Az evangéliumi brandből élő poszt-evangéliumiak – egy transzformációs folyamat anatómiája és káros hatásai

Létezik egy anomália kifejezetten az evangéliumi keresztyénségen belül – már a hazai közegben is –, amit nevesíteni szükséges. Sőt, véleményem szerint a magyarországi – felekezeteken átívelő – evangéliumi világ egyik legégetőbb problémája. Miről van szó? Olyan „evangéliumi” influenszerekről, megmondóemberekről, véleményformálókról, esetleg – egyelőre még – evangéliuminak tekintett szervezetek vezetőiről, akik ugyan látszólag evangéliumi nyelvezetet használnak, evangéliumi platformok felületén szólalnak meg, de a tartalom, amit közvetítenek, fokozatosan távolodik a valódi evangéliumiságtól. Az ezzel kapcsolatos dilemma abban áll, hogy – mivel a folyamat nem transzparens, és a publikum számára nehezen felismerhető – rendszerint éppen azok kerülnek hátrányos helyzetbe, akik az adott személyekkel kapcsolatban felhívják a figyelmet a jelenségre; az ő kritikájuk tűnik sértőnek, támadónak és megosztónak.

Hogy jobban értsük, olyan megszólalókról, véleményvezérekről beszélek, akik evangéliumi közegben szocializálódtak, evangéliumi retorikát, szakzsargont használnak, az „evangéliumi brandből” élnek (konferenciák, podcastok, cikkek), de dogmatikai és etikai értelemben fokozatosan a szekuláris-progresszív konszenzus felé sodródnak (fontos, hogy nem politikai tekintetben, hanem teológiai tekintetben, amely persze a politikai preferenciák terén is megnyilvánulhat, de nem feltétlenül). Mindeközben ezek a személyek nem vállalják fel, nem vallják meg nyíltan a „fordulatukat” (nem állnak ki a hallgatóik, nézőik elé, közölve, hogy kissé eltávolodtak a Szentírással, Krisztus kizárólagosságával, az üdvtannal, a bűnnel, a szexuáletikával kapcsolatos korábbi evangéliumi meggyőződéseiktől), hanem inkább elmosódóvá teszik a határokat, és amolyan „puha” narratívát építenek. Fogalmazzunk úgy, hogy létezik egyfajta „eszkalációs ív”, amelynek a két végpontja között csúszkaként lassan mozgó véleményvezér, influenszer, esetleg lelkipásztor megszólalásait – egy ideig legalábbis – nagyon nehéz leleplezni, így viszont annál rombolóbb a tevékenysége.

Az egyik tipikus jele ennek a folyamatnak, hogy az ilyen ember tendenciózus módon – bár maga elvileg evangéliumi meggyőződésű – „valahogy” mindig a konzervatív evangéliumi teológia jellegzetességeit, vagy a konzervatív evangéliumi teológia képviselőit találja meg a kritikájával, és a klasszikus keresztyén tanításokat már csak ironikusan, karikatúraszerűen említi, míg a progresszív oldalt mindig meg akarja érteni, gesztusokat gyakorol irányában, elfogadóbb vele szemben. Még arra is van gondosan „betárazott” magyarázata, ha ezt felróják neki. Azt mondja: „kritikusabb vagyok azokkal szemben, akik közel vannak hozzám”, vagy: „a saját csoportommal szembeni önkritika mindig metszőbb, mint azokkal szemben, akik nem tartoznak hozzám”. Egy ideig tehát azzal védekezik, hogy „ő csak jót akar, azért ilyen kritikus a sajátjaival”, miközben lerí róla, hogy az evangéliumiak társasága igazából már kényelmetlen számára, és jobban érzi magát azok között, akikkel elvileg nincs közös ideológiai-szellemi platformon.

Nem elszigetelt jelenségről van szó – mindez egy, a keresztyénséget sújtó tágabb krízis egyik szegmense csak. Az ilyen személy tevékenysége azért rendkívül veszélyes, mert a magmeggyőződései – ahogy említettem – eltávolodtak, vagy lassan, de ütemesen eltávolodnak az evangéliumi alapoktól, nevezetesen attól, hogy a Szentírás a végső, normatív tekintély a hit és élet dolgában; hogy a kereszt – Krisztus áldozata – helyettesítő, bűnhődő, engesztelő valósága a teológiánk középpontja; hogy az újjászületés, megtérés és a Krisztusba vetett hit elengedhetetlen a keresztyén élet szempontjából; hogy nincs senki másban üdvösség, csak egyedül Jézus Krisztusban és az ő áldozata által; hogy ez a hit egy, a kortárs kultúrával élesen szembenálló etikában is kifejezésre jut, amit nyíltan felvállalni egyre nehezebb valamilyen szintű hátratétel nélkül.

E jelenség egyik legkellemetlenebb része, hogy a magmeggyőződéseit tekintve már nem evangéliumi podcaster, influenszer, gondolkodó e lassú, nehezen detektálható transzformációs „útja” során külsőleg azt sugallja, hogy ő nem változott meg (pedig igen), miközben tudatosan az evangéliumi szcéna erőforrásait használja az evangéliumi hit gyengítésére és az evangéliumi publikum átnevelésére.

Ha e jelenség mélyrehatóbb fenomenológiai vizsgálatára vállalkozunk, először is látnunk kell tehát e kettősséget. Az adott személy egy ideig a jól megszokott, ismerős szavakat használja (evangélium, kegyelem, szeretet, elfogadás), de – és itt érdemes figyelni – a konfrontatív tantételeket, etikai meggyőződéseket notóriusan kerüli, helyette tapasztalatokra, személyes történetekre helyezi a hangsúlyt (ezek mindig erősebben hatnak!), miközben az előbbieket hangsúlyozó keresztyén testvéreivel szemben az irónia eszközével él: „törzsi gondolkodás jellemzi őket”, „politikailag elfogultak”, „apokaliptikus vízióik vannak”, „fejnehezek”, „kiszorítósdit játszanak”, „nem ismerik a kegyelmet” és így tovább. Ami a teológiai eltolódást illeti: a „kegyelem” retorika esetükben ütközik bármiféle normatív etika kimondásával, azaz aki a normát védi, az „ítélkező” és „legalista”.

A retorikai elmozdulás fázisa lassabb vagy hosszabb folyamat is lehet – nyilván először a hangsúlyok tolódnak el, aztán a témák is megváltoznak. Mivel a folyamat többlépcsős és fokozatos – az átmenetek nehezen észrevehetők –, a hallgatóság vagy az olvasótábor kondicionálása sikeres: sok-sok mikro-elmozdulás történik – apró, nehezen észrevehető grádicsok ezek –, amelyekbe belekötni, amelyeken fennakadni szinte lehetetlenség, hiszen mindig lehet azzal védekezni, hogy „még mindig evangéliumi vagyok”, „én testvérként tekintek rád”, „nem én változtam”, „mindig is ezt képviseltem”; összességében nézve viszont teljes paradigmaváltást eredményeznek.

Tovább nehezíti a kritikát megfogalmazó evangéliumiak ügyét, hogy az ilyen – nem transzparens módon változó – személy hangját a követőinek száma, illetve az eddigi megszólalásaival felépített presztízse legitimálja, így aki kritikát mer megfogalmazni, az a „vox populi” ellen szól. És mivel az őt hallgató/követő „nép” egyelőre még többnyire evangéliumi, az evangéliumi véleményvezér elleni kritika a „saját közeg elleni” kritikának minősül. Ezt csak tetézi, hogy az ismertség, a „teljesítmény” (értsd: pseudo-teljesítmény, azaz nagy számú megtekintés) pajzzsá válik a tanítás felülvizsgálásával szemben („Isten így használja őt, ki vagy te, hogy megkritizáld?”). Aki az aggodalmát fejezi ki tehát, sarokba van szorítva, hiszen a közösség ethoszát támadó, szakadást szító, féltékeny, múltba révedő szereplőnek tűnik, miközben időközben már a diskurzust a másik – titokban transzformálódó – fél tematizálja, már csak a nagyobb elérésénél fogva is.

Az egész jelenség legtragikusabb szegmense a hallgatóság, olvasótábor „evangéliumi” címke alatti „ex-evangéliumivá” kondicionálása. Az ilyen bloggerek, podcasterek evangéliumi háttérrel ugyan, de már poszt-evangéliumi vagy egyenesen progresszív gyökérmeggyőződésekkel szólalnak meg. Az elrejtett, ki nem mondott meggyőződések ugyanis így vagy úgy, de kifejezésre jutnak és rothasztó kovászként hatnak a hallgatóság gondolkodására. Evangéliumi tömegeket lehet így „beoltani” az evangélium ellen és más meggyőződések irányában elkötelezetté tenni.

Amikor a podcaster vagy véleményformáló végül előáll a farbával, és bejelenti, hogy „ez most már a valódi énem, én ezt vallom”, addigra a közönség mentális-érzelmi sémája radikálisan át lett kalibrálva. A nagy többség számára ekkor már nem „árulásról”, az „evangéliumi hit megtagadásáról” van szó, hanem egy kedvelt személy „egyéni útkereséséről”. Ennek az az oka, hogy az online világban a követők intenzíven, folyamatosan „hallgatják” a személy hangját, megosztásait, érzelmi megnyilvánulásait, és ezek az interakciók hosszú távon valós kötődést hoznak létre. A hallgatók nemcsak „tanulnak” tőle, hanem úgy érzik, „ismerik” őt, tudják, mi jár a fejében, és hogy a saját „belső keresésük” tükröződik benne. Amikor ilyenkor a tanító végül „kinyilatkoztatja” új meggyőződéseit, azt a közönség egy „barát” intim vallomásának tartja, semmint egy végzetes teológiai eltolódásnak. Sőt, a „színt vallás” így a közönség számára inkább már „bátorságról” és „őszinteségről” szól, semmint a Krisztus evangéliumával való szembefordulásról. Nem mellékes, hogy ez a „saját egyéni útkeresés”-narratíva rendkívül hatékony védelem, mert így a hagyományos keresztyén normatív referenciák – úgymint a közösség, a káté, a hitvallás és a szentírási tekintély – mint normatív referenciák automatikusan elhalványulnak. Egyszerűen mesteri a recept.

Legyünk óvatosak! Ne a vélt (virtuális) személyes nexus legyen az elsődleges szempont számunkra, hanem a keresztyén hit és élet hagyományos közege: a Szentírás olvasása, tanulmányozása az egyéni csendességben és közösségben – e közösség a konkrét, valós, hitvallással rendelkező, lokális, látható gyülekezetként manifesztálódó egyház, Krisztus teste legyen, amelynek az elsődleges mindig maga Krisztus, a Fő, és az ő evangéliumához való hűség. Ne féljünk az olyan teológusok óvó figyelmeztetéseire hallgatni, akik – J. I. Packer szavával élve – az egyház „vízügyi mérnökeiként és csatorna felügyelőiként” igyekeznek tisztán tartani a tanítás „vízkészletét”, miközben maguk is alávetik magukat a normaadó Szentírásnak, a történelmi keresztyénség egyetemes és protestáns hitvallásainak, és beágyazott tagjai egy konkrét gyülekezetnek. Ők azok, akik – többek között – éppen az ilyen, lassan kibontakozó jelek olvasására és jelzésére kaptak elhívást az egyházban.