Szempontok – nem csak – a magyar reformátusság evangéliumi megújulásához

A megújulás Krisztus egyházában – különösen is a magukat a reformáció örökösének tartó egyházi közösségekben – örökzöld téma, folyamatos kényszer, egyben lehetőség és kihívás is. Az utóbbi időben bizonyos politikai-egyházpolitikai történések arra indították a hazai református egyházi vezetést, lelkészi kart, egyháztagokat és általánosan az egyházi közvéleményt, hogy ismét elgondolkozzanak a megújulás mibenlétén. E rövid dolgozat szerzőjeként, lelkészi személyként magam is megkísérlem a megújulás általam fontosnak vélt szempontjait végiggondolni, tekintettel az egyház jelenlegi helyzetére és a benne zajló aktuális folyamatokra.

1. A megújulás alapfeltétele és kezdőlépése a Szentírás tekintélyéhez való viszonyulásunk felülvizsgálata, hiszen ezen mérhető le, hogy hajlandóak vagyunk-e az Istennek való, Krisztusban kinyilvánított, az ő megigazító kegyelméből fakadó, hitből élő engedelmességre, avagy sem. Hitünk a Szentíráshoz van kötve, ezért a megújulást mindig a Szentírással kell kezdenünk. Egyházi közösségként a legfőbb kérdés, amelyet fel kell tenni a magunk számára, hogy alávetjük-e magunkat az Istennek a Szentírásban kinyilvánított akaratának; elismerjük-e, hogy amit mond, igaz ránk nézve; megvalljuk-e, hogy az alól, amit követel és parancsol, sokszor épp teológiai magyarázatokra hivatkozva próbálunk kibújni. Röviden: vajon továbbra is a Szentírás a legfőbb mérce számunkra a hit és az életgyakorlat vonatkozásában, vagy csak kiüresedett hivatkozási pont?

2. A megújulás Krisztus egyházában mindig reformáció és nem innováció: visszatérés a forráshoz (ad fontes), Istennek a Krisztusban testté lett Igéjéhez, egyúttal a róla tanúskodó írott igéhez, a Szentíráshoz. Ilyen értelemben egyházi környezetben a megújulás iránya visszafelé mutat, nem előre – nem valamiféle külső szempontoknak alávetett fejlődés. Nem teológiai-etikai evolúció, hanem az eredeti, egyetemes keresztyén hit folyamatos restaurációja, az apostoli hithez való visszatérés; minket, az egyházat illetően pedig teológiai és etikai értelemben vett szüntelen korrekció, tisztulás az e cél felé való törekvés vonatkozásában.

3. A megújulásra való törekvés során ne feledkezzünk meg arról, hogy református keresztyénként az elsődleges identitásképző elem, amely meghatároz minket, a református keresztyén hitünk, éspedig olyan formában, ahogy az a történelmi, reformátori hitvallásainkban kifejezésre jut, illetve azokban benne foglaltatik. Nem lehet identitásképző elem a bizonyos személyekkel szembeni ellenszenv (vagy nem helyes, ha az, még ha van is alapja) vagy a mások iránt érzett rokonszenv. Elképzelhető, hogy valaki, aki személyes szinten ellenszenves számomra, mert bizonyos sérelmeket okozott nekem, hitben inkább testvérem, mint az, aki hozzám hasonló személyes sérelmeket hordoz, de a vallott hittartalmat érintően kevés metszéspont van közöttünk. De – folytatva a sort – a megújulásra törekvés során a családi kötelék, a közös szubkultúra, de még a közös történelmi múlt sem lehet elsődleges identitásképző elem. Ezek a szegmensek mind lényegesek, de a megújulás vonatkozásában csak a megvallott hit után következhetnek a sorban. És végül nem szerencsés, ha más, a gazdag történelmi református tanítástól és pietástól idegen (esetlegesen azzal ellentétes dogmatikai rendszerre épülő) kegyesség egyházunkba való beemelésével próbálunk meg közösségi szinten megújulni. Sokkal nagyobb volumenű ügyről van szó, mint hogy ilyen szempontok érvényesüljenek. A történelmi, reformátori hitvallásainkban rögzített, hitünk szerint biblikus hitből sajátos, meghatározott, reformált kegyesség fakad, amelynek egyházi megújulásunk szerves részének kell lennie.

4. A megújulásnak mindig vannak etikai dimenziói: az Isten szava iránti odaszánás, a magunknak – a gondolkodásunknak, az érzéseinknek, az akaratunknak, a szavainknak és a cselekedeteinknek – az írott ige üzenetének való alávetése mindig látható gyümölcsöket terem.

5. A megújulás közösségi szinten is először bennünk magunkban kezdődik: Istennek a Szentírásban kijelentett, ránk vonatkozó akaratának a személyes keresésével, felismerésével – önvizsgálattal és bűnbánattal, és nem úgy, hogy magunkat felmentve másra testáljuk a megújulás szükségességét.

6. Az egyházi-evangéliumi megújulásra törekedve emlékeztessük magunkat arra, hogy Isten igéje világos (lásd claritas Scripturae, avagy perspicuitas). Az esetek túlnyomó többségében nem az a baj, hogy nem értjük, mit mond a Biblia, hanem az, hogy bár értjük, nem akarunk neki engedelmeskedni, nem akarunk aszerint cselekedni. Amikor tehát közösségi bűnbánatot hirdetünk, és erre hívunk másokat is, nem árulhatunk zsákbamacskát azzal, hogy nem közöljük pontosan, vagy hogy csak homályosan sugalmazva közöljük a bűnbánat esetleges okait. Szükséges egyértelműen megfogalmazni, hogy mit jelent ki Isten igéje, mit ismertünk fel benne magunkra nézve, azaz miben tértünk el tőle, miben öltött testet az Istennel és az ő szavával szembeni engedetlenségünk, és – ebből fakadóan – mi a bűnbánatunk tárgya, azaz miért szükséges bűnbánatot tartanunk.

7. A megújulásra való törekvés során vigyázzunk, kikkel és milyen szempontok szerint kötünk alkalmi koalíciót. Felmerülhet, hogy az adott együttműködés rövid távú előnyei – egy egyházi csoportosulás helyzetbe hozása vagy egy frakció érdekeinek az érvényesítése – nem járnak-e hosszú távon hátrányokkal. Krisztus egyházában a cél nem szentesíti az eszközt.

8. A megújulást illetően lényeges elvárás, hogy olyan személyek vezessék (amennyiben vannak vezéralakjai), akiknek nincsenek egyéb ambícióik (egzisztenciális előrelépés, pozíció, érvényesülés, egyházi ranglétrán való előmenetel stb.), így azok nem keveredhetnek össze a megújulást célzó törekvéseikkel. Ha ezeket az ambíciókat és célkitűzéseket nehéz szétszálazni, érdemes a megújulásra vonatkozó kezdeményezést másra hagyni.

9. A megújulás motorjai lehetőleg olyan személyek legyenek, akik – ha lelkészi személyekről, presbiterekről és szolgálókról van szó – gyülekezeti lelkipásztorok, van értékelhető szolgálatuk, és az egyházzal kapcsolatos szemléletüket hús-vér gyülekezet és az ahhoz kapcsolódó személyes tapasztalataik formálták. Ez azért lényeges, mert a gyülekezeti szolgálat mint tapasztalat sokszor lefarigcsálja, lehántja a megújuláshoz esetlegesen kapcsolódó, de a valódi, evangéliumi megújuláshoz szervesen nem tartozó egyéb célokat és szempontokat – úgymond, egészséges funkcionalitást és gyakorlatiasságot eredményez a biblikus, hitvallásos tanítást illetően, hiszen közös tapasztalataink szerint a tiszta evangélium hirdetését követik életváltoztatások, virulens gyülekezeti élet és a gyülekezet számbeli növekedése; az evangéliumellenes, bibliátlan tanok pedig jobb esetben vagy kikopnak a gyülekezetből, vagy annyira leamortizálják az adott közösséget, hogy az kopik ki az egyházból. Ami a helyi gyülekezetnek jó, az az egész egyház számára üdvös. A liberalizálódó, progresszívvé váló nyugati egyháztestek közül több példát is lehet említeni, ahol épp „felülről”, a teológiai fakultások irányából „lefelé” történt torzító hatás, mikor is olyan, a tudásuk és felhalmozott ismereteik miatt megbecsült tekintélyszemélyek alakították az egyház teológiai és etikai irányvonalát, akik gyülekezetvezetőként sem tudtak felmutatni prosperáló gyülekezeti szolgálatot, de sokszor még a minden egyháztagtól jogosan elvárható aktív gyülekezeti tagságot sem. Általánosan is igaz, hogy az egyházi megújulást ne olyan, az egyházhoz csak kulturális szinten kötődő személyek, „vándorpróféták” vezessék, akiknek bár a tekintélyük jelentős, nem tartoznak azonban egy konkrét helyi gyülekezethez, és ilyen értelemben nem is számonkérhetők.

10. A megújulás során a gyülekezeti lelkipásztor-teológusok meghatározó szerepét és tekintélyét firtató, klerikalizmust kiáltó retorika mellőzendő, mivel hamis ellentéteket szül, széthúzást generál. Valójában ezzel a római egyház zárt, hierarchikus struktúrája ellen fellángoló – valamint épp e struktúra görcsös védelméből fakadóan botrányos etikai kihágások elkendőzése által kiváltott – indulatokat szeretnék egyesek a protestáns egyház hagyományos gyülekezeti struktúrája és azon belül is a lelkészi szerepkör elleni indulattá konvertálni. Sokszor ezt az indulatot épp azok gerjesztik, akik – a hagyományos gyülekezetvezetői, lelkipásztori szerepkört lenézve és az egyház gyülekezeti életvalóságát nem vagy csak érintőlegesen ismerve – egyházi „értelmiségiként” hivatkoznak magukra, a gyülekezeti lelkipásztorok, presbitériumok, gyülekezeti tagok és az azok hitéletét szabályozó normatív hitvallások fölé pozicionálják magukat, és amolyan egyházon belüli „elitként” domináns szerepkörre törnek az egyház teológiai, etikai és kulturális arculatának alakításában.

11. A megújulást – mivel igeközpontú és teológiafókuszú – ne az aktuális világi trendeknek való megfelelés motiválja (akkor sem, ha teológiai frazeológiába burkolják őket): kvóták, az LMBTQ-„jogok” védelme vagy olyan populista, kellőképpen át nem gondolt kívánalmak, miszerint az egyháznak le kellene mondania az intézményeiről, és „vissza” kéne adnia vagy szét kellene osztania minden vagyonát.

12. A megújulás elsődleges célja nem lehet az egyházi vagyongazdálkodás vagy a hatalmi struktúrák átalakítása, hanem csak a Szentháromság Istennek az írott igében kijelentett akaratához való hűség és az attól való elpártolás felett érzett őszinte bűnbánat. Ha és amennyiben ez érvényesül, úgy minden más ezt követi – úgymond, organikusan fakad belőle. Az előbbit – a legfontosabbat – megspórolva nem lehet az utóbbinak „nekiesni”, mert félő, hogy a reformkísérlet mögött helytelen motivációk rejtőznek, és így puszta „tereprendezés”, csak a humán és anyagi erőforrások átcsoportosítása, mondhatni, „uradalomváltás” történik, de semmiképp sem belső átalakulás. Nem a módszereinket és a koncepcióinkat érintő változásra, hanem elsősorban a természetünk gyökerét érintő természetfeletti átalakulásra van szükség.

13. A megújulás metódusát semmiképpen se a Ferenc pápa vezette római egyháztól kölcsönözzék a megújulásban érdekelt személyek – vagy ha egyesek ezt teszik, az intő jel –, mert ami Ferenc pontifikátusa alatt végbement, az minden, csak nem valódi megújulás. Az eleve megtévesztő „beszélgető egyház” és „szinódusi út” fogalmak átvétele és a református egyház jelenlegi helyzetére való oktrojálása manipulatív, hiszen hamis módon azt sugallja, hogy a klerikalizmus és bizonyos kvótáknak a hiánya ennek az egyházi közösségnek a legnagyobb problémája, elterelve a fókuszt a megújulás elsődleges, evangéliumi-reformátori aspektusáról, azaz a Szentírás tanításához való hűségről. Jól látható, hogy a római egyházban végbemenő „megújulás” valójában agresszív klientúraépítés (a felsőbb klérus intenzív lecserélése a csúcsvezető kívánalmai és elvárásai alapján), világi szempontok ráerőszakolása az egyházi életvalóságra és az egyház történelmi tanításának intenzív szétzilálása, fellazítása, például a szexuáletika területén (lásd Fiducia supplicans). A „ferenci út” bár mosolygós, de irgalmatlan, diktatórikus és a következményei beláthatatlanok.

14. A teológiai-etikai – és abból fakadóan a kegyességi – megújulásra kimondott „igen” megköveteli részünkről a helytelen megújulási szándéktól vezérelt projektekre kimondott egyértelmű „nemet”, nevezetesen a bizonyos testvéregyházi közösségek modernizációs szándékától (és az ezek folyományaként már bevettnek számító, általános egyházi gyakorlattól) való elhatárolódást. Amíg nem tudjuk világosan megnevezni, tévtanításként azonosítani a német, skandináv és egyéb nyugat-európai és észak-amerikai protestáns egyházaknak az evangéliumi bizonyságtétellel és általánosan a Biblia tanításával egyértelműen szembemenő tanítását és gyakorlatát és ilyen értelemben ezen egyházi közösségek Isten kijelentetett akaratával szemben tanúsított lázadó attitűdjét, és amíg nem tudunk ezektől a lehető leghatározottabban elhatárolódni, addig – épp a testvéregyházi kapcsolatok folyományaként – fennáll az esélye egy olyan jellegű ideológiai transzfernek, amely előidézi és fenntartja a mi köreinkben végbemenő teológiai erjedést. Sajnos szükséges már országhatárainkon belül is odafigyelni a bizonyos evangélikus teológusok részéről érkező presszióra, melynek célja, hogy a teológiai-etikai-kegyességi szempontból is zsákutcába vezető progresszív modellt állítsák elénk követendő példaként, folyamatosan érzékenyítve a hazai egyházi közvéleményt. Más szóval: eljött az idő, hogy végre teológiai tekintetben felvállaljuk az elodázhatatlan konfliktusokat. Az „egység” és a „közösség” fogalmának monoton ismételgetése – bár a felszínen kegyes lelkületről árulkodik – kényszeredett konfliktuskerüléssel párosulva csak elodázza a valódi megújulást.

15. Ebből fakadóan a közös megújulásra törekvésünk asztalánál nem lehet mindenkinek helye. A megújulás nem lehet valamiféle egyszerű „középérték” vagy eltérő nézetek, álláspontok, kegyességi megnyilvánulások „arany középútja”, sem a különféle teológiai vagy kegyességi irányzatok közötti status quo. Muszáj kimondani, hogy van, ami nem fér bele. Van, aminek az egyházon belül nincs és nem is lehet helye – csakis az egyházon kívül. Ezen még az sem változtat, hogy az egyházi intézményen belül – az egyházfegyelem hiánya miatt – formálisan megtűrik evangélium- és hitvallásellenes nézetek hangoztatását. Krisztus egyházában a megújulás nem torkollhat valamiféle erőltetett demokratizmusba, mondván, „mindenkinek igaza van”, vagy „mindenkinek megvan a maga igazsága”, illetve „mindenkinek joga van úgy megélni a hitét, ahogy jónak érzi”. Az egyházi megújulás során Isten kijelentett szavának az igazsága és nem a többség véleménye győzedelmeskedik.

16. A közösségi megújulás feltétele a nyílt, őszinte kommunikáció. A személyes kritikáinkat egymással kell közölnünk, ahelyett, hogy a sajtóban üzengetnénk egymásnak. A burkolt utalgatás, fenyegetőzés, ultimátumok megfogalmazása nem vezet eredményre, csak széthúzást és bizalmatlanságot szül. Itt muszáj megemlíteni, hogy létezik egy sajátos szokás, miszerint a kritikát sokszor többes szám első személyű megfogalmazásba csomagolják, talán azért, hogy kevésbé legyen bántó, netán álszerénységből: „Az a baj velünk…”, „Nagy bűnünk, hogy…”, „Egyházunkra jellemző, hogy…”, „Régi mulasztásunk, hogy…”, „Egyházunk nagy hiányossága, hogy…” Természetesen e megfogalmazások mögött lehet egyfajta kollektív felelősségvállalás és bűnismeret is, de az esetek többségében érezhetően nem erről van szó, hanem arról, hogy a kritikát megfogalmazó személyeknek nincs bátorsága a konkrét személyekre vagy csoportokra vonatkozó célzott kritikához/intéshez, hanem rejtjeles megfogalmazással élve abban bíznak, hogy azok, akiket érint, magukra veszik. A kritika ilyetén „szétterítése”, az egész egyházi közösségre való ráolvasása nem építő, sőt demoralizáló. A nyílt és őszinte kommunikáció megköveteli, hogy az egyházi nyilvánosságban elhangzó észrevétel és kritika teljes mértékben fedje az „ajtók mögött”, zárt körben megfogalmazottakat, akkor is, ha indulatokat válthat ki. Ennek hiányában szekértáborok közötti rivalizálásról és érdekekről, „egyházpolitikáról” lehet csak szó.

17. Megújulásra vágyakozva érdemes figyelnünk arra, hogy ne csak a minket mint egyházi közösséget hátrányosan érintő, kellemetlen következmények és azok folyományaként a világból érkező számonkérés kényszerítse a megújulási szándékot, mert ilyen esetben félő, hogy valójában nem is a bűneink felett bánkódunk – és nem amiatt, mert bűneinkkel visszaéltünk Isten Krisztusban felkínált ingyen kegyelmével –, hanem csak a minket negatívan érintő helyzetet akarjuk elkerülni, kiküszöbölni. A kívülről érkező elvárások szerinti cselekvés – amellett, hogy nem is feltétlenül jogos a velünk szemben támasztott elvárás – megfelelési kényszerből fakad, és az Isten előtti valódi, mély, őszinte bűnbánat, azaz önmagunk lemeztelenítése helyett csak egy újabb magunkra aggatott fügefalevelet eredményez, még ha kegyességi frazeológiával ékesítjük is fel. Mindig beszédes az az általános tendencia, hogy amíg nincs botrány, addig nem jelentkezik a bűnbánat. Ahogy beszédes lehet az egyházi közösség azon működése is – ha és amennyiben tendencia –, hogy amíg valamit kívülről nem olvasnak a fejünkre, addig nem zavar minket. Lehetséges, hogy bár nem nevesítik kívülről, és nem is okoz a világ számára különösebb megbotránkozást, ugyanakkor sokkal fundamentálisabb, az egyházi közösség integritása szempontjából sokkal rombolóbb hatású bűnök terhelnek minket (lásd pl.: teológiai elhajlások eltűrése, szolgálók etikai kisiklásai és azok hanyag kezelése stb.). A külső hatások okozta, utólagos reakcióként jelentkező bűnbánat jóllehet bizonyos esetekben indokolt, mégis veszélyes, mert nem feltétlenül egyházi-kegyességi szempontok szerint irányított, és nem biztos, hogy valódi megújulási szándék áll mögötte, csak az, hogy látványpékségjelleggel „mentsük, ami menthető”, például a reputációnkat, a társadalmi megbecsültségünket. A „spontán módon” jelentkező bűnbánat ugyanakkor Isten előtti felelősségtudatból ered, és olyan jelenségek váltják ki, amelyekkel Istennek a Szentírásban kijelentett akarata és az azt számunkra megelevenítő Szentlélek szembesít bennünket, akkor is, ha a világ felől nem hangzik kritika miattuk, és nem tűnnek fel a külső szemlélőnek (vagy ha fel is tűnnek, nem zavarják, sőt esetleg elismeréssel nyugtázza őket).

18. A valódi, evangéliumi bűnbánat (és nem a következményektől való félelem) elsősorban azt eredményezi, hogy magunkba szállunk, önvizsgálatot tartunk, ezért az elsődleges nem az, hogy elkezdünk ezt vagy azt tenni, csak hogy valakinek valahogy „bizonyítsunk”, és magunk vagy mások számára regisztrálható cselekvésekkel (érdemszerző jócselekedetekkel) minél előbb kiegyenlítsük a „számlánkat”. Az evangélium szerinti átalakulás vagy formálódás az írott igéhez való hozzáállásunkban ölt testet, az attitűdjeink megváltozásában, imádságban és adott esetben közösségi böjtben kifejezésre jutó bűnbánatban. Ezek az igazán fontos fejlemények a kényszerből meghozott látszatintézkedések és kapkodás helyett. Különösen az imádság hiánya leplezi le egyházi szinten is az önmegváltásra irányuló hajlamunkat. Fenn áll a lehetősége annak, hogy épp a megújulásra törekvő intézkedésekkel odázzuk el a legfontosabbat és a megújulás zászlaja alatt végzett tevékenységekkel szorítjuk perifériára az Istent.

19. A megújulásra törekvés során – ez is a motivációt érinti – kerülni kell a generációk és a nemek közötti ellentétek szítását. Krisztus egyházán belül a megújulásra vágyakozva semmiképp sem lehet megalapozott indok a korban előttünk járókkal szembeni lázadó attitűd (lásd 5. parancsolat), az előző generációk „kispadra ültetése” és egy új, lehetőségekre és kibontakozásra váró generáció erőszakos térfoglalása. Krisztus testén belül – az egyházban és annak helyi manifesztációjában, az adott gyülekezetben – az eltérő generációk együtt élnek és szolgálnak Krisztus dicsőségére, és ennek így kell lennie az intézményes egyház, a felekezet falain belül is. (Természetesen ez fordítva is igaz: a fiatalabbak lenézése, hátráltatása sem járható út.) Az egyház nem világi cég, az erőszakos fiatalítási kísérlet nem tekinthető tiszta, evangéliumi megújulásra és reformációra törekvő motivációnak. Ugyanez igaz a férfi- és a női nem közötti ellentétek mesterséges gerjesztésére, illetve a kettő arányának erőszakos kiegyenlítésére is. Az ilyen ellentétek szításának valódi célja nem az egyház evangéliumi megújulása, hanem – a világi trendek hullámára felülve – az egyházon belüli pozíciók kikönyöklése.

20. A valódi evangéliumi megújulás – legyen akár egyéni vagy közösségi –, az evangélium újrafelfedezése és az Isten előtti őszinte bűnbánat nem torkoll „köldöknézegetésbe”, mert rájövünk, hogy végső soron nem rólunk, hanem Istenről szól. És mint ilyen, a benső megújulás önmagából „kifelé” mozdítja az embert, és ahelyett, hogy személyes preferenciáinkra összpontosítanánk, arra kezdünk figyelni, hogy kicsoda Isten, és mit tett ő (és tesz ma is), hogy beteljesítse akaratát a világban. A megújuló egyház tehát a nagy parancsolat szerint való élet iránti megelevenedett szeretetet éli meg. Az ilyen megújuló gyülekezet és egyház a Szentlélek vezetésével figyelmét és energiáit Isten és a felebarát szeretetére fordítja, így Isten tisztelete-imádata lesz számára az elsődleges, miközben a missziós elköteleződése is felerősödik.