Keresztény értékrend és államhatalom
Protestáns, evangélikál körökben és felületeken pár éve erősen, az utóbbi néhány hónapban, hétben pedig exponenciálisan megszaporodtak azok az írások, podcastok és videók, amelyek a keresztény és az egyéb világnézetek közötti „kultúrharcról”, az egyház „kulturális mandátumáról”, a „világnézeti gondolkodás” fontosságáról szólnak. Továbbá arról, hogy mindennek hogyan kell a közéletről, az állam szerepéről vallott nézeteinkben megnyilvánulni. Azokat a híveket pedig, akik kételkednek a téma ilyen mértékű jelentőségében, általában „anabaptistának” vagy „pietistának” szokták címkézni, akik ódzkodnak a keresztény értékek melletti nyilvános, férfias és egyértelmű kiállástól, és begubóznak a egyéni kegyességük vagy szűkebb közösségük belterjes ügyeibe.
Ezt a szerteágazó kérdéskört, lényegében az egyház társadalmi szerepét, ezerféle szempontból lehetne vizsgálni, a történelemtől és filozófiától kezdve a szociál- és valláspszichológián át a jogi és kultúrtörténeti vonatkozásokig, nem is beszélve számos szakpolitikai vetületéről. Én azonban itt csak egyetlen szempontot szeretnék tárgyalni: a teológiait, és azon belül is a bibliai teológiait. Éppen ezért ezt a hosszú írást csak annak érdemes (talán) elolvasni, aki a teológiai szempontot valóban fontosnak, egy teológiai állítás bibliai megalapozottságát pedig döntő jelentőségűnek tartja. Mindenki más csak az idejét vesztegetné vele. Éppen ezért föltételezem, hogy aki olvassa, az tisztában van az alapvető bibliai fogalmakkal és az üdvtörténet fő vonalaival, így sokszor csak utalok köztudott dolgokra. Az utolsó bekezdés röviden összefoglalja a lényeget.
Az általam ismert mai anabaptisták és pietisták mind egyetértenek a kultúrharcos testvérekkel a következőkben: Istennek szuverén joga van a világhoz. Joga van már csak azért is, mert Ő az egyetlen Isten, az egyetlen primer létező a világon. Pontosabban, nem is Ő van a világon, hanem a világ létezik Őbenne. De joga van hozzá a teremtés jogán is. A gondviselés jogán. A megváltás jogán. Egyetértünk abban is, hogy Isten a történelem Ura: soha, semmi nem történhet(ett) az Ő tudta, és legalább megengedő akarata nélkül. Abban is, hogy Krisztus szuverenitása az élet és a valóság minden négyzetcentiméterére kiterjed. Abban is, hogy második eljövetelekor minden térd meghajol majd Előtte, és Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,29). Abban is, hogy van olyan, hogy „keresztény értékrend” (beleértve a szexuáletikát is), ami a hívekre nézve kötelező, de valójában mindenki jobban járna vele, ha eszerint élne, már csak azért is, mert ez a „használati utasítás” a teremtett világhoz. Egyetértünk abban is, hogy nekünk, hívőknek, mint zarándokoknak a földön, feladatunk a közösség javát keresni, ahol élünk (Jer 29,5-7. 1Pt 2,11).
Éppen ezért durva csúsztatás összemosni a kultúrharcot elutasító keresztényeket a progresszív keresztényekkel, akkor is, ha néha, bizonyos kérdésekben azonos platformra kerülnek. Az anabaptista és pietista hívők legalább annyira igyekeznek Isten Igéjéhez igazodni, mint a kultúrharcosok.
Hogy Isten szuverenitásának, értékrendjének, törvényének pontosan hogyan, milyen eszközök által kell érvényesülni a világtörténelemben, különös tekintettel a jelenre, arról viszont nagyon eltérő teológiai álláspontok léteznek.
Az alábbiakban egy kérdésre keresem a választ – csakis a Biblia alapján:
Igaz-e, hogy az állam (hatalom, felsőbbség) Istentől kapott feladata az, hogy Isten törvényét, értékrendjét képviselje?
Az államról és annak hivatásáról eleve nagyon keveset beszél a Szentírás. Nem része a „teremtési rendnek” abban az értelemben, ahogy az ember istenképűsége, a család vagy a munka az (1Móz 1,27-30). A Biblia történelemszemlélete szerint a különböző népek, országok, nemzetek, államok a bábeli hübrisz következményeként, sőt, talán büntetéseként jöttek létre (1Móz 10-11). Isten elég rugalmasan viszonyul ehhez az intézményhez. Az Biblia lapjain találkozunk nomád törzsek laza szövetségeivel, apró városállamokkal, évszázadokig fönnálló multikulturális óriásbirodalmakkal, kisebb-nagyobb „nemzetállamokkal”. Úgy tűnik, Isten egyiket sem preferálja a többivel szemben; bármelyik kerülhet pozitívabb vagy negatívabb szerepbe.
Az 1Móz 12-től kezdve Isten elhívja Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot; egy családot, amely lassan néppé lesz, majd (egy időre) országot és államszervezetet is kap. Izráel kezdettől fogva egyedülálló helyzetben van: erre (de csak erre!) az államra egyértelműen igaz, hogy Isten törvényét, értékrendjét hivatott képviselni (pl. 5Móz 17,18-20. Zsol 147,19-20). Sőt, feladata éppen az, hogy Isten törvényének felsőbbrendű voltát a népek előtt megmutassa (pl. 5Móz 4,6-8. 28,1-14). Ugyanakkor nem feladata Jahve törvényét „exportálni”, még akkor sem, amikor lehetősége volna rá (pl. 1Krón 18-20). Izráel állama tehát a megvalósult teokrácia (sajnos, sokszor igen tökéletlen) példája, de mint ilyen, egyedülálló, és ezt maga a Szentírás is hangsúlyozza.
A többi népekkel kapcsolatban Isten mintegy természetesnek veszi, hogy a pogányok: pogányok (pl. 5Móz 4,19. 18,14) A próféták sokszor mondanak ítéletet más népek fölött, de ezek sosem általában pogány voltukat vagy Törvény-nélküliségüket ítélik el, hanem mindig valamilyen konkrét bűnt, mint a rendkívüli kegyetlenség (Jer 51,24) vagy a mértéktelen fölfuvalkodottság (Zof 2,8-10). A pogány államokról tehát nem állíthatjuk az Ige alapján, hogy feladatuk lett volna Isten törvényének, értékrendjének a képviselete. Még Jónás is, aki ritka kivételként a pogányok közötti misszióra kap parancsot, a „utca emberét” szólítja meg: a király és a főemberek megtérésében nincs közvetlen szerepe (Jón 3,4-9).
Hogyan viselkedtek Isten emberei, amikor lehetőségük nyílt arra, hogy egy-egy idegen ország közéletére jelentős hatást gyakoroljanak?
Ábrahám, Izsák és Jákób Isten gazdag áldása folytán egyenrangú partnerei lettek a kánaáni városállamok királyainak, de semmi jele, hogy befolyással próbáltak volna lenni azok vallási és erkölcsi életére.
Józsefet egész Egyiptom felügyelőjévé nevezte ki a fáraó, de nincs nyoma, hogy atyái Istenét bármilyen módon is képviselte volna ebben a szerepben, sőt, habozás nélkül feleségül vette Ón papjának lányát (1Móz 41,45). Utóbbiba nem szeretnék túl sokat belemagyarázni, de kultúrharcos kiállásnak aligha tekinthetjük.
Izráel katonai vezetői, Mózestől és Józsuétól a bírákon át a királyokig, gyakran kerültek olyan helyzetbe, hogy politikai nyomással, sőt, akár fegyveres erővel kényszeríthettek volna más népeket a Törvény betartására, de soha nem tették.
Naamán szír hadseregparancsnok csodás gyógyulása hatására egyértelműen Isten követője lett (2Kir 5,15-18), de semmi jele, hogy befolyásolni próbálta volna Arám világnézetét és erkölcseit.
A száműzetés korában Dániel és három barátja a Babiloni- és a Perzsa Birodalom legfelső köreibe emelkedtek. Példás hűséggel ragaszkodtak saját hitükhöz, és ezáltal többször kerültek abba helyzetbe, hogy „bizonyságot tehettek” királyok előtt, jelentős hatással (Dán 2,47. 3,32-33. 4,34. 6,26-28). Ugyanakkor ezeket a helyzeteket nem ők kezdeményezték, csak helytálltak bennük (Dán 1,11-14. 3,16-18. 6,11), vagy éltek az Istentől kapott természetfölötti képességgel (Dán 2,28. 4,16-24. 5,13-30). Nincs szó róla, hogy hatalmas politikai befolyásukat használták volna, hogy e birodalmak gondolkodását és erkölcseit az igaz Isten elvárásaihoz közelítsék.
Ezzel szemben Mordokaj és Eszter nagyon is tudatos politikai tevékenységet fejtettek ki. A cél viszont nem a perzsák világnézetének befolyásolása, hanem csakis a zsidó kisebbség megvédése volt (Esz 10,3). Ugyanez mondható el Ezsdrásról (Ezsd 7,12. 25) és Nehémiásról (Neh 1,11) is: a Birodalom tekintélyes tisztviselői voltak, de tevékenységüket, befolyásukat csakis a zsidó nép helyzetének javítására fordították.
Két megjegyzés kell itt tennünk. Az egyik: a fönti érveléssel kapcsolatban sokszor elhangzik, hogy mindez figyelmen kívül hagyja a realitásokat. Hogyan is lett volna az apró zsidó népnek lehetősége sokkal hatalmasabb környezetére hatást gyakorolni?! Ez a vélemény azonban éppen Isten szuverenitását vonja kétségbe! Annak se volt realitása, hogy Mózes kivezessen egy rabszolgasorban élő kisebbséget Egyiptomból. „Az Úr előtt nincs akadály: akár sok, akár kevés ember által szerezhet szabadulást” (1Sám 14,6). Ha Isten úgy látta volna jónak, igenis képes lett volna Izráelt évezredekig fönnálló nagyhatalommá tenni, amely sikeresen és dicsőséggel érvényesíti az Ő Törvényét a népek sokasága fölött. Vagy választhatott volna már kezdettől másik, nagyobb és erősebb népet magának, mondjuk a perzsákat… A lehetőségek száma végtelen, de az biztos, hogy Istent semmi se korlátozza, mégis legtöbbször azt választja, hogy alulról fölfelé, bentről kifelé, a kicsitől a nagy felé dolgozik (5Móz 7,7).
A másik gyakori ellenvetés, hogy a fönti érvek a hallgatásra alapoznak: nem tudhatjuk, mit tettek valójában József, Dániel és a többiek a „kultúrharc” terén, hiszen a Szentírás nem erre fókuszál. De éppen ez a lényeg! „Amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg…” (Rm 15,4), ezért az is tanulságos, hogy mi nem írtak meg! Ha az Úr tanítani akart volna minket az államhatalom szerepéről az Ő értékrendjének érvényre juttatásában, sokkal bőségesebb és egyértelműbb példákról gondoskodott volna.
Jézus feltámadása után változik a kép. Izráel kikerül fókuszból (bár nem teljesen, ld. Rm 9-11); az új program, a Nagy Küldetés: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28,19.) Ebbe akár bele is férhetne az, hogy a népeket „felülről lefelé”, a legfelső vezetők megtérítésével, hatalmi szóval kell tanítvánnyá tenni, vagy legalább a keresztény értékrend és világnézet elfogadására szorítani. Mégis, az Újszövetség lapjain határozottan nem ezt a mintát látjuk.
Pilátus előtt Jézus megjegyzi ugyan, hogy akár 12 sereg angyalt hívhatna segítségül (Mt 26,53), de nem teszi, mert az országa nem e világból való (Jn 18,36). Érdekes egyébként összehasonlítani Jézus elfogatását Illésével (2Kir 1,9-15). A zsidó vezetők tudtak Jézus számtalan csodájáról (pl. Jn 11,45-53), mégsem aggódtak, hogy ezt a példátlan erőt Jézus (vagy később az apostolok) akár pusztításra is használhatnák. Úgy tűnik, ösztönösen – és helyesen – érezték, hogy Isten újszövetségi Országa természete szerint nem olyasmi, amit erővel és hatalommal lehetne fölépíteni. És valóban: Jézussal és apostolaival kapcsolatban az ÚSZ egyetlen „negatív” csodát említ, Elimás átmeneti vakságát (Csel 13,6-11). (Anániás és Szafira csodaszerű halála „történt”, nem „tették”.)
Figyelemre méltó, hogy a megtért zsidók még Jeruzsálemben és Júdeában se próbálkoztak soha politikai érdekérvényesítéssel. Pedig Nikodémus, Arimátiai József és a többi hívő vezető (Csel 6,7. 21,20), esetleg a frissen megtért Saul vezetésével, komoly frakciót hozhatott volna létre a Szanhedrinen belül.
Ugyanígy nem látjuk nyomát, hogy a gyülekezetek bárhol, akár csak helyi szinten is, a hatalom eszközeit próbálták volna megragadni. Pedig Pálnak voltak magas státuszú barátai pl. Korinthusban (Rm 15,23), Béreában (Csel 17,12) vagy Efezusban, ahol az ötvösök zavargása idején a legtöbb, amit tenni tudtak, hogy Pált távol tartották a színháztól (Csel 19,31). Az apostolok kizárólag akkor kerültek a hatalmasok elé, ha elfogták és vitték, vagy legalábbis hivatták őket (Csel 4,1-3. 5,17-18.6,12. 12,4. 13,7. 16,19. 17,19. 18,12. 21,27. 21,33. 22,30. 23,33. 24,24-26. 25,6.23. 28,7).
Tény, hogy Pál pogányoknak szóló fennmaradt prédikációiban világnézeti kérdésekkel indít, de Athénban ez egyértelműen bevezetés az evangéliumhoz (Csel 17,22-31), és minden okunk megvan föltételezni, hogy Lisztrában is kérügmával folytatódhatott a följegyzett szöveg (Csel 14,15-17). A megtérésnek mindig része volt a világnézet megváltozása, de az apostolok nem törekedtek pusztán a világnézet megváltoztatására, az evangélium hirdetése nélkül (1Kor 1,17.23. 2,1-2. Gal 3,1. Fil 1,5. 1Thesz 1,5). A keresztény didakhé a gyülekezet tagjainak szólt (1Kor 5,9-13).
Látjuk tehát, mi az Újszövetség gyakorlata. De vajon mi az elmélet? Itt érünk el a talán legfontosabb kérdéshez!
Az állam, a hatalom szerepe keresztény felfogásának bibliai alapját leginkább a Rm 13,1-7-ben szokták megtalálni. (A Tit 3,1 és az 1Pt 2,13-14 ehhez nem sok újat tesz hozzá.) Néhány dolgot azonban le kell szögeznünk ezzel a szöveggel kapcsolatban.
A Rm 13 alapvetően nem az államról szól. A híveknek magyarázza meg, hogyan kell egy birodalom polgáraiként élniük, és hogyan lehet a gyakorlatban megélni az olyan elveket, hogy „ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért!”, „éljetek minden emberrel békességben!” és „ne álljatok bosszút önmagatokért!” (Rm 12,17-19.) A válasz: bízzátok a rend fenntartását és az ítélkezést az államra! Ami tehát itt elhangzik, az nem előírás az államnak, hanem leírás az államról; tulajdonképpen magyarázat, illusztráció a híveknek szóló parancshoz.
Minden becsületes egzegéta megemlíti, hogy a Római levél a Iulius-Claudius dinasztia, konkrétan Nero császár uralkodása alatt született, de sokan mintha nem gondolnák végig, hogy mi következik ebből. Ez a hatalom végeztette ki Jézust (sokszorosan törvénytelen módon), ez nézte el István diakónus meglincselését, Jakab apostol lefejezését, és ez a hatalom hajtja végre pár évvel később az első széleskörű keresztényüldözést Rómában, amelynek Péter és maga Pál is áldozatul esik. Igen, a hatalom „Isten szolgája a te javadra”, de csak egy nagyon általános értelemben, valahogy úgy, ahogy a gondviselés más eszközei, a természeti erők, a villámok, a földrengés, az eső, a szélvihar is az Ő akaratát teljesítik (Zsol 18,8-16. 104,2-8. 148,8). Lehet (bár ezt semmilyen konkrét ó- vagy újszövetségi utalás nem támasztja alá, és más magyarázat is lehetséges), hogy a Rm 13 tényleg a noéi szövetségre utal vissza (1Móz 9,6), és mint ilyen, „szövetségi rendelés” az állam létrejötte, de a működése nem sokkal hatékonyabb, mint a természet erőié: általában áldás, de elég gyakran átok.
Kétségtelen, hogy az 1. századi Pax Romana sok tekintetben előrelépést jelentett a birodalom népei számára (vö. „mit adtak nekünk a rómaiak?”), és elég nagy hatékonysággal nyújtotta azokat az előnyöket, amiket az ókori állambölcselet elvárt tőle. Biztosította a működőképes közigazgatást és igazságszolgáltatást, a viszonylag magas szintű köz- és vagyonbiztonságot, a gazdaság olajozott működését, a határok védelmét, a befizetett adók (nagyobbrészt) közcélokra fordítását, sőt, sok helyen az életszínvonal és életminőség is emelkedett. Megérdemelte, hogy imádkozzanak érte (1Tim 2,2).
Ugyanakkor, aki az „a hatalom Isten szolgája” állításból azt vonja le, hogy Pál (és nyilván az őt ihlető Szentlélek) szerint az állam feladata, hogy Isten törvényeit, értékrendjét érvényesítse, annak elgondolkodtató kérdésekkel kell szembenéznie.
A római jog és gyakorlat nem tiltotta az abortuszt, sőt, nem tiltotta az életképes csecsemők kitevését sem (kivéve, ha a családfő akarata ellenére történtek).
A római jog és gyakorlat saját (néha kimondottan nemes) döntésnek tekintette az eutanáziát. (Persze a családfő akarata ellenére ez sem történhetett.)
A római jog és gyakorlat számára az élet védelme is a társadalmi helyzettől függött. Egy rabszolga meggyilkolása pl. egy vagyontárgy megrongálásának minősült: ha a sajátod volt, a te károd, ha másé, csak kártérítéssel tartoztál érte.
A római jog a családot valóban egy férfi és egy nő kapcsolataként definiálta (bár az indoklást a társadalmi béke fönntartása és vagyonjogi szempontok jelentették, nem morális, főleg nem vallási megfontolások). Itálián kívül azonban tolerálták a többnejűséget, ahol ez volt a bevett gyakorlat. Ágyas tartását és a rabszolgák szexuális kihasználást viszont Itáliában sem korlátozták.
A római jog és gyakorlat nem tiltotta a homoszexualitást, kivéve, ha az szabad jogállású férfi „alávetésével” történt. A szabad jogállású kiskorú fiú helyzetének megítélése változó volt. A nem szabadok és nők homoszexualitását az állam nem szabályozta.
A római jog nem foglalkozott transzgender jelenségekkel, ezért erről keveset tudunk. Valószínű, hogy pl. a férfiprostituáltak egy része nem kizárólag a pénz miatt választotta ezt a szakmát…
A római jog nem tiltotta bármely vallás gyakorlását – amíg az nem került szembe a hivatalos birodalmi kultusszal. A legtöbb vallás nem követelt a híveitől kizárólagosságot, ezért ez nekik nem okozott problémát. A zsidók kivételes helyzetben éltek… a keresztények pedig hamarosan az üldözött vallási kisebbség szerepében találták magukat.
Mindezek fényében igencsak kétséges, hogy Pál arra gondolt volna, hogy az állam értékes partner lehet Isten törvénye, a keresztény értékrend képviselete terén! Aligha várt tőle többet, mint hogy a rendezett és békés élet kereteit biztosítsa. Ennyit, és nem többet mond a Isten Igéje.
Köztudott, hogy a római jog a Kr.u. 4. századtól drasztikus változásokon ment át, nagyrészt éppen a kereszténység elterjedése, tolerált, majd hivatalos vallássá válása miatt. Nem csoda, hogy a későbbi egyházatyák, a középkori teológusok, a reformátorok, sőt, még a (majdnem) kortárs keresztény gondolkodók egy része is természetes szövetségesként tekint az államra Isten törvénye és értékrendje érvényesítése ügyében (legalábbis az európai/keresztény kultúrkörben). Hangsúlyosan képviselik ezt pl. a 16-17. századi protestáns hitvallásaink is. Közel másfél évezred tapasztalatát és eredményeit nem lehet, és nem is kell elvetni. De hogy Jézus, az apostolok és Pál nem az államhatalomtól várták a Isten törvényének és értékrendjének érvényesítését, az egyértelmű. Ezért nem „bibliátlan” álláspont, ha mi, az 1-3. századhoz sok szempontból hasonló, pluralista társadalomban élő mai keresztények is szkeptikusok vagyunk az államnak a keresztény értékek és elvek érvényesítésében való szerepvállalásával kapcsolatban. Szeretném „anabaptista” és „pietista” barátaimat megnyugtatni, akik nem érzik elsődleges feladatuknak, hogy a városuk, országuk erkölcseit, értékrendjét, törvényeit alakítgassák. Nem tudatlanok, megalkuvók vagy lusták! Egyszerűen csak egy kicsit más – véleményem szerint kézenfekvőbb és természetesebb – módon értelmezik a Szentírás útmutatását, parancsait és példáit, mint „világnézeti” gondolkodású testvéreink.
Legyen békesség köztünk mindenkor!
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Jól értem, hogy a cikk szerzője helytelennek tartja azt a szerepet, amit pl. William Wilberforce a rabszolgakereskedelem betiltásáért és a közmorál javításáért keresztény politikusként betöltött? Vagy amit William Carey baptista misszionárius és Lord William Bentinck tettek a száti (özvegyégetés) betiltásáért Indiában? Vagy Abraham Kuyper holland református miniszterelnök politikai célját, hogy a szekularisták törekvésével szemben a keresztény intézmények is azonos elbírálásban részesüljenek, mint s szekuláris alapon működők? Vagy azt, amikor az ókeresztények a gladiátorviadalok ellen dolgoztak, és ellenezték, hogy műfalloszokat hordjanak körbe a városokban, asszonyok megbecstelenítésére, a nép szórakoztatására? Vagy azt, amikor keresztény politikusok a gyermekmunka megtiltását szorgalmazták a jogalkotás szintjén is? Vagy amikor Afrikában keresztény pokitikusok a többnejüség megszüntetésre hoznak törvényeket? Vagy amikor keresztények felszólaltak a zsidók elpusztítása ellen? A sort hosszan lehetne folytatni. Félreértették ezek az emberek a keresztények küldetését a világban?
Kedves Ádám, irántad való őszinte tiszteletem mellett: nem jól érted. Két dolgot tartok helytelennek. 1. Ha azt állítják, hogy a Szentírás szerint az állam feladata Isten törvényének, értékrendjének érvényesítése – mert szerintem ez nem bizonyítható. 2. Ha az előző állításra hivatkozva bizonyos viselkedést vagy hozzáállást várnak el a hívőktől az állam felé, mint a Szentírás által megszabott kötelességet – mert szerintem erre se parancsot, se mintát nem kaptunk. Erről, és nem többről szól a cikk. Semmi bajom azzal, ha keresztények a társadalom számára hasznos dolgokat csinálnak, sőt! Azzal van bajom, ha az Igéből olyasmit olvasnak ki, és tesznek mások számára is kötelezővé, ami nincs benne.
Most jobban értelek és köszönöm a tisztázást! Ezzel azt is állítod, hogy 1) a keresztényeknek nincs transzformációs céljuk a társadalmi rend kapcsán (pl. egy megtért kannibál törzsfőnöknek nem kapcsolódik a keresztény küldetéséhez, hogy megváltoztassa a kannibalizmussal kapcsolatos törzsi szabályokat), vagy azt, hogy a Szentírás annyira csendben van az ilyen társadalmi feladatokkal kapcsolatban, hogy nem olvashatunk ki belőle semmi lényegeset (a kannibál törzsfőnöknek sem tudunk tanácsokat adni), vagy csupán azt, hogy nem minden hívő feladata a társadalmi szerepvállalás és/vagy az azokról való gondolkodás? Mi a cikk célja?
A cikk célját az előző válaszban, és szerintem magában a cikkben is leírtam. A konkrét kérdésedre nincs átfogó válaszom, de van pár gondolatom. 1) Nem mondhatjuk a törzsfőnöknek, hogy „a mai naptól köteles vagy tűzzel-vassal irtani az emberevést, mert a Biblia ezt mondja…” mert nem mondja. Messzire vezetne, ha belemennénk, hogy az emberevés hány fajtája létezett, és hogy mit mond/nem mond róla az Ige. 2) Ahogy Te is írod, tanácsot(!) adhatunk a törzsfőnöknek; én elsősorban talán az Aranyszabály (Mt 7,12) alapján érvelnék, de itt nyilván számít, hogy a törzs melyik fajta emberevést gyakorolja. 3) Sok függ attól, hogy az adott társadalomban mik az élő és elfogadott normák. Ha az a természetes, hogy a főnök bármilyen új meglátását azonnal kötelezővé teheti, egészen más helyzet, mint ha van valamilyen kvázi-demokratikus döntéshozó vagy korlátozó rendszer, vagy ha nincs ilyen, de mindenki számára egyértelmű, hogy a főnök mozgástere az évszázados megszokáson belül van. A Rm 13 fölhatalmazását szerintem túl tágan értelmeznénk, ha azt mondanánk, hogy a főnöknek Istentől kapott joga, pláne, felelőssége, hogy erőből átnyomja az vadonatúj meggyőződését.
Köszönöm a válaszodat, és most inkább azt mondom: kevésbé értelek. Nekem ez így nem tűnik koherensnek, ráadásul a keretezésből hiányolok fontos bibliai és teológiai szempontokat. Ennek a témának komoly irodalma van, érdemes lenne további aspektusokat is bevonni a megfelelő konklúziókhoz. Ezt most így nem érzem kereknek. De még egyszer: köszönöm, hogy időt szántál a válaszokra!
Én is köszönöm a visszajelzést! Persze, számos szempont hiányzik: azzal kezdem a cikket, hogy a sok közül itt és most csak a bibliai teológiai aspektussal akarok foglalkozni. Örülnék, ha megírnád, mi az, amit EZEN A TÉREN hiányolsz, vagy amivel nem értesz egyet!
Köszönöm Béla a cikked! Én értelek és alapvetően egyet értek / átérzem a – manapság olykor hiánypótló – mondanivalód – reformált/kálvinista baptistaként is… Ráadásul le a kalappal = respekt, hogy református egyháztagként (nem először) érvelsz és tartod fontosnak megvilágítani a dolgokat (ana)baptista, pietista szempontból (pl. gyermekkeresztség vs. hitvalló bemerítés)! Egyúttal örültem és vártam (számítottam rá – egyáltalán nem lepett meg, sőt!) Ádám kommentjeit is! Minden bizonnyal segít a téma kiegyensúlyozásában.
→ Érdekesnek találtam mindazonáltal, hogy míg Te bibliai (azon belül is számos ÚSz-i) példák sokaságát vonultattad fel, Ő (7db) nagyon fontos, de extrabiblikus, egyháztörténeti példát hoz be a képbe. Miért? Mondhatnám, hogy kicsit elbeszéltek egymás mellett… (vagyis a kommentelő a cikkíró mellett) De inkább pozitívan fogalmazom meg: ez nekem pont, hogy kerek: komplementer! És én is tisztellek mindkettőtöket.
Pl. Krisztus uralma az élet minden területe felett (a mennyben és a földön); a népek meghívása a tanítványságra és engedelmességre; a teremtés jelentősége a megváltás értelmezésében; a hatalom képviselőinek Isten előtti felelőssége (Isten szolgái); Isten országa/uralma (to baszileia tou theu) igénye a földön (l. Miatyánk); Isten megdicsőítésének parancsa az uralkodás szolgálatában is; a hatalom eredendően morális természete, és a só és a világosság hatása a hatalom mögötti morálra; annak a vége, hogy a népek a maguk útján járjanak, stb. Ezek mind bibliai-teológiai szempontok, amelyek például hiányoznak nekem a cikkedből.
TK, persze, hogy az egyháztörténetből hoztam a példákat, hiszen arra kérdeztem rá, hogy ezek a közéleti szerepet betöltő testvéreink vajon a cikk szerzője szerint rosszul alkalmazták-e az Újszövetség (!) tanítását. A példáim közt kálvinista baptistát is találsz.
Kedves Béla, érdekes írás, és nagyra becsülendő, hogy a gondolataid ennyire a Biblia szemszögéből próbálod alátámasztani.
A cikked üzenete azonban számomra nem világos.
Természetesen a kereszténység nem a mindenkori államtól várja a kereszténység feladatainak az elvégzését vagy a keresztény értékrend bemutatását, fenntartását.
De azt gondolom, itt nem is okvetlenül erről van szó. Olyan rendszerben élünk, hogy az állampolgárnak joga van választani és joga van elmondani a véleményét.
Amennyiben a cikked valamilyen módon a nemrég lezajlott választásra próbál reflektálni, ezen a választáson (is) szerintem az volt a kérdés, hogy keresztény / bibliai szempontok alapján melyik politikai alternatíva áll közelebb a Biblia tanításaihoz, és ilyen alapon melyik a jobb vagy a rosszabb alternatíva.
Vagy esetleg arra próbáltál rávilágítani, hogy a keresztények a Te bibliai látásmódod alapján jobban teszik, ha ezzel nem foglalkoznak és nem mennek el szavazni? (És nem nyilvánítanak véleményt?)
Illetve amennyiben elmennek, akkor nyugodtan támogathatnak bármit/bárkit, függetlenül attól, hogy az adott politikai erő mennyire van közelebb vagy távolabb a bibliai értékrendtől?
Ádám, azért köszönöm a válaszodat, mert rávilágít, hogy minden igyekezetem ellenére se sikerült a cikk lényegét világossá tenni.
Az általad hiányolt szempontokat két csoportra osztanám. Az első:
Krisztus uralma az élet minden területe felett (a mennyben és a földön);
a népek meghívása a tanítványságra és engedelmességre;
a teremtés jelentősége a megváltás értelmezésében;
Isten országa/uralma (to baszileia tou theu) igénye a földön (l. Miatyánk);
annak a vége, hogy a népek a maguk útján járjanak.
Ezeket – explicit vagy implicit – említem a cikk 3. bekezdésében. Teljesen egyetértünk benne, hogy ezek a világnézetünk alapjait meghatározó teológiai igazságok. A cikk témája azonban az: ezeknek az igazságoknak Isten Igéje szerint HOGYAN kell érvényre jutniuk a GYAKORLATBAN? Isten nem hatalommal és erővel, gyorsan és egyszerűen teljesíti ki az uralmát, noha simán megtehetné. Ehelyett valamiért a türelem, alázat és szenvedés hosszú, bonyolult és fájdalmas útját választotta, csak Ő tudja, miért. Ezen az úton az államhatalomnak „nem osztottak lapot”, legalábbis bibliai parancs vagy minta nincs rá.
A másik csoport:
a hatalom képviselőinek Isten előtti felelőssége (Isten szolgái);
Isten megdicsőítésének parancsa az uralkodás szolgálatában is;
a hatalom eredendően morális természete, és a só és a világosság hatása a hatalom mögötti morálra.
A cikk vége felé pont arról írok, hogy ezek a szinte közhelyként kezelt állítások az Igében csak nagyon általános értelemben szerepelnek, és roppant kevés fogódzót adnak azzal kapcsolatban, hogy van-e, és mi a hatalom szerepe Isten törvényének, értékrendjének érvényre juttatásában. Azzal, hogy elismételed a közhelyeket, még nem bizonyítottad, hogy tévedek.
TK, köszönöm a biztató szavakat! Örülök, hogy neked így kerek. Én úgy érzem, sajnos tényleg egy kicsit elbeszélünk egymás mellett.
Kedves István, a cikk üzenetét leírtam magában a cikkben, és a 04.24. 00:56-kor kelt hozzászólásban is. Tisztán teológiai a téma, kérem, hogy ne toljuk aktuálpolitikai dimenzióba!
Kedves Béla,
köszönöm a válaszod, ez most a megértés felé vitt.
Az első csoportba soroltak kapcsán adott válaszodra: nagyjából hasonlóan gondolkodom a türelemről, az alulról építkező folyamatokról és a módszerekről, máshogy gondolkodom viszont arról, hogy végül kap-e a szerepet a törvényhozás, jogalkotás (amely ugye a hatalom területe). Az első hozzászólásomban említett pozitív példák az ellenkező irányba mutatnak.
Az általad a második csoportba sorolt bibliai-teológiai aspektusok kapcsán a válaszodat – a legnagyobb szeretettel – intellektuálisan felelőtlennek, lustának tartom.
Köszönöm, hogy időt szántál az álláspontod kibontására. Ez egy értelmes vita.
Kedves Béla, az alábbiak a Te szavaid:
„Protestáns, evangélikál körökben és felületeken pár éve erősen, az utóbbi néhány hónapban, hétben pedig exponenciálisan megszaporodtak azok az írások, podcastok és videók, amelyek a keresztény és az egyéb világnézetek közötti „kultúrharcról”, az egyház „kulturális mandátumáról”, a „világnézeti gondolkodás” fontosságáról szólnak. Továbbá arról, hogy mindennek hogyan kell a közéletről, az állam szerepéről vallott nézeteinkben megnyilvánulni.”
„Ezt a szerteágazó kérdéskört, lényegében az egyház társadalmi szerepét, ezerféle szempontból lehetne vizsgálni, a történelemtől és filozófiától kezdve a szociál- és valláspszichológián át a jogi és kultúrtörténeti vonatkozásokig, nem is beszélve számos szakpolitikai vetületéről. Én azonban itt csak egyetlen szempontot szeretnék tárgyalni: a teológiait, és azon belül is a bibliai teológiait. ”
„Szeretném „anabaptista” és „pietista” barátaimat megnyugtatni, akik nem érzik elsődleges feladatuknak, hogy a városuk, országuk erkölcseit, értékrendjét, törvényeit alakítgassák. Nem tudatlanok, megalkuvók vagy lusták! Egyszerűen csak egy kicsit más – véleményem szerint kézenfekvőbb és természetesebb – módon értelmezik a Szentírás útmutatását, parancsait és példáit, mint „világnézeti” gondolkodású testvéreink.”
Én erre a gondolatkörre reflektáltam,
Azt hittem az első mondataiddal aktuálpolitikai eseményekkel való kapcsolatra is célzol.
De ettől függetlenül, a konkrét aktuálpolitikán túl a kommentem és kérdéseim sokkal inkább arra vonatkoztak, mit takar vajon a mindenkori hatalomhoz való helyes teológiai alapú hozzáállás a mai világban (pl. részt venni a mindenkori hatalom tagjainak, képviselőinek a megválasztásában vagy sem. Amennyiben igen, akkor azt bibliai mércék alapján vagy sem… Élni-e a szabad vélemény nyilvánítás jogával társadalmi értérendbeli kérdésekben vagy sem)
De amennyiben nem kívánsz válaszolni, elfogadom.
Kedves Ádám! „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?” 🙂 Azaz, nagyon örülnék, ha kifejtenéd, miben látod az intellektuális felelőtlenséget és lustaságot! Mely releváns bibliai adatokat hagytam ki, vagy, az említetteket mennyiben értelmeztem rosszul?
Kedves István! Nagyrészt magamat fogom ismételni, de megpróbálom még egy módon megfogalmazni a mondandómat. Szerintem Isten Igéje messze túl keveset mond az állam Isten értékrendjének érvényesítésében játszott szerepéről ahhoz, hogy ERRE HIVATKOZVA bármilyen viselkedést, hozzáállást KÖTELEZŐVÉ LEHETNE TENNI akár az állami vezetők, akár az egyszerű hívők számára. (Kivéve természetesen azokat a dolgokat, amiket explicit kimond a Biblia, pl.: „minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak…” és/de „Istennek kell inkább engedelmeskednünk…”) Kb. ennyit akart mondani a cikk.
Kedves Béla,
eszemben sincs ütni Téged, ne viccelj! Reflexiót adok a megosztott gondolataidra. Ezt a mondatodat érzem lustának: „ezek a szinte közhelyként kezelt állítások az Igében csak nagyon általános értelemben szerepelnek, és roppant kevés fogódzót adnak azzal kapcsolatban, hogy van-e, és mi a hatalom szerepe Isten törvényének, értékrendjének érvényre juttatásában.”. Itt jön ugyanis a ránk váró teológiai feladat, amit nagyon sokan – jól-rosszul – nem is kerültek ki. Te viszont ezt a feladatot nemcsak elengeded, de épp erre a mulasztásra épül a cikked mondanivalója. Szerintem ez felelőtlen.
Kedves Béla, ok, elengedem, hogy megfejtsem, a logikád mire akar vezetni a hatalomhoz és társadalomhoz való viszonyban (amellet, hogy kb. „nem lehet semmi sem kötelező” ).
De azért marad a közös nevező: „Legyen békesség köztünk mindenkor!”
MInden jót az életedre!
„
Kedves Ádám,
vicceltem egyszer, de már nem viccelek… Ja, bocs, kétszer… de többé nem teszem. 🙂
Jól értem, hogy legutóbbi válaszodban lényegében 1) elismered, hogy a hatalom Isten előtti felelősségéről, az uralkodás Istent dicsőítő szerepéről, a hatalom morális természetéről nagyon keveset és általánosat mond, és még kevesebb konkrétumot tartalmaz az Ige; 2) mégis teológiai feladatunknak tartod, hogy határozott állításokat sajtoljunk ki belőle ebben a témában? Ha igen, vállalom azt a felelőtlenséget és lustaságot, hogy ezt nem teszem, hanem bizonyos kérdésekről elismerem: nincs róluk egyértelmű bibliai útmutatás – a Szentírás természetét figyelembe véve nyilván nem véletlenül. A másik lehetőség ugyanis az volna – amit mostanában sokan gyakorolnak is –, hogy a nagyon-nagyon karcsú igei alapokra soklépcsős, és így szükségszerűen ingatag érveléseket állítanak, és magabiztos fogalmazással, esetleg mások lekezelő kritikájával próbálják pótolni a hiányzó meggyőző erőt.
Kedves Béla!
Én érteni vélem Ádám és István kritikai megjegyzését. Egyrészt azt, hogy ez a konklúzió egyszerűen „lusta”, a másik pedig az, hogy ebben a mostani kontextusban mi a relevanciája a megszólalásodnak: azaz mit akarsz vele elérni, mi az implicit célod, mire akarod kifuttatni – ti. ez nem derül ki.
Azt gondolom, hogy túl erős a szkepszised az írott Ige politikai jellegű iránymutatásával kapcsolatosan, másrészt relativizálod a bibliai etikai iránymutatások politikai következményeinek az artikulálását, mintha az eleve felelőtlen exegézis lenne. Érdekes lenne ugyanezzel az elvvel felszántani egyházunk normatív hitvallási iratait és megnézni, mi maradna belőle.
Ugye abból indulsz ki, hogy a Szentírás „nagyon keveset” és „túl általánosat” mond a hatalomról, kormányzásról, uralkodásról. Ebből – állítólag – nem lehet határozott állításokat kisajtolni a politikai-erkölcsi iránymutatásra vonatkozóan a hatalom tekintetében. Ha ezt megtesszük, akkor „többlépcsős” és „ingatag” érveléshez jutunk.
A problémám az, hogy nem egyszerűen óvatosságra intesz, hanem kvázi elvi szinten tagadod, hogy a Biblia (a tévedhetetlen, ihletett Szentírás) alapján jogosan lehetne konkrét, normatív állításokat tenni a politikai hatalomról. Érdekes, hogy a Sola Scriptura elvet egy mai átlag evangéliumi keresztyénnél sokkal komolyabban vevő reformátorok ennél sokkal többet „kiolvastak” a szövegből. Erre te azt mondanád, hogy ők a saját kontextusukból kiindulva csak többet „sajtoltak ki” ki belőle. Én viszont azt mondom, hogy nem erről van szó, ez egy úgymond bibliai-episztemológiai kérdés: szerintem te a konkrét kijelentéseket kazalra gyűjtöd, kvázi leméred egy mérlegen („ez nem több 3-4 mondatnál”), és ha valaki ezek alapján „rendszert” épít (tehát ezekből kiindulva a Biblia átfogó üzenetét is figyelembe véve szisztematizál és elveket alakít ki), azt te „sajtolásnak” tekinted. Másképp fogalmazva: fogod pl. a Róm 13-at, azt mondod: „ez csak három mondat”, és az erre épített rendszerszintű architektúrát arra hivatkozva tartod illegitimnek, mert „ez már nem három, hanem tizennégy mondat”. Erre írtam előbb, hogy ha így állunk, akkor más bibliai doktrínákat is zárójelbe lehetne tenni, sőt, szisztematizáló munkákat nem is nagyon lehetne írni bibliai témákról, mert ami megszületik, az x kilogramm, szemben a bibliai x grammal.
Az a baj, ilyen alapon konkrét bibliai mondatok beidézése után erőszakkal kell bezárni a bibliai alapon való gondolkodást vagy beszélgetést, mert „ez már több, mint a Biblia és ilyen alapon ingatag.” Ez fura. Ne feledjük el a Szentírás elégségességének elvét (vagy ez is „ingatag”?): a Biblia nem mond mindenről mindent, de amit mond az erkölcsről, igazságosságról, az a közéletre, jogalkotásra és hatalomgyakorlásra IS vonatkozik, hiszen Isten morális törvénye univerzális. Abban megállapodhatunk, hogy a kormányzásról egészen explicit szövegek is vannak (itt nem tudom elfogadni azt az érvet, hogy „de csak kettő”, vagy „de csak három”, hiszen az ihletett Szentírásról beszélünk, és nem a te mennyiség-szabályozód a normativitás-mérce, hanem maga a Szentírás), amelyek mind az „uralkodók”, mind az „alattvalók” kötelességét tisztázzák. Nyilván a Biblia nem nyújt részletes kormányprogramot, de azt nem mondhatjuk, hogy a politikai-erkölcsi gondolkodással kapcsolatosan a Biblia „neutrális” álláspontot vesz fel minden tekintetben. Erre mondja Ádám, hogy „lustaság”, mert lehet, hogy ami a Szentírásban ezzel kapcsolatban szerepel, az neked – a te ízlésed és elvárásod szerint – „túl kevés”, de minthogy a Szentírás szerves része, kutya kötelességed ezek alapján a meglévő bibliai elveket olyan területekre alkalmazni, ahol mondjuk nincs direkt parancs.
És még egyszer: ha ez sajtolás, akkor a teológiai szakirodalmad 80%-át hajítsd a kukába. Ugyanis minden bibliai-erkölcsi-teológiai topikkal foglalkozó mű – amely nem csak igegyűjtemény vagy igekivonatolás – „többlépcsős” munka, lásd: bioetika, házasság/szexualitás kérdései, technológiai, gazdasági etika, ökoetika stb. –, és ez nem teszi önmagában „ingataggá” az érveléseket. Nem az a kérdés, hogy valami többlépcsős-e, hanem az, hogy a bibliai elvekhez mennyire ragaszkodik.
Üdv,
Tamás
Kedves Béla,
tényleg ez jött át neked a kommentemből?
Kedves Ádám, nekem ez jött át abból, hogy az idézőjeles állításomat nem vitatod, viszont „lustaságról” beszélsz, és arról, hogy „itt jön a ránk váró teológiai feladat”. Úgy tűnik, rosszul értettelek; fejtsd ki részletesebben, kérlek!
Kedves Tamás,
tucatnyi ponttal vitatkozhatnék, mert legalább ennyi helyen érted félre, csavarod ki vagy tolod extremitásba, amit írtam. De hogy ne váljék parttalanná a dolog, maradjunk annál az állításodnál, amely legközelebb van a cikk témájához. „A kormányzásról egészen explicit szövegek is vannak” – írod. Melyekre gondolsz? Induljunk ki ezekből, aztán meglátjuk, mit lehet rájuk építeni!
(((Könyörgöm, ne menjünk el ebbe az irányba! de annyit még megjegyeznék: szerény tapasztalataim alapján a bioetika, technológia, gazdasági etika, ökoetika tárgyú „teológiai” szakirodalom 80%-át valóban – ha nem is hajítanám a kukába – nem tudom komoly teológiának tekinteni, annyira szerény az igei alap, amire építeni próbálnak. A házasság/szexualitás kérdéseivel más a helyzet, hiszen az végig hangsúlyos témája a Bibliának.)))
Kedves Béla!
Értem, mire célzol, de itt szerintem egy rejtett előfeltevés csúszik be az érvelésedbe, amit érdemes explicitté tenni. Amikor azt mondod, hogy bizonyos területeken „szerény az igei alap”, valójában már egy előzetes súlyozást alkalmazol arra nézve, hogy mit tekintesz teológiailag relevánsnak. A házasság és szexualitás valóban végig hangsúlyos témák a Szentírásban — ebben nincs vita. De ebből nem következik, hogy a hatalomhoz, kormányzáshoz vagy gazdasági viszonyokhoz kapcsolódó bibliai reflexió „szerényebb” lenne, csak az, hogy más módon van jelen. A prófétai irodalom, a királyok könyveinek példái és sémái, a törvény maga, sőt az Újszövetség az én olvasatomban kifejezetten és intenzíven foglalkozik a hatalom kérdésével — csak nem mindig rendszerezett etikai traktátus formájában. Innen nézve a „szerény igei alap” minősítés nem egyszerű leírás, hanem értékelő döntés arról, hogy milyen típusú bibliai beszédet tartasz elégséges teológiai alapnak. Tehát nem az igei „anyag” kevés, hanem a vele szembeni elvárásod szűk.
Kedves Béla,
nem tudok most egy hosszabb cikket (vagy annak megfelelő kommentet) írni, csak a Te cikkedre reagáltam. Ha hosszabban írnék, azokba a teológiai irányokba indulnék, amelyeket egy fentebbi kommentben megemlítettem. Ezek kibontásának komoly, megalapozottan biblikus teológiai irodalma van.
Kedves Ádám, ezt megértem, és teljesen el is tudom fogadni. Ugyanakkor, ha tényleg úgy látod, hogy ez egy fontos téma és értelmes vita, akkor nagyon örülnék, ha akár itt, akár a Divinityn, akár egyéb fórumon kifejtenéd valamikor a nem túl távoli jövőben, hogy mely releváns bibliai adatokat hagytam ki, vagy, az említetteket mennyiben értelmeztem rosszul. (Nem föltétlenül utalva az én cikkemre, csak úgy…) Néhány visszajelzésből nekem úgy tűnik, vannak még, akiket érdekel a téma: az állam/hatalom teológiai értékelése, szerepe A SZENTÍRÁS ALAPJÁN.
És érdekelne az is, milyen biblikus teológiai irodalmat tudsz ajánlani. Megpróbálkoztam néhány könyvvel, esszével, de legtöbbször sajnos azt látom, amit említettem is: igen szerény és többféleképpen értelmezhető igei alapra nagyon ingatag elméleteket állítanak – majd aránytalan magabiztossággal védelmezik. Ha Te tudsz jobbat, örömmel tanulok!
Kedves Tamás! Szerintem általános tézismondatokkal nem tudjuk meggyőzni egymást. Még egyszer kérlek: maradjunk annál az állításodnál, amely legközelebb van a cikk témájához. „A kormányzásról egészen explicit szövegek is vannak” – írod. Melyekre gondolsz? Induljunk ki ezekből, aztán meglátjuk, mit lehet rájuk építeni!
Mondok a Példabeszédek könyvéből pár igeverset, amiket pl. te nem szoktál említeni, sem figyelembe venni: Péld 21,1; Péld 8,15–16; Péld 29,2.
Újszövetségi szakaszok (ezeket már sokszor említettük): Róm 13,1–7; 1Pét 2,13–17; Jn 19,11; 1Tim 2,1–2; Tit 3,1.
Ez bibliai viszonylatban semmiképp sem kevés. De – mint mondtam – a Kir 1-2 narratív módon beszél sokat az uralkodók helyes és helytelen kormányzásáról (itt is lehet olyan általános elveket találni, amelyek minden uralomra vonatkoznak).
Kedves Tamás! A Példabeszédekből hozott igéket valóban nem említettem külön, de amit mondanak, azt lényegében én is leírtam a 3. bekezdésben. „Egyetértünk abban is, hogy Isten a történelem Ura: soha, semmi nem történhet(ett) az Ő tudta, és legalább megengedő akarata nélkül. Abban is, hogy Krisztus szuverenitása az élet és a valóság minden négyzetcentiméterére kiterjed… Abban is, hogy van olyan, hogy „keresztény értékrend” (beleértve a szexuáletikát is), ami a hívekre nézve kötelező, de valójában mindenki jobban járna vele, ha eszerint élne, már csak azért is, mert ez a „használati utasítás” a teremtett világhoz.”
A furcsa éppen az, hogy noha „olyan az Úr kezében a király szíve, mint a patak vize”, és néha vezeti is úgy, mint pl. Círust, a történelem nagyobb részében úgy tűnik, mégis „szabad folyást enged” nekik, a fáraótól az asszír és babiloni királyokon át Pilatusig, Neroig, Domitianusig és tovább. Mind az Ó-, mind az Újszövetség természetesnek veszi, hogy a pogány uralkodók és vezetők pogányok, és beéri azzal, ha nem különösen vérszomjasok, és bizonyos fokú élet- és vagyonbiztonságról gondoskodnak. (Az ÚSZ bizonyára fontosnak tartja az ő megtérésüket is, de semmi jele, hogy Jézus és az apostolok kiemelt stratégiai célként kezelnék, hogy rajtuk keresztül érjék el a népeket.)
Szóval, a kérdés nem az, hogy hogyan, milyen értékek mentén lehetne jól vezetni a népeket. A kérdés az, hogy támaszt-e olyan elvárást az Ige, hogy Isten értékrendjét az államhatalom érvényesítse. Továbbra is úgy látom, hogy nem.
Tamás, nemrég viszonylag jól működött, hogy megpróbáltunk a formállogika kereteiben kommunikálni, úgyhogy ismét teszek egy kisérletet erre. Jól értem, hogy a (neo)kálvinista/transzformációs/világnézeti álláspont lényege az államhatalom/Isten értékrendje kérdésben kb. így néz ki? (Teológiai szempontból, persze, hiszen nyilván száz mást szempontból is lehet érvelni.)
P1: Jó (sőt, a legfőbb jó) ha Isten uralma, értékrendje, törvénye érvényesül.
P2: Az ember köteles jót tenni.
P3: A vezetőknek lehetősége van nagyobb csoportok, akár egész népek körében érvényre juttatni Isten értékrendjét.
C: A vezetők kötelessége (legalább megpróbálni) nagyobb csoportok, akár egész népek körében érvényre juttatni Isten értékrendjét.
A pontos megfogalmazásokon nyilván lehet variálni (és tedd is, ha szükségét érzed), de alapjában jól látom az álláspontotok lényegét?
Kedves Béla!
A pontjaid alapvetően jól ragadják meg a kálvinista/neokálvinista transzformációs modell lényegét, de azért vannak hiányosságok, és szükséges kiegészíteni kicsit. A te általad írt logikai konstrukció: Isten uralma mint legfőbb jó (P1), az ember erkölcsi kötelessége (P2), a vezetők felelőssége (P3), és a következmény (C) logikusan következik a premisszákból. Ez valóban tükrözi a kálvinista gondolkodás alapvető szerkezetét. A szükséges kiegészítés a legelső pontot illeti: Isten szentsége, mindenhatósága, abszolút szuverén volta, ebből fakadóan pedig az, hogy minden ember számadással tartozik neki – ez az a teológiai alap, amiből minden következik. Kálvin gondolkodásában központi, hogy minden hatalom Istentől van (Róm 13), és minden emberi autoritás Isten mandátumát reprezentálja. Ha ez így van, akkor lehet „JÓL”, „JOBBAN”, „KEVÉSBÉ JÓL” és „ROSSZUL” is prezentálni, illetve betölteni ezt a mandátumot. Ha vannak fokozatok, akkor törekedni kell a legmagasabb fokozatra. Ugye – erről sokat beszéltünk már – a kálvinista politikai teológia alapelve Isten teljes szuverenitása a teremtés minden területén. Ez nem csupán egy premissza, hanem a rendezőelv, amely az egész világnézetet strukturálja. Kuyper megfogalmazásában: „Nincs egyetlen négyzetcentiméter sem az emberi lét egész területén, amelyről Krisztus, aki mindenek felett uralkodik, ne mondaná: Az enyém!”.
Tudom, nem tartozik a szűkebb témához, de fontos hangsúlyozni, hogy ez NEM vezet teokráciához (ez gyakori félreértés), és itt jön be a képbe a „szféraszuverenitás” fogalma, illetve elve, amely megkülönbözteti az állam, az egyház és a társadalom autonóm területeit. Ez akadályozza meg, hogy ez a modell teokráciába vagy egyházi dominanciába csússzon át. Az állam és az egyház „elválaszthatatlan és összeelegyíthetetlen” viszonya azt jelenti, hogy együtt kell működniük, de saját hatáskörükben szuverének.
De visszatérve a szűkebben vett témához: a P3 kiegészítésre szorul, mivel a vezetőknek nem csak lehetőségük van, hanem kifejezett isteni mandátummal és felelősséggel bírnak. Kálvin szerint a polgári hatalom két alapvető kötelezettsége: (1) a rend fenntartása és a békés együttélés biztosítása, (2) annak megakadályozása, hogy bálványimádás és szentségtörés terjedjen. Valójában ezt akkor értjük meg, ha a korábban említett „fokozatosságot” is látjuk. Hiszen a rend fenntartása és a békés együttélés biztosítása a 2. pont figyelembe vételével teremthető meg igazán. Ilyenkor persze keresztyének is felhozzák, hogy „nem, mert az államnak világnézetileg semlegesnek kell lennie”, de kálvinista – és szerintem biblikus – alapon nem létezik olyan, hogy „világnézetileg semleges állam”. Az, amit annak hívunk a történelemben, nagyrészt a keresztyén gyökerekkel rendelkező szekularizálódó állam. Egy rövid átmeneti időszak – keresztyén alapon –, de nem egy tartós, hosszútávon megvalósítható rendszer.
Kedves Béla!
Tökéletesen igaza van ebben. A Szentírás nem követeli meg, hogy az államhatalom Isten értékrendjét teokratikus módon érvényesítse, hanem azt, hogy a rendet fenntartsa, miközben a hívő Istennek marad elsődlegesen engedelmes. A Biblia szerint: az állam: rendet tart, igazságot szolgáltat, a hívő: engedelmeskedik, amíg nem sérül Isten iránti hűsége. A hatalomnak nincs felhatalmazása a hit kikényszerítésére. (Római levél 13:1–4; Péter első levele 2:13–14)
Hiszen a hívőkre a „krisztusban” kifejezés nem érvényesülne. A hívők már krisztusban vannak, az államhatalom nem parancsolhat nekik, mert nem is tud parancsolni.
Laikus hozzászólás; három gondolat.
1. Oly korban élünk, hogy „császárt” választhatunk.
2. Demokrácia és teokrácia: két ellentétes fogalom.
3. Mire számíthatunk? II. Krónika 30. részből:
„Üzenetet küldött Ezékiás király az egész országba, hogy jöjjenek el az Úr házába, és tartsanak ünnepet az Úr tiszteletére.
A futárok városról városra jártak az északi országrészben… De kinevették és kigúnyolták őket. Csak néhány ember volt ott, aki megalázta magát, és elment.
Júdában azonban ott volt az Úr keze, amely egy akaratra juttatta őket, és teljesítették a király és a vezető emberek parancsát az Úr szava szerint.”
Lehet, hogy nem tudod mit jelent az, hogy „krisztusban”.
Kedves Tamás, kösz a kiegészítéseket, meg a szillogizmus alapvető jóváhagyását is. Most jön a magamfajta „anabaptisták” problémája. Az, ugye, nem vitás, hogy Isten az első számú vezető, hiszen királyoknak Királya és uraknak Ura. Mégsem tett és tesz meg mindent, ami a hatalmában állna – azaz bármit –, hogy uralmát a földön érvényesítse! Ugyanígy a földön járó Jézus, továbbá képviselőik, a próféták és apostolok sem, noha sok esetben rendelkeztek akár természetfölötti eszközökkel is! (Ezt részletezem a cikkben.) A kálvinista gondolatmenet tehát vagy a történelmi tényekkel megy szembe – vagy pedig magát Istent vádolja a saját szabályai be nem tartásával!
Vagy pedig hibás a szillogizmus. Melyik premissza nem igaz? A P2 és P3 aligha: ezek túl egyszerű és kézenfekvő igazságok. Akkor valószínűleg a P1: Isten uralma ugyan a legfőbb jó, de valami sokkal bonyolultabb és rejtélyesebb módon kell érvényesülnie annál, hogy minden vezető ráerőlteti az alárendeltjeire. Nos, szerintem ezért szkeptikusak az „anabaptisták” a kálvinista állásponttal szemben – miközben teljesen egyetértenek azzal, hogy „Isten szentsége, mindenhatósága, abszolút szuverén volta, ebből fakadóan pedig az, hogy minden ember számadással tartozik neki – ez az a teológiai alap, amiből minden következik.”
Kösz azt is, hogy behoztad a polgári hatalom két feladatát, mert segíti a tömör rendszerezést. Kálvin (1) pontja a Rm 13,1–7; 1Tim 2,1–2; Tit 3,1 és 1Pét 2,13–17 -ből valóban közvetlenül levezethető. A (2) viszont egyáltalán nem, hiszen Pál is, Péter is egy pogány államszervezet kontextusában ír. Ezért volt/van szüksége az állam vallásvédő-támogató szerepét fenntartani igyekvőknek a fönti szillogizmusra – amely azonban, mint látjuk, épp abban nem áll meg, amire használni szeretnék: hogy a (nem egyházi!) vezető általános felelőssége az Isten értékrendjével ellentétes dolgokat megakadályozni, azt pedig érvényre juttatni.