A protestáns hitélet sarokpontjai a rohanó világban

A következőkben a protestáns hitéletnek azt a négy sarokpontját mutatjuk be, amely még a mai, rohanó világban szocializálódott hétköznapi, dolgozó, családos ember számára sem teljesíthetetlen, és a megfelelő keretet nyújtja ahhoz, hogy az istenkapcsolata elmélyülhessen: az Úr napi – vasárnapi (vagy a hét egy másik, a közösségi istentiszteletre elkülönített napján tartott) – istentisztelet látogatása, az azon való részvétel; az úrvacsorával való rendszeres élés a gyülekezet közösségében; az Isten írott igéjén való egyéni elmélkedés (csendesség); valamint az egyéni imádság (annak különféle formái). Ez a négy pont biztosíthatja a keresztyén átlagember hitben való fejlődését és a megszentelődésben való előrehaladását.

E pontok meghatározása során érdemes kerülni a végleteket: mind a túlontúl magas követelményeket, amelyek teljesíthetetlenek, mind a túlontúl alacsony elvárásokat, amelyek nem képesek biztosítani a keresztyén élet alapvető, minimális kereteit sem. Ezért fogalmazzuk meg azokat a sarokpontokat, amelyeket nem szabad elhagyni, és amelyek esetében szigorú következetességre van szükség, hiszen ezek nélkül a szó szűkebb értelmében nem is beszélhetünk keresztyén hitéletről.

Vegyük figyelembe, hogy e felsorolással valóban csak a minimumra szorítkozunk, egy „átlagos”, napi nyolc órában világi állásban dolgozó, kiterjedt családi és baráti körrel rendelkező, szórakozási lehetőségekkel is aktívan élő keresztyén személyt véve alapul. Emiatt most nem is említjük az egyébként lényeges hétközi alkalmakat (pl. bibliaóra, házi csoport), a gyülekezeti szolgálatokat vagy egyéb gyülekezeti programokat, ahogy a mindennapi hitélet egyéb elemeit sem, például ilyen-olyan igei vezérfonalak, áhítatoskönyvek napi olvasását. E felsorolás tehát nem akarja azt a benyomást kelteni, hogy „ennyi elég”; pusztán arról van szó, hogy (protestáns) keresztyénként ennyi mindenképp szükséges.

Amit e pontok összességében hangsúlyozni próbálnak, az az, hogy a protestáns kegyesség lényegéből fakadóan nem választja le az istenkapcsolatot, a hitéletet, a kegyességet a hétköznapokról és a munkahetekről, hanem „belemasszírozza” azokba, vagy mondjuk úgy: egymásra tolja, vagy egymásba olvasztja a kettőt. A protestáns hitélet nem abban áll, hogy elkülönít „szent” vagy „kultikus” időszakokat és helyeket a profán, szentséget nélkülöző napoktól és helyektől, hanem Istennek „szenteli” – a kegyesség hatókörébe vonja – a leghétköznapibb elfoglaltságokat és életeseményeket is. Ez nem azt jelenti, hogy egy protestáns keresztyén számára ne volnának különleges időszakok, ünnepnapok, illetve közösségi istentiszteletre, egyéni imádságra és elmélkedésre szánt tér és idő, hanem csak azt, hogy a protestáns vallásgyakorlat magában foglalja mind a munkahetet, mind a hétvégét, és – mivel van egy állandó ritmusa és jó értelemben vett állandósága – semmiképpen sem kampányszerű: nem nekibuzdulások és lelohadások kiegyenlítetlen, hektikus váltakozása.

Ezt hangsúlyozni szükséges, mert sajnálatos módon az utóbbi években, évtizedekben az a felfogás lett szinte egyeduralkodó protestáns közösségekben is, hogy a hitben való növekedéshez, az istenkapcsolat elmélyüléséhez muszáj „kiszakadni” a hétköznapokból. Ez – amellett, hogy a való élet sem igazolja vissza – teljesen szembemegy a protestáns ethosszal. A valóságtól, a hétköznapoktól, az elvégzendő feladatainktól, a munkahelyi és családi kötelezettségeinktől való menekülés – és e menekülés spirituális szósszal való nyakon öntése, azaz a megideologizált valóságtagadás – teljességgel idegen a protestáns hitélettől, amely épp a hétköznapokban – a munkában, a családban – való helytállást hangsúlyozza, éspedig azáltal, hogy a hétközi elfoglaltságainkat is az Istennek az ő szabadításáért hálából odaszentelt élet hatókörébe vonja.

Ilyen értelemben a protestáns hitélet nem „elvonulás-központú” (bár tény és való, néha arra is szükség van, és építő lehet bizonyos élethelyzetekben); nem a gyakori többnapos, a teret és időt illetően a hétköznapokból kiszakadó lelkigyakorlatok és csendeshetek alkotják a gerincét – egy főállásban dolgozó családos ember nem is tud az ilyen jellegű lelki-spirituális „kiszakadásra” ennyi időt szánni –, hanem a normál hetek, azaz a hétköznapok és a szokványos hétvégék hitélete.

I. Az első sarokpont: próbáljuk úgy tervezni a heti időbeosztásunkat, hogy semmilyen elfoglaltság, párhuzamos időtöltési-szórakozási lehetőség, családi program ürügyén ne mellőzzük a gyülekezetünk (vasárnapi) közösségi istentiszteletén való részvételt. Ez tudatosságot és erőfeszítést igényel részünkről. Itt tekintetbe kell vennünk, hogy az Úr parancsával ellentétes távol maradni a gyülekezeti közösségünk nyilvános istentiszteleti alkalmaitól. Ez egyrészt szembemegy a heti egy elkülönített nap megszentelésére (az Úristen részére való elkülönítésére) vonatkozó isteni paranccsal (IV. parancsolat), másrészt számunkra és bizonyos értelemben a környezetünk számára sem kifizetődő távol maradni: az istentiszteleten való részvétel megállást igényel, a mindennapos teendők elengedését, és bár fizikai értelemben az istentiszteletre el kell menni, és onnan vissza kell jönni – helyváltoztatást igényel –, ez a típusú elfoglaltság mégis gátolja az intenzívebb igénybevételt: azt, hogy az elkülönített napot telepakoljuk egyéb programokkal, vagy aznap hosszabb, kimerítő utazást tegyünk, stb. Így jellegénél fogva is biztosítja a viszonylag nyugalmas és fizikai értelemben kevésbé fárasztó időtöltést, a szellemi-fizikai felfrissülést, azaz a „pihenést” az egész napot illetően.

Különösen a messzebb élő családtagok miatt nehéz ilyen szigorúan óvni a vasárnapot, ugyanakkor épp a családtagok irányában szükséges sokszor deklarálni – és ez egyben tanúságtétel a környezetünk irányában is –, hogy a vasárnap „érinthetetlen”, az Úr számára van fenntartva, elkülönítve: ilyenkor ne számoljanak velünk, ne invitáljanak olyan jellegű utakra vagy eseményekre, amelyek miatt mellőznünk kellene a vasárnapi istentiszteleti alkalmat. Szembesülniük kell azzal e téren is, hogy – még ha ez a mai fül számára kissé demagógnak is tűnik – számunkra az Úr Jézus imádata, igéjének hallgatása az első, hiszen ő szeret és ismer minket a legjobban, ő (és nem a szeretteink, családunk, rokonaink vagy barátaink) szenvedett és halt meg helyettünk, hogy bűnbocsánatot kapjunk, igazzá és szentté nyilváníttassunk, és örök életünk legyen, ezért magától értetődő módon a neki szentelt időt számunkra senki és semmi sem veszélyeztetheti.

Az utazásainkat is úgy érdemes tervezni és szervezni, hogy azok ne érintsék a gyülekezetünk közösségi istentiszteletre kijelölt idejét. Ez a legtöbb keresztyén közösségben a vasárnap délelőtt (valahol szombat délután), tehát próbáljuk a többnapos nyaralásokat is – ha lehet – a hétfőtől péntekig/szombatig tartó időintervallumra ütemezni. Ha mindenképpen vasárnap szeretnénk utazni, úgy azt az istentiszteletet követően tegyük, vasárnap délután vagy este. Ha és amennyiben a helyi gyülekezetünk istentiszteletén nem tudunk részt venni (többhetes vidéki-külföldi utazás alkalmával), úgy a tágabb egyházi közösségünk, felekezetünk hozzánk legközelebb eső közösségének istentiszteletén vegyünk részt vasárnap. Ha nem találunk ilyen helyet, úgy lehetőség szerint egy protestáns közösség istentiszteleti alkalmát látogassuk meg.

Ezenkívül próbáljuk eleve mellőzni a heti egy elkülönített nap során – még úgy is, hogy részt vettünk a gyülekezetünk istentiszteleti alkalmán – a hosszabb és megterhelő utazásokat és szociális jellegű programokat, találkozásokat (a gyülekezeti tagokkal való interakción túl). Sokszor azt hisszük, hogy az „aktív pihenés” is pihenés, emiatt az Isten számára, pihenésre elkülönített napra fenntartott szabadidőnket is fizikai megterhelést, koncentrációt stb. igénylő, fárasztó szabadidős programokkal és hosszabb utazásokkal tűzdeljük tele (több száz kilométeres út megtétele, vezetés stb.). Ne tegyük! Ne változtassuk a pihenésre szánt időt „rekreációs taposómalommá”. Ne csak szellemileg-lelkileg, hanem fizikailag is lassuljunk le, sőt álljunk meg.

Ez a lelassulás, illetve megállás – lelki és fizikai értelemben is – elengedhetetlen ahhoz, hogy a közösségi istentiszteleten kapott szellemi táplálékon „kérőddzünk” a nap hátralévő részében egyedül vagy családi környezetben: hogy elolvassuk magunk is a prédikáció lekcióját-textusát, átgondoljuk az igehirdetésben elhangzottakat, beszélgessünk, eszmét cseréljünk róla, és egyáltalán, hogy nyugodt környezetben tudjunk elmélkedni Isten igéjén. Ezt megakadályozzák, legalábbis jelentősen gátolják az élménydús szórakozási lehetőségek, így ezeket – ha van rá mód – más napra tartogassuk.

Ezek mellőzésén túl kerüljük a fizikai megterhelést igénylő elfoglaltságokat: ne mondjuk, hogy minket a favágás, a teljesítménytúra, a pakolászás, a cementes zsákok hurcibálása, a költözködés, a bútortologatás, a festés, a takarítás, a mosás, a fűnyírás, a gyerek sportversenye stb. „kapcsol ki” (még a főzést is jobb szombatra ütemezni). Vegyük tudomásul, hogy az Úr a mi érdekünkben rendelte ezt a napot, éspedig pihenés céljából. Őrlángra kell tekerni ezen a napon a fizikai igénybevételt, hogy testi értelemben is legyen lehetőségünk pihenni, és igen, ez nyugodt, munkálkodástól és hangoskodástól radikálisan mentes környezetet igényel.

Ha az Úrnak szentelt napnak az ilyen jellegű, a hétköznapi elfoglaltságtól való radikális elkülönítését elmulasztjuk, akkor akár rövid távú pszichés (kimerültség, kiégés, szorongás, stressz, feszültség, kapcsolati problémák) és hosszabb távú egészségkárosodással (magas vérnyomás, szív- és érrendszeri problémák stb.) is számolhatunk. Ha viszont szigorúan megtartjuk, a pozitív pszichés és élettani hatások szinte azonnal jelentkeznek (mentális frissesség, pszichés regeneráció, kevesebb stressz, erősebb immunrendszer stb.), amelyek kihatnak a kapcsolatainkra és a családi életünkre is (elősegítik a családi, közösségi kapcsolatok elmélyülését).

Itt felvethetné valaki, hogy keresztyénként – lévén, nem ortodox zsidók vagyunk – ne konkretizáljuk az Istennek szentelt napon kerülendő fizikai tevékenységeket, hiszen így törvénykezésbe csapunk át a lelki tartalom kárára. De nem erről van szó, mert ezek egyrészt nem „tiltások”, hanem ajánlások, másrészt létezik ellentétes irányú tendencia is, amely nem kevésbé veszélyes. Amikor ugyanis nem hangsúlyozzuk eléggé a lelki parancsok vagy törekvések szükségszerű gyakorlati implikációit – nem adunk a lelki tartalommal korreláló útmutatásokat –, előfordulhat, hogy e parancsok „meg nem élése” negatívan hat vissza magára a lelki-spirituális tartalomra, azaz a valódi, fizikai pihenés elmulasztása kiüresíti a pihenés spirituális értelmét. Ugyanezt látjuk sokszor a böjt esetében is, mikor is úgy kezdünk mondatokat, hogy „nem az az igazi böjt, hogy…” – utalva arra, hogy az ételről való lemondás önmagában még nem böjt –, mígnem szó szerinti értelemben már nem is böjtölünk és végül már a böjti lelkiséget sem tartjuk fontosnak.

Ez rendkívül lényeges, mert ha (az Úristen határozott parancsával szemben) kiesik, illetve partvonalra szorul ez a típusú lelki-spirituális és fizikai megállás/pihenés az istentiszteletre elkülönített nap esetében, akkor az – töltekezés, erőgyűjtés híján – az egész hetünkre kihat. Ahogy korábban említettük, folyamatosan fáradtnak és elcsigázottnak fogjuk magunkat érezni, és olyan, hosszabb elvonulásokra vágyunk majd, ahol a kiesett pihenést pótólhatjuk, mondván, egyedül ott tudunk igazán megállni és töltekezni. Így lesz a kegyességünk fokozatosan elvonulás-/csendeshét-/lelkigyakorlat-súlypontú (ezek a programok egyébként a túlzsúfolt ütemterv miatt olykor még megterhelőbbek, mint egy negyvenórás munkahét), ahelyett, hogy a heti egy elkülönített napon szigorúbban vennénk a pihenésre való felszólítást. Emiatt próbáljuk tehát a „hétvégi” utazásokat, kiruccanásokat, kirándulásokat szombatra (vagy egy másik választott napra) csoportosítani, hogy vasárnap valóban Isten igéjének „erőterében” tudjunk mind szellemi, mind testi értelemben pihenni és töltekezni.

Továbbá keressünk eleve olyan lelki-spirituális vagy testi rekreációs elvonulásokat, csendesheteket, amelyek nem foglalják magukban a vasárnapokat. Vagy – ha van ilyen lehetőség – a gyülekezetünk elvonulásait részesítsük előnyben, így ha az magában is foglalja a vasárnapot, gyülekezetünk körében, a gyülekezeti tagok testvéri közösségében tudjuk az Úr napját ünnepelni.

II. Az eddigiek fokozottan igazak a gyülekezetünk úrvacsorás istentiszteleti alkalmaira. Felekezetenként és gyülekezetenként eltérő lehet, hogy egy évben hány úrvacsorás istentiszteletet tartanak – ma már általánosnak tekinthető a havi egy. Vitán felül kell állnia annak, hogy protestáns keresztyénként – kivéve, ha erre ragályos betegségből vagy valamilyen fizikai akadályoztatásból kifolyólag nincs lehetőség – minden körülmények között részt veszünk a communióban, nem „hagyjuk ki”, nem hiányzunk. Ez ugyancsak tudatosságot követel részünkről a havi és éves időrendünk előre tervezésében. Előre számoljunk az úrvacsorás istentiszteletek fix időpontjával, és minden elfoglaltságot, nyaralást, hobbit, családi rendezvényt a lehető legszigorúbban ehhez igazítsunk.

Az úrvacsorában – amely mint újszövetségi sákramentum Krisztus rendelése – a kenyér és a bor kiszolgáltatása és vétele révén Krisztus helyettesítő-engesztelő halála van bemutatva. Az úrvacsora mivel nemcsak emlékezés, hanem lelki táplálék is, értelemszerűen azokat táplálja, akik élnek vele – sőt rendszeresen élnek vele –, nekik szolgálja a kegyelemben való növekedést. Az úrvacsorában való részvétel révén nyer igazolást továbbá a hívőként Krisztussal való egységünk, ezáltal fejezzük ki újra és újra hálánkat és odaszánásunkat Isten iránt, valamint ezáltal jut kifejezésre a gyülekezet tagjaival való közösségünk és az egymás iránti szeretetünk, ilyen módon pedig az, hogy mindannyian Krisztus titokzatos testének tagjai vagyunk. Az úrvacsorának ez a közösségi szinten megnyilvánuló „intimitása” megköveteli, hogy lehetőleg a saját gyülekezetünk közösségében vegyük a sákramentumot, és ne keresztyén fesztiválokon, tömegrendezvényeken és kirándulásokon.

Látva az úrvacsora értelmét, nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét, és érthetővé válik számunkra, hogy a tudatos távolmaradás (kivétel természetesen a fizikai akadályoztatás, betegség stb., erre az esetre van az úgynevezett „házi úrvacsora”), a „csak azért, mert egy kimaradt, még nem dől össze a világ” mentalitás a keresztyén hitélettel szemben elkövetett merénylet.

III. A protestáns hitélet következő elmaradhatatlan eleme az egyéni elmélkedés. Próbáljuk úgy megtervezni a heti időbeosztásunkat, hogy valamelyik hétköznap (ajánlatos a hét közepén) sor kerüljön egy, az igén való minimum egy-, másfél órás időtartalmú (de lehet hosszabb is) elmélkedésre. Technikailag ez nem igényel különösebb rákészülést: nincs másra szükség, csak a Szentírásra – jobb, ha könyvformátumú, nyomtatott Biblia van a kezünk ügyében, amelyet állandó Bibliaként forgatunk, alá is húzhatunk benne –, egy helyiségre, ahová zavartalan körülmények között és időre (amint mondtuk, egy-két órára) elvonulhatunk. Az írott igén való elmélkedés technikai és tartalmi részleteiről most nem írunk – máshol ezt már megtettük –, de a kivitelezésében tulajdonképpen teljes szabadságot élvezünk: elmélkedhetünk egy rövidebb vagy hosszabb igeszakaszon, perikópán, teljes szentírási fejezeten vagy fontos bibliai témán – doktrínán –, amelyhez tematikusan gyűjtünk igéket.

Ha az ember egyedülálló, özvegy, mindez nyilvánvalóan könnyebben kivitelezhető, de a házasok vagy akár többgyermekes családok számára is megvalósítható: a keresztyén házaspároknak biztosítaniuk kell egymás számára az elkülönített időt úgy, hogy a másik teljes elszigeteltségben, a zavaró körülmények kiiktatásával tudjon Bibliát olvasni, elmélkedni az olvasottakon, jegyzetelni, imádkozni. Fontos, hogy ezt az egy-két órát nem szabad rövid elfoglaltságokkal sem megszakítani (sms-ezgetéssel, telefonálással, internetezéssel). Ez az idő legyen „szent”, az Isten számára szigorúan elkülönített. Amennyiben megoldható, a házaspárok közösen is elmélkedhetnek az igén, de ha a kisgyermekek miatt ez nem kivitelezhető, akkor támogatniuk kell egymást abban, hogy az elmélkedés idejére a gyermekek tekintetében tehermentesítsék párjukat. Mindezeken túl üdvös, ha az elmélkedés a hét egy előre meghatározott időpontjában – és lehetőség szerint mindig ugyanabban az időpontban – történik, hogy a különféle elvégzendő dolgokat, életeseményeket eleve ehhez tudjuk igazítani. Nincs szabály az elmélkedés időpontjára, de a túlzottan kései órákat ajánlatos elkerülni, ilyenkor a fáradtság miatt képtelenek vagyunk megfelelően koncentrálni. Ezt az elmélkedésre félretett időt kezeljük úgy, mint amely kőbe van vésve, csak a legvégsőbb esetben hagyjuk ki, ha pedig elmarad, mindenképpen pótoljuk még az adott héten.

A személyes elmélkedés jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni a gyülekezeti élet szempontjából. Ez elsőre talán paradoxonnak tűnik, hiszen a gyülekezeti alkalmaktól térben és időben elkülönülő – nem közösségi, hanem kifejezetten egyéni – csendesség hitéleti autonómiát feltételez. Csakhogy épp a fordítottja igaz. Az igén való egyéni, privát elmélkedés biztosítja a hívő hitbéli nagykorúságát, amely a gyülekezetet érintően segít számára felszámolni a tisztán fogyasztói mentalitást és kifejleszteni egy, a közösség érdekeit szem előtt tartó, áldozatkész hozzáállást. Másképp fogalmazva: a rendszeres egyéni „töltekezés” (igeolvasás, az olvasottakon való elmélkedés és az annak folyományaképp megfogalmazott imádság) olyan erőforrásokat szabadít fel, amelyek a gyülekezetünk közössége irányában megnyilvánuló proaktív hozzáállást eredményeznek. Ennek hiányában hitéleti szempontból ingatagok leszünk, hitéletünket teljes mértékben kiszolgáltatjuk a választott tekintélyszemélyeknek, és a gyülekezeti közösségünktől fogjuk elvárni mindenféle igényünk maximális kielégítését (amelyeket nekünk magunknak kellene betöltenünk), és ez előbb-utóbb konfliktusokhoz fog vezetni. Ezek hiányában pedig – ha nem kapjuk meg azt, amire az adott pillanatban és mennyiségben vágyunk; ha a tekintélyszemély nem az általunk elvárt módon reagál; ha a gyülekezet programkínálata nem felel meg az elvárásainknak – sértődötten gyülekezetet váltunk. Meg kell tehát tanulnunk hitéletileg a saját lábunkon is megállni, hogy a gyülekezetünkből ne csak „kivegyünk” – ne csak passzív nézői legyünk az igényeink szerinti vallási műsorszolgáltatásnak –, hanem „bele” is tudjunk „tenni”, azaz mi magunk is proaktív módon, hittestvéreink javát keresve, tevőlegesen építsük Krisztus testét.

IV. Végül – de nem utolsósorban – a protestáns keresztyén kegyesség negyedik sarokpontja az imádság. Anélkül, hogy az imádság tartalmi aspektusait részleteiben kifejtenénk, annyit érdemes megjegyezni, hogy az imádság a keresztyén hívő számára az elérhető legközvetlenebb kommunikáció – „szívbéli, bensőséges, bizalmas beszélgetés” a Szentháromság Istennel (H. Bullinger). Az imádságban Krisztus nevében, a Szentlélek segítségét kérve Isten elé tárjuk kéréseinket, őszintén megvalljuk bűneinket, és hálát adunk jótéteményeiért.

Kétféle imádság van: a személyes imádság, amikor a „templomon”, gyülekezeten kívül imádkozunk, és a közös imádság, amelyet az egész gyülekezettel együtt imádkozunk. Most az előbbiről beszélünk részletesebben.

Imádkozni szinte bármikor és bárhol lehet. A mai, rohanó világ emberének is van lehetősége imádkozni, hiszen az nem igényel minden esetben elvonulást, különleges testtartást vagy hangos beszédet: imádkozni lehet magunkban is a volán mögött, vezetés közben; tömegközlekedési eszközön utazva vagy egyik pontból a másikba sétálva a mindennapos teendők elvégzése vagy ügyintézés közben; az orvosnál, a váróban üldögélve; műtéti beavatkozáskor, a kórházi lábadozás során. Az ilyen imádságok tartalmazhatnak rövid, spontán hálaadást, dicséretet, bűnvallást vagy közbenjárást azon személyekért, akik eszünkbe jutnak, akikre ráterelődik a figyelmünk, akikkel személyesen találkozunk, stb. Mivel ez spontán imádság, nem kell szabályozni – sem az időtartama, sem a struktúrája tekintetében.

A szabályozottabb formájú imádságokat illetően (általában otthoni környezetben, zárt térben, esetenként a természetben) említsük meg a felkelés utáni reggeli, illetve a lefekvés előtti esti imádságot, amelynek megint csak nem kell hosszúnak lennie, és nem igényel különösebb rákészülést sem. A tematika tekintetében a reggeli imádság – logikus módon – a hálaadás és dicséret mellett (elsősorban azért, mert új napra ébredhettünk, és élünk) tartalmazza az Isten gondviselésére és segítségére vonatkozó kérést, hogy épségben, neki tetsző módon, az ő dicsőségére tudjuk teljesíteni a napot; az esti imádság pedig – amelyben Isten előtt végiggondoljuk az aznapi eseményeket, a velünk történteket, a különböző szituációkban való megnyilvánulásainkat, reakcióinkat, szavainkat, a bennünk kavargó érzéseket stb. – tartalmazzon rövid számvetést azzal kapcsolatosan, hogy teljesítettük-e a reggeli vállalásunkat, hogy az ő dicsőségére élünk, önvizsgálatot és bűnvallást, valamint hálaadást az eltelt napért és arra vonatkozó kérést, hogy Isten őrizze álmunkat. A lefekvés előtti imádság elmaradhatatlan eleme a feszültséget okozó napi történések, konfliktusok miatti kellemetlen érzések, a személyes interakciókból fakadó harag és neheztelés Isten elé tárása, az ezekkel kapcsolatos felelősségünk felvállalása és – hogy el tudjuk őket engedni – ezeknek az Úr elé helyezése, az ő bölcsességére való rábízása. Ez különösen fontos a lelki egészségünk megőrzése érdekében, hogy a stressztől – amennyire csak lehet – megszabaduljunk, azt ne hordozzuk magunkban. Továbbmenve, mind a reggeli, mind az esti imádság alapvető eleme az Úr Jézus áldozatáért és mindazért való hálaadás, amit áldozatával szerzett meg számunkra, beleértve a jövőnket illető reménységünket.

Meg kell említenünk még az étkezés előtti és utáni imádságot is, amelyet a ma sürgő-forgó, rohanó embere is tud gyakorolni. Ezek az imák – a napkezdeti és napot lezáró, illetve az étkezések előtti és utáni imák – liturgikus formát adnak a hétköznapoknak is, és a protestáns hagyományban mély teológiai és közösségi jelentőséggel bírnak: az étkezés előtt áldáskérő imádság, utána pedig hálaadó imádság hangozzon el, elismerve ezzel Istennek – mint aki az étel, az ital ajándékának forrása – a gondviselő szeretetét. Ezt idegen társaságban nem muszáj hangos szóval elrebegni, csendben, magunkban is elmondhatjuk. Ez elsőre gépiesnek és szenvtelennek tűnhet, de nem az: anélkül, hogy részleteiben tárgyalnánk, érdemes tudni, hogy a reformáció idején Luther Márton és más protestáns szerzők különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy a mindennapi életben, így az étkezések alkalmával is kifejezésre jusson a hálaadás, az Istenre utaltság és az étel megszentelése. Ez nemcsak „nagy” étkezések során elvárt, hanem napközben egy pohár víz, üdítő vagy kávé elfogyasztása előtt és után is, tudatosítva magunkban, hogy nem magától értetődő, hogy élünk, nem magától értetődő, hogy van mit ennünk és innunk, és nem magától értetődő a bűnnel szennyezett világban az sem, hogy az élet apró örömeit ilyen formában – ízletes falatok és jóleső, hűsítő vagy melegítő italok formájában – is élvezhetjük.

A felkeléshez, a lefekvéshez, illetve az étkezésekhez kapcsolódóan nyugodtan használhatunk segítségként kötött imádságokat is, ahogy más, az élet legkülönfélébb helyzeteire is rendelkezésre állnak előre megírt, strukturált, teológiailag mély „sablonimádságok”. Ezeket nem muszáj szolgai módon követni, mindig betű szerint felolvasni, egy idő után a mintájukra szabadabban, egyéni szavakkal is imádkozhatunk, de mindenképpen hasznos vezérfonalként szolgálnak. Ilyen rövidebb, kötött imádságot kínál Luther Márton a Kis kátéjában (lásd reggeli/esti, valamint asztali áldás/hálaadás). Kiváló segédanyag – a magyar nyelven elérhetők közül talán mindmáig a legjobb – az egykori református lelkipásztor, Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok című könyvecskéje, mely számtalan – mind teológiai mélységét, mind megfogalmazást illetően – kifogástalan reggeli és esti imádságot tartalmaz a szinte minden élethelyzetre, életkorra és hivatásra megírt imádságokon túl. Itt mindenképp meg kell említenünk a nemrégiben a Kálvin Kiadó gondozásában megjelent Négy imádság című kis füzetet, amely Kálvin János imádságai közül tartalmaz négy – egy reggeli, egy esti, egy étkezés előtti és egy étkezés utáni – fohászt. Szabatosan megfogalmazott napszaki és ünnepi imádságok találhatók a református és evangélikus énekeskönyvekben is (természetesen több, haszonnal forgatható kortárs művet is lehetne még említeni).

Végül ne feledkezzünk meg az elmélkedés keretében elmondott, strukturáltabb imádságról sem. Itt az igeolvasás, az ige vizsgálata, az azon való elmélkedés és az elmélkedés során nyert felismerések és impulzusok jelölik ki az imádság irányát, így ez teológiai tekintetben koncentráltabb imádság.

Az előbb felsorolt négy pont gyakorlása során meg kell küzdenünk hátráltató tényezőkkel: mind a természetünkből fakadó ellenállással, mind a körülmények, napi teendők, előre nem tervezett események összjátékával. Ezért – ahogy korábban is mondtuk – nagy fokú tudatosságot és akaraterőt kíván részünkről a hetünk tervezése, a megszokott sémák lebontása és új sémák felállítása, valamint begyakorlása. Lényeges az is, hogy ne engedjük, hogy a kivitelezésükben a hangulatunk domináljon – akár van hozzá kedvünk, akár nincs (lehetséges, hogy az elején inkább nincs); ha elterveztük, csináljuk (és mindenképpen csináljuk végig). Akkor is vegyünk részt az istentiszteleten, akkor is vegyük a sákramentumot, akkor is kezdjünk el imádkozni, akkor is álljunk neki az elmélkedésnek, ha nincs hozzá kedvünk, vagy ha úgy véljük, lenne „jobb” dolgunk is. Rövid időn belül rájövünk, hogy mindezeknél nem lehet jobb dolgunk. És ezt őszintén megoszthatjuk istennel, és imádságban kérhetjük is, hogy segítsen kitartani benne.