A jutalmazott „lelkigondozói attitűd” és az újfajta doktrínaellenes egyházi elit

Egy személyes élménnyel kezdem a gondolatmenetemet. Lelkészként, teológusként azt tapasztalatom, hogy a dogmatika-hitvallásismeret egyrészt az egyetemi tanulmányokra, másrészt a gyülekezetekben zajló katekézisre, konfirmációfelkészítőre stb. korlátozódik. Sokakban kialakul az a hozzáállás, hogy ez a terület „túl elméleti” és „túl száraz”, ezért az alapok elsajátítása után örülnek, ha „túl vannak rajta”, és végre jöhet a „gyakorlat”, azaz a mindennapi szolgálat. A lelkészek továbbképzésein is – kerüljön bár sor ezekre kurzus, tanfolyam, tréning vagy előadás-sorozat formájában – tükröződik ez a szemlélet: a képzések döntően gyakorlati teológiai témákra – például a spiritualitásra, a lelkigondozásra, a pasztorációra – koncentrálnak, miközben elhanyagolják a bibliai és hitvallási-teológiai téren való elmélyülést.

Egyre inkább kirajzolódik továbbá az a tendencia, hogy számos lelkipásztor és lelkigondozó tudatosan elhatárolódik a dogmatikai és ideológiai vitáktól, és szolgálata súlypontját inkább az élményszerűségre, a pszichológiai szempontokra és az emberi kapcsolatok ápolására helyezi. Ennek megfelelően ma az egyházi és teológiai intézményekben is a spiritualitással, lelkigondozással foglalkozó területek bizonyulnak vonzóbbnak mind a teológushallgatók, mind a végzett lelkipásztorok körében. Ez azért különös, mert a Szentírás szerint a pásztor elsődleges feladata az ige tanítása, és minden más pásztori funkció ehhez képest másodlagos, illetve a lelkészi hivatás lényegi része éppen a szentírási és hitvallási szövegek filológiai és teológiai feldolgozása: az ige tanulmányozása, értelmezése és továbbadása. Elvileg természetes lenne, hogy lelkésztalálkozók során a résztvevők klasszikus teológiai szövegeket – például Luther, Kálvin, Zwingli vagy Bullinger műveit, illetve kortárs evangéliumi teológusok írásait – olvassanak és vitassanak meg, összevetve azok üzenetét a mai evangéliumellenes ideológiai trendekkel. Ennek hiánya bizonyos mögöttes meggyőződésekre vezethető vissza: egyrészt arra, hogy a dogmatika túlontúl „elméletinek” számít, és nincs közvetlen kapcsolata a lelkipásztori „gyakorlattal”; másrészt arra, hogy a hitvallásismeretet magától értetődő alapnak tekintik, amelyet nem kell tovább mélyíteni vagy újra és újra átismételni (vagy ha igen, azt mindenki egyénileg intézi majd). Azonban a fő oka ennek – az „elmélet” és a „gyakorlat” szétválasztásának – minden bizonnyal az úgymond dogmatikus és pásztori attitűd helytelen szembeállítása. Ennek mélyreható következményei vannak az egyház integritására nézve. Erről szól ez a rövid írás.

 

A dogmatikus és a pásztori attitűd szembeállítása

A dogmatikus és pásztori attitűd szembeállítása hamis dichotómia. A „pásztori attitűd” ugyanis nem a tanítással-tannal szemben, hanem abból él. A hitelvek nem elvont elméletek, hanem annak az evangéliumi valóságnak a leírásai, amelyet a lelkigondozásban alkalmazunk, illetve alkalmaznunk kell (lásd: megigazulás, bűnbocsánat, Isten atyai mivolta, a Szentlélek megszentelő munkája stb.). Ha a lelkigondozás/pasztoráció/„kísérés” doktrínamentes, akkor vagy egy implicit, rejtett teológiai program fut a háttérben – többnyire pszichologizáló, humanista axiómákkal operáló „teológia” –, vagy ténylegesen, explicite elkezdjük a kijelentést relativizálni – mindkettő ellentétes a reformátori hittel.

Amikor valaki úgy hivatkozik magára „gyakorlati teológusként” – ez rendszeresen előfordul –, hogy nyíltan elhatárolódik a doktrínáktól és a hitvallásoktól, azzal azt üzeni, hogy a gyülekezeti gyakorlat és a személyes hitélet elszakadhat az egyház hitétől. Ez a szerepértelmezés könnyen legitimálhatja azt, hogy a lelki „kísérésben” nem az evangélium, hanem szubjektív élmények, világi terápiás modellek és kulturális normák diktálnak. Evangéliumi szempontból azonban a gyakorlati teológiának éppen az a lényege, hogy a tan jelöli ki azt, hogy mit jelent a gyakorlatban szeretni, a másik javát keresni stb. Ha a gyakorlatot leválasztjuk a doktrínáról, akkor önkényessé válik.

A protestantizmus a sola Scriptura elv és az Írásra épülő reformátori hitvallások köré szerveződött. Ha a pasztoráció fő csatornái nem ehhez, hanem valamiféle „doktrínamentes” spiritualitáshoz kötődnek, akkor az egyházi közösség tényleges identitása leválik saját hitvallásáról. Ha a lelkipásztori tanácsadásban a megigazulás, a bűnbocsánat és a Krisztus-központúság háttérbe szorul, akkor a legmélyebb vigaszt és szabadulást adó erő – az evangélium maga – egyszerűen kikerül a képből. Így létrejöhet egy „kétpólusú” egyház, amely elvileg biblikus és hitvallásos, a tényleges lelki élet és identitás formálása azonban egy doktrínákkal szemben közönyös, szkeptikus vagy kifejezetten ellenséges spiritualitás égisze alatt megy végbe.

 

A jutalmazott „lelkigondozói attitűd” és az újfajta doktrínaellenes egyházi elit

Ez a folyamat újfajta szegmentálódást eredményez az egyházi szolgálók körében. A kortárs kultúra az élmény-, érzelem- és kapcsolatorientált lelkiséget jutalmazza: aki empatikus, aki „nem ítélkezik”, aki nem beszél a hittételekről, azt a közösség szinte ösztönösen hiteles és megbízható személynek érzi. Ha ezzel párhuzamosan a doktrínáról csak konfliktusos (ez részben magától értetődő, hiszen akkor lépnek fel általában a doktrínák védelmében, amikor úgy érzik, azok támadás alatt állnak), polemikus helyzetben vagy csak „rideg”, absztrakt formában esik szó, akkor szinte automatikusan kialakul a kép, hogy a tan mint olyan elvont, militáns, akadémiai téma, a lelkigondozás ezzel szemben a valódi, gyakorlatias szeretet. Ahol azonban a lelkipásztori szolgálat „doktrínamentes segítő szakmává” válik, ott a vezető szerep de facto azokhoz kerül, akik így definiálják magukat, miközben a doktrínákhoz, hitvallásokhoz hű személyek – akiket már csak megbélyegző módon „teológusnak” hívnak – marginalizálódnak. Mindez pedig kihat az egész közösség integritására is: a doktrínaszkeptikus lelkivezetők informális tekintélye nagyobb lesz, mint az igehirdetésé és az – elvileg – normatív történelmi hitvallásoké, a gyülekezeti tagok életdöntéseinek útját pedig nem az igei irányelvek jelölik ki, hanem „a bölcs lelki kísérő” személyes megfontolásai.

 

Már a teológiai karokon elkezdődik

Furcsának tűnhet az olvasó számára, hogy vannak a teológiai karokra jelentkezők közül – nem is kevesen –, akik egyáltalán nem vagy csak mérsékelt érdeklődést mutatnak a hitvallások és a doktrínák, keresztyén tantételek iránt. A jelentkezésük oka nem a teológia (az Istenről való beszéd) szeretete, hanem valamiféle homályos vágy arra vonatkozóan, hogy egyházias-gyülekezeti szubkultúrában szeretnének élni és tevékenykedni, vagy hogy „emberekkel szeretnének foglalkozni”. Már a teológusképző intézményekben elindul tehát ez a szegmentálódás, hogy egyesek nem „dogmatikusok” („dogmatikus” az, akit érdekelnek a hitvallások és a rendszeres teológia), hanem „gyakorlati teológusok”. Ez a jelenség azért különösen problematikus, mert ha valakit már a teológiai tanulmányai alatt sem érdekelnek a hitvallások és a doktrínák, az a személyes hitében, szolgálatában és egyáltalán, az egyház jövőjére nézve is kockázati tényező, mert éppen azt a „vázat” utasítja el, amely hitvallásos értelemben „keresztyénné” teszi a szolgálatát. Aki eleve úgy érkezik a teológiára, hogy nem érdekli, „mit vall az egyház” (az az adott, konkrét egyházi közösség, amelynek már a tagja, és az elhívott és kiküldött szolgálója szeretne lenni), az lényegében azt üzeni, hogy a saját élménye fontosabb, mint az elnyert hit – ami ellentétben áll a protestáns hitvallásos tradíció logikájával. Hiába palástolják ezt egyesek azzal, hogy a hitvallások és a dogmák – és az azokkal kapcsolatos diszciplínák – túl „szárazak”, a dogmatika és a hitvallások iránti közöny valójában sokszor taníthatatlanságot és önálló normaképzést takar, azaz olyan autonómiaigényt, amely ellentétes a kívülről jövő kijelentésre épülő keresztyénség teljes felépítményétől. Az ilyen személy nem engedi, hogy az egyház (és az adott felekezet) közös, történetileg kipróbált, testületileg elfogadott hite korrigálja vagy formálja őt. Hogy ilyen személyek átmennek a teológusképzés szűrőjén, az annak köszönhető, hogy a teológiai tanulmányokat nem kifejezetten a „mit higgyünk, és hogyan éljünk?” kérdésére irányítja a rendszer, hanem minden másra. Ennek következményei katasztrofálisak, mert így a teológusképzés úgy ad szakmai identitást („lelkipásztor vagyok, mert elvégeztem a teológiát”), hogy az ugyanakkor nélkülözni fogja a hitbeli-hitvallásos identitást, melynek az egész szakmai identitás keretének kellene lennie.

Természetes, hogy ez személyes szinten különféle kisiklásokhoz vezethet. Egyrészt tanításbeli torzulásokhoz: ha a leendő lelkész-teológus nem ismeri, nem tiszteli egyházi közössége hitvallásos keretét, nagyobb eséllyel fog régi eretnekségeket új köntösben ismételgetni, mert nincs spirituális immunrendszere. Másrészt olyan típusú szolgálathoz, amely pragmatikusnak és életközelinek tünteti fel magát, de a hitvallási „gerincet” – amelyre a praxisnak épülnie kellene – nélkülözni fogja. Így a szolgálatát mindig úgy és ahhoz fogja „hajlítani”, ami szerinte működik, neki egyénileg tetszik, vagy érzelmileg hat rá – de nem lesz egyértelmű, hogy az ilyen szolgálat miért lenne egyáltalán sajátosan keresztyéni. Továbbá mindez hitbéli dezintegrációt eredményezhet. Általános tapasztalat, hogy a teológushallgatók – nem érezvén, hogy a hitvallásos tartalom köti őket – könnyen kialakíthatnak valamiféle relativista hozzáállást: „mindenben van valami jó”, „semmi sem fekete és fehér”, „mindenben lehet találni valami értéket”. Ez azonban a hit tartalmi részének teljes feloldódásához, majd pedig – hosszú távon – a fiduciális elemének az elpárolgásához vezet.

Ennek közösségi szinten is mélyreható következményei vannak. Egyrészt a doktrínákat, hitvallásos keretet mellőző pasztoráció: az érintett személyek a pasztoráció, a spiritualitás, a „gyakorlati teológia” területén helyezkednek el, markáns teológiai-tartalmi „csomag” nélkül. És mivel ezek a személyek folyamatosan érintkeznek saját egyházuk segítségre szoruló tagjaival (akik adott esetben a lelkészkollégáik), saját teológiai sekélyességüket adják tovább, terjesztik, így a gyülekezet, sőt a felekezet élete fokozatosan „leválik” a hitvallásairól. Az adott közösség soraiban ugyanakkor egyre általánosabbá válik a kognitív disszonancia – egyházi skizofrénia –: ugyan az adott közösség „papíron” még evangéliumi, de a tényleges tanácsadás, lelkigondozás, pasztoráció, döntéshozatal szintjén már más ideológiai irányelvek (pszichologizáló humanizmus, sekélyes, érzelmi alapú, szinkretikus spiritualitás) alapján végzi a gyakorlatát.

Végül egyre inkább eszkalálódik a hitvallásokat hangsúlyozó – azok normatív mivoltát kiemelő – és a gyakorlatot előtérbe állító személyek közötti konfliktus. Aki komolyan veszi a hitvallást, merevnek és agresszívnek tűnik a szemükben, míg a doktrinális tartalom iránt közönyt tanúsító gyakorlati teológus rugalmas, empatikus, haladó ember benyomását kelti. Így persze mind a gyülekezet, mind a teológushallgatók és a lelkipásztorok rossz szerepmintát látnak maguk előtt. Már a hazai keresztyén egyházakban is megfigyelhető az a tendencia, hogy a rendszeres teológia és a hitvallások iránt érdeklődést nemigen mutató, „terepen dolgozó” gyakorlati teológus számít kompetens személynek és hiteles keresztyénnek.

Ez a folyamat különösen veszélyes evangéliumi-protestáns közegben, hiszen a protestantizmus lényege, hogy az egyház a közösen megvallott hit köré szerveződik (sola Scriptura, hitvallások). Ha a „vezető réteg” közömbös irántuk, akkor a közösség szívét azok alakítják, akik nem akarják felvállalni ezt a hitet. Evangéliumi nézőpontból a tan jelöli ki annak útját és formáját, hogy kit és mit (milyen Krisztust és milyen evangéliumot) hirdetünk. Ha ez mellékes, úgy a misszió és a pasztoráció könnyen valamilyen általános vallásos szolgálattá válik. Így jön létre az a nonszensz paradoxon, amelyet egyes szerzők „deteologizált egyháznak” neveznek, amely erős aktivitást mutat, és intenzív érzelmeket produkál ugyan, de gyenge, erőtlen, tartalmi tekintetben pedig zavaros (liberális-progresszív) tanbeli identitást képvisel.

A teológiákon (értsd: a teológusképző intézményekben), az egyházi szolgálat „bemeneti pontján” ezért hangsúlyozni kell, hogy a teológia mint olyan nem valamiféle „vallási szakma”, hanem az egyház biblikus hitének a tanulása. Aki deklaráltan nem akarja elsajátítani ezt a hitet, annál eleve hiányzik a szolgálati integritás egyik kritikus feltétele. Óriási veszéllyel jár, ha az ilyen hallgatók később formális képesítést kapnak, és tekintélypozícióba kerülnek – esetleg még a doktori címet is megszerezve teológiai tanárrá válnak –, miközben implicit módon terjesztik a hitvallások iránti közönyüket a környezetükben, vagy esetleg explicit módon másokat is erre „nevelnek”. Ha pedig ez egyházvezetőként a döntéshozatalukra is kihat, úgy jelentősen felgyorsíthatják az egyház doktrinális torzulását, például azzal, hogy nem állnak ki egyértelműen a hitvallási tételek mellett, vagy nem lépnek fel azok ellen, akik relativizálják azokat. Az ilyen „lelkiségi kontraszelekció” súlyos válságot eredményezhet egy egyházi közösségben.

Ez hosszú távon oda vezet, amit sok felekezet már tapasztal: a vezetők egy része nem hiszi és nem vallja a saját egyháza hitét, az egyház által képviselt üzenet és hitélet pedig lassan elveszíti evangéliumi tartalmát, miközben a struktúra, a liturgia és a frazeológia egy ideig még Szentírás-szerűnek és hitvallásosnak tűnik.

 

Mi a megoldás?

Egy ilyen rövidebb lélegzetvételű írás nem alkalmas arra, hogy teljes körű megoldást kínáljon az előzőekben vázolt folyamatra. Az azonban biztos, hogy szemléletváltásra van szükség: a lelkipásztori gyakorlatnak, spiritualitásnak, imádságnak és lelkigondozói attitűdnek tudatosan a bibliai tanításból, a normatív, történelmi hitvallások által keretezett teológiából kell táplálkoznia – azaz ok-okozati viszonyról és nem párhuzamosságról van szó. A cél az, hogy gyakorlati munkája során a lelkipásztor – elsősorban a lelkigondozás és a „kísérés” során – ne „doktrínamentes segítő” legyen, hanem evangéliumi teológus, aki érti az emberi psziché működését, de tudja, hogy az igazi vigasz Krisztusban és az ő elvégzett váltságművében gyökerezik. Muszáj megértenünk lelkészként, tanítóként, hogy hamis az a kép, hogy a doktrína „hideg” és a pasztoráció „meleg”, hiszen az igaz, biblikus tanítás maga is pásztori, mert az igazságot szeretetben mondja.

 

Hasonló írások a témában:

Az úgynevezett „lelkigondozói szempont”