktól, vagy – mint a jelen esetben – önmagunktól is a pontosítás igénye. Mielőtt bárkitől is (jogos) kritikát kapnék, én is pontosítom az általam leírtakat. Kérem, hogy aki ehhez a kérdéshez szeretne hozzászólni, inkább e-mailen keressen meg (fabiny.tibor@gmail.com), hiszen az itt következő ekkléziológiai pontosítás némileg off-topic a Tamás kontra István és Károly témától.
Az ekkléziológiai paragrafust így módosítom:
Egyetértünk, azt hiszem, abban, hogy az egyház test, Krisztus teste. A testet, az egyházat sokszor éri fertőzés, pusztító méreg, hiszen újra és újra az Ellenség támadásának van kitéve. De az egyháztörténelem során, és ma is, a Szentlélek mindig támasztott és támaszt hitvallókat, őrállókat, prófétákat, akik a nagy Romboló támadására figyelmeztetnek, s a Szentlélek az ő prófétái által gyógyítja a testet. A különféle betegségekre különböző orvosokat rendelt a Szentháromság Isten. A legnagyobb Orvos természetesen az ő szent Fia, a Szentháromság második személye, aki nemcsak egy betegségből, hanem a halál torkából mentett meg bennünket. A kisebb betegségek különféle orvosokat igényelnek. Ha az őrálló amellett érvel, hogy beteg a fül, és ezért fülorvosra van szükség, akkor a másik ne azt mondogassa, hogy a szem beteg, és csak szemorvosra van szükség. Járjon utána, hogy valóban beteg-e a fül, s ne inszinuálja azt, aki a fül betegségét diagnosztizálja. Az egyház testén keletkezhetnek súlyosabb betegségek: rákosnak induló daganatok, azaz eretnekségek vagy szekták. De a Szentlélek itt is ad gyógyítót, ezért imádkozunk.
A Szentháromság – a teremtő, megváltó és megtartó Isten – és a Krisztus-test között valóban Isten igéje dolgozik. Ami a mi mindennapi lelki kenyerünk, a friss, erőt adó táplálékunk. Valóban szent az Írás, szent a jászol, mert megszenteli azt a benne fekvő Krisztus. De a jászol, a Biblia a jelölő, és Krisztus a Jelölt. Az Isten írott igéje mutat a megtestesült és a Szentlélek által ma is közöttünk élő Krisztusra. A sola Scriptura elvének Luther korában megvolt a kontextusa: korának korrekciója volt a megmerevedő, érdemszerző megigazulást hirdető középkori egyházzal szemben. De mi nem a korrekcióból élünk, hanem abból, amit a 16. században jogosan korrigált a reformáció. Ma a fundamentalisztikus biblicizmusok korában a sola Scriptura elve bibliavallássá, inerrancia-dogmává torzult, ami sokszor már-már bibliolátriává lesz, s ez bizony bálványimádás, s ami ellen én már fél évszázada küzdök. Mert ezt nem az egyház hitének korrekciójának, hanem eltorzításának látom. Számomra személyesen ez a status confessionis. Igen, jogosan látjátok, hogy a hermeneutika és az ekkléziológia összefügg.
Úgy vélem, Tamás (a szemorvos) egy eltévedt hermeneutikai pozícióból támadja a fülorvos Nagy Károly Zsolt–Zalatnay István diagnózisát. Bármennyire is tévesnek tartom az ő hermeneutikai pozícióját (= inerrancia), szemorvosként ő is jogos betegséget lát most Krisztus testén, nevezetesen a korának könnyen engedő, s ezért a Krisztus-test épségét és identitását szintén veszélyeztető, tanítását könnyelműen feladó elvilágiasodást. Az az egyház, amelyik a korszellemmel házasodik, könnyen özvegyen marad, hiszen a korszellem gyorsan változik – mondja Kierkegaard.
Jelen esetben tehát a Nagy–Zalatnay-víziót kell megvizsgálnunk, ami – mint mondtam – részemről bővebb tanulmányozást igényel. Bár, ha már e fenti Kierkegaard-idézetre gondolunk, talán nem is vagyunk messze a választól.
Kedves tusakodók!
A Nagy Karcsi eredeti kérdésfelvetése és a reakciók kapcsán mindegyre a 20–21. század protestáns etikusai jutnak eszembe. H. Richard Niebuhr klasszikus meglátása szerint az egyház egyik állandó kísértése, hogy a kor uralkodó kultúráját összekeveri Krisztus uralmával. A híres tipológiája (Christ and Culture) mögött valójában az a kérdés áll: az egyház Krisztust hirdeti, vagy a korszellem „megkeresztelt”/egyházhoz idomított verzióját? Nagy Karcsi egyház-kritikája rámutat, hogy amikor az egyház túlságosan egy politikai rendszer sikeréhez vagy kudarcához köti saját önértelmezését, fennáll a veszélye annak, hogy Isten országát egy történelmi projektbe vetíti bele.
Tamás kritikája arra a veszélyre figyelmeztet, hogy ha minden egyházi önvizsgálat végül csak a hatalomhoz való viszony elemzésére redukálódik, akkor az egyház ugyanúgy a politika foglya marad – csak immár kritikai előjellel.
A kérdés tehát nem az, hogy „mellett” vagy „ellen” állunk-e egy politikai rendnek, hanem hogy az egyház identitásának középpontjában valóban Krisztus áll-e.
Korábban már hivatkoztam Reinhold Niebuhrra, akinek egyik alapgondolata, hogy a bűn nemcsak egyéni, hanem kollektív formában is megjelenik. Intézmények, államok, egyházak is képesek önigazolásra és önbecsapásra. Ezért az egyház nem bízhat feltétlenül sem a politikai szövetségekben, sem a saját erkölcsi tisztaságában (nehogy vakok vak vezetőinek bizonyuljunk).
A magyar református viták egyik hiányossága éppen a szűklátókörűség: gyakran úgy beszélünk, mintha az egyik oldal lenne a bűn (tévedés/teológiai megcsúszás) hordozója, a másik pedig a prófétai igazság birtokosa. Niebuhr szerint azonban a prófétai önkritika első címzettje mindig maga az egyház. Nem a társadalom. Nem az ellenzék. Hanem az egyház. Közel tudjuk ezt engedni magunkhoz? Tamás, itt a kérdésem inkább neked szól: miért tűnik úgy nekem, hogy te zsigerileg utasítod el a NK és Z kérdésfelvetését?
Továbbgondoltam az Oliver O’Donovan teológiája mentén is a kérdést. Egyik meglátása némi korrekciót adhat ehhez a vitához. O’Donovan szerint a keresztény politikai megszólalás nem abból indul ki, hogy az egyház rendelkezik egy jobb politikai programmal. A prófétai hang feladata nem a hatalom megszerzése vagy újraelosztása. A próféta elsősorban emlékeztet. Emlékeztet Isten uralmára. Emlékeztet arra, hogy minden földi hatalom relatív. Ezért a prófétai szolgálat nem egyszerűen kritikus hangnem. A próféta nem attól próféta, hogy bírál. A próféta attól próféta, hogy Isten uralmának fényében bírál.
Ez szerintem hiányzik a jelenlegi diskurzusból. A „prófétai hang” kifejezést sokszor használják/-juk, de ritkábban beszélünk arról, hogy a próféta először Istenről beszél, és csak utána a politikáról.
Tim Keller rendszeresen hangsúlyozta, hogy a modern ember nem kevésbé vallásos, mint az ókori. Csak más dolgokat abszolútizál. Egyik bálványa a társadalmi igazságosság. De lehet bálványa a kulturális (teológiai) konzervativizmus is, ahogy lehet a progresszió is azzá. Az egyház akkor veszti el prófétai hangját, amikor valamelyik ilyen részleges értéket az evangéliummal azonosítja.
Ha megmaradunk a Tamás által értelmezett bipolaritásban, úgy látom, hogy két hamis alternatíva közül kell választanunk. Márpedig nem választhatunk a politikai önkritika és a teológiai önkritika között. A református hagyomány szerint minden politikai torzulás mögött teológiai torzulás áll, és minden teológiai torzulásnak történelmi következményei vannak. A Niebuhrok arra figyelmeztetnek, hogy az egyház mindig hajlamos összefonódni a hatalommal (Fidesz vagy Tisza). O’Donovan arra figyelmeztet, hogy a prófétai hang nem politikai aktivizmus. Keller arra figyelmeztet, hogy a jobb- és baloldal, hitvallásosság vagy társadalmi egyenlőség, teológiai konzervativizmus vagy éppen progresszió, egyaránt válhat bálvánnyá.
Ebből következően a református egyház mai kérdése nem egyszerűen az, hogy rossz politikai szövetségeket kötött-e. Hanem az, hogy képes-e újra úgy beszélni Istenről, Krisztusról, bűnről, kegyelemről, megtérésről és szentségről, hogy abból hiteles politikai magatartás is következzen. Mert a református hagyományban a helyes politikai rend sohasem a teológia helyett, hanem annak gyümölcseként jelenik meg. Úgy látom, hogy erős az inger a túl korai felmentésre, ami a félelemnek/féltésnek a hangja. (ld.„Nem történhet ez veled!”), a bűnbánat kikerülésére, az előremenekülésre (új szövetségek kialakítására), stb. Hadd hozzak ide egy párhuzamot: a II. világháborút követően elindult némi önkritikus látás (ld. Ravasz László vallomását), ahhoz, hogy az egyház szinte azonnal el is kezdje felmenteni önmagát (ti. a zsidók elhurcolását többnyire tétlenül végignéző attitűdje miatt). Aztán csak nagy későre kezdett némi kritikával visszatekinteni az egyház önmagára, bár volt némi próbálkozás erre vonatkozóan (ld. Hitvalló nyilatkozat 1956, B. Szabó István írásai). Furcsa, hogy ugyanez a reflex kapcsol most is be. Tamás felvetését azért is tartom problémásnak, mert azt üzeni: Mentsük fel egy-kettőre önmagunkat… mert „a baj/bűn nem itt van, hanem máshol!!!”, a „baj/bűn nem csak ennyi, hanem több!!!” (Mindkettő félig-meddig igaz is, csak az alkalmazással van gond.)
Kedves Zoltán!
Nagyjából-egészében egyetértek azzal a keretezéssel, amelyet Niebuhr vagy Keller felől hozol be, lásd a prófétai beszéd nem merülhet ki politikai állásfoglalásokban, illetve hogy az egyház önkritikája elsőrendűen mindig önmagára irányul. Bár itt halkan hozzátenném, hogy az „egyházi önkritika” (a politikai közelség kapcsán) szerintem kicsit homályos megnevezés (a mostani diskurzusban is), mert összemos felelősségi köröket. Tehát – erre utaltam már a T/1 kapcsán – ez a „mi”, az „egyház” narratíva ráterhelhet olyanokra is bűnt, akiknek vajmi kevés köze van az egyház politikai kitettségéhez, illetve – miközben pont az ellenkezője lenne elvileg a cél – „tehermentesíthet” olyanokat, akiknek lenne valódi felelőssége (de ezt meg kell vizsgálni, és nem a közvélemény nyomását kell automatikusan isteni feddésként értelmezni).
De a lényeg, amire utalni próbáltam korábban is, hogy félreérted a szándékomat, amikor azt írod, hogy „bipolaritásban” gondolkodom, vagy hogy „zsigerileg elutasítom” Nagy és Zalatnay kérdésfelvetését. Az ellenkezője a célom, hiszen azt hangsúlyozom, hogy nem ÖNMAGÁBAN probléma a politikai szempontú önkritika, hanem azt, hogy szinte kizárólag az van, ez pedig teológiailag egy torz képet eredményez. Nem két alternatíva közül szeretnék választani, hanem arra próbálom a fókuszt irányítani, hogy a jelenlegi diskurzusban (jó ideje) nem szimmetrikusan jelennek meg ezek a szempontok, márpedig a valóságot elemezve ez elvárt volna (tehát nem valamiféle erőszakos, művi szimmetriáról beszélek). A politikai dimenzió igenis túlreprezentált, míg a doktrinális-etikai-kegyességi dimenzió feltűnően alúlreprezentált, vagy teljesen hiányzik. Ez nem egyszerűen hangsúlyeltolódás, ez maga egy súlyos tünet. Egy korábbi hozzászólásodban arra bíztattál, hogy „csapjak a húrok közé”, dehát maga az eredeti cikk ezt a szerepet kívánta betölteni. Említettem példákat. Azt is említettem, hogy ezt a témacsokrot behozni a képbe sokkal rizikósabb, sokkal nagyobb kockázatvállalást igényel, és mindjárt nagyobb ellenállásba ütközöl (lásd az itteni reakciókat).
Így azt kérném, hogy lendüljünk túl azon a kérdésen, hogy „kell-e az egyház politikához való közelségét érintő önkritika”. Nyilván szükség van ilyenre. Ugyanakkor azon a felvetésemen szükséges lenne talán elidőzni, hogy miért éppen ez az a terület, ahol az egyház (vagy az egyház egy-egy képviselője) ma viszonylag bátran és artikuláltan képes megszólalni, miközben más, legalább ennyire súlyos kérdésekben „ordító” a hallgatás. Ez nem valamiféle intellektuális hiányosság, hanem egy egzisztenciálisan motivált szelektivitás. Erre utaltam a „családterápiás” példával. Tehát nem, nem arról van szó, hogy én azt mondom, hogy a „bűn nem itt van, hanem más területeken”, hanem arról, hogy eleve amit bűnként detektálunk, az maga is egy teológiailag szűrt és kulturálisan kondicionált felismerés.
Az, hogy az „egyház” túlságosan közel került a hatalomhoz, ma már viszonylag széles körben elfogadott és szabadon kimondható állítás – ezt maga az egyházvezetés is tematizálja (persze ezt meg kell vizsgálni, és lehetőleg nem a választási eredmény fényében, hanem őszintén: milyen értelemben került közel, miben és kik által került közel stb.). Egyébként ez nem egy hazai jelenség, nyugaton (Nyugat-Európa, USA) is ugyanezt látjuk, csak sokszor más előjellel, lásd EKD és a skandináv lutheránus államegyházak, amelyek ideológiai tekintetben az állam által képviselt ideológia tökéletes lenyomatai (nem érdekes, hogy azokat, akiket a magyar népegyházaknak az előző politikai kurzussal való jó viszonya zavar, nem igen zavar az a doktrinális és etikai lezüllés, amin az előbb említett formációk mennek keresztül a korszellem és az ottani állam súlya alatt?)
Ezzel szemben az, hogy az egyház doktrinális és etikai értelemben is súlyos akkomodációs folyamaton megy keresztül a korszellemet illetően (amelynek a gravitációs ereje sokkal nagyobb, mint bármilyen magyar kormányé), ez már korántsem konszenzuális és ennek kimondása jóval nagyobb egzisztenciális és intézményi kockázattal jár. Az önkritikának ezeken a legkockázatosabb pontokon is meg kellene történnie. A prófétai beszéd ismérve ugyanis nem csak az, hogy Istenről beszél, hanem az is, hogy ott szólal meg, ahol a legnagyobb a kísértés a hallgatásra.
Ezt írod: „a református egyház mai kérdése nem egyszerűen az, hogy rossz politikai szövetségeket kötött-e. Hanem az, hogy képes-e újra úgy beszélni Istenről, Krisztusról, bűnről, kegyelemről, megtérésről és szentségről, hogy abból hiteles politikai magatartás is következzen. Mert a református hagyományban a helyes politikai rend sohasem a teológia helyett, hanem annak gyümölcseként jelenik meg.” Ezzel teljesen egyetértek. Talán közelednek az álláspontjaink. De ugye ahhoz, hogy ez sikerüljön, ismét a KONFESSZIÓRA kell visszairányítani a figyelmet.