Miért lövi lábon magát hosszú távra az, aki az olcsó kegyelemből csinál brandet? Egyes hazai közösségek „gyülekezetépítési stratégiája”

Az „olcsó kegyelem” üzenete azért vonzó sokak számára, mert az evangélium lényegét, a kereszt radikalitását – azt, hogy Krisztus a mi bűneinket, azok ítéletét hordozta el helyettünk a kereszten –, valamint a tanítványság árát szinte nullára redukálja. Ez azonban hosszú távon sekélyes „megtéréseket”, zűrzavaros gyülekezeti életet és erkölcsi züllést eredményez, így az ezzel házaló gyülekezetek tulajdonképpen saját magukat lövik lábon. Nézzük meg egy kicsit részletesebben, miért olyan vonzó rövid távon az olcsó kegyelem, és miért formálnak belőle brandet egyes közösségek – hazai viszonylatban a legismertebb közülük a Budapesti Autonóm Gyülekezet.

Először is azért, mert – még az is lehet, hogy ez nem tudatos a részükről – valamiféle gyülekezetnövelő stratégiaként tekintenek rá. A bűn relativizálásával ugyanis, úgymond, leszállítják a „belépési küszöböt”, azt hangoztatva, hogy „Isten szeret, pont jó vagy így”, miközben bűnvallásról és az életváltoztatás szükségességéről gyakorlatilag egyáltalán nem beszélnek. Ez a „stratégia” kétségkívül gyors növekedéssel kecsegtet: nincs szükség – ahogy azt a „régi” teológia (értsd: a biblikus protestantizmus) hangsúlyozta – bűnbánatra, bűnvallásra, a Krisztushoz való odafordulásra és hitből fakadó engedelmességre. A „kemény” igék elhallgatásával érzelmileg komfortossá teszik az üzenetet. Így persze sokan megkönnyebbülnek, hiszen nem kell szembenézniük a bűneikkel. Ez a szolgálók – lelkészek, missziós munkatársak – számára kifejezetten vonzó marketingmodell, hiszen – gondolják – minél kevesebbet beszélnek a kereszt „árnyoldaláról”, Isten bűn feletti haragjáról, Krisztus helyettes bűnhődéséről, a bűnöktől való elfordulásról, megtérésről, engedelmességről, a megszentelődés szükségességéről és az eljövendő ítéletről, annál vonzóbb lesz a gyülekezeti imázs.

E stratégia fontos és szinte elmaradhatatlan eleme, hogy e közösségek magukat a kegyelem valódi megtapasztalóinak és ismerőinek, a „régi”, bűnbánatot és engedelmességet hangsúlyozó teológiát, illetve az azt képviselő gyülekezeteket/egyházakat pedig legalistának (törvénykezőnek) vagy – negatív megjelölésként – „vallásosnak” állítják be. Ezzel a klasszikus, megtérésre hívó és megszentelődésre ösztönző üzenet válik „negatív példává”, amely alól ők – a narratívájuk szerint – felszabadítják a keresztyéneket. Ez, úgymond, a „küldetésük”. Ebből fakadóan a „régi típusú” lelkipásztorokat – az előbb említett egyházak hivatalviselőit – úgy állítják be, mint akik elnyomó, bűntudatkeltő, örömtelen keresztyénséget hirdetnek, mellyel szemben ők a szabadság, az elfogadás és a szeretet hangjaként tűnnek fel. Így a régi teológia puszta retorikai fogássá válik: nem az Írásban szereplő teológiai tételekkel kapcsolatos valós vitáról van szó, hanem egy kommunikációs eszközről, nevezetesen annak az éles kontrasztnak a felállításáról, ahol a „régi teológia” a „rossz hír” (valamiféle antievangélium), ők pedig a „jó hír” (az evangélium) hordozói.

Ezzel egyszersmind mások – a „régi” teológiát képviselő átlagkeresztyének – fölé helyezik magukat, hiszen ők azok, akik „végre megértették”, mi is a kegyelem. Az üzenet lényegében az, hogy eddig félreértették az evangéliumot (kétezer éven át, még a reformátorok és az evangéliumi keresztyének is), hiszen túlzottan kiemelték a törvény szerepét és a bűn valóságát, most viszont felviláglott náluk a „tiszta kegyelem”. A régebbi reformátori teológiát tükröző lelkipásztori szolgálatot, amely nagy hangsúlyt helyez az üdvözítő hitből fakadó gyümölcsökre, az engedelmességre, a megszentelődésben való előrehaladásra, az óember megöldöklésére és az új ember felöltözésére, felcímkézik különféle kifejezésekkel, úgymint „félelemkeltő”, „teljesítmény- és bűntudatalapú”, miközben magukat a „feltétel nélküli elfogadás” zászlóvivőinek állítják be. Értjük, ugye, hogy ez marketingnyelven erős, vonzó brand. Aki bűnbánatról, megtérésről, keresztyén engedelmességről – illetve gyülekezeti és egyházfegyelemről – beszél, arra könnyen rásütik a „toxikus vallásosság” és a „leuraló vezetés” címkéket, miközben – e retorika szerint – ők töltik be a „biztonságos közeg” szerepét, ahol „senkinek sem kell megjátszania magát, és mindenki az lehet, aki csak akar”. A „régi” teológia karikatúrája így legitimálja az „új kegyelem” (hiperkegyelem) üzenetét: minél sötétebb képet festenek a múltról, ők annál jobban fognak tündökölni, és annál inkább felértékelődik egyedi és pótolhatatlan szerepük. Teszik mindezt úgy egyébként, hogy nem ismerik behatóan az úgynevezett „régi” teológiát, nem olvasták a klasszikus szerzőket (a reformátorokat, a protestáns ortodoxia nagyjait, a puritánokat, a pietistákat, az ébredési és evangéliumi szerzőket), teológiájuk innen-onnan összekanalazott, sekélyes, csak részben bibliai alapú kotyvalék – és a forrásaikra persze sohasem hivatkoznak, mert akkor repedések keletkeznének orákulumszerepük páncélján. Ez a teológiai pongyolaság egyfajta messianisztikus gőggel párosulva abban a szerepfelfogásban ölt testet, hogy ők azok, akik „megszabadítják” az embereket a bűnről és szentségről szóló beszéd terhétől.

Na de miért kontraproduktív mindez hosszabb távon? Egyrészt ez a saját stratégiájuk önfelszámolása egyben, hiszen – ahogy mind több közösség épít erre a brandre – egyre meghökkentőbb, egyre hajmeresztőbb, egyre polgárpukkasztóbb, egyre botrányosabb tartalmat kell hirdetniük. Egyre lejjebb viszik a mércét, és egyre megbotránkoztatóbb bukásokat „zárnak rövidre” a kegyelem hirdetésével, hiszen az a koncepció, hogy ők jobban, radikálisabban hangsúlyozzák a kegyelmet, mint a többi közösség. Nem kell hozzá különösebb prófétai véna, hogy belássuk: minél több olyan közösség szökken szárba, amely egymásra licitál a kegyelem fokozásában, egyre inkább szétmállanak egy idő után e gyülekezetek az erkölcsi mércét tekintve. Leértékelődik a kegyelem fogalma, és szinte már semmit nem jelent, hiszen a közönnyel vált egyenlővé.

Mindeközben – és ez az igazán súlyos következmény – hamis biztonságtudatot ébresztenek az emberekben: a gyülekezeti tagok múltbéli döntéseikre vagy a kegyelem újbóli „elfogadására” hivatkoznak majd, de úgy, hogy – biblikus istenfélelem híján – hiányozni fog az életükből a gyümölcstermés, a növekedés vágya és megtapasztalása, valamint az engedelmesség. A hamis retorika tehát előbb-utóbb antinomizmushoz vezet: mivel eltűnt Isten szentségének és a bűn súlyának a tudata, előbb erkölcsi slampossághoz, majd erkölcsi káoszhoz jutunk. Többé nem téma semmilyen konkrét bűn, így normalizálódnak a közösségben azok a minták, amelyekkel kapcsolatosan az Újszövetség kifejezetten kimondja a verdiktet: az ilyenek nem öröklik Isten országát. Végül az ekklézsia – a világból kihívottak gyülekezete – „pogány egyházzá” válik: a külső formák ideig-óráig még megmaradnak, de a közösségen belül nemtörődöm, közönyös mentalitás dominál, és bár a kegyelem nyelvét használják, a szentség és a tanítványság valóságát teljes mértékben nélkülözik.

Végül – ez természetes következménye a tanításbeli erjedésnek – az igazi tanítványok elmaradoznak, így túlsúlyba kerülnek a névleges hívők, akik azonban soha nem jelenthetik egy gyülekezet szilárd kötőanyagát. Az ilyenek, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távozhatnak is. Szeretnek a vezetőkért rajongani, de rajongásuk egy idő után notórius kritikába és tekintélyharcba torkollik. Az ilyen tagokból nem lehet szolgálói közösséget építeni, mert kiapadhatatlan „új felismeréseik”, zavaros nézeteik és az állandóságot, elkötelezettséget nélkülöző életvitelük miatt nem lehet velük hosszú távon számolni. Természetesen a közösségen belül is elszaporodik a fegyelmezetlenség, majd a botrányok is, hiszen a kegyelemretorika miatt sem igény, sem bátorság nem lesz már a biblikus intéshez és feddéshez – mindenki azt csinál, amit akar.

Lehet ezt bármilyen kegyesnek hangzó „generálszósszal” nyakon önteni, az ilyen közösség a kívülállók szemében hiteltelenné válik (nem safe space többé, hiába hirdetik magukról). Ha esetleg az ilyen gyülekezetek vezetői – látva a zűrzavart – vissza szeretnék fordítani a romlást, valószínűleg már nem fog menni: a bűn, a törvény, az ítélet és a szentség témáinak kerülése olyan teológiai ürességet eredményez, amelyet később nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudnak korrigálni anélkül, hogy fel ne lázadjon a gyülekezet az „új szigor” ellen. Végül pedig szépen lassan „elolvad” a keresztyén közösség keresztyéni mivolta, hiszen ha a kegyelem nem más, mint automatikus felmentés minden következmény nélkül, akkor a kereszten végbement drága váltságmű, Krisztus engesztelő áldozatának a súlya is elvész. Talán nem véletlen, hogy az ilyen típusú közösségek jellemző módon, már-már szinte szabályszerűen elvetik Krisztus helyettes bűnhődésének tantételét. Ez bizony egy jól detektálható lejtmenet.

Összegezve a korábbiakat: először elkezdik puhítani a bűn és a megtérés nyelvezetét – láttuk: „Isten úgy szeret, ahogy vagy!” –, aztán leválasztják a kegyelem megtapasztalásáról és az üdvözítő hitről az ezekből elvileg óhatatlanul fakadó gyümölcstermést és engedelmességet – a tanítványságot –, végül pedig a teljes elfogadással azonosítják a szeretetet („Isten szeretete kizár minden intést és korrekciót”). Az eredmény egyfajta „kegyelembrand”, amely rövid távon sokak érdeklődésére számot tarthat, hosszú távon viszont sekélyes, megosztott és erkölcsileg lezüllött közösséget hoz létre, amelyet az Újszövetség irányelvei szerint egyre nehezebb valódi egyháznak tekinteni. Ez nem „hiperkegyelem” – ez olcsó kegyelem.