A protestáns vallásgyakorlat jellemzői – elvonulás vagy hétköznapi hitélet? A kettő együtt, de a megfelelő sorrendben és hangsúlyokkal

Létezik egy évtizedek óta érzékelhető, de talán manapság egyre hangsúlyosabbá váló tendencia protestáns körökben, miszerint az egyén lelki életének a felfrissítése leginkább csendesheteken, elvonulásokon, zarándoklatokon, lelkigyakorlatokon – tehát elsődlegesen nem a hétköznapi vallásgyakorlat^* területein – megy végbe. Már korábban is megfigyelhető volt főként pietistább kegyességű, a megtérésre különösen nagy hangsúlyt helyező hívek körében, hogy a megtérést, a megszentelődésben való ugrásszerű előrehaladást, a lelki töltekezést kampányszerűen képzelték el és többnapos, intenzív együttlétekhez kötötték. Ezekhez a programokhoz az elvárt lelki átélést, spirituális tapasztalatot illetően meghatározott séma is tartozott – jellemző módon már az is ennek volt a része, hogy sokakat ezekre a helyekre küldtek „megtérni”.

Noha ez a csendeshetes hitélet nagyszerű lelki élményeket eredményezhet – és valóban sokak megtértek az intenzív lelki együttléteken –, bizonyos hátulütői is felfedezhetők azért: nem egy esetben helytelen dichotómiát eredményezett, hogy a sorsdöntő lelki megtapasztalások háttérbe szorították a hívő élet legfontosabb terepét és eszközeit: a vasárnapi, közösségi istentiszteleti, valamint a heti gyülekezeti alkalmakat. Azaz ahhoz a téves felfogáshoz vezetett, miszerint a megtérések vagy a nagy lelki megtapasztalások, a hitben és a megszentelődésben való ugrásszerű előrehaladás közege eleve nem lehet a helyi gyülekezet (és annak megszokott, heti alkalmai), csakis az ilyen-olyan elvonulások, mikor is az egyén kiszakad a jól megszokott környezetéből, és nagy dózisban, egyszerre, sűrítve, úgymond, „intravénásan” kapja a töményebb lelki impulzusokat. Persze elvonulásokat egy adott gyülekezet is tud szervezni, de ezek a programok gyakorta gyülekezetek felett álló, azoktól némileg független szerveződések esetenként olyan előadókkal vagy tanítókkal, akik nem tagjai gyülekezetnek (sőt mostanság olyan is előfordul, hogy az előadó kifejezetten a résztvevők felekezeti hitvallásaival szemben tanít).

Semmiképp sem szeretnénk az ilyen jellegű „csendeshetes”, „elvonulós”, az egyéni hitélet revitalizációját megcélzó programok jelentőségét alábecsülni (a jelen sorok írója is sokat épült egy-egy ilyen héten), ugyanakkor nem lehet elhallgatni a veszélyét annak, amikor a keresztyének hitélete túlságosan is az ilyen jellegű elfoglaltságokhoz kapcsolódik, sőt ezektől függ. Előfordulhat, hogy a hitélet hagyományos terepe háttérbe szorul, leértékelődik, míg az elvonulások szerepe helytelenül felértékelődik, sőt túlzottan is dominánssá válik. Ez azt eredményezheti, hogy a keresztyén hívő spirituális nívóját teljes mértékben az határozza meg, hogy egy évben hány ilyenen vett részt. Az elvonulás spirituális „narkotikummá” lesz, melyből egyre nagyobb dózisra lesz szükség az elvárt spirituális állapot fenntartásához, az „unalmas” hétköznapok szokványos gyülekezeti élete (a vasárnapi istentiszteletek, a hétközi alkalmak, az úrvacsora stb.) pedig már el sem éri az ingerküszöböt.

Nyilván az ilyen jellegű alkalmak jellegüknél fogva ­– mivel koncentráltak és intenzívek – több impulzussal, élménnyel szolgálhatnak, ugyanakkor lokális és időbeli elhatároltságuk miatt az euforikus állapotot lehetetlenség tartósan fenntartani. A probléma akkor jelentkezik, amikor ezek az alkalmak már nem a hagyományos gyülekezeti élet és az ahhoz kapcsolódó hitélet, kegyesség megújításához vezetnek – hogy aki részt vesz rajtuk, hazatérve újult erővel lépjen a szolgálatba; Isten akaratát szüntelenül kutatva olvassa Isten írott igéjét; nyitott fülekkel hallgassa az igehirdetést, kérve Isten Szentlelkét, hogy alkalmazza azt személyesen őrá, szembesítve annak üzenetével; megnyíljon a szeme hittestvérei és felebarátai szükségeire; lelki értelemben táplálkozva örömmel vegye magához az úrvacsorai jegyeket gyülekezete testvéri közösségében –, hanem a pietás területén jelentkező konkurenciaharchoz: elvonulás/lelkigyakorlat/zarándoklat/csendeshét kontra hétköznapi hitélet és a gyülekezet életvalósága.

Itt érdemes röviden számolni: ötvenkét hétből áll egy év, ez papíron ötvenként úrnapi istentiszteletet jelent, de a többnapos ünnepek növelik ezt a számot. Úrvacsorai közösséget ma a legtöbb református gyülekezetben havonta egyszer, illetve a „sátoros ünnepek” alkalmain tartanak. Már csak a számok alapján is a gyülekezeti élet hagyományos alkalmai teszik ki a keresztyén vallásgyakorlat oroszlánrészét, tehát ezeknek kell(ene) a hitélet tengelyének is lennie. Nem is gondolnánk azonban, hogy milyen könnyen megfeleződik ez a szám betegségek, alkalmi programok, nyári utazások és végül a hétvégére szervezett vagy a hétvégeket is magukban foglaló – nem gyülekezeti – hitéleti programok miatt. Az elvonulások érthető módon rendszerint magukban foglalják a teljes hétvégéket, így a legtöbb keresztyén egyház-felekezet-gyülekezet által a közösségi istentisztelet megtartására szánt napot, a vasárnapot is – sajnos elhanyagolható azon programok száma, ahol erre a szervezők tekintettel vannak.

Ezenkívül e konkurenciaharc kifejezésre jut abban a – részben már említett – széles körben elterjedt felfogásban is, hogy az elvonulások ab ovo élménydúsabbak, lelki értelemben mindenképpen intenzívebbek, tehát hogy a Szentlélek szükségszerűen nagyobb hatásfokkal van jelen és munkálkodik ilyen környezetben. Ez a nyíltan nem is feltétlenül artikulált, de mindenképp általánosnak tekinthető vélekedés ahhoz vezet(het), hogy mind a szervezők, mind a résztvevők részéről megjelenik az azzal kapcsolatos implicit vagy explicit elvárás és az erre az elvárásra rásegítő szociokulturális közeg, hogy élményeket – megtéréseket, Lélekkel való betöltekezéseket, nagy-nagy felismeréseket – szükséges generálni az adott időintervallumon belül (de minimum annak végén). Ha pedig ez nem történik meg, akkor az az illető hibája, mert „nem érkezett meg”, nem adta át magát a hét sodrásának, nem tudott ráhangolódni a témára, nem tudott eléggé „elcsendesedni”, stb. Ez az elváráscsokor – és a teljesülésük hiánya kapcsán jelentkező elégedetlenség – önmagában jele a vallásgyakorlat terén való hangsúlyeltolódásnak.

Habár a régebbi típusú csendeshetek némileg visszaszorulóban vannak – ennek természetesen nem örülünk –, az elvonulós alkalmak új típusai – részben a római katolicizmusnak a protestánsokra gyakorolt befolyása miatt – reneszánszukat élik, illetve a protestantizmus területén – részben parachurchszervezetekhez köthetően – elterjedt az úgynevezett „konferencia-”, illetve „fesztiválkeresztyénség”. Ez utóbbinak lényege hasonló az előbbihez, nevezetesen, hogy a lelki értelemben intenzív keresztyén élet legfőbb láncszeme a konferencia vagy fesztivál mint olyan, amely nyilván „érdekesebb”, „izgalmasabb” és „építőbb”, mint a keresztyén hétköznapok vallásgyakorlatának szokványos elemei.

Hogy jobban értsük, ezen elvonulások végén (vö. „morzsaszedegetés”) gyakori a résztvevők részéről az a megfogalmazás, hogy a hétköznapokban – amely magában foglalja az Úr napján (a protestánsok körében az Úr napja a vasárnap) tartott istentiszteletet és a hétközi alkalmakat is – „lemerültek”, de most végre sikerült „feltöltődniük”, vagy hogy „a benzineskanna kifogyott, de most újra feltöltöttük, és ez talán kitart a következő elvonulásig, csendeshétig, konferenciáig”. Ebben a narratívában a hagyományos gyülekezeti élet alkalmai legfeljebb sztráda melletti molyszagú, dohos motelek vagy lepusztult, maszek töltőállomások, ahol ugyan meg is állhatunk röviden elidőzni, de semmit sem veszítünk vele, ha továbbhajtunk a lelki élet szempontjából valódinak tekinthető, igazi megnyugvást, kikapcsolódást és feltöltődést kínáló desztináció felé. Olybá tűnik, mintha a hétköznapok egyéni-otthoni és a helyi gyülekezethez kapcsolódó hitéleti tevékenysége legfeljebb az istenkapcsolatunk hellyel-közzel való szinten tartását szolgálná, míg az elvonulások kínálják a lelki nagytakarítást, az újrakezdést, az Istennel kapcsolatos elementáris megtapasztalásokat. Így válik a vallásgyakorlat kampányszerűvé, amelyben vannak kiugró időszakok (spirituális élmények, impulzusok), nagy nekibuzdulások, de a hétköznapokból való kiszakadás nélkül a hitélet is beleszürkül a „szürke hétköznapokba”.

Mindezt nem azért hangsúlyozzuk, hogy az elvonulások ellen hangoljunk, hanem azért, mert a protestáns vallásgyakorlat azon jellegére szeretnénk felhívni a figyelmet, amely a hétköznapokhoz kapcsolódik. Ugyanis álláspontunk szerint ez a protestáns lelki élet legfontosabb jellemzője: megélni a hitünket a hétköznapokban – a családi életben, a munkában-hivatásban, az utazásaink során, az étkezésekhez kapcsolódóan, a szórakozásban és a normális élet minden egyéb, banálisnak tűnő epizódjában, illetve heti szinten a gyülekezetünkben.

Ha tehát a protestáns kegyesség alapvonásait próbáljuk feltérképezni, úgy azt kell hangsúlyoznunk, hogy a protestantizmus lényegét tekintve szemben áll az előbb említett tendenciával. A római egyház „kiszervezte” a kegyességet a papság és a szerzetesség szférájába – ma ennek módosított verzióit látjuk: egyre inkább az elvonulások tér-idő kontinuumába delegálják a hitéletet a helyi gyülekezet hatóköréből. A protestantizmus azonban visszahelyezte a hívők lelki formálódásának közegét egyrészt az áltagember hétköznapjaiba – a személyes kegyesség területére –, másrészt a helyi gyülekezet kontextusába. A protestáns hitéletnek tehát van egy személyes-egyéni és egy közösségi aspektusa, mindkettő egyaránt fontos, és a lehető legszorosabb viszonyban van egymással.

Először is nézzük meg, hogyan néz ki a protestáns hívő napi személyes, egyéni vallásgyakorlata, egyelőre a gyülekezeti kontextustól függetlenül. A következőkben sorolt elemek mind a reformátorok, mind az őket követő protestáns nemzedékek, a pietizmus és a puritanizmus képviselői számára fontosak voltak az egyéni hitélet szempontjából: 1. napi személyes vagy családos áhítatok: bibliaolvasás (például egy bibliai könyv adott fejezetének, perikópájának vagy tetszőleges szakaszának az elolvasása és az afelett való elmélkedés), a felekezeti hitvallások egy-egy szakaszának áttekintése, imádság (esetleg éneklés), kisgyermekes családokban bibliai történetek átbeszélése, a gyermekek számára is ajánlott katekézisek bizonyos pontjainak megismertetése, elismétlése; 2. reggeli és esti imádság:hálaadás és fohászkodás az aznapi és másnapi feladatok elvégzéséért, személyes útmutatásért, bölcsességért; 3. étkezések előtti és utáni imádság: rövid hálaadó fohász, Isten áldásának kérése az aznapi eledelre és a mindennapi munkára; 4. hétköznapi engedelmesség: az élet minden területén Isten jelenlétével számolva, Isten igéjének útmutatását követve dönteni és cselekedni; 5. rendszeres önreflexió, számadás és annak részeként bűnvallás: esténként rövid számadás bizonyos kérdések alapján (pl. Miben tapasztaltam meg Isten kegyelmét? Hogyan kamatoztattam a talentumaimat? Tanúságot tettem-e szóban vagy tettben Krisztusról? Ha nem, miért nem? Milyen hibákat követtem el? Mikor cselekedtem úgy, hogy az nem volt Isten dicsőségére? Mit mulasztottam el? stb.).

Ez a struktúra rugalmasan alkalmazható a protestáns hívek életére, figyelembe véve az adott személy egyéni körülményeit – munkabeosztását és családi helyzetét – is. A lényeg, hogy a hit megélése belehelyezkedjen a hétköznapok ritmusába, élő, folyamatos gyakorlattá váljon, és ne csak vasárnapi program maradjon.

Másodszor, tekintsük át azokat az alapvető elemeket, amelyek egy protestáns hívőnek a gyülekezethez kapcsolódó heti vallásgyakorlatához tartoznak, valamint a hitéletének ünnepi és közösségi dimenzióját: 1.vasárnapi istentisztelet: az istentiszteleti alkalmon való részvétel (igehirdetés hallgatása, közösségi éneklés-dicsőítés és imádság, úrvacsorai közösség); 2. hétközi alkalmak: a körülményektől függően bibliaóra, ifjúsági óra, imaközösség, konfirmációra felkészítő/hitvallásismereti és kátéoktatási alkalom stb.; 3. gyülekezeti szolgálat: igeolvasás, imaszolgálat, zenei szolgálat, szeretetvendégség szervezése, önkéntes diakóniai tevékenység (idősek látogatása, rászorulók segítése) stb.; 4. heti önvizsgálat az istentisztelethez kapcsolódóan: az istentiszteleti alkalmat megelőző rövid önvizsgálat, különösen az úrvacsorás istentiszteletet megelőző számadás.

A protestáns hitélet középpontjában (annak egyéni és közösségi szintjén is) tehát a Szentírás áll – a Szentírás jelöli ki a hitélet, a vallásgyakorlat vagy, ha úgy tetszik, a kegyesség keretét. A Szentírás elsődleges és abszolút szerepét nélkülöző hitélet nem nevezhető „protestánsnak”. Ilyen értelemben igaz az – amit sajnos kritikaként szoktak mostanában említeni, pedig helyesen értelmezve nem az –, hogy a protestantizmus „fejnehéz” és „racionális”, illetve hogy a hit kognitív eleme rendkívül hangsúlyos: ez így van, és helyesen van így! Mindez annak az egyszerű ténynek köszönhető, hogy Isten tévedhetetlen kijelentése egy írott szöveg, amelyet olvasni, értelmezni és hirdetni kell – a hirdetett igét pedig hallgatni. A protestáns hitéletben van szerepe az érzelmeknek, de az érzelmeket mindig az írott kijelentéssel való interakciónak kell felgerjesztenie és mederben tartania. Egyszerűen az ihletett szöveghez való hozzáállásából fakadóan a protestáns kegyesség sokkal nagyobb tudatosságot és koncentrációt igényel, mint a római katolikus vagy az ortodox.

A protestáns hitélet – az előzőekből fakadóan – hitvallás- és doktrínaközpontú: a hitigazságok jelölik ki a lelki megtapasztalások és vallásos érzelmek irányát, vagy fogalmazzunk úgy, hogy a hitélet „anyagának” kiterjedését minden esetben a biblikus doktrínák öntőformája határolja körbe – gondoljunk különösen is a protestáns solákra. E két szegmens elválaszthatatlan egymástól, és ez akadályozza meg, hogy a hitélet a Szentírástól – és az arra épülő doktrínáktól – elszakadó, tapasztalatalapú miszticizmusba, a változékony érzelmekre hagyatkozó karizmatizmusba vagy a Szentírásra csak látszólag hivatkozó, de a biblikus doktrínáktól elszakadó szubjektivizmusba torkolljon.

A protestáns hitélet alapvető sajátossága az istenkapcsolatot jellemző közvetlenség. Az Isten és az ember között közvetítő klérus, áldozópapság, imádságban megszólítható kanonizált „szentek” népes tábora, a papsághoz szigorúan kötődő gyónás, valamint az intézményes egyház kegyelemosztó szerepköréből fakadó – a bűnök ideiglenes büntetését elengedni hivatott – indulgencia hiányában a protestáns hitélet a közvetlen istenkapcsolatra épül, amely nemcsak a Szentírás rendszeres olvasásában jut kifejezésre, hanem abban is, hogy a hívő – istenfiúságából fakadóan – mindenféle formalizmus nélkül közvetlenül megszólíthatja imádságban Istent mint Atyját. Nem vélekedik úgy, hogy előbb a szenteket, illetve Máriát, Jézus édesanyját kell megszólítsa, mondván, ők – lévén nem istenek – közelebb állnak hozzá, nagyobb szolidaritást vállalnak vele, emiatt ha ők továbbítják kérését a mennyei Úrhoz, Krisztus jobban megenyhül irányában, és meghallgatja kérését (vö. Róm 8,26: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal”).

A protestáns hitélet tartóoszlopai a kegyelem úgynevezett „eszközei”: a protestáns teológiában a kegyelem eszközei olyan isteni rendelések, amelyeken keresztül Isten Lelke különösen is munkálkodik, közvetítve az Úr kegyelmét a hívő számára, hitet ébresztve benne, megerősítve keresztyén identitásában és megtartva őt a szent életben való előrehaladásában. Ezek olyan, a Szentírás által kijelölt eszközök, amelyeknek a középpontjában nem az emberi teljesítmény vagy érdem áll, hanem Istennek azon ígérete, hogy elsősorban ezeken keresztül cselekszik a hívők javára. A reformátori teológia szerint a kegyelem eszközei „hétköznapiak” ugyan, de elsősorban ezekhez kapcsolta Isten az ő Lelkének munkáját az egyházban, ezért – amint azt elődeink nem győzték hangsúlyozni – nélkülözhetetlenek a hívő lelki növekedéséhez, Krisztusban való megmaradásához és a kegyelem megtapasztalásához. Elsősorban a következőket soroljuk ide: 1. az ige, azaz a Biblia rendszeres olvasása, illetve a gyülekezeti istentisztelet keretében elhangzó igehirdetések hallgatása; 2. a sákramentumoknak a gyülekezet közösségében méltóképpen való vétele; valamint 3. az egyéni és közösségi imádság.

Mindezekből kifolyólag a protestáns hitélet – közvetlensége mellett is – gyülekezet-központú: a (protestáns) hívőszámára nélkülözhetetlen és pótolhatatlan a helyi gyülekezet az ott folyó meghatározott közösségi alkalmakkal, elsősorban az istentiszteletre elkülönített nap megszentelésével, a gyülekezet auktoritásával, az adott egyház/felekezet közösségi egyetértéssel elfogadott hitvallási irataival, egyház- és tanfegyelmével, melyek révén, ezek medrében a protestáns hitélet nem egyénieskedő, nem individualista, és semmiképp sem veti meg az egyházi-gyülekezeti rendet, a pásztori és a presbiteri tekintélyt, nyitott a gyülekezeti vezetők és gyülekezeti tagok útmutatására, biztatására, intésére és feddésére.

Látható, hogy ezek az „eszközök” a hétköznapi-személyes és a gyülekezeti-közösségi hitélethez kapcsolódnak elsősorban, így a hétköznapi vallásgyakorlathoz képest ritkább és a hétköznapokból kiszakított csendeshetek és konferenciák szerepe csak másodlagos lehet. Mivel a hétköznapi egyéni és közösségi vallásgyakorlat a hit formális alapja és fenntartója, ezért elsősorban ezeknek az eszközöknek a zavartalan működését, illetve az ezekkel való rendszeres élést kell elősegíteni, éspedig úgy, hogy minden mással szemben kitüntetett szerepet tulajdonítunk a vasárnapi istentiszteleti alkalmaknak és a hétközi egyéni csendességeknek. A protestáns kegyesség tehát a hitnek a hétköznapokba való beépítését és nem a hétköznapokból való kiszervezését tűzi ki célul.

Kizárólag e szempontok figyelembevételével beszélhetünk az elvonulások és csendeshetek szerepéről úgy, mint amelyek a hitbéli megújulást és a hitben való elmélyülést szolgálhatják. Való igaz, hogy ezek során a hívő maga mögött hagyja a mindennapi rutint, hogy csendben, imádságban, Istenre figyelve töltsön időt, de ezek a körülmények mesterségesek és jellegükből adódóan ritkán megvalósíthatók. Nem tagadjuk, hogy pozitív hatása lehet az ilyen jellegű elfoglaltságoknak: elősegíthetik a hívek lelki elmélyülését-megújulását, önismeretben való növekedését, új perspektívát és erőt adhatnak, stb., azonban a hozzájuk kapcsolódó élmények hamar elhalványulnak, ha nincsenek becsatornázva a hétköznapi hitélet kereteibe, önmagukban tehát nem elégségesek a tartós lelki növekedéshez.

Végül térjünk ki egy gyakori és jogosnak tűnő ellenvetésre: egyesek szerint túl nagy elvárás – szinte kivitelezhetetlen – a korábban említett heti szintű elkötelezettség az egyéni és gyülekezeti vallásgyakorlat terén, ellenben könnyebben megoldható egy-egy hétre szabadságot kivenni és elvonulni. Erre azt válaszolhatjuk, hogy az elkülönített heti egy napnak (rendszerint a vasárnapnak) közösségi istentisztelet keretében történő megszentelése magától értetődő kötelesség és nem opcionális elfoglaltság egy keresztyén – nem gyülekezetkerülő, nem szédelgő – hívő számára. Ez nem az egyház, nem a felekezet és nem is az adott gyülekezet különleges elvárása, hanem a Szentháromság Isten rendelkezése. A fentebb vázolt egyéni hitélet sem kivitelezhetetlen, minden csak elhatározás kérdése. Azért, mert valami nem megszokott, és a heti időbeosztásunk átgondolását vonja maga után, még nem megvalósíthatatlan. Egyébiránt nem kell nagy dolgokra gondolni, teljességgel érthető, ha a hétközi állandó alkalmak látogatása bizonyos időszakokban, élethelyzetekben nehezen kivitelezhető. De például egy héten egy-másfél-két órát (a napokra bontott igei útmutató napi bibliai szakaszának elolvasásán túlmenően) egészen biztosan tudunk egyéni igeolvasásra, célzottabb igetanulmányozásra, az olvasottakon való elmélkedésre és az elmélkedés során nyert felismerésekkel kapcsolatos imádságra szánni. Szabadságunk van arra (a 17. századi puritánok instrukciói szerint is), hogy reggel, a délelőtti órákban vagy délután, esetleges este tartsunk ilyen jellegű hosszabb és koncentráltabb egyéni csendességet. Lehetséges, hogy kezdetben nehéznek tűnik és akadályokba ütközik rendszeresíteni a személyes életünkben egy ilyen jellegű alkalmat, de – lévén, hogy keresztyénekről beszélünk – kisebb-nagyobb erőfeszítésekkel kivitelezhető – és nemcsak az egyedülállók, hanem a kisgyermekes családok tagjai számára is (a keresztyén házastársaknak kölcsönösen biztosítaniuk kell egymás számára ezt az elkülönített, zavartalan időt). Mindez nélkülözhetetlen a lelki nagykorúság, a hitben való tudatosság, a megszentelődésben való előrejutás, a Krisztusról való – szóban és tettben kifejezésre jutó – tanúságtétel és az aktív, szolgáló lelkületű gyülekezeti tagság tekintetében. Ha ez hiányzik, mindegy, hogy valaki milyen nagy keresztyén múltra tekint vissza, élményeket hajhászva csak csapódni fog a különféle közösségek között, hajlamos lesz hitéletét – az élő Isten és az ő szava helyett – mindig egy aktuális gurutól és annak instrukcióitól függővé tenni, spiritualitása sivár időszakok és kampányszerű nekibuzdulások váltógazdaságává válik, állhatatlansága miatt pedig a helyi gyülekezetben – ahová, ha épp nincs jobb dolga, „benéz” – nem lehet rá számítani.

Ezt nem lehet félvállról venni. Kerülni szeretnénk a túlzottan drámai hangvételt, de a tűzzel játszanak a keresztyén felekezetek-gyülekezetek, ha nem szállnak szembe ezzel a rohamosan erősödő tendenciával, mégpedig sürgősen. Látniuk kell, hogy ez a jelenség az általános fluktuáción túlmenően állandóságot nélkülöző átjáróházzá változtatja közösségeiket, folyamatosan elvonva-elszipolyozva a gyülekezet humán erőforrását, rombolva a gyülekezeti tagok elkötelezettségét, szolgálatra való hajlandóságát és alkalmasságát, miközben – ez az eltörölhetetlen bibliai igazság: – az egyház a gyülekezeteiben él. Mindezt úgy, hogy a fáma szerint az elvonulások, lelkigyakorlatok, konferenciák, zarándoklatok, fesztiválok stb. célja éppen az (volna), hogy megerősítse keresztyén identitásukban a hívőket, és felkészítse őket a hétköznapi – egyéni és gyülekezeti szintű – hitélet folytatására. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a wellnesskultúra mintájára létrejövő spirituális „wellness-szolgáltatások” is piaci alapon működnek, és az utóbbiak célpiaca leginkább a keresztyén egyházak tagjai. Kíméletlen harc folyik a lelkekért – egymásra licitálva teszik rá a kezüket az év szinte valamennyi hétvégéjére –, hogy a keresztyének ott töltsék idejüket, és oda invesztálják anyagi erőforrásaikat.

Ugyanakkor nemcsak a gyülekezeti tagok idejéért kell ma már megküzdeni, hanem a már végbement, negatív irányú tudatformálás ellen is, ugyanis a spirituális wellnesskultúra által „megfertőzött” keresztyének gyakran közösségeiken „vasalnák be” helytelenül felkorbácsolt igényeik kielégítését, téves módon programszervező kft.-nek és utazási irodának képzelve Krisztus egyházát. A legfontosabb kérdés az, hogy mi köze mindennek a misszióhoz, az egyház küldetéséhez. A válasz: semmi. Az egyház feladata nem az, hogy a „szenteket” szórakoztassa, és olyan egyéneket „termeljen ki”, akik spirituális köldöknézegetésükben programról programra bukdácsolva önmagukat keresik, elhanyagolva családjukat, hivatásukat, gyülekezethez kötött hitéletüket és a rájuk is vonatkozó missziói parancsot. Az egyház feladata az, hogy tagjait lelki-hitbéli nagykorúságra nevelje, hogy azok mindennapi civil életükben pozitív értelemben kovászként hassanak a társadalomban, és tanulva, dolgozva vagy nyugdíjasként (egyedülállóként párt keresve, házasként, családosként vagy özvegyként, szülőként vagy nagyszülőként, gyermeket és unokákat nevelve) szóban és tettben tanúságot tegyenek Krisztusról.

^*

^*A vallásgyakorlat, hitélet és kegyesség szavak nem fedik teljes mértékben egymást, nem szinonimák – eltérő hangsúlyokat hordoznak a magyar nyelvhasználatban és a teológiai szótárakban is –, ugyanakkor a köznyelvben sokszor felcserélhető módon használják őket. Az alábbi írásban leginkább a vallásgyakorlat és a hitélet kifejezéseket használjuk – köznyelvi értelemben. Ha precízen körül szeretnénk határolni e fogalmak jelentéstartományát, azt mondhatjuk: a vallásgyakorlat inkább a külső, formális tevékenységet, vallási szertartásokat, előírt cselekedeteket, rítusokat jelöli, míg a hitélet az előbbieken kívül magában foglalja még a belső lelki életet, a személyes átélést is – közösségi és egyéni szinten egyaránt, a kegyesség pedig egyrészt az istenkapcsolatunk milyenségét jelöli, másrészt a praxist, ahogyan az kifejezésre jut (ezért beszélhetünk eltérő „kegyességekről”).