Konzervatív, progresszív vagy hitvallásos? – Gondolatok egy zsinati előadásról

Füsti‑Molnár Szilveszternek, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem főiskolai tanárának a Magyarországi Református Egyház (MRE) Zsinata 2026. március 25-ei balatonszárszói ülésén elhangzott előadásáról szeretném röviden megosztani a gondolataimat. A felszólalás üzenetének lényege, hogy a konzervatív–progresszív tengely politikai kategória, ezért alkalmatlan az egyház önazonosságának és döntéseinek kijelölésére; ezzel szemben az egyház valódi zsinórmértéke a Krisztushoz kötött confessio. Ez azt jelenti, hogy az engedelmesség határt szab az alkalmazkodásnak, a Szentírás magyarázatának pedig meg kell előznie a közösségi megállapodást. Füsti‑Molnár értékelése szerint mindeközben a MRE-ben bizalomvesztés, a teológiai megkülönböztetés gyengülése és az egyházpolitikai logika erősödése tapasztalható, miközben a zsinat méltósága éppen abban áll, hogy bármiféle döntéshozatal előtt ténylegesen meghallja az igét. Ezzel a konklúzióval magam is egyetértek. Utóbb Füsti‑Molnár Szilveszter referátumának rövid összefoglalója az egyházi sajtó mércéjével mérve jelentős nyilvánosságot kapott, az előadás minden pozitívuma ellenére azonban több kérdést is felvet bennem – alább ezekre keresem a választ.

Véleményem szerint a retorikájának fő problémája az, hogy miközben látszólag a konzervatív–progresszív politikai nyelv fölé kíván emelkedni, valójában nem határozza meg tételesen, mit jelent hitvallásosnak lenni a mai MRE – vagy tágabban egy mai protestáns népegyház – kontextusában. Így teológiai értelemben egyfajta részben „üres”, elégségesen körül nem írt aranyközépút‑retorika felé csúszik, amelytől a nemzetközi evangéliumi-hitvallásos irodalom kifejezetten tartózkodik.

Kétségtelen pozitívuma ugyanakkor a konzervatív–progresszív tengely elutasítása, de úgy tűnik, Füsti‑Molnár félúton megáll. Véleményem szerint helyesen jelzi, hogy a konzervatív–progresszív kategória a politikai és nem a teológiai nyelv sajátja. A hitvalló, evangéliumi teológia is hangsúlyozza, hogy a keresztyén identitást nem valamiféle politikai pozíció határozza meg – jó esetben a keresztyén identitás a legmélyebb gyökéridentitás, sokkal mélyebb, mint a politikai irányultság –, hanem a confessio, azaz a Szentírás szerinti, hitvallásokban rögzített tanítás. Füsti‑Molnár itt azonban csak annyit állít, hogy sem a konzervatív, sem a progresszív jelző nem lehet iránytű az egyházi közgondolkodás és identitáskeresés számára; szerinte a confessio a megfelelő fogalom. Ugyanakkor nem közli, konkrétan mit jelent a confessio a mai releváns és vitás kérdésekben. Így a politikai tengely kritikáját követően nem jelenik meg dogmatikailag körülhatárolt alternatíva, csak egy jól hangzó, de homályos „középrégió”.

A nemzetközi hitvallásos evangéliumi irodalomban a hitvallásos nem valamiféle hangulatot, homályos szférát jelöl, hanem intézményesen is ellenőrizhető, tételes tartalmat. A hit normatív formája egy konkrét történeti, írott hitvallás (Második helvét hitvallás, Heidelbergi káté), amelyhez a teológusok, lelkipásztorok és tanítók közösségi szinten kötik magukat. A hitvallásos ebben az értelemben nem jelent mást, mint azon hívők közösségét, akik tudatosan és meggyőződéssel kapcsolódnak a protestáns reformáció teológiai formuláihoz, és ellenállnak az azok relativizálására tett minden kísérletnek. Ez valamely tételesen kifejezhető tanításbeli magot feltételez, amely nem más, mint a Szentírás (végső) tekintélye, a klasszikus krisztológia, a Krisztus helyettes bűnhődésén alapuló engesztelés, az egyedül hit általi megigazulás, a kegyelemtan, illetve a szentség–bűn–ítélet biblikus fogalmai stb. – mindez nyilván csak a hitvallási tartalom szubsztrátuma. Lényege szerint a hitvallásosság tehát – újra hangsúlyozom – valamely konkrét történeti dokumentumhoz kötött tanrendszer, továbbá a tan- és egyházfegyelmi funkció megléte és működése (értsd: mérceként, tükörként, számadásként – amit Füsti‑Molnár is említ, de nem határozza meg, hogy ez mit is jelent intézményes értelemben), valamint a világosan látható doktrinális és etikai határvonal: hogy az egyház világosan meg tudja határozni, mi az, ami kívül esik az ortodoxián. A vizsgált előadás ehhez képest csak metaforikusan beszél a confessióról, de nyitva hagyja a kérdést, hogy azt mely hitvallást, mely doktrinális tételeket és milyen konkrét egyházi gyakorlatot alapul véve érti.

És itt mutatkozik meg a referátum legfőbb gyengesége: mindenki azt lát bele, amit akar. Úgy értelmezi, ahogy neki tetszik. Ezt a képlékeny értelmezhetőséget segíti az a – mondjuk így – „nyelvi játék”, amely retorikai szinten „hitvallásos” (hiszen hivatkozik rá) – tartalmi konkretizálás nélkül. Ha részleteiben vizsgáljuk, azt látjuk, hogy sem dogmatikai, sem etikai kérdésekben nem határozza meg a confessio tartalmi magját (pl. mit takar a normatív, biblikus szexuáletika, melyek az ordináció doktrinális és etikai kritériumai, milyen a biblikus egyházfegyelem, mik az igehirdetés normái), az csak, úgymond, formai szerkezetként jelenik meg („…az ige meghallása megelőzi-e a döntéseket?”). Nem kapunk választ arra – és ezért kellene sokkal konkrétabbnak lenni –, hogy (ha a nyugat‑európai protestáns népegyházak helyzetét tekintjük) a mai, konfliktusokkal terhelt ügyekben mit tekint az MRE kötelező érvényűnek: a történelmi református hitvallások teljes spektrumát vagy csak egy retorikai szinten ugyan hivatkozott, de a gyakorlatban erősen relativizált keretet?

A normaképzés rendje – hogy a Szentírás magyarázata megelőzi a közösségi megállapodást – Füsti‑Molnár rendszerében is helyes elv, de nem látszik, hogy milyen konkrét, hitvallásos határvonal következik belőle: mit nem tehet, mit nem taníthat és mit nem szentesíthet az MRE, ha komolyan veszi a saját hitvallásait? Régen túl vagyunk azon a ponton, hogy beérjük valamiféle jól hangzó, de kellőképpen körül nem írt fogalmi ködfátyollal. Az anglikán egyház európai fősodra és a Németországi Protestáns Egyház tagegyházai is „hitvallásosnak” nevezik magukat, miközben mi egészen mást értünk ezen. Így a hitvallásos kifejezés – retorikai szinten – egyfajta „harmadik utat” jelöl a mai magyar egyházi közegben: a politikai konzervativizmustól és a progresszivizmustól való elhatárolódást, anélkül, hogy világos, biblikus-konfesszionális normát állítana fel. Ez a lebegtetés jól ismert jelenség, gyakran éri kritika evangéliumi szerzők részéről. Egy mondatban összefoglalva a kritikám: a „nyelvi csavar” abban áll, hogy a hitvallásos kifejezés a „józan közép” szerepét veszi át, miközben a hitvallásos-evangéliumi hagyományban éppen az éles, konkrét és egyértelműen kijelölt határt takarja.

Füsti‑Molnár előadása túlnyomórészt kedvező fogadtatásban részesült az egyházi nyilvánosságban, ám éppen az tűnik beszédesnek, hogy egymástól élesen eltérő teológiai meggyőződésű szereplők egyaránt magukénak tudják érezni. Ez arra utal, hogy a szöveg megfogalmazása olyan mértékben tág és homályos, hogy szinte mindenki bele tudja olvasni a saját előfeltevéseit.

Talán nem szükséges hosszan magyarázni az olvasónak azt az egyházi-teológiai közeget, amelyben a megszólalás elhangzott. A Magyarországi Református Egyház testvéregyházai ma nem a teológiai fundamentalizmus szorításában fuldokolnak, sokkal inkább azt látjuk, hogy az állami nyomással is támogatott progresszív ideológia és annak teológiai mutációi mára lényegében letarolták számos, egykor hitvallásos egyházi közösség teljes teológiai termését. Ez az a valóság, amelyben ma mindannyian élünk. Ebben a közegben a „középutas” nyelv, amely nem mondja ki egyértelműen, hogy bizonyos progresszív tételek – például az antropológiai herezisekből fakadó szexuáletikai torzulások, a szotériológia relativizálása és a missziónak a puszta szociális aktivizmusra való leszűkítése – hitvallásosan vállalhatatlanok, miközben sietve elhatárolódik a konzervatív címkétől, a gyakorlatban hozzájárul az ortodoxia határainak elmosódásához. Azt a benyomást kelti, mintha két azonos súlyú veszély fenyegetné a teológiát, jóllehet a tényleges erőviszonyok egészen más képet mutatnak.

A hitvallásos megközelítés véleményem szerint más kiindulópontot vesz fel: nem a konzervatív címke a döntő, hanem az, hogy létezik egy közösségileg elfogadott és normatívnak tartott írott történelmi hitvallás – amely a Szentírásra épül, és annak tanítását foglalja össze –, és annak a „kényelmetlen” részeihez is ragaszkodunk, akkor is, ha ezért konzervatívnak bélyegeznek. Füsti‑Molnár előadása ebből a szempontból vitatható, mert nem képvisel egyértelműséget. Így fennáll a – nemzetközi példák alapján nagyon is reális – veszély, hogy a politikai kategóriák meghaladásáról szóló retorika mögé bújva valójában a tényleges teológiai reflexió és döntéshozatal elodázása történik.

Amikor ma az egyházi-teológiai közegben valós, tartalmi frontvonalak húzódnak – a bibliaértelmezés, a gender és a szexualitás, az üdvtan vagy éppen a misszió kérdéseiben –, a teológiailag felelős beszéd nem maradhat a fogalmak puszta „metakritikájának” szintjén. A hitvallásos teológiának ebben a helyzetben világosan és egyértelműen meg kell neveznie, hogy mit tekint olyan tanításnak, amely a hitvallásos teológián belül van, és mit tekint olyannak, ami kívül esik rajta – tudatosan vállalva a felelősséget, hogy megnevezi az ortodoxiát kijelölő határvonalakat.

Itt kell megemlítenem egy további problémás részt – még ha a konzervatív–progresszív tengely elutasításával egyet is értek –, nevezetesen az előadás azon üzenetét, miszerint a konzervatív és progresszív jelzők, illetve a különbségtétel csak politikai kategóriákat takar. A 20–21. századi egyháztörténetben a konzervatív–progresszív megkülönböztetés ugyanis alapvetően teológiai törésvonalakat jelöl. A konzervatív (nagy általánosságban) azon keresztyéneket jelöli, akik isteni eredetűnek, ihletettnek és mint ilyet a tan és élet dolgában a legfőbb mércének (norma normans) tartják a Szentírást, ragaszkodnak a klasszikus keresztyén dogmákhoz, stb. A progresszív pedig olyan személyeket, akik a bibliai és dogmatikai örökség olyan jellegű újraértelmezését tűzik zászlajukra, amely gyakran a kulturális-ideológiai trendekhez igazítja a bűnről, üdvösségről, szexualitásról stb. szóló tanítást. Vagyis ezek ma már nem csupán politikai-pártpolitikai címkék, hanem jól beazonosítható teológiai vonulatok (lásd: „progresszív keresztyénség”, „konzervatív evangéliumi”) saját hermeneutikával, etikai konzekvenciákkal és ahhoz kapcsolódó egyházképpel és egyházfegyelemmel.

Ha definitív módon kijelentjük, hogy nem teológiai kategóriák, az úgy hangzik, mintha a konzervatív és progresszívkifejezések hangoztatása csak egyfajta külső, „kultúrharcos” ráolvasás lenne, és nem húzódna mögötte valós, tartalmi teológiai differencia. Ennek így olyan üzenete van, hogy mivel ezek a teológiai különbségek eleve műviek, így aki evangéliumi alapon kritizálja a progresszíveket (vagy fordítva), az politikai kategóriákat integrálva bontja meg az egyház egységét.

Ebben ott jelenik meg halványan egy kis csúsztatás, hogy „a konzervativizmus és progresszió kísértéséről” beszélve az előadó azt sugallhatja (nem állítom, hogy ezt teszi, de lehet így is érteni), mintha már maga a konzervatív/progresszív megkülönböztetés használata a kultúrharc logikájának való engedés lenne, illetve mintha a legnagyobb probléma az lenne, hogy ezt a koordináta-rendszert alkalmazzuk, és nem az, hogy egy bizonyos progresszió ténylegesen szembemegy a confessióval, illetve hogy egy bizonyos konzervativizmus politikai jellegű törzsi gondolkodáshoz vezet.

Füsti-Molnár tézisének a magja mindazonáltal mégiscsak igaz, az alkalmazása azonban korrekcióra szorul. A probléma valójában nem az, hogy a konzervatív/progresszív fogalmakat használjuk, hanem az, ha identitásjelzőként abszolutizáljuk őket, és ez felváltja a confessiót. Az is probléma, ha beemeljük az egyházba a politikai törésvonalat, és jobboldali–baloldali–progresszív táborokra szaggatjuk Krisztus testét. Ezért evangéliumi szempontból helyesebb volna így fogalmazni: legitim – sőt hasznos – lehet ezekkel a fogalmakkal leírni bizonyos teológiai irányzatokat (progresszív szexuáletika, konzervatív-evangéliumi Szentírás-tan), de az egyház önazonosságának normatív összetevője sohasem lehet a konzervatív/progresszív címke, hanem csakis az, hogy hitvalló: azaz apostoli, reformátori hitvallásokhoz és mindenekelőtt az Íráshoz kötött.

Lelkigondozói vagy szociálpszichológiai szempontból érthető és részben védhető az a törekvés, hogy egy ilyen előadás nyelvezete azt sugallja: senki sincs „kirekesztve”, és mintegy hidat ver egymással élesen szemben álló teológiai pozíciók között. Amikor azonban a mélyben valós, tektonikus erejű teológiai mozgások és szakadékok húzódnak – nem pusztán stiláris különbségek –, akkor a nem kellőképpen egyértelmű megszólalás legfeljebb lelkigondozói gesztus, „szépségtapasz” marad, amely nem tölti be a tanbeli tisztázás és a hitvallásos határkijelölés feladatát.