Nicolás Maduro példázata: elfuthatsz, de nem bújhatsz el

Már annak puszta ténye is örömtelibbé teszi az új esztendőt, hogy Nicolás Maduro jelenleg egy New York-i börtöncellában tengeti napjait. Madurónak és feleségének a letartóztatása, illetve a velük szemben indított vádemelés – akiket az amerikai különleges erőknek néhány másodperccel azelőtt sikerült elfogniuk, mielőtt beléptek volna az úgynevezett „biztonsági szobába” – úgy hangzik, mint a helyi mozi aktuális akrcióthrillerének a cselekménye; és kétségtelenül az is. Az amerikai hadsereg világhírű Delta Force egysége légi támogatás és bizonyos fedett műveletek segítségével elfogta, majd egy amerikai hajóra szállította, végül pedig New Yorkba hurcolta a házaspárt, ahol az amerikai főügyész szavai szerint „az amerikai igazságszolgáltatás teljes haragjával” kell szembenézniük. Ha ez nem elégíti ki az igazságérzetünket, akkor mi?

Mindez természetesen komoly kérdéseket is felvet. Egy ilyen akció óhatatlanul maga után von bizonyos dolgokat: végtelen hosszúságú elemzéseket, utólagos kiértékeléseket és persze a politikai ellenzék tiltakozását. Maduro Venezuelából való eltávolítása szükséges lépés volt, de a letartóztatása, az elhurcolása, a vád alá helyezése, illetve a – reményeink szerint való – elítélése és büntetésének a kiszabása nem lesz elegendő a problematikus helyzet rendezéséhez.

Mondjuk ki: Nicolás Maduro egy politikusnak maszkírozott gengszter. Trump elnöknek igaza van akkor, amikor Madurót a világban tapasztalható káosz egyik fő támogatójának nevezi, és úgy nyilatkozik, hogy Maduro a világ kábítószer-kereskedelmének egyik kulcsfigurája, mondhatni, „vezére”. Maduro 2013-ban ragadta magához a hatalmat, miután Venezuela hírhedt baloldali „erős embere”, Hugo Chávez felkarolta őt, közvetlenül azelőtt, hogy a diktátor rákos megbetegedésben meghalt volna. Még Chávez baloldali elvtársai számára is megkérdőjelezhető volt a választás folyamata. Az eredetileg buszsofőr Maduro – belépve a politikába – gyorsan emelkedett a ranglétrán. Később több választást is elcsalt, hadiállapotot hirdetett, és [indokolatlanul – a ford.] rendeleti kormányzást vezetett be. Egyértelműen a Chávez által kijelölt baloldali utat követte, egyre szorosabbra fűzve kapcsolatát a világ válságközpontjainak számító hatalmakkal, különösen Kubával, Iránnal, Kínával és Oroszországgal.

Mindeközben a venezuelai nép éhezett és nélkülözött, annak ellenére, hogy az ország a világ legnagyobb olajkészletével rendelkezik. Maduro – Chávezhez hasonlóan – valósággal gyűlöli Amerikát, és országa olajkészleteit felhasználva szeretett volna a világ legzavarosabb szereplői közül barátokat gyűjteni magának. Köztudott volt, hogy sáros a kábítószer-kereskedelem támogatásában, tömeggyilkosságok köthetők a nevéhez, valamint hogy megfosztotta Venezuelát a politikai legitimitásától és a nemzetbiztonságától. Az egymást követő amerikai elnökök egyöntetűen tagadták a legitimitását, és nyíltan azzal vádolták, hogy valójában egy bűnszervezet vezetője. Az Amerikai Államok Szervezete és egyéb nemzetközi szervezetek is pontosan tudták, hogy Maduro diktátor. 2017-ben, első hivatali ideje alatt Trump elnök azzal fenyegette meg, hogy eltávolítja a hatalomból, és bíróság elé állítja, mire Maduro csak gúnyolódással válaszolt.

Amikor megválasztották Donald Trumpot 2024-ben a második elnöki ciklusára, szinte biztosnak tűnt a Maduro elleni fellépés. Másfelől azzal is megpecsételődött a sorsa, hogy Marco Rubio floridai republikánus szenátort nevezték ki az USA külügyminiszterévé, aki saját keserű családi tapasztalatai révén a kubai kommunizmus és korrupció ádáz ellensége. Maduro nyíltan összejátszott a kubai kommunista rezsimmel, amelyet éveken át olajbevételeiből támogatott. Trump és Rubio nem finomkodtak, mindketten fellépést szorgalmaztak Maduro ellen.

A USS Gerald R. Ford – a világ legnagyobb repülőgép-hordozója – által fémjelzett amerikai haditengerészet egy különleges egységet vezényelt Venezuela partjaihoz. A kábítószer-csempészetben részt vevő hajókat sorra felrobbantották, Trump pedig nyíltan követelte Maduro Venezuelából való távozását: azt javasolta neki, keressen magának valami távol eső helyet a bűnözőtársaival együtt, ahol nyugdíjas éveit tengetheti. Maduro popslágerek dalszövegeit idézve gúnyolódott Trumpon. Ebben a helyzetben Trump elnöknek cselekednie kellett, különben gyengének vagy ostobának tűnhetett volna – ezt a lehetőséget nem találta vonzónak. A katonai akció hihetetlenül sikeres volt, egyetlen amerikai sem vesztette életét [civil áldozatokat ugyanakkor ejtettek az akció során – a ford.]. Mindössze pár órát vett igénybe Madurót kézre keríteni, letartóztatni és New Yorkba szállítani. Trump szombat reggel, hajnali 4:23-kor Tweet-üzenetben tette közhírré a diadalt. Küldetés teljesítve.

Természetesen a történet bonyolultabb ennél. Az igazán nehéz része csak ezután következik. Maduro eltávolítása feltétlenül szükséges és teljes mértékben indokolt volt. Míg a világ nagy része évről évre Maduro lemondását követelte, Trump hatékonyan „lemondatta” őt. A Kongresszusban lévő demokraták és az ENSZ globalistái felháborodásuknak adnak most hangot – mindhiába. A Kongresszus cselekedhetett volna, de nem tette. Az alkotmány hatalmas felelősséget ruház az Egyesült Államok elnökére, és Trump elnök élt is ezzel a hatalommal. A veszélyes, szinte másodpercek alatt változó helyzetek és a végtelenített kongresszusi huzavonák világában olykor-olykor hasonlóan egyértelmű, gyors katonai beavatkozásra van szükség. Ezt persze mindig megkérdőjelezik – nyilvánvalóan joggal; a Kongresszus utoljára 1941-ben döntött hivatalosan hadüzenetről. Bizonyára nem ez volt az alapítóatyák szándéka, de nekik még nem volt tudomásuk ballisztikus rakétákról és egyéb fejleményekről.

Trump régóta elítéli az olyan intervencionistákat, amilyen a két Bush elnök is. Kijelentette, hogy nem fogja végtelen hosszúságú globális konfliktusokba sodorni Amerikát. Miután iráni, szíriai, iraki és újabban nigériai célpontokat is megtámadott, egyértelműnek tűnik, hogy bár el akarja kerülni a hosszú távú háborús konfliktusokat, nem habozik elrendelni stratégiai katonai csapásokat. A nagy kérdés az, hogy a kettő továbbra is elkülöníthető-e egymástól, és hogy ezek a csapásmérések elérik-e vajon a céljukat.

A nemzetközi színtéren most sokan – még azok is, akik egyébként örülnek Maduro távozásának – elítélik az Egyesült Államokat egyoldalú fellépéséért, egyesek a nemzetközi jogra hivatkozva. Az ENSZ tajtékzani fog, és riadót fúj majd, de ez lényegében semmire sem lesz hatással. Élő vita zajlik jelenleg is az úgynevezett „nemzetközi jogról” – annak létéről és tartalmáról –, de az Egyesült Államok sohasem fogja feláldozni a saját biztonságát az ENSZ Közgyűlése által megfogalmazott irányelvek oltárán. Ha az ENSZ hatékonyan működne, nem lett volna szükség az Egyesült Államok fellépésére. A világban nagy a zavar, és az ENSZ nem képes megbirkózni a kihívásokkal – ez pedig mindig is így lesz.

A realisták tisztában vannak vele, hogy az ilyen jellegű katonai csapásmérések és Maduro eltávolítása szükséges, de nem elégséges lépés. Az igazán lényeges dolgok ezután következnek. Én voltam az első azok közül az amerikai újságírók közül, akik 1990-ben Panamába érkeztek, miután az Egyesült Államok hasonló lépéseket foganatosított Panama „erős embere”, Manuel Noriega ellen, hogy eltávolítsa őt a hatalomból, és bíróság elé állítsa. Az elsők között készítettem interjút az új elnökkel, Guillermo Endarával. Tisztában vagyok a helyzettel. Egy újabb Chávez vagy Maduro érkezése semmit sem oldana meg Venezuelában. Ha más nem is, most a világ összes „Madurója” felteszi a kérdést: vajon ki lesz a következő?

Forrás: https://wng.org/opinions/the-parable-of-nicolas-maduro-1767601633
Szerző: Dr. Albert Mohler, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke
Fordította: M. T. A.