Hogyan álljunk keresztyénként a politikához? – Teológiai modellek a keresztyénség és a politika viszonyáról

A személyes világkép meghatározása

A politikai kérdésekkel rendszerint mint konkrét, gyakorlati problémákkal találkozunk. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy pusztán valamilyen praktikus választ adjunk. Amikor például arról kérdeznek, mit gondolunk a migrációról, az abortuszról, az eutanáziáról, a korrupcióról vagy más aktuális közéleti témáról, amelyek egy nagyobb közösség irányának meghatározásáról szólnak, fennáll annak a veszélye, hogy csupán olyan álláspontra helyezkedjünk, amely „itt és most jól esik”.

A konkrét kérdések azonban soha nem állnak önmagukban. Amikor valamiről véleményt formálunk, azt mindig egy tágabb összefüggésben tesszük, hiszen életünk más területeiről is van kialakult nézetünk. Minden konkrét kérdés tehát egy nagyobb rendszer része, amely magában foglalja az élet egészét. Ezt nevezzük világképnek, világnézetnek vagy metanarratív keretrendszernek. Így a politikai kérdésekben való állásfoglalás sohasem csupán az adott témáról szól, hanem mindig kifejezi a mögötte húzódó személyes világnézetet is.

Éppen ezért tisztáznunk kell, hol helyezkedik el a politika az igaz világ történetében. Erre a kérdésre mindannyian valamiféle tekintély alapján válaszolunk — a keresztyének számára ez az alap Isten kijelentése, a Biblia (vö. 2Tim 3,16; 2Pt 1,21; Mt 4,4). A bibliai világképet a közélet kérdései szempontjából Wayne Grudem Politics according to the Bible, valamint Bruce Ashford és Chris Pappalardo One Nation under God című munkáira támaszkodva az alábbiakban foglalhatjuk össze:

Biblikus világkép

1. Teremtés – Miért van inkább valami, mint semmi?

A Biblia alapján az első dolog, amit a politikáról meg kell állapítanunk, az, hogy a közélet nem a legelső és nem is a legfontosabb valóság. Mindennek abszolút kiindulópontja és oka maga Isten. Amikor Isten teremtett, nem alkotott semmi értéktelent: semmi sem szemét abból, amit Ő teremtett. A fizikai valóság tehát nem alsóbbrendű a lelki szféránál.

Mivel azonban Isten az emberiségnek parancsba adta a szaporodást és a sokasodást (1Móz 1,28), ennek természetes következménye a családon túlmutató, nagyobb emberi közösségek kialakulása. E közösségek rendje és működése adja a politika szféráját, amely így a teremtett fizikai világon belüli kultúra természetes része.

Ez azt is jelenti, hogy ha a bűneset (1Móz 3) később történt volna, lenne fogalmunk arról, mit jelent a tökéletes politika. Egyes teológusok szerint valószínű, hogy akkor is léteztek volna közösségi rendeletek és alapelvek, amelyek a mindennapi élet gyakorlati kérdéseit – például a közlekedés rendjét – szabályozták volna.

A bűneset következtében azonban a politika szerepe kibővült: feladatává vált Isten erkölcsi rendjének nyilvános megerősítése. Ennek értelmében a politikai hatalomnak az Isten szerinti jót kell támogatnia, a rosszat pedig – és annak képviselőit – igazságosan kezelnie. A jókat jutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti (Róm 13).

2. Bűneset – Hol rontottuk el?

A bűneset következménye a megtörtség négy irányban: az ember szembefordult Istennel, embertársaival, önmagával és a teremtett világgal. Mindez mélyen kihat a közéletre is. A politika irányultsága és működése megromlott, ugyanakkor a politikai szféra, mint a teremtett rend része, lényegét tekintve továbbra is jó, hiszen Isten alkotása.

Mivel azonban maga az emberi természet torzult el, a kisebb (házasság, család) és a nagyobb (társadalom) közösségek működtetése is nehézzé vált. Ebből következik, hogy a rossz politika alapvetően nem politikai eredetű, még ha a felszínen politikai rendellenességekben nyilvánul is meg. A probléma gyökere az ember elrontott természete, amelyben az Isten imádata helyébe hamis istenek, bálványok tisztelete lép.

A rossz terjedésének elsődleges útja ezért az egyénektől a közösségek felé vezet. Rod Dreher konzervatív író és szerkesztő Hazugság nélkül élni című könyvében – amely a kommunista diktatúra idején működő földalatti egyházakról szól – éppen ezt hangsúlyozza: mivel a gonoszság az egyénen keresztül terjed másokra, az egyénnek mindig lehetősége van megállítani ezt önmagánál.

Dreher szavaival: „Azt mindenképpen megteheted, hogy elutasítod azt, amiben nem hiszel. […] Borítson bár mindent a hazugság, vegyen bár mindent birtokba – de ne rajtam keresztül!”

Nem a bűnös társadalom teszi bűnössé az embereket, hanem a bűnös emberek hozzák létre a bűnös társadalmakat.

3. Megváltás – Van remény a világ számára?

Ezeknek az előzményeknek a fényében jelenik meg az emberben a remény utáni vágy. A teljes romlottság állapota az ember kiindulópontja, amelyben önmagát nem tudja helyreállítani, nem képes saját magát megváltani, ezért a keresztyén megváltás Isten jövőbeli cselekvéséhez kötődik.

Isten a történelemben fokozatosan „veszi vissza” a bűn uralma alatt álló világot: először embereken, majd egy népen, végül népeken keresztül munkálkodik, míg a megváltás legközvetlenebb valósága a keresztyén üzenet középpontjában, Jézus feltámadásában mutatkozik meg (1Kor 15). Ez a feltámadás a történelem végén, a jövőben látható módon is a világ újjáteremtéséhez vezet.

A dicsőséges jövő beteljesedésének gondolata visszhangzik a modern eszmerendszerekben is (felvilágosodás, progresszív történelemszemlélet, történelmi materializmus, történelmi optimizmus, technológiai optimizmus stb.), amelyek lényegüket tekintve sokszor a keresztyén megváltástan szekularizált formái (vö. Karl Schmidt). A jelenlegi történelmi korszakban – Jézus feltámadása után – a bűn átka és következménye együtt van jelen a megváltás ígéretével és valóságával (1Móz 3,15; Gal 4,4–5).

Jézus feltámadása ugyanakkor azt az egyéni és közösségi reményt hordozza, hogy Isten végül teljes mértékben visszaköveteli a halál birodalmát, és maradéktalanul helyreállítja a teremtett világot.

4. Helyreállítás – Mit tartogat a jövő?

Mindez a teljes és végleges helyreállítás felé mutat. Bár tapasztalataink szerint mindennek természetes vége a halál, Jézus feltámadása miatt a halál már nem a végső szó; nem az utolsó, hanem csak az utolsó előtti valóság. A feltámadás által bepillantást nyerünk a végső dolgokba, miközben még azok beteljesedése előtt élünk (Jel 21–22).

A keresztyén szemlélet ezért a jövőre nézve reményteljes (eszkatológia), ugyanakkor a jelent – a bűn uralma miatt – menthetetlennek látja (ítélet). Ebből az következik, hogy bár szükség van politikára, az igazi és végleges megoldás nem a nagyobb emberi közösségtől származik.

Keresztyénként ezzel a világnézeti kerettel veszünk részt a saját életünkben, a kisebb (házasság, család) és a nagyobb (közélet) közösségek életében. Ez ad számunkra teológiai „gerincet”, egyfajta magabiztos alázatot: tudjuk, hogy Jézus Krisztus a győztes, de a győzelem végső és teljes érvényesítése az övé, nem a miénk.

Noha mindez sok keresztyén számára magától értetődőnek tűnhet, mégsem tekinthetjük annak. A felvilágosodás óta az európai keresztyénség nagy részére jellemző, hogy már nem rendelkezik mindent átfogó, egységes életszemlélettel, vagyis koherens keresztyén világnézettel.

*

Keresztyén politikai modellek: a természet és a kegyelem viszonya

Miközben keresztyénként a fent vázolt világképpel és nézőponttal élünk, a politika szerepéről és helyéről mégis különféle keresztyén modellek léteznek. Ezek közötti különbséget alapvetően az határozza meg, hogy miként látják a természet (a teremtett, fizikai világ) és a kegyelem (Isten megváltó cselekvése) közötti kapcsolatot.

Grudem, valamint Ashford és Pappalardo nyomán öt alapvető viszonyulás vázolható fel, amelyeket a továbbiakban részletesebben is megvizsgálunk.

*

A világi hatalom kötelezővé teszi a vallást (államvallás)

Ez a modell azt feltételezi, hogy a világi hatalom az általa meghatározott vallás követésére kényszeríti az embereket. Ilyen gondolat különösen akkor jelenhet meg a keresztyénségben, amikor egy adott kultúrát a keresztyénség ural, és a törésvonalak elsősorban a keresztyén felekezetek között húzódnak. Így volt ez például a harmincéves háború (1618–1648) idején, amely a római katolikus és a protestáns tábor szembenállásából fakadt. Hasonló modell azonban a keresztyénségen kívül, más világvallások esetében is megfigyelhető (pl. az iszlámban).

Grudem az alábbi főbb ellenérveket sorolja fel ezzel a modellel szemben:

1. Jézus különbséget tett Isten és a császár illetékessége között
   Amikor Jézus ezt mondta: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” (Mt 22,21), világossá tette, hogy a politikai és a vallási élet két külön befolyási körhöz tartozik. Vannak kérdések, amelyeket nem az egyháznak kell kontrollálnia (pl. adónemek), és vannak, amelyeket nem határozhat meg a politika (pl. az istentisztelet rendje).

2. Jézus elutasította a hitre kényszerítést
   A tanítványok kényszerítő javaslatát Jézus egyértelműen visszautasította: „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!? De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.” (Lk 9,54–55).

3. A valódi hitet nem lehet kikényszeríteni
   A személyes akarat és az önkéntes döntés tiszteletben tartása végigkíséri a Szentírást Isten és az ember kapcsolatában (1Móz 2; 5Móz 30; Józs 24). Ugyanez tükröződik Jézus (Mt 4) és az apostolok (ApCsel 2) szolgálatában is. Ez azonban nem zárja ki, hogy a rossz döntések következményeiről világosan szóljanak.

4. Jézus nem földi királyságban gondolkodik
   Jézus elutasította, hogy tanítványai kardot vagy katonai erőt alkalmazzanak keresztyén célok érdekében (Mt 26,52), és nyíltan kijelentette: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18,36).

5. Gyakorlati következmények
   A kormányzatnak nem szabad egyetlen vallást sem kötelezővé tennie, hanem biztosítania kell a vallásszabadságot minden, területén élő ember számára. A keresztyének első és legfontosabb politikai feladata a teljes vallásszabadság támogatása; ez alapozza meg a szólásszabadságot, amelyet folyamatosan és helyesen kell gyakorolni.
   Fontos különbség van aközött, hogy az állam egyházi adót szed be (pl. Németország), és aközött, hogy az egyház adókedvezményben részesül (pl. Magyarország). Az előbbi az „államegyház-modell” irányába mutat, az utóbbi inkább egy társadalmilag hasznos tevékenység elismerését fejezi ki.
   A valláskényszer mögött mindig spirituális befolyásgyakorlás áll, amely korlátozza az egyén mozgásterét, nem keresztyén vallásformákat propagálhat, akadályozza az evangélium szabad terjedését, és nem támasztható alá a Szentírással.

A világi hatalomnak ki kell zárnia a vallást

Ez a modell azt állítja, hogy a vallásos meggyőződésnek semmilyen szerepe nem lehet sem a politikában, sem a törvényhozásban. A nézet élesen szétválasztja a látható és a láthatatlan valóságot, és azt követeli, hogy a láthatatlan (vallási, transzcendens) dimenzió semmilyen módon ne hasson a láthatóra.

Milyen ellenérvek hozhatók fel?

1. Nem tesz különbséget a törvény indokai és tartalma között
   Keresztyénként fontos látnunk, hogy attól, hogy bizonyos törvények mögött vallásos meggyőződés áll, még nem következik, hogy a törvény maga egy konkrét vallást kényszerít rá az emberekre. Ha valaki keresztyén meggyőződésből ragaszkodik a hazugság, a lopás és a gyilkosság szankcionálásához, ellenzi a házasság és a család fogalmának genderideológiai átértelmezését, az abortuszjogok kiterjesztését vagy az eutanáziát, ezzel még nem akarja a társadalmat a keresztyén hitre kényszeríteni. A vallásos meggyőződés teljes kizárása ráadásul nem vallástalansághoz vezet, hanem egy új „államvallás” – egy világnézeti semlegességnek nevezett, valójában világnézeti program – kialakításához.

2. Szembehelyezkedik az emberek akaratával
   A „hit magánügy” modell gyakorlatban azt eredményezi, hogy a nyíltan, vállaltan vallásos meggyőződésű embereket másodrangú állampolgárként kezelik a közéletben. A vallás nyilvános kifejezésének korlátozása de facto szűkíti azok mozgásterét, akik a hitüket integrált módon élik meg.

3. A vallásszabadságot a vallástól való megszabadulás váltja fel
   Mivel a vallásszabadság alapja a szólásszabadság – vagyis a személyes nézőpont szabad kifejtésének joga –, a vallás kizárása valójában a vallástól való „megszabadulást” teszi normává. A vallásszabadság persze nem foglalja magában mások kényszerítését az álláspontunk elfogadására, de nem is jelent értékrelativizmust; lehet egyszerre elutasítani a kényszert és mégis objektív erkölcsi igazságokat vallani.

4. Megfosztja a kormányzást az isteni tanítás mércéjétől
   Ha minden vallásos meggyőződést kizárunk, a kormányzat elveszíti azt a transzcendens mércét, amely alapján megkülönböztethető az erkölcsi jó és rossz. Márpedig a világi kormányzat működésképtelen a jó és a rossz közötti különbségtétel nélkül; a legtöbb politikai berendezkedés egyik lényegi kérdése épp az, milyen jót véd és milyen rosszat tilt. A vallás kizárásának elve gyakorlatilag azt állítja, hogy vagy nincs Isten, vagy ha van, nem ismerhető meg. Ez nyíltan szembemegy a Biblia tanításával, amely szerint „a világi hatalom Isten szolgája neked a jó elősegítésére” (Róm 13,4), és amely arra szólít, hogy engedelmeskedjünk „minden emberi rendnek az Úrért …, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére” (1Pt 2,13).

5. Bibliai példák a hívők közszereplésére
   A Szentírás tele van olyan helyzetekkel, amikor Isten emberei tanácsot adnak zsidó és pogány uralkodóknak egyaránt. Dániel így szól Nebukadneccarhoz: „Hagyj fel vétkeiddel, légy igazságos, és gonoszság helyett bánj irgalmasan a szegényekkel! Így majd boldogan élhetsz sokáig.” (Dán 4,24). Keresztelő János meginti Heródest „minden gonosz tettéért” (Lk 3,19), Pál pedig Félix előtt beszél „igazságról, önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről”, amitől Félix megrémül (ApCsel 24,25). A prófétai irodalom hosszú fejezetei foglalkoznak népek és uralkodók megítélésével (Ézs 13–23; Jer 46–51; Ez 25–32; Ám 1–2 stb.). A tanács nem mindig talál kedvező fogadtatásra, de a hívők mégsem hagynak fel ezzel a küldetéssel.

6. A vallás kizárásának lelki háttere
   A vallás kizárásának nézete a szekularizáció – a közélet fokozódó materializálódása – gyümölcse. Ez a világnézet olyan előfeltételezésekkel dolgozik, amelyek – akár akaratlanul is – diktatórikus berendezkedések előtt készítik meg a terepet: elutasítja, hogy a vallásos meggyőződés az ember legmélyebb, az élet értelméről, jóról és rosszról szóló meggyőződése legyen; tagadja a világi hatalom és az emberek Isten előtti elszámoltathatóságát; lerombolja az objektív igazság és erkölcs gondolatát, és így teret nyit a „relativizmus diktatúrájának”. Idővel ez a szemlélet szembe kerülhet még a természet rendjével is (vö. Róm 1).

Politizálj, ne evangelizálj!

Ez a modell azt állítja, hogy az egyháznak elsősorban a törvények és a kultúra megváltoztatásával kell foglalkoznia, nem pedig az evangélium hirdetésével. Bármilyen furcsán hangzik, a keresztyénségben is jelentős követőtábora van ennek a megközelítésnek. Ide sorolhatók a szociális evangéliumi mozgalmak (felszabadításteológia, feketeteológia, feminista teológia, ökoteológia, progresszív teológia stb.). Ezek az alapvetően politikai aktivizmusra épülő irányzatok ott tévednek, hogy valós, fontos kérdéseket nem a súlyuknak megfelelően, nem az evangélium fényében rendeznek, hanem túlhangsúlyoznak, és így eltolják a fókuszt. A modell szerint gyakorlatilag minden probléma politikai természetű, ezért a politikai hatalom válik a „megváltóvá”.

Gustavo Gutiérrez perui katolikus filozófus, domonkos teológus így fogalmaz: „a hit és a világi cselekedetek, az egyház és a világ közötti határok egyre inkább elmosódnak … a [politikai] felszabadítási folyamatban való részvétel bizonyos értelemben már önmagában is üdvözítő cselekedet.” (G. Gutiérrez, A Theology of Liberation, 72.)

Milyen ellenérvek hozhatók fel?

• Ha pusztán a jó törvények megoldanák egy társadalom minden gondját, akkor az ószövetségi Izráel – ahol Isten maga adta a törvényt – tökéletes lett volna.

• A Biblia szerint a valódi, hosszú távú változás egy nép életében a következő láncolat szerint megy végbe:

  1. Az emberek szíve megváltozik, és új dolgokat akarnak tenni.

  2. Az emberek értelme megújul, és erkölcsi meggyőződéseik közelebb kerülnek Isten bibliai mércéjéhez.

  3. A nép törvényei ennek nyomán a jót jutalmazzák, a gonoszt pedig büntetik.

*

Minden világi hatalom gonosz és démoni

Ez a modell abból indul ki, hogy minden világi hatalom áthatott a gonosszal és a démoni erőkkel, ezért az állam maga a Sátán, és a jézusi út lényege a politikától való maximális távolságtartás. A nézet pacifista hozzáállást eredményez a konfliktusok kezelésében, és az emberről alapvetően jónak gondolkodik, így rokonságot mutat a modern humanizmussal. Eminens képviselője Gregory A. Boyd, aki The Myth of a Christian Nation (2005) című könyvében fejti ki álláspontját; a mű 2022-ben magyarul is megjelent, így hazai közegben sem marad pusztán távoli „teológiai érdekesség”.

Milyen ellenérvek hozhatók fel?

1. Lk 4,6 téves teológiai alapként való használata
   Boyd nézete teológiai kiindulópontként komolyan veszi azt, amit az Ördög Jézusnak mond a megkísértéskor: „Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom.” (Lk 4,6). Ezt azonban Jézus szavai alapján úgy kell értelmeznünk, hogy „nincs benne igazság (…), mert hazug és a hazugság atyja” (Jn 8,44), vagyis az Ördög állításait nem tekinthetjük teológiai alaptételnek. Az Ószövetség ezzel szemben világosan tanítja, hogy még a bűnbeesett világ felett is Isten az Úr: „az emberek királyságán a Felséges uralkodik: annak adja, akinek akarja” (Dán 4,14).

2. Jézus tanításának önkényes leszűkítése
   A modell képviselői „Jézus tanítását” gyakorlatilag a négy evangéliumra szűkítik, és nem a teljes Szentírás fényében értelmezik. Így azonban figyelmen kívül hagyják, hogy Jézus helyes megismerése a teljes Biblia összefüggésében lehetséges, hiszen Jézus álláspontja és Isten „véleménye” egy és ugyanaz. Ha az evangéliumokat szembeállítjuk a Biblia többi részével, Jézus képe torzul, miközben Boyd maga készséggel támaszkodik a Szentíráson kívüli szerzőkre is (pl. Homérosz).

3. Erkölcsi egyenlőséget teremt jó és rossz kormányzat között
   Ha minden politikai hatalom egyformán gonosz, akkor megszűnik a különbség jó és rossz kormányzás között, és lehetetlenné válik az igazság felismerése és gyakorlása a közéletben. Így az erkölcs végső soron „ízlés” kérdésévé válik, ahogy Alasdair MacIntyre motivizmus-kritikája is rámutat: a morál puszta érzelmi preferenciává silányul.

4. Isten az evangelizálást és a kormányzati hatalmat is a gonosz korlátozására rendelte
   A pacifista, minden hatalmat démoninak látó szemlélet alkalmatlan a nagy közösségi bűnök és igazságtalan struktúrák – például egy véreskezű diktátor megállítása vagy a rabszolgaság felszámolása – kezelésére. De még egy-egy hirtelen krízis esetén is csődöt mond, ahogy Ábrahám történetében látjuk: „fölfegyverezte háromszáztizennyolc legényét”, üldözte a támadó királyokat, és „visszahozta unokaöccsét, Lótot is jószágával együtt, meg az asszonyokat és a népet is” (1Móz 14,14.16).

5. A szemlélet vészjósló gyakorlati következményei
   A modell gyakorlati következménye a rendfenntartó és béketeremtő szervek – rendőrség, katonaság – radikális korlátozása vagy leépítése. Ez teret nyit a gonosz és démoni tettek szabadabb érvényesülésének, csökkenti az ellenállást a rosszal szemben, és különösen a gyengéket teszi kiszolgáltatottá. Végső soron elszakítja a megváltás történetét a történelemtől, mintha Istennek nem lenne dolga a történelem konkrét, intézményesült valóságával.

*

Evangelizálj, ne politizálj!

Ez a nézet azt állítja, hogy a keresztyének az evangélium hirdetésén kívül semmivel se foglalkozzanak.

Mi a baj ezzel a gondolattal?

1. Az evangélium és Isten országa túlságosan szűk értelmezése
   Ugyanaz a szűkítés jelenik meg, mint a „Minden világi hatalom gonosz és démoni” modellnél: mintha az evangélium kizárólag az egyéni üdvösségre vonatkozna. Ha így lenne, a Biblia nagy részéről soha nem beszélhetnénk. Jézus parancsa viszont az, hogy „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,19–20), a Szentlélek pedig „megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent” (Jn 14,26), ahogy Péter is a próféták és az apostoli parancsok egészére utal (2Pt 3,2). A teljes evangélium a teljes Bibliát foglalja magában, beleértve a világi hatalomról szóló részeket is. Ha politikai aktivitásunkat a Biblia formálja, az lelki jócselekedet, Isten- és felebarátszeretet. Ennek visszautasítása hosszú távon oda vezet, hogy az ilyen egyházak egy idő után evangelizálni sem tudnak hitelesen (vö. Észak- és Dél-Korea helyzete).

2. A teljes evangélium magában foglalja a társadalom átformálását is
   Felmerül: tovább kell-e adnunk a Biblia tanítását a „nem üdvösségi” témákban – családról, munkáról, vezetésről? A Szentírás a megváltozott szív mellett megváltozott családokról, iskolákról, munkahelyekről, egyházról és uralkodókról beszél. A „csak evangelizálj” nézet szembeállítja a lelki és a fizikai valóságot, mintha Istennek az előbbi fontosabb lenne (platonizmus, gnoszticizmus), holott „azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja” (1Jn 3,8) – ez a történelem konkrét szintjein is érvényes.

3. A Biblia mely részeiről ne prédikáljon az egyház?
   Ha következetesen alkalmazzuk a modellt, az egyháznak hallgatnia kellene minden olyan igeszakaszról, amely a kormányzatra, közéletre, politikára vonatkozik (Róm 13,1–7; 1Pt 2,13–14; 1Móz 9,5–6; Ézs 13–23; Ám 1–2 stb.). Ez gyakorlatilag öncsonkítás: a kánon jelentős részét „gyakorlatilag irrelevánsnak” minősíti.

4. A keresztyének földi küldetése kettős
   A Biblia tanúsága szerint feladatunk, hogy hirdessük az evangéliumot és munkálkodjunk mások javán. A felebarát szeretetéből az következik, hogy az élet minden szintjén – beleértve a közéletet, a törvényhozást és a politikát – a másik javát keressük.

5. Isten alapította az egyházat és a kormányzatot is a gonosz féken tartására
   A nem keresztyén világban Isten a kormányzaton keresztül tartja féken a gonoszt, a keresztyénségben pedig a Krisztusban kapott megváltás által. A hívők esetében: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5,17); a nem hívők felé pedig így szól az ige: „Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle” – mármint a hatalomtól (Róm 13,3).

6. A történelemben a keresztyének jelentősen formálták a világi hatalmat
   Számos példa bizonyítja a keresztyének közéleti jelenlétének pozitív hatását. Alvin J. Schmidt és Charles Colson rámutatnak többek között: a Római Birodalomban betiltották a csecsemőgyilkosságot, a gyermekelhagyást, az abortuszt (374), a gladiátorviadalokat (404), az arc megégetését (315), börtönreform valósult meg; Európában megszűntek az emberáldozatok, korlátozták a pedofíliát és a poligámiát, nőttek a nők jogai; Indiában betiltották az özvegyek élve elégetését (1829); a keresztyének döntő szerepet játszottak a rabszolgaság eltörlésében; hatottak a Magna Carta (1215), az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776) és Alkotmány (1787) szellemiségére; megszületett a tordai országgyűlés vallás- és lelkiismereti szabadsága (1568); Magyarországon általánossá vált a hit- és erkölcstan oktatás (2011).

7. „Nem azt mondja a Biblia, hogy üldözés vár ránk?”
   A nyomorúságra vonatkozó jézusi és apostoli kijelentések (Mt 24,9–12.21–22; 2Tim 3,1–5) nem teszik érvénytelenné az evangélium teljes hirdetését (ApCsel 20,27), a jó cselekedetekre való elhívást (Ef 2,10) és a felebarát szeretetét (Mt 22,39). Ha elődeink a megjövendölt nyomorúságra hivatkozva „hátratett kézzel” vártak volna, nem történtek volna meg a nagy társadalmi változások. A biblikus hozzáállás: addig befolyásoljuk jó irányba a világi hatalmat, amíg erre lehetőségünk van.

8. „Nem megy a politikai aktivitás az evangelizáció rovására?”
   A kérdésfelvetés hibás. A helyes kérdés inkább ez: a politikai aktivitás-e az a szolgálat, amelyre Isten az adott keresztyént elhívta? Ha igen, ott fogja megáldani. Isten különböző szolgálati területekre hív el, és különféle ajándékokat ad (1Kor 12,4); akik akár hangsúlyosan külső, akár politikai területen szolgálnak, továbbra is ugyanannak a testnek a tagjai (vö. Róm 14,10–13).

*

*

Jelentős keresztyén befolyás a világi hatalomra

A modell kiindulópontja, hogy a természet és a kegyelem ellentéte nem lényegi, hanem irányultsági jellegű. Vagyis a bűn miatti szembenállás ellenére mindkettő Istenhez tartozik, egyetlen – jelenleg megújításra szoruló – világot alkotva, amelynek végső rendeltetése, hogy a kegyelem és a természet egyaránt Krisztus felé irányuljon.

A keresztyén hozzáállás ezért az, hogy vizsgáljuk Isten világát, igyekszünk felismerni, hol és hogyan torzítja a bűn a valóság irányultságát, és ennek alapján olyan eszközöket, intézkedéseket keresünk, amelyek a politikát Krisztus felé segítik. A lényeg, hogy Isten szava, a Biblia formálja a politikát. Így a keresztyének előre vetítik Krisztus eljövendő királyságát, a történelem beteljesedését, ugyanakkor józansággal tudják: a politika és kultúra keresztyén irányba állítása nem lesz sem teljes, sem tartós. A végcél nem a politika, hanem Krisztus győzelme, amely feltámadása miatt már most biztos. Ami politikailag-kulturálisan visszalépésnek tűnik, az az üdvtörténetben közeledés is lehet a beteljesedéshez (vö. 1Móz 45).

Minden engedelmességi tett része a keresztyén missziónak, amellyel láthatóvá tesszük Isten „trónigényét”, annak tudatában, hogy egy napon a keresztyén hit nyilvánvalóan láthatóvá válik. Ahogy Abraham Kuyper – református lelkész, teológus és holland miniszterelnök – írja: „Mert ha a kegyelem kizárólag a bűnök megváltásával és a lelkek üdvösségével foglalkozna, akkor a kegyelmet a természeten kívül elhelyezkedő és működő dolognak tekintenénk. … De ha igaz, hogy Krisztus, a mi Megváltónk nemcsak a lelkünkkel, hanem a testünkkel is foglalkozik … akkor természetesen minden más. Azonnal látjuk, hogy a kegyelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik a természettel, hogy a kegyelem és a természet összetartoznak.”

Ebből következik, hogy Isten erkölcsi mércéjét az élet minden területén érvényesíteni kell, és ebbe beletartozik a keresztyének közéletre gyakorolt hatása – akár a politikán keresztül is. Ennek része a szólás- és vallásszabadság melletti következetes kiállás. A befolyás módját a Biblia szabályozza: nem erőszakos, gyűlölködő, intoleráns magatartást, hanem figyelmes, tisztességes, korrekt jelenlétet ír elő – még ha ezt olykor a közvélemény gyűlölködésnek is bélyegzi. A másiknak joga van nem egyetérteni, de nekünk nincs jogunk feladni Isten igéjét mint mércét.

A jelentős keresztyén befolyás alapfeltételei

1. A Biblia helyes értelmezése
   A politikai alkalmazás előfeltétele a Biblia üzenetének helyes, átfogó megértése. Kiindulópont a Szentírás tekintélyének református felfogása és a helyes írásmagyarázati elvek, amelyek segítenek elkerülni a torzításokat.

2. Bibliai alapok a jelentős keresztyén befolyásra Ószövetség

   • Dániel befolyása a babiloni birodalomra: nem hagyja a királyt a maga útján, hanem bűnbánatra és igazságos cselekvésre szólítja (Dán 4,24).

   • Jeremiás a fogságban élő népnek írja: „Fáradozzatok annak a városnak a jólétén, ahová fogságba vitettelek titeket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak a jólététől függ a ti jólétetek is!” (Jer 29,7).

   • József, Mózes, Nehémiás, Eszter és Mordokaj mind Isten népeként gyakorolnak hatást pogány vagy részben pogány hatalmakra (1Móz 41; 2Móz 8,1; Neh 1,11; Eszt 5–9).

   • A prófétai könyvek (Ézs 13–23; Jer 46–51; Ez 25–32; Ám 1–2; Abd; Jón; Nah; Hab 2; Zof 2), valamint a Zsoltárok és Példabeszédek rendszeresen foglalkoznak jó és rossz uralkodókkal.
     A fellépés teológiai alapja: az Úr minden nép Istene, mindenek Teremtője, előtte ad számot mindenki, ezért Isten erkölcsi rendje szerint minden uralkodó számonkérhető.

   Újszövetség

   • Keresztelő János bátran megfeddi Heródes Antipászt ismert bűneiért (Mt 14,3–4; Lk 3,18–20).

   • Pál Félix kormányzó előtt az igazságról, önmegtartóztatásról és jövendő ítéletről beszél (ApCsel 24,24–25).

   • A hívők így teológiai alapon gyakorolnak határozott befolyást pogány uralkodókra, élve a korabeli „szólásszabadság” lehetőségeivel.

   • Róm 13,1–6 és 1Pt 2,13–17 a világi hatalmat Isten szolgájaként írják le, akit tisztelni és akinek engedelmeskedni kell, amíg nem ütközik Isten parancsával; egyben kijelölik a kormányzat feladatát: a gonosz megbüntetése és a jó megdicsérése.

   Ahhoz, hogy ez működjön, nemcsak a keresztyéneknek kell helyesen látniuk a hatalmat, hanem a hatalmon levőknek is érteniük kell, mit vár tőlük Isten

Demokratikus keretek és keresztyén felelősség

Mivel jelenleg demokratikus keretek között élünk, olyan berendezkedésben törekszünk keresztyén befolyásra, ahol a hatalom megosztott, és lényegénél fogva „alulról”, a néptől kapja legitimitását. A tömegdemokráciában a választás felelőssége kikerülhetetlen; a szavazásra jogosult keresztyénnek a hitét a választásban is meg kell élnie. Isten rendjéhez és elvárásaihoz viszonyítva kell megítélnie a jelölteket: elsősorban értékrendekre szavazunk, nem a jelöltek belső lelki állapotáról mondunk ítéletet.

További szempontok a keresztyén befolyásról

1. Történelmi példák
   A torzulások (pl. államvallás) ellenére a keresztyénség történelmileg jelentős és túlnyomórészt jótékony hatást gyakorolt a kormányzatokra és társadalmakra (vö. Schmidt; Colson).

2. Nem teonómia
   A keresztyén befolyás nem jelenti azt, hogy az államot az ószövetségi polgári és ceremoniális törvények teljeskörű átvételével kellene irányítani (teonómia), hanem azt, hogy Isten erkölcsi rendje mérceként szolgál.

3. Enélkül nincs világos erkölcsi iránytű
   Keresztyén befolyás híján a kormányzat erkölcsi iránytű nélkül marad olyan kérdésekben, mint háború, házasság, abortusz, eutanázia, pornográfia, szegénység, környezetvédelem, halálbüntetés, oktatás, erkölcsi normák. Nincs légüres szellemi tér; ha nincs keresztyén tematika, más – gyakran azzal ellentétes – szellemi és kulturális hatások töltik ki.

4. A lelkipásztorok felelőssége
   Isten különböző szintű elhívást ad; vannak erősebb befolyással bíró keresztyén politikusok és moderáltabb befolyással bíró szakértők, de minden egyes keresztyén választópolgárnak is van (minimális) felelőssége. A lelkipásztorok feladata, hogy ezt világosan tanítsák:

   • az evangéliumot a maga teljességében hirdessék, beleértve a világi hatalomról szóló részeket;

   • segítsék a gyülekezeti tagokat bölcs megkülönböztetésre eljutni (hogy tudják: vajon magával a Biblia tanításával, vagy annak alkalmazásával vitatkoznak?);

   • ügyeljenek rá, hogy a politikának soha ne legyen nagyobb tekintélye, mint az Igének;

   • hangsúlyozzák: a demokráciában a tájékozódás, a szavazás, a szólásszabadsággal való felelős élés, az elődök áldozatának megbecsülése és a keresztyén életmód gyakorlása mind lelkiismereti feladat.

Kálvini világnézeti háttér

A jelentős keresztyén politikai befolyás modellje kifejezetten a Biblia kálvinista értelmezéséhez kötődik. Kiindulópontja Isten teljes szuverenitása a látható és láthatatlan valóság felett, ezért a politika kérdése végső soron teológiai kérdés. Isten szuverenitását megosztja az állammal, a társadalommal, az egyházzal és az egyénnel. Így egyik sem abszolút; mind korlátozott, alázatra szorul, ugyanakkor valós, Istentől kapott tekintéllyel bír. Ez megkönnyíti az engedelmességet, mert minden hatalomban – a jogos korlátok között – az isteni rend kifejeződését látjuk, ugyanakkor kijelöli a lelkiismereti ellenállás helyét is az igazságtalansággal szemben.

A keresztyén ember élete így egyszerre Isten dicsérete az egyházban és Isten szolgálata az egyházon kívül. Ezt fogalmazza meg Szent István is Imre herceghez intézett intelmeiben, mikor is ezt írja az I. fejezetben: „Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hívők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre. Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak; enélkül bizony, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem mondanak. […] Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok – távol legyen! -, kik az így egységbe fűzött Szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem a szentegyház fiai. Az ilyeneket pedig ne gyámolítsd, ne védelmezd, hogy magad is ellenségnek és bosszulónak ne mutatkozz. Mert az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul megrontják és szétszórják. Hogy ez ne történjék meg, különös gondod legyen.”

Hasonlóan ír Bullinger a II. Helvét Hitvallás XXX. fejezetében, amikor a polgári hatóságról értekezik: „A hatóság Istentől van. Isten maga rendelt mindenféle  hatóságot az emberiség békességének és nyugalmának megőrzésére, éspedig úgy, hogy a világon az első helyre állította. Ha a hatóság ellensége az egyháznak, nagyon tudja akadályozni is, és zavarni is azt. De ha barátja, sőt, tagja az egyháznak, akkor annak a leghasznosabb és legkiválóbb része, mert igen sokat használhat, és így a legnagyobb segítsége lehet.”

Keresztyén döntés a gyakorlatban

Keresztyénként, amennyiben egy konkrét politikai kérdésben akarjuk érvényre juttatni hitbéli meggyőződésünket, először hátrébb kell lépnünk, és világnézeti–teológiai modellünkben kell elhelyeznünk a kérdést – nem halogatásból, hanem hogy jól tudjunk válaszolni. Ezután viszont előre is kell lépni, és a rendelkezésre álló konkrét lehetőségek közül választani, mégpedig keresztyénként. Azt kell támogatnunk, ami a leginkább közel áll az objektív igazsághoz, a keresztyén állásponthoz.

A közéletben nincsenek külön opciók a keresztyének számára, ugyanazok közül választunk, mint a nem hívők. A sajátosságunk nem abban áll, hogy szavazhatunk olyanra, amelyre ők nem – a sajátosságunk az, hogy hogyan jutunk el az álláspontunkig. A konkrét politikai alternatívák és a személyes döntés között keresztyénként Isten kijelentésének kell állnia. Emiatt előfordul, hogy a szavazatunk adott esetben egyezést mutat a nem hívők szavazatával – de ezt csak azok tudják szabadon és jó lelkiismerettel elhordozni, akikben az előzetes bibliai–teológiai munka már felépítette a „teológiai gerincet”. Erre nem csak négy-öt évente, hanem folyamatosan szükségünk van.