Az úgynevezett „lelkigondozói szempont”

A „lelkigondozói szempont” kitétel olyan attitűdöt jelöl a keresztyén egyházi szakzsargonban, amely a teológiai iránymutatás során tekintetbe veszi az adott személy egyéni élethelyzetét, körülményeit, lelki-spirituális állapotát, kérdéseit, kétségeit, problémáit. Azaz olyan megközelítésmódra utalnak ezzel a szókapcsolattal, amely a Krisztushoz való elvezetést, az Istenhez való kapcsolódást, a személyes hit elmélyítését, a közösségi életbe való belépést, az egyéni kihívásokkal való megküzdést elfogadó, beleérző hozzáállással próbálja elősegíteni.

Mindez érthető, sőt keresztyén emberek – különösen keresztyén szolgálók, lelkipásztorok, keresztyén mentálhigiénés szakemberek – részéről magától értetődő és elvárt hozzáállásnak tűnik a személyes beszélgetésekben realizálódó lelkigondozói segítségnyújtás során. Egyszerűbben fogalmazva, arról az intelligens „jelenlétről” beszélünk, mikor is figyelünk a másikra, rezonálunk rá – a saját, egyéni helyzetére, élettörténetére, személyiségére –, és a Szentírás üzenetét, a teológiai igazságokat, illetve magát az evangéliumot ezen tényezők figyelembevételével alkalmazzuk az adott személyre.

Mindez nem implikálja azt – és félreértjük, ha így értelmezzük –, hogy a másikat „hájjal kell kenegetni”, neki tetsző dolgokat kell mondani, dicséretekkel kell elhalmozni, meg kell erősíteni az általunk bűnösnek vélt mintázataiban, mellőzve mindenféle korrekciót vagy szembesítést. Nem, az előbbi meghatározás fényében a lelkigondozói szempont jelenthet adott esetben – épp a másik múltjának, élettörténetének és helyzetének, személyiségének pontos ismeretéből kifolyólag – határozott konfrontálódást, nyílt szembenállást és egyértelmű intést is. A lelkigondozói szempont ilyen esetben úgy érvényesül, hogy a korrekció nem torkollik moralizáló ködszurkálásba, hanem valóban célt ér.

Csakhogy a fogalom időközben a teológiai igazságok, doktrínák obligát „hangtompítójává” változott. Tulajdonképpen az a funkciója, hogy a keresztyénség egyik doktrínája – hitigazsága – vagy etikai igazsága se legyen többé radikális, húsbavágó, felrázó, döntésre és önvizsgálatra, életrendezésre és elköteleződésre ösztönző valóság. Szinte szabályszerű mintázatot mutat, hogy – kimondva, hangsúlyozva egy, a korábbi századokban a keresztyének körében magától értetődő doktrinális vagy etikai igazságot, amelyet elvileg mindmáig vallanak a keresztyének, hiszen azokat a normatív hitvallásaik és etikai nyilatkozataik mindmáig tartalmazzák – megjelenik valaki, és a szájához emelt mutatóujjal csöndre int, csak a „pszt!” helyett azt mondja: „lelkigondozói szempont”.

„Aki nem hisz Krisztusban mint Üdvözítőjében és Urában, menthetetlenül elkárhozik!” – „Nono, lelkigondozói szempont!” „A látható módon visszatérő Krisztus meg fogja ítélni a világot és benne minket is, a gondolatainkat, a szavainkat és a cselekedeteinket.” – „Álljunk meg egy pillanatra, ne feledkezzünk meg a lelkigondozói szempontról!” „Az egy férfi és egy nő kölcsönös, élethosszig tartó testi és érzelmi elköteleződésére épülő házassági szövetségen kívüli nemi aktus a Szentírás tanítása szerint bűn.” – „Ezt így ne jelentsük ki, vegyük figyelembe a lelkigondozói szempontot!” „Protestáns keresztyénként nem részesülhetünk a szentáldozásban, mert a protestáns hitvallások szerint a miseáldozat illegitim és Írás-ellenes!” – „Ezt így egyszerűen kijelenteni óvatlanság és szeretetlenség. Ez nem ilyen egyszerű, jóval komplexebb kérdés, figyelembe kell venni a lelkigondozói szempontot is!” „Aki a Szentháromságról szóló keresztyén tanítást tagadja, nem nevezhető a szó bibliai és történelmi értelmében keresztyénnek.” – „Ez így van, de vigyázzunk, mikor és hol hangoztatjuk, figyelembe véve a lelkigondozói szempontot!”

Nem pusztán a valóságra kísértetiesen hasonlító fiktív idézeteket olvashattunk az előzőekben, vannak köztük konkrétan így, ebben a formában elhangzott vagy írásban megjelent kijelentések is. Ezt csak azért érdemes megemlíteni, hogy az olvasó ne gondolja, hogy a jelen cikk írója csak elképzelt szélsőségeket vonultat fel ironizálva, hogy aztán önmagát igazolja. Ha szemfülesek vagyunk, feltűnik, hogy egyszerű állításokról van szó. Ennyi erővel mondhatnánk azt is, hogy az ég kék, a fű pedig zöld. Az állítások mellett nincs képi anyag, amely árnyalhatná e tényeket. Nem látunk nagy méretű, bőrkötéses Bibliát lobogtató, dühödten hadonászó, magából kikelve, palástban ordítozó lelkipásztort. De nem látunk egyetlen, A rózsa neve című regényben Umberto Eco által ábrázolt domonkos rendi szerzetesre, Bernardo Gui-re hajazó inkvizítort sem égő fáklyával a kezében, aki szenvtelenül sorolja a fentebbi mondatokat. Egyszerű bibliai-teológiai közhelyekről van csupán szó. Ezek mellé nem szükséges teológiai-egyházi „betegtájékoztatót” csatolni, nem szükséges teológiai-egyházi tűzvédelmi oktatáson részt venni; nem exkluzív, csak bizonyos, beavatási szertartáson átment, felsőbb kasztba tartozó keresztyének számára elérhető „kemény eledelről” van szó, amely a köznépnek, a hitetleneknek nem való.

A lelkigondozói szempont hangoztatásának a lényege ezen esetekben, hogy egyik hitigazságot (vagy azon nyugvó egyházi gyakorlatot) se hangsúlyozzuk a maga teljességében, egyszerűen és közérthetően, hiszen ezek – mondják – túl direktek, ezért sértők, és mint ilyenek sértődéshez, konfliktushoz vezetnek. Csak úgy kijelentve – a szószékről hirdetve, személyes beszélgetésben hangsúlyozva, egy teológiai értekezésben leírva – nincs pozitív hozadékuk, és bár igazak, de – vélekednek – pont az ellentétes hatást érjük el velük.

Ha a lelkigondozói kérdés eme torzult formája lett volna a mérce a korábbi századokban, bizony a keresztyénség ékkövének számító megannyi írást, igehirdetést, hitvallást egy szemvillanás alatt kikukázhatnánk, mondjuk, az apostoli atyáktól kezdve példának okáért Jusztinosz, Irenaeus, Tertullianus, Aranyszájú János, Luther, Kálvin, Jonathan Edwards stb. műveit. Hiszen „ezek az emberek keresztbe-kasul sértegették a velük egyet nem értőket, és a hitetleneket, ellenszegülőket gyújtó hangú beszédekben szólították fel megtérésre és Krisztus követésére, annak elmaradása esetén pedig a kénköves pokollal fenyegettek. A keresztyén hitigazságokat kőbunkóként lóbálták, nem törődve azzal, hogy kit hol találnak el vele. Hangvételük, kifejezésmódjuk bántja a mai ember érzékeny fülét. Micsoda szakmaiatlanság! Kompetenciahiány! Mégsem kárhoztathatjuk őket, hiszen nem ismerték a lélekbúvárkodás forradalmi felismeréseit. Kétségtelenül „tudomány” előtti emberek. Habár tiszteletben tartjuk munkásságukat, életművüket, olvasásukat – lelkigondozói szempontból – kizárólag műveik kritikai kiadásának szakmai megjegyzései mellett ajánljuk.” Iróniának tűnik ez a rövid kis monológ, pedig sokan gondolkodnak így.

A kérdés már csak az, hogy ha a reformátorok írásait – beleértve az egyházi hitvallásokat –már nem olvashatjuk lelkigondozói jóváhagyás nélkül, a teljes Szentírást vajon még igen? Honnan is tudhatnánk, hogy éppen ki milyen élettörténettel a háta mögött, milyen élethelyzetben veszi kezébe a Bibliát, és mely szakaszait kezdi el – felügyelet nélkül – olvasni? Ha az ezen értelmezés szerinti lelkigondozói szempont ennyire primer követelmény, miért is ne járjunk el ismét úgy, mint a középkori egyház, hogy a Szentírást kizárólag a lelki érettség bizonyos általunk elvárt szintjeit elérő személyek kezébe adjuk, vagy ha ez kivitelezhetetlen, úgy a nagyérdemű „avatatlan kezeibe” csakis a Bibliának a lelkigondozói szempont szerint átszerkesztett kiadása való, helyenként kisatírozott igékkel és kitakart példázatokkal. Vajon elképzelhető olyan szituáció, amikor valakit a lelkigondozói szempontra hivatkozva beszélünk le a Szentírás olvasásáról?

Azokban, akik így beszélnek – a fellengzős hangvételen túl, amely kifejezi, hogy kompetensebbnek hiszik magukat az elmúlt két évezred kiemelkedő keresztyén teológusainál és lelkipásztorainál – fel sem merül egy idő után, hogy maga a biblikus igazság, a doktrína mint olyan, annak kimondása, hangsúlyozása, továbbadása – önmagában – a nagybetűs Lelkigondozói Szempont, és az igazság elleplezése, visszatartása a valódi „lélekgondozás” elmulasztása. Sőt nem más ez, mint a lelkek időszakos, rövid távú, de hazug megnyugtatásának előmozdítása az udvariassági és etikettszempontokat figyelembe véve, ugyanakkor a lelkek végső, örökkévaló sorsának alakulását elhanyagolva. Ez nem a lelkek „gondozása”, ez a lelkek „pusztítása”, még ha a pusztulásba vezető úton szalonképes módon terelgetik is őket. Egy egész egyházi közösség hitvallásos alapját kimoshatja ez a „szakmaiságba”, „empatikus” és „asszertív” hozzáállásba, illetve „kompetenciába” csomagolt nemtörődömség, teszetoszaság, hanyagság és konfliktuskerülés, amelyet a lelkigondozói szempont univerzális gyógymódként való emlegetése jelent.

És ha már az orvoslás területét érintettük, válasszuk azt illusztrációnak: e közkeletű kép szerint a biblikus, hitvallási igazságokra, doktrínákra tekinthetünk úgy, mint az orvos kezében a sebészi szikére (a bibliai igazságokat illetően már maga Augustinus is élt az orvos képével, Spurgeon pedig a szike képét használta előszeretettel). Az orvos tisztában van vele, hogy műtéti beavatkozásra – metszésre, vágásra, tamponálásra, öltésekre – van szükség, hogy a halálos kortól megszabaduljon a páciens. Végső soron nem az orvos gyógyít, ő csak megteszi, amit meg kell tennie: a szikét mint eszközt használja. Ahogyan a lelkipásztor „használja” a kijelentést, amikor a biblikus igazságokat hirdeti, hogy végbemenjen az elérni kívánt cél, a teljes gyógyulás.

És most képzeljük el, hogy jön a kuruzsló, a csodadoktor, és a saját portékáját kínálja, a csodagyógyszert, az univerzális kenőcsöt, amely mindenre jó: szúnyogcsípésre, aknéra, tályogra és elüszkösödött végtagra egyaránt – sőt, még gyomorpanaszokra és szívproblémákra is! „Csak rákened, és kész! – hirdeti. – Nincs itt szükség, kérem, vágásra, a vágással járó fájdalomra, a beavatkozást övező izgalmakra, tűre és cérnára! Ugyan már, ne ijesztgessük feleslegesen a beteget! Ezzel csak többet ártunk, mint használunk! Meg aztán mi van akkor, ha a műtét nem sikerül, ha a gyógyulásra nincs garancia? Elég az univerzális kenőcs!” – mondja. Valóban helyes volna „kompetenciaként” tekinti a csodadoktor portékájára, amely csak arra jó, hogy a páciens halogassa a fájdalommal járó életmentő műtétet, és csökkenjen a gyógyulásra való esélye ?

Való igaz, hogy a személyes beszélgetés során a keresztyén lelkipásztor-lelkigondozó egyénileg alkalmazza az univerzálisan hirdetett igazságot, de a mindenki által elérhető igazságot az adott személy helyzetére applikálja – ezt kellene jelentenie a valódi lelkigondozói szempontnak, és nem azt, hogy az általa titokban tartott, elrejtett igazságot, amelyet neki minden körülmények között hirdetnie kellene, egyéni belátása szerint kiporciózza beszélgetőpartnerének: ha úgy látja, közli vele, ha olyanja van, nem, vagy csak egy részét; valakinek nagyobb dózist ad az igazságból, valakinek kevesebbet, másvalakinek meg egyáltalán nem ad semmit, a helyzettől függően.

Itt egyesekben felmerülhet, hogy összeegyeztethető-e ezzel az elképzeléssel a kulcsok hatalmáról szóló reformátori tanítás. A válasz az, hogy nem egyeztethető össze. Mi is pontosan a kulcsok hatalma? Az evangélium hirdetése, annak tanítása és az e tanítás szerint való pásztorlás (buzdítás, intés, vigasztalás, az egyházfegyelem gyakorlása stb.) a törvényesen elhívott szolgákon (lelkipásztorokon, gyülekezetvezetőkön stb.) keresztül. Evangéliumhirdetés nélkül nem is beszélhetünk bűnbocsánatról, ahogy egyházfegyelemről sem! Az evangélium – tágabb értelemben a Szentírás tanítása, a biblikus doktrínák stb. – ismerete nélkül képtelenek vagyunk helyesen értelmezni a bűn valóságát, pusztító hatását, a belőle való megmenekülés útját, az újjászületés-megtérés szükségességét, az evangéliumhirdetésre és a kegyelem megtapasztalására adott megfelelő választ, a megszentelődésben való előrehaladást és az Úrnak való engedelmességet az élet megannyi területén. A bibliai tanítás fényében értelmezhető a mennyek országának „megnyitása” és „bezárása”, anélkül nem. Mindezek fényében elfogadhatónak tartja bárki is, hogy az evangélium szolgáiként lelkigondozói szempont címszó alatt tartsuk vissza magát az evangéliumi tanítást csak azért, mert annak egyes részei kellemetlenül érintenek sokakat, húsbavágók, radikálisak, felkavarók, konfrontatívak, és döntés elé állítanak?

A lelkigondozói szempontnak ezzel a kiforgatott, de sajnos széles körben elterjedt értelmezésével épp azt csavarjuk ki az egyház kezéből, amiért létezik, ami a célja, ami létének az értelme, és az nem más, mint a bibliai igazság hirdetése. Ha az egyház feladja legfőbb kötelességét, az evangélium üzenetének „transzferét” (egyik helyről a másikba való eljuttatását), és ehelyett „zsilipként” kezd működni – valamely igazságot bizonyos szempontrendszernek megfelelően kienged, más igazságokat visszatart –, saját magát lövi lábon, és önnön küldetését ássa alá. Az Úr Jézus a missziói parancsban azt mondja: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…”, és nem azt, hogy „a körülményektől függően, a lelkigondozói szempontot figyelembe véve döntsétek majd el, hogy mit adtok tovább mindabból, amit én tanítottam nektek”.

Az egészben a legkínosabb az, hogy még a szekuláris, „világi” pszichológia is lényegesnek tartja a szembesítést, a konfrontálást, az igazság kimondását. Erre hiába válaszolják a lelkigondozói szempontra való hivatkozásból már-már sportot űző szolgatársak, hogy ők csak az igazság kimondásának módját kifogásolják, nem a tartalmát. Ez a védekezés a fentebbiek fényében azért nem állja meg a helyét, mivel jellemző módon mindig akkor állnak elő vele, amikor mások egyszerűen csak kifejtik a bibliai-hitvallási igazság egy szegmensét a nyilvánosság előtt, vagy amikor megfogalmazzák azt, hogy Krisztus egyházának – vállalva önnön prófétai küldetését – a rá bízott üzenetet, az evangéliumot annak minden etikai implikációjával együtt, megalkuvás nélkül kellene hirdetnie a jelen posztkeresztyén, sőt egyre inkább keresztyénellenes kultúrában és társadalmi közegben. Hát nem furcsa, hogy az arra tett kísérlet, hogy az egyház tagjaként, képviselőiként kimondjuk az igazságot, már a keresztyén közegen belül is rögvest a lelkigondozói szempontot emlegető siserehad rosszallásába ütközik?

Mindeközben megfigyelhető, hogy a bibliai igazságok világos és egyértelmű deklarálásának a hiánya vagy akár a torzítása nem vált ki ilyen „pavlovi reflexeket” az érintettekből – ez ellen kevésbé szoktak protestálni. Ellenben amikor artikulálódnak a „fedő alatt tartott” doktrínák és etikai meggyőződések, óraműpontossággal színre lépnek, hogy szinte már-már főbűnként felróják a lelkigondozói aspektus hiányát. Nem az igazság artikulálásának módjával van tehát a kritikusoknak bajuk, hanem az azok artikulálásának a tényével.

És hogy ez mennyire így van, azt az bizonyítja, hogy a magyarországi keresztyén egyházakkal szemben támasztott egyre sürgetőbb elvárásnak – miszerint az egyre intenzívebb keresztyénellenes ideológiai befolyásra és az az által is implikált társadalmi folyamatokra válaszul ugyan legyenek már szívesek bioetikai kérdésekben is megnyilatkozni (tisztázva az álláspontjukat) – való megfelelés sokszor épp a lelkigondozói szempontra való hivatkozás révén lett elszabotálva. Értjük, ugye? Lelkigondozói szempontra való tekintettel nem mondjuk el, hogy egyébként mi magunk mit gondolunk és mit képviselünk.

Így el is jutunk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy milyen motivációk húzódhatnak meg e torzított értelmezés hátterében. Talán a választ nem is lehet egyetlen indokra leszűkíteni. Bizonyos, hogy általános ideológiai okokat is említhetünk. A keresztyén egyházak tagjai is a társadalom tagjai. Az egyház is szivacsként szívja magába a korszellemet. Márpedig a posztmodern spiritualitás jellemzője, hogy nem objektív erkölcsi vagy igazságkritériumon, helyette egyéni élményeken, leginkább érzéseken alapul. Ebben a keretrendszerben a spiritualitás nem egy adott külső igazsághoz igazodik, hanem az érzéseink függvénye, melyek nem feltétlenül kötődnek a keresztyén tanításhoz.

Mindez leplezettebb módon is megnyilvánulhat az egyes keresztyének nyilatkozataiban vagy az egyházi kommunikációban, de a lényege mégiscsak az, hogy az abszolútumokra, az igazságra „ránő” az időközben legfontosabbá vált szempont: az érzések. És bár egy magára valamit is adó lelkipásztor-teológus nem fogja leírni (noha erre is látunk példát), hogy a hitvallás nem fontos, de a fogalmazásmód árulkodó: „Ugyan lényeges a bibliai igazság, a doktrína, de a lelkigondozói szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni.” E kijelentés értelmezésében a kulcs a kötőszó: de. Habár a két tagmondat között a nyelvtan szabályai szerint mellérendelő viszony van, ugyanakkor a de utáni folytatás válik hangsúlyossá, ha a beszélő azt a gondolatot tartja fontosabbnak a hallgató számára. Itt is erről van szó: a második tagmondatban szereplő tétel korrigálja, sőt felül is írja az első tagmondatban szereplő állítást. Ebből a szempontból a valódi indikátor az, hogy mi szerepel a de után, mert implicit módon ez fejezi ki azt, ami a beszélő számára igazán lényeges. Gondolkozzunk el egy picit azon, hogy vajon az előbb idézett mondatot hányszor halljuk fordítva: „Ugyan fontos a lelkigondozói szempont, de mindig a biblikus igazság kontrollja alatt” vagy „minden esetben a biblikus igazságok által kijelölt keretrendszeren belül”.

Ok lehet továbbá az az egészen prózai körülmény is, hogy olyanok is véleményt nyilvánítanak teológiai kérdésekben, és ilyen értelemben érdemben alakítják az egyházi közbeszédet, akiket – valahogy – az egyházi szolgálat területére sodort a szél, de másféle „szakmaisággal”, „kompetenciával” igyekeznek palástolni a teológia iránti érdeklődésük hiányát, a hitvallásoktól, doktrínáktól való idegenkedésüket. Na már most ez a tendencia ahhoz vezet(het), hogy egy egyházi közösségen belül a kifejezetten nem teológiai szempontok szerint gondolkodó „szakértők”, „lélekbúvárok” válnak a „szakmaiság” és a „kompetencia” idoljaivá, és ők jelölik ki az adott közösség teológiai irányultságát és iránymutatását – vagyis azok hiányát. A normatív hitvallásokra felesküdött lelkészre pedig – aki a pórias teológiadiplomájával a kezében, ugyebár, nem számít már „szakembernek”, jóllehet bibliai igazságokat artikulál – elkezdenek úgy tekinteni, mint aki szenvtelenül, fafejű dogmatizmussal prédikál a vakvilágba súlyos kérdésekről, és szakmaiatlan locsogásával csak feszültséget szít.

Az evangéliumnak és vele együtt a biblikus igazságoknak a hirdetése olyan, mint a kilőtt nyíl: az ember szívét veszi célba, megsebzi, menekülésre készteti, és ha célba ér, azt a Lélek erejével átalakítja (a már említett Spurgeon is él ezzel a képpel, de a kortárs homiletikai szakirodalomban is előfordul). A kompetenciát sugárzó lózungok – „Ez komplexebb kérdés, figyelembe kell venni a lelkigondozói szempontot is” – úgy hatnak, mintha fognánk a nyílvesszőt, és addig csiszolnánk, faragnánk, hőkezelnénk és temperálnánk, mígnem végül habkönnyű szivacslabdává alakítjuk, amellyel aztán megdobáljuk a ránk furcsán néző járókelőket.

Missziói szempontból öngyilkosság a konfrontatív bibliai igazságokat a kompetencia örve alatt a felismerhetetlenségig pacsmagolni, kenni, maszatolni. Érdemes lenne a keresztyén közösségeknek komolyan elgondolkozniuk azon, hogy szinte észrevehetetlenül milyen „univerzális kenőcsöket” forgalmaznak köreikben, avagy milyen sokat ismételgetett lózungok váltak amolyan „posztmodern szájkosárrá” az egyházi közbeszédben, hogyan alkalmazzuk ezeket tudattalanul, hogyan próbálunk az ezek által támasztott hamis elvárásoknak megfelelni, és hogy mindez hogyan hátráltatja azt, hogy mi mint egyház – engedelmeskedve Urunknak, az Atya jobbján ülő Jézus Krisztusnak – arra tanítsuk a népeket, hogy megtartsák mindazt, amit az Úr parancsolt nekünk.