A legtragikusabb fordulat – Charlie Kirk emlékére
– A legtragikusabb fordulat –
Charlie Kirk meggyilkolása és egy nemzedékhez intézett felhívás
Minden generációnak megvannak a maga meghatározó pillanatai. Alig néhány nemzedék alatt végbement egy változás, melynek eredményeképp a legmeghatározóbb emlékképek már nem az „Emlékezz Alamóra!”, hanem az „Emlékezz Pearl Harborra!” felszólításhoz kötődtek.
Egy egész nemzedék számára az 1960-as években elkövetett gyilkosságok voltak azok a tapasztalatok, amelyek egy életre bevésődtek az emlékezetükbe: először John F. Kennedy elnök, majd Martin Luther King Jr., aztán hirtelen Robert F. Kennedy szenátor következett. A hatvanas évek végén még csak általános iskolás voltam, de már elég idős ahhoz, hogy elgondolkodjak: hát ilyenek vagyunk? Így nyerjük meg és veszítjük el a vitákat? Ez a normális Amerikában?
Ugyanez a generáció szembesült azzal, hogy zavargások törtek ki az amerikai városokban és az egyetemi campusokon, hogy aztán a Nemzeti Gárdát vessék be a rend helyreállítására a kialakult káoszban. Ezek az emlékek nagyon lassan halványulnak el, ha egyáltalán elhalványulnak.
Aztán jött 2001. szeptember 11. egészen pontosan huszonnégy évvel ezelőtt. Aki átélte azt a napot, az többé nem tudja elfelejteni. Beleégett a kollektív emlékezetünkbe. Tornyok dőltek le és holttestek zuhantak a mélybe, miután az eltérített repülőgépek becsapódtak a felhőkarcolókba és a Pentagon épületébe. Ki tudna erről megfeledkezni? Hogyan tudnák egyszerűen maguk mögött hagyni és csak úgy továbblépni azok, akik látták az erről készült felvételeket és képeket?
A tegnapi nap is egy ilyen a mai ifjak, fiatal felnőttek – különösen is a fiatal keresztyének – számára és még inkább a keresztyén és konzervatív fiatalok számára. Mindez végleg bevésődik egy egész generáció emlékezetébe. Charlie Kirk meggyilkolása egy nagy amerikai egyetem kellős közepén, miközben a „Prove Me Wrong” – „Bizonyítsd be, hogy tévedek!” feliratú transzparens alatt ül, egy egész generációt formáló eseménnyé válik.
Már látom, ahogy a liberálisok forgatják a szemüket. Annyi eszük még van – a többségüknek –, hogy ne mondják ki hangosan, amit néhány baloldali sietett kimondani. Az MSNBC kénytelen volt kiadni egy nyilatkozatot, amelyben bocsánatot kértek egyik munkatársuk, Matthew Dowd kijelentéséért, elismerve, hogy az általa mondottak „érzéketlenek és elfogadhatatlanok, nem helyénvalók”. A csatorna később bejelentette, hogy megválnak az illető munkatársuktól.
Charlie Kirk nem volt amerikai elnök, nem is indult a választásokon. Ehelyett egy figyelemre méltó fiatalember volt, aki elhatározta, hogy egy egész generációnyi amerikai fiatalt a konzervatív eszmék és közéleti-politikai célkitűzések mellé állít. Mindössze tizennyolc évesen társalapítója volt a Turning Point USA elnevezésű szervezetnek. Politikai szempontból kétségtelenül zseninek számított. Emellett egy született provokatőr és vérbeli debattőr is volt. Remek ügyvéd lehetett volna, de ő arra törekedett, hogy az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatásával történelmet írjon – ráadásul civilizációs szinten. Rendkívüli tehetséggel és látszólag kifogyhatatlan energiával rendelkezett.
Kirk és az általa alapított szervezet hatalmas elismerést érdemel azért, hogy olyan sok fiatal szívét és elméjét megnyerte a konzervatív eszmék és a konzervatív politika számára. Lenyűgözően sikeres volt abban, hogy elérje és lelkesítse a tizenéves fiúkat és a fiatal férfiakat, rávezetve őket arra, hogy a videójátékoknál jóval nagyobb jelentőségű dolgokkal foglalkozzanak. Úgy látta, veszélyben van a civilizáció, és örömmel lépett a cselekvés mezejére. Fiatalok tömegei követték őt, akiket érvei és példája cselekvésre ösztönzött.
Charlie Kirkkel először néhány évvel ezelőtt találkoztam, amikor mindketten egy nagy konzervatív konferencián adtunk elő. A színfalak mögött állva lenyűgözött a tehetsége, a viselkedése azonban riasztó volt számomra. Ez még Charlie nyers libertarianizmusának és személyes önérvényesítésének éveiben volt. Akkoriban még úgy vélte, hogy a keresztyénség az egyik legnagyobb gátja a konzervatív eszmék térnyerésének. Határozott fellépésével új, fiatalos konzervativizmust szorgalmazott, amely a szabadságra és az ellenállásra épül. Akkor még nem tartotta sokra a konzervatív keresztyéneket, nem is finomkodott velük.
Nem sokkal később Charlie két dolgot is magáévá tett, amely korábban hiányzott a megközelítéséből. Nyíltan és bátran hirdette Krisztus evangéliumát, és bátran felvállalta saját keresztyén, hívő meggyőződését. Emellett következetesen képviselte, hogy a keresztyén igazságok újrafelfedezése elengedhetetlen a hiteles és megalapozott konzervativizmushoz. Igaza volt.
Ezenkívül a nyilvános térben való érvrendszerét követve a magánélete is megváltozott. Feleségül vette Erikát. Isten két gyermekkel áldotta meg őket, akik még nagyon kicsik. Ez – ahogy lenni szokott, Isten szándéka szerint – mélyebb értelmet ad egy férfi életének, felelősségteljesebbé, érettebbé teszi, ami Charlie életében is látható volt.
Ennek az egésznek a Utah Valley Egyetem campusán történt szörnyű erőszak vetett véget. Az erőszak az egész nemzetet megrázta. Ahogy Kain megölte Ábelt, Charlie Kirk kiontott vére is az égbe kiált.
Olyan ember volt, aki tisztában volt azzal, hogy vannak ellenségei, és szerette is a konfrontációt, de őt az eszmék lelkesítették és a szenvedély hajtotta. Azt csinálta, amihez annyira értett. Épp a meggyőződései mellett állt ki akkor is, amikor a merénylő fegyvert fogott rá. Annyira fiatal volt…! Senki sem tudja, mi mindent tett volna az elkövetkező évtizedekben. De a „politikai veszteség” csak tűnő árny a kimondhatatlan fájdalomhoz képest, amelyet most özvegye és apa nélkül maradt kisgyermekei élnek át.
Most az a feladatunk, hogy imádkozzunk Erika Kirkért és drága gyermekeikért. Ez az elsődleges. Ez azonban most az igazság órája is – hogy megújuljunk elszántságunkban, hogy kitartsunk tiszteletre méltó meggyőződéseink mellett a kimondhatatlan erőszak ellenére is. A keresztyén fiatal felnőttek – különösen is a fiatal férfiak – generációja hamarabb fog felnőni, mint gondoltuk. Charlie Kirk meggyilkolását nem fogják elfelejteni. Az igazságért való kiáltás igaz és helyénvaló.
- Szerző: Albert Molher, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium rektora
- Forrás: A most tragic turning point
Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
