„Azért utállak, mert leleplezed annak bűneit, akit szeretek” – a vezetők bukásával kapcsolatos ambivalens reakciók lélektana

Az utóbbi évek hazai és nemzetközi fejleményei – keresztyén vezetők, lelkipásztorok, dicsőítésvezetők és énekesek bukásai – olyan mintázatot tükröznek (olyan sok annyira hasonló eset történt, hogy jogosnak érzem mintázatról beszélni), amelynek legjellemzőbb szegmensei a következők: a lebukott vezetők súlyos következményekkel járó bűnei felett való könnyelmű átlendülés; az elkövetők gyors rehabilitációja; a személyes életük és látható szolgálatuk közötti diszkrepanciára rámutató személyekkel és az egyházfegyelmet szorgalmazó hívőkkel szembeni – teológiai indokokra hivatkozó – utálat („farizeusok”, „kődobálók”, „szeretetlenek”); az áldozatok mély fájdalma és sokszor az egész életüket megpecsételő kálváriája iránti közömbösség.

Keresztyén emberekben – de talán nem keresztyénekben is – óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan történhet meg mindez egy olyan közösségben, az egyházban – különösen protestáns közösségekben –, ahol a hitéletet szabályozó legfőbb formai tekintély, az Isten Szentlelke által ihletett Szentírás oly nagy hangsúlyt helyez a gyülekezet- és szolgálatvezetők személyes integritására, „kipróbáltságára”.

Úgy vélem, látnunk kell a mintázat mögött meghúzódó lelki folyamatot, dinamikát, különben (még úgy is, hogy az ember bűnös állapota miatt ebben a mostani világkorszakban még Krisztus látható egyházában, a szolgálók körében is lehetetlen kizárni a bűn okozta anomáliákat) indokolatlanul sokszor fogjuk kitermelni – sőt egy idő után épp ezzel fogjuk elősegíteni – a hasonló félrecsúszásokat, bukásokat, egészen addig a pontig, amikor már mi magunk is közönyössé válunk a bűnnel szemben, és az egyházban és a szolgálati ágakban a személyes integritás többé nem számít releváns elvárásnak.

Menjünk tehát végig az egész jelenségegyüttesen. Először is, a túlontúl gyors rehabilitáció mögött teológiai, lelki-pszichés és hatalmi dinamika is meghúzódhat: a kegyelem félreértése, a vezetők idealizálása, az adott közösség „brandjének” védelme, konfliktuskerülés és a leleplezők démonizálása. Kicsit részletesebben kifejtve e pontokat: sokszor úgy vélik, hogy a kegyelem – a kegyelmet tükröző hozzáállás – azt jelenti, hogy a lebukott-elbukott vezetőket szinte azonnal vissza kell engedni a szolgálatba. Ehhez az a reflex társul, hogy ha és amennyiben az illető „megbánta”, és „bocsánatot kért”, akkor kik vagyunk mi – akik szóvá teszik e folyamat biblikusságát és egyáltalán a korrektségét –, hogy még ezek után is szóba hozzuk a bűnét? Az ilyen kijelentések mögött az a félreértés húzódik, miszerint a megbocsátás automatikusan a vezetői tisztségbe való visszahelyezéssel jár, abban jut kifejezésre. Másképp fogalmazva: az a téves elképzelés alakult ki, hogy ha valaki megváltást nyert, tehát Krisztus által üdvössége van, és teljes bűnbocsánatot kapott, az jogosulttá teszi őt a korábbi vezetői szolgálatának az automatikus restaurációjára. Nyilvánvaló, hogy aki így vélekedik, összemossa a személyes helyreállást a szolgálattal járó nyilvános felelősséggel. Úgy vélekednek, hogy ha egyszer valaki személyes szinten rendezte a helyzetét Istennel, akkor ez a vezetői szolgálatra történő validáció helyreállítását is jelenti. Ez nyilvánvalóan nincs így. Egyébiránt a mai társadalom számára is súlyos bűnnek számító esetekben azok sem fogadnák el ezt az értelmezést, akik mostanság egy házasságtörést vagy sikkasztást követően az elkövető gyors rehabilitációja mellett törnek lándzsát. Képzeljük csak el, mennyire groteszk volna, ha egy kisgyermekeket szexuálisan abuzáló ifjúsági pásztor esetében hangoztatnánk, hogy – mivel a bűneit őszintén megbánta – nyugodtan visszaállítható a szolgálatba. Ezt talán mindenki nonszensznek érzi.

További okként említhető az úgynevezett „celebpásztor”, „celeb-dicsőítésvezető”-kultúra és – amit fentebb említettünk – a „brand” vagy „cégér” védelme. Nemzetközi jelenség, külön szakirodalma van már, hogy a pozícióba történő gyors visszahelyezés célja, hogy a sokakat vonzó, sokak figyelmére számot tartó szolgálat ne veszítse el a lendületét, és elkerüljék a bevételkiesést.

Érdekes jelenség az is – ez hazai szinten is világosan látható –, hogy a vezetői bűnök „elsikálása” gyakran (nem mindig!) az egyébként a bűnbánatra, megtérésre, újjászületésre és a Szentlélekkel való betöltekezésre nagy hangsúlyt helyező szabadegyházi-kisegyházi szcénában történik. Ennek oka az egyházfegyelemhez – egy egyházfegyelmi folyamat konzekvens végigviteléhez – szükséges gyülekezeti-egyházi-intézményi struktúra hiánya. Sok keresztyén közösségben egyszerűen nem érvényesül az átlátható biblikus egyházfegyelmi, illetve az azt követő „restaurációs” rend, ezért mihelyt „lecsendesedik a botrány”, fű alatt visszaengedik a vezetőt a korábbi szolgálati helyére.

Mivel a vezetői tisztségeket megfelelően szabályozó rend sem jellemző ezekre a közösségekre, hanem inkább informális módon, személyes szinten, baráti és ismeretségi alapon adnak visszajelzéseket és rendezik ügyeiket (pl. a vezető lelkésznek jóbarátja a lebukott dicsőítésvezető, és a kirótt bűnbánati és helyreállási folyamat „kéz kezet mos” alapon működik), nincs „joghatóság”, akihez fellebbezni lehetne, illetve a „joghatóság” maga a lelkész, aki úgy dönt, hogy visszaengedi az erkölcsi vétségben elbukott szolgálót. Ez a zavar arra is visszavezethető, hogy ezekben a közösségekben eleve nincs „tagság” mint olyan, ezért néha azt is nehéz eldönteni, hogy egyáltalán kinek a kompetenciája egyházfegyelmi szinten eljárni egy erkölcsi vétségeket halmozó személlyel szemben.

A következő jelenség – ez legalább annyira sajnálatos, mint az előző –, hogy azokat, akik felhívják a figyelmet egy adott szolgáló, szolgálatvezető, gyülekezetvezető kettős életére és egyáltalán az egyházfegyelem fontosságára, jobban utálják, mint azokat, akik elbuktak. Ennek mi lehet vajon az oka? A nemzetközi és hazai esetek alapján kirajzolódó mintázat szerint az, hogy a lojalitás hallgatásban jut kifejezésre. Ez annyira elterjedt, hogy egyesek már szabályosan „a hallgatás kultúrájáról” beszélnek. A lényege, hogy a rendszerhez hű személyek azzal azonosítják a közösség, illetve a közösség vezetői iránti lojalitásukat, hogy „nem teregetik ki a szennyest”. Ebből fakadóan, aki leleplez, jobb esetben „zavart keltő”, „farizeus”, „ítélkező”, „kegyelmet nélkülöző”, rosszabb esetben „áruló”, „a Sátán eszköze”, aki „rombolja Krisztus testét”, mert „konfliktusokat generál”, és ezzel „szakadást idéz elő”. De nemcsak a közösség védelméről lehet szó, hanem személyes szinten a vezetők bálványozásáról is.

Amikor egy pásztor vagy dicsőítésvezető identitásképző figura (tehát olyan személy, aki látványosan nagy hatással van valakinek az Istennel való kapcsolatára: „Az ő igehirdetéseire/dalaira tértem meg”, „Miatta nőtt a gyülekezet ekkorára”, „Az ő kézrátételére kaptam meg a Szentlélek ajándékát”), akkor a hívek ösztönösen védik őt, és a kritikusai válnak ellenséggé, a keresztyén identitásukat veszélyeztető felforgatókká. De az is közrejátszhat – ez inkább a súlyosabb, büntetőjogi kockázatú eseteknél fordul elő –, hogy tartanak a botránytól és a jogi következményektől: szinte ösztönösen nem az igazságot, hanem a reputációt, a pénzügyi stabilitást védik, és próbálják minimalizálni a jogi kockázatokat.

És végül – talán ez a legjellemzőbb a súlyos, de nem büntetőjogi következményekkel járó erkölcsi vétségek kapcsán –: az előbbiek mellett rosszul súlypontozott, félrecsúszott teológia áll még a szolgálói bukások elkenésének hátterében. Az úgynevezett „hiperkegyelmes” közösségekben (akik állításuk szerint jobban, markánsabban hirdetik a kegyelmet, mint a többi, „hagyományos”, „a régi teológiát” képviselő gyülekezet és felekezet) sűrűn hangoztatják a „ne ítélj!”, „ne legyél farizeus!”, „ne hajíts követ másokra!”, „előbb a saját szemedből vedd ki a gerendát, majd csak azután…!” frázisokat, viszont nem veszik komolyan a pásztorok alkalmasságára és a vezetők jellemére, karakterére vonatkozó biblikus kvalifikációkat (vö. 1Tim 3; Tit 1).

Ezzel a hozzáállással az a probléma, hogy nem számolnak a mélyreható következményeivel szűkebb értelemben az adott gyülekezet, tágabb értelemben a Krisztus egyházának integritására nézve. Természetesen a megbocsátás döntés kérdése, és mint ilyen egy pillanat alatt megtörténhet – ez igaz. Csakhogy a bizalom és a karakter helyreállítása időigényes folyamat. Nem lehet megkerülni.

Másrészt, ha egy köztiszteletben álló személy – akinek a hite, a szolgálata, az élete példa a közösség tagjai számára – elbukik, súlyos erkölcsi vétséget követ el, akkor óhatatlanul csalódást, megbotránkozást, visszatetszést kelt. Ezt a „traumát” nem lehet ignorálni. Ha a fókusz a vezető gyors „gyógyulásán” van (pl. házasságtörés esetén), akkor a sérülést szenvedett érintettek (pl. házastárs, gyerekek, gyülekezeti ismerősök, munkatársak) lelki sebei kimondatlanul is elgennyesednek, és tályogok alakulnak ki. Az eljátszott bizalom nyílt seb, amelyet nem lehet egy torz teológia émelyítő balzsamával és a közösség felületi kezelésével gyógyítani.

Egyszerűbben fogalmazva: a bizalom helyreállítása nem automatikus. A bizalmi erózió lassú folyamat, amelyet nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen visszafordítani. A bizalmi válság ráadásul oda vezethet, hogy egy hívő a bűnök, bűnös életvitel takargatása, a következmények elodázása miatt nemcsak az adott közösségtől fordul el, hanem az egész keresztyénségtől is, mert egy idő után úgy érzi, minden moralizáló kijelentés (még ha egy másik, hiteles vezető szájából hangzik is el) ab ovo képmutató.

De nemcsak a közösség integritására, „lelkiállapotára” nézve veszélyes a komolyabb következmények elodázása (pl. szexuális bűnök, hatalommal való visszaélés esetén) és a súlytalan „bocsánatkérés”, hanem magára a bukott vezetőre-szolgálóra is: normalizálja a bukást, a visszaesést, és relativizálja a szentséget. Többen is hangsúlyozták a közelmúltbeli hazai esetek kapcsán, hogy a leplezés és a gyors rehabilitáció, illetve a kegyelemre való rosszul súlypontozott hivatkozás hosszú távon sokkal hathatósabban rombolja az egyház hitelét (és nemcsak egy közösségét, hanem az egész ekklézsiáét) a világ előtt, mint a biblikus, átlátható, határozott egyházfegyelmi folyamat.

És vannak egyéb következmények is, amelyek túlmutatnak az egyház hitelén. Ne feledjük, ha nem szabnak időben gátat a vétekspirálnak (vagy túl elnézően kezelik az erkölcsi vétségeket), újabb áldozatok jelenhetnek meg. Ahol nincs valódi bűnbánat, felelősségvállalás és határhúzás, ott statisztikailag gyakoribb a visszaesés, és az érintettek egyre kifinomultabb taktikát alkalmaznak a vétségek leplezésére: újabb személyeket vonnak be cinkosként a látszatot fenntartó mechanizmusba, és egyre nagyobb mértéket ölt a manipuláció – miközben a hatalmi visszaélés esélye is növekszik. Mindez pedig csömört okozhat mind egyéni, mind közösségi szinten: a hívek az elutasítással, eltussolással szembesülve – sőt azzal, hogy még őket támadják meg és kiáltják ki rendbontónak és gyűlölködőnek, ráadásul egyházi emberek – egyre kevésbé mernek majd szólni hasonló esetek kapcsán, és ez még inkább bebetonozza az abuzív struktúrát.

Érdemes még megvizsgálnunk a mintázat egyik legzavaróbb és legmeghökkentőbb aspektusát. Miért van az, hogy bizonyos keresztyén körök (ez a jelenség egyértelműen megfigyelhető volt egyes hazai esetek kapcsán), köztük lelkipásztorok, vezetők, akiknek különösen nagy figyelmet kellene fordítaniuk a kisemmizettekre, eltaposottakra, kárvallottakra, és különösen nagy megértéssel és szeretettel kellene viszonyulniuk hozzájuk, szinte semmibe veszik az áldozatok sérelmeit, vagy egyenesen rájuk hárítják a felelősséget? Ennek a jelenségnek is van „irodalma”, az okok világosan detektálhatók. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az intézmények úgy tekintenek az erkölcsi vétségeket elkövető vezetőre, mint akit „nem engedhetnek el”, ezért inkább relativizálják a bűnt, és lekicsinylik az áldozatok sérelmét. A személyes nexus nyilvánvalóan lényeges. Olyan ez, mint amikor a családban az egyébként gyermekeik által bálványozott édesapáról kiderül, hogy évekig párhuzamos kapcsolatot tartott fenn – a gyermekek ilyenkor ösztönösen másokat hibáztatnak, csak hogy felmentsék a tekintélyszemélyt. Lehet, hogy épp az édesanyjukat, amiért „rákényszerítette” az édesapjukat a házasságon kívüli kapcsolatra. Egy keresztyén közösség szintjén ez úgy történik, hogy a tagok az általuk tisztelt (és elbukott) vezető szégyenét (és így a saját szégyenüket is) az áldozatra vetítik: „csak túlérzékeny”, „túlreagálja”, vagy egyenesen „hazudik”. Megfigyelhető, hogy egyáltalán nem foglalkoznak az áldozatok problémájával, sérelmeivel, nehézségeivel, mintha azok (sőt ők maguk) nem is léteznének, egyszerűen semmibe veszik őket. Ezáltal érintetlen marad a bukott vezető identitása a közösség szemében: „Azért ő jó ember.”

Eszköze ennek a bűn bagatellizálása: „Ki az, akivel nem történt meg még hasonló?” „Ki az, aki bűntelen közülünk?” „Mindenkinek vannak hibái.” „Ő legalább bevallotta.” „Ő is csak ember.” „Gyarló állapotában még szimpatikusabb.” Mindehhez spirituális nyomásgyakorlás is társul, de ezt már említettük: elhallgattatják az áldozatot (amennyiben észreveszik őt) a „bocsáss meg!” és a „ne hozz szégyent Krisztus testére!” jelszavak ráterhelésével. Ezzel az ő fájdalma válik „problémává”, és nem az erkölcsi vétségben gázoló keresztyén vezető bűne.

Ez a spirituális nyomásgyakorlás és lelki közöny – most egyértelműen kell fogalmaznunk – egész egyszerűen förtelmes, védhetetlen magukat keresztyénnek valló emberek részéről. Ez hasonlóan – másodlagos – abúzus. Hiszen amikor a gyülekezet, egyházi közösség nem hisz az áldozatnak – vagy nem veszi tekintetbe, nem törődik vele, és nem akarja őt kártalanítani, elismerve a fájdalmát és a vezető ellene elkövetett bűnének a valóságát –, azzal újabb traumát okoz. Sokan ezt rosszabbnak élik meg, mint magát az erkölcsi vétséget, bántalmazást. Ez a keresztyén ethosz alapjainak kiforgatása, rendszerszintű bántalmazókultúra, amikor reflexszé válik, hogy a bukott vezetőt védik, miközben az áldozatról megfeledkeznek, rosszabb esetben meg is gyanúsítják. Az ilyen közösség nemhogy nem nyújt biztonságot a gyengék, bántalmazottak, sebezhetők számára, hanem még nagyobb veszélyt jelent számukra, mint a világi közeg. Ez tűrhetetlen.

A legmélyebb sebet az okozza, amikor az áldozat megtapasztalja, hogy az a közösség, amely Isten szeretetéről beszél – és arról nagyon szépeket tud ám mondani –, semmibe veszi az ő valós fájdalmát. Ebben a sajátos értelmezési keretben az erkölcsi vétségbe bonyolódó keresztyén vezető, maga az elkövető lesz az „áldozat”, aki a bűn csapdájába esett, a „bűn” pedig az ágens. Ez az alapállás, ez a fő értelmezési dimenzió. Ennek a logikus „mellékterméke”, hogy azok, akik ellen a bűnt ténylegesen elkövette, a sértettek csupán háttérdíszletté válnak a drámában. Az pedig nemigen merül fel, hogy bűnt az ember (az Istenen túl) mindig valaki ellen követ el, és ennek a valakinek kell hordoznia a súlyos következményeket. Őt kellene megkövetni és valamilyen módon kártalanítani is. Azzal láthatóan jobban lehet „haknizni”, hogy az illető hogyan „jött ki” a bűnből, miként szabadult meg a „fogvatartótól” – természetesen egy szót sem ejtve az áldozatokról, hiszen ők csak a „járulékos kár”. Az eseményeket ilyen módon értelmező keresztyén közösség gondolkodásmódja ijesztően emlékeztet egy szociopata viselkedési mintázatára.

Végül mutassunk rá a jelenségnek egy igencsak kiábrándító, egészen prózai, de érthető – lehetséges – okára, amely közvetlenül érinti a vezetők egymás iránti lojalitását. Egy vezető bűnén – a kegyelem nevében – való túlságosan könnyed átlendülés mögött gyakran egyfajta ravasz számítás áll: ha én most veled elnézően bánok, akkor, ha egyszer én kerülök hasonló helyzetbe, elvárom, hogy velem is ugyanilyen elnézők legyenek. A közös keresztyén-egyházi frazeológia ezt persze a kegyelem égisze alatt hirdeti, mert így szebben hangzik, és megnyugtatóbb. Ebben az eljárásban azonban nem Istennek a bűnöket feltáró és tisztulást munkáló Lelke működik, hanem egyfajta „betyárbecsület”. Ugyanúgy utólagos önnyugtatás is lehet ez az eljárás a saját bűneinkre nézve: ha én most nem kezelem határozottan egy másik keresztyén vezető vétkét, hanem kegyelmet hirdetek, akkor magammal szemben is irgalmas tudok lenni a – talán hasonló, csak nem kitudódott – bűneim tekintetében, hogy megnyugodjon a lelkiismeretem.

Tegyük fel a kérdést: mit lehet ilyenkor tenni, mi a megoldás a jelenség kapcsán? Az, amiről a Szentírás ír: különbséget kell tenni megbocsátás és vezetői alkalmasság között. A teljes bűnbocsánat elérhető a vétkes számára Krisztusban, ha őszintén megvallja bűneit Istennek (nem takargatja, nem leplezi, nem minimalizálja, nem bagatellizálja őket), de vannak olyan súlyú és jellegű, súlyos következményekkel járó bűnök, amelyek lehetetlenné teszik, hogy az adott személy a hátralévő életében úgy és abban a formában folytassa a szolgálatát, ahogyan korábban. Hozzátartozik a transzparencia is: a bűnt – a maga valóságában – néven kell nevezni, nem szabad elkenni, eufemizálni, és a jellegétől és kiterjedésétől függően a megfelelő gyülekezeti-egyházi szinten az egyházfegyelmet kell gyakorolni. Nem minden eset tartozik a teljes nyilvánosságra, de minden eset tartozik valakire: olyan felelős, biblikusan gondolkodó testületre, amely átlátható módon jár el, és nem a reputációt, hanem Krisztus szentségét és a nyáj védelmét tartja szem előtt. Ez a biblikus út.