Az „eukharisztikus csodák” jelentősége – a páska mint cáfolat

Egyre többször hallani itt-ott, különféle portálokon, római katolikus hitvédelmi blogokon, hogy az „eukharisztikus csodák” („vérző” vagy emberi „izomszövetté” átalakuló ostyák) bizonyító erejűek a protestáns úrvacsoratannal szemben, amely – a római katolikus értelmezés szerint – pusztán csak egy mindenféle transzcendens elemet nélkülöző, egyszerű „emlékvacsora”.

Az „oltáriszentség-csodák” közös jellemzői általánosan a következők: a relikviaként őrzött anyag valódi emberi vérből és húsból áll, a hús szívizomszövetet tartalmaz, a vér AB-vércsoportú, és friss vérre jellemző fehérjearányokat mutat. A vérben lévő ásványi anyagok mennyisége alacsony, ugyanakkor a kalciumtartalom mennyisége jelentős – ez arra utal(hat), hogy a vér egy haldokló emberből származik. E jelenségek teológiai értelmezése szerint az eukharisztia nem pusztán jelképes aktus, hanem valóságosan azonos Krisztus szenvedő és haldokló testével, így az átváltoztatás misztériuma konkrét, valóságos eseményként értelmezendő.

Protestáns részről az ilyen, miseáldozathoz kötődő „csodákat” többféle szinten lehet kritizálni: történeti, természettudományos-pszichológiai, démonológiai és doktrinális szempontból egyaránt.

Először is, az oltáriszentség-csodák döntő hányada középkori vagy kora újkori anekdotikus beszámolókból ismert, gyenge hagiografikus forrásbázissal, és gyakran csak évszázadokkal később jegyezték le őket. E hallomás alapján terjedő történetek, hagyományok kialakulásában nagy szerepet játszott a legendaképzés, valamint a helyi kultuszokhoz fűződő érdekek (búcsújárás, relikviatisztelet). Az elbeszélések gyakran retorikailag tipizált panelekből épülnek fel, és nem szemtanúk beszámolóira épülő „jegyzőkönyvekből” származnak (szemben pl. az újszövetségi evangéliumokkal, amelyeknek a megbízhatósága vitán felül áll).

Másodszor, egyes protestáns apologéták a modern oltáriszentség-csodák hitelessége kapcsán arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek vizsgálata sokszor nem kontrollált körülmények között zajlik: az anyag útja, útjának fázisai nem transzparensek, így tudományos értelemben nem bizonyító erejűek. Alternatív magyarázatként említik a természetes anyagromlást (penész, baktérium, gomba okozta elszíneződés), a manipulációt és az öncsalást (amikor valaki elfogultságból vagy tudatlanságból önmagát csalja meg), illetve azt, hogy az emberi érzékelés erős befolyásoltság alatt állhat a vallásos várakozás és a közösségi szuggesztió által.

Harmadszor, bizonyos evangéliumi-protestáns szerzők úgy vélekednek, hogy ha egy valóban természetfeletti jelenség olyan tanítás megerősítésére szolgál, amely ellentétes az evangéliummal, tágabb értelemben a Szentírás tanításával (lásd: engesztelő jellegű miseáldozat, transzszubsztanciáció, szentségimádás), akkor az inkább „megtévesztő jel”, semmint Istentől származó hitelesítő csoda. E logika szerint önmagában egy csoda nem hitelesít doktrínákat, a jel értelmezését mindenkor a Szentírás mércéje dönti el (lásd: sola Scriptura). Azaz nem a csoda hitelesíti a tanítást, hanem a kijelentés hitelesíti (vagy leplezi le) a jelet. Ezt a bibliai elvet világosan közli az 5Móz 13,1–5 is – e szakasz értelmezésének kulcsa, hogy még a valódi jelek vagy csodák sem relativizálhatják Isten népének az ő Istenéhez, Jahvéhoz fűződő kizárólagos, szövetségi hűségét. Azaz a legmeggyőzőbb vallási tapasztalat (jel, csoda, beteljesedett álom) is Isten kijelentett szavának van alárendelve.

Negyedszer, még ha élünk is azzal a feltételezéssel, hogy ilyen esetekben valós, de megmagyarázhatatlan jelenségről van szó, az legfeljebb Isten szuverén, rendkívüli cselekvésmódjának tekinthető, és nem támasztja alá a transzszubsztanciáció arisztotelészi modelljét (lásd: szubsztancia-akcidencia séma és a miseáldozat engesztelő jellege). A római tanrendszerben a „normális” misék esetében épp az a tétel, hogy az átváltoztatás nem érzéki módon észlelhető „csoda”, hiszen az akcidensek – a tulajdonságok – változatlanok maradnak. Ezért az olyan esetek, amikor az ostya elkezd „vérezni”, vagy „hússzövetté” alakul át, inkább kivételes, rendkívüli jelenségnek tekinthető, és teológiai szempontból nem feltétlenül támasztja alá a transzszubsztanciáció tantételét.

A klasszikus protestáns-református úrvacsoratan Krisztus valós, de szellemi-lelki jelenlétét vallja (ennek legfőbb oka az, hogy feltámadt testével Krisztus a mennybe ment, de közvetlen, testi jelenléte helyett elküldte a Szentlelket, hogy vele a legszorosabb kapcsolatban maradhassunk lelki értelemben), és kifejezetten elutasítja az eukharisztia megújított-megismételt, engesztelő jellegű, vértelen áldozatként való értelmezését. Krisztus egyszeri, tökéletes és befejezett áldozata elégséges, és a sákramentum – a szentség – ennek a jele és pecsétje. Az oltáriszentség-csodákra adott protestáns válasz tehát az, hogy – akár természetes, akár megtévesztő spirituális jelenségnek tartsuk is őket – semmiképp sem szolgálhatnak arra, hogy igazolják a Szentírás tanításával szembemenő áldozatfelfogást vagy szentségimádást („ostyakultuszt”).

Ezzel így voltak a reformátorok is: Zwingli, Luther, Kálvin és a többiek e beszámolókat és érveket (a 13–14. századtól kezdve válnak gyakoribbá az ilyen jellegű, részletesen dokumentált csodaleírások) olyan babonás gyakorlatnak tartották, amelyek mellőzik a szentírási alapot, és elterelik az emberek figyelmét Krisztus egyszeri és tökéletes kereszthaláláról, engesztelő munkájáról és az igehirdetésről.

A zsidó páska mint ellenérv

A jelen írás tézise az, hogy a zsidó páska értelmezése – különösen az emlékezés módja – több ponton is használható ellenérvként a miseáldozat „áldozatjellegével” és a szentségimádással szemben.

Való igaz, hogy a páska a Tórában valódi, évente egyszer bemutatott áldozatként jelenik meg, amelynek a húsát a család megette, de nem imádta a húst és a vért; az áldozat Istennek szólt, és az étkezés szövetségi jellegű volt. Ugyanakkor a rabbinikus, azaz a második templom lerombolását követő páskavacsora a templomi áldozat emlékére végzett szimbolikus rítus lett. A bárány (vagy annak hiánya), a kovásztalan kenyér és a keserű fű „tárgyi eszközök” Isten szabadító tettének felidézésére – semmiképp sem imádandó tárgyak. Az ószövetségi tipológia világában az áldozati hús evése Istenre mutató szövetségi aktus tehát, és nem az áldozati tárgy imádása. Mindig Istent illeti imádat, sohasem az áldozat materiális hordozóját.

Ugyanakkor a mise esetében az áldozat „tárgya” – a transzszubsztanciációval kapcsolatos tanítás szerint – maga a konszekrált ostya és bor, amelyet nemcsak hogy Istennek ajánlanak fel, de a szentségimádás során magát a látható szentségi jegyet – a „színt”, azaz a látható elemet, a kenyeret – is hódolat tárgyává teszik, hiszen annak szubsztanciáját Krisztussal azonosítják.

A katolikus teológiában és lelkiségi irodalomban gyakori megfogalmazás, hogy az eukharisztia/szentmise Krisztus „húsvétja” (páskája), amennyiben Krisztus szentségileg valósítja meg a maga húsvétját: nekünk ajándékozza testét és vérét. Lényeges, hogy a misében ugyanaz az áldozat (Krisztus engesztelő szenvedése és kereszthalála) „szentségi módon” jelenik meg, ezért valódi áldozat. Ezzel szemben az ószövetségi előképben – emeljük ki újra – az áldozatot Istennek ajánlják, nem imádják, a szövetségi étkezés tárgya maga a közösség, nem pedig az áldozati húsétel kultusza. Nyilvánvaló, hogy az ostyakultusz lényegesen tovább megy ennél.

Itt érdemes megemlíteni, hogy a páska és az úrvacsora egyik célja az emlékezés. A páska és az Újszövetségben az úrvacsora anamnézisjellegét („…ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – Lk 22,19; 1Kor 11,24–25) a protestánsok úgy magyarázzák, hogy az nem újra és újra történő felajánlás, hanem Isten egyszeri és megismételhetetlen, a történelemben megvalósuló tettének szövetségi felidézése. Ez ellentmond a mise azon értelmezésének, miszerint az ismétlődően felajánlott vértelen áldozat. Újra hangsúlyozzuk: a zsidók sem a páskabárányt, sem a kenyereket, sem a borospoharat nem imádták; a liturgikus tárgyak szigorúan Istenre mutató jelek, és nem Isten önálló, kultikus szimbólumai. A kérdés az, hogy ha még az előkép esetében sem látjuk a jeleket illető imádatot, úgy hogyan is vezethetne a beteljesedés a jel imádatára.

A római katolikus teológusokat mindig is kreatív exegetikai és rendszeres teológiai akrobatamutatványokra sarkallta a Zsidókhoz írt levél tartalma. Evangéliumi, protestáns szerzők a 7–10. fejezet alapján úgy érvelnek, hogy Krisztus áldozata egyszer és mindenkorra megtörtént, és az úrvacsora ennek jele és pecsétje, nem pedig szentségi módon ismétlődően felajánlott áldozat. És bár a páska valóságos véresáldozat volt, amely egyszerre szolgált emlékezésre és a bűnök elfedezésére, másrészt a Messiás tökéletes áldozatára való előremutatásra (tipológia), mint előkép nem tartalmazta a jel imádatát, így az újszövetségi jel sem tartalmazza azt.

Látható tehát, hogy a zsidó hagyomány a szabadítás cselekedetére és ígéretére koncentrált (és valamilyen formában koncentrál ma is), nem a kenyér-bor/bárány „ontológiai státuszára”. Így az evangéliumi-protestáns szerzők azt hangsúlyozzák, hogy az ószövetségi páska tükrében teológiailag illegitim az a fajta azonosítás, amely a szentáldozáskor a jeleket magukkal az isteni-személyes valóságokkal (Krisztus fizikai testével-vérével) teszi egyenlővé. Ha pedig helytelen az ontológiai azonosítás, az olyan „csodák” is valószerűtlennek és félrevezetőnek tűnnek, amelyek ezt támasztanák alá.