Reflexiók: a hazugság tükrében, 3. rész – A piros toll

 

„Prófétáid olyanok lettek, mint a romok között kószáló rókák. Nem javítottátok a várfalak réseit, nem építettétek Izrael népének falait hogy képes legyen megállni ellenségeivel szemben az Örökkévaló napján!
(Ez 13,4-5)

„Hiszen ti aranyomat és ezüstömet elvittétek, és kincseimet meg ékességeimet bevittétek templomaitokba. Júda fiait meg Jeruzsálem fiait eladtátok a görögök fiainak, hogy messzire vigyétek őket határaiktól. Íme, én visszahívom őket azokról a helyekről, ahová eladtátok őket, és fejetekre hárítom gonoszságotokat.”
(Jóel 4,5-7)

 

Expozé az utolsó részhez:

Az alábbiakban a Tükörbiblia magyarországi terjesztéséhez köthető csoportok, magukat tanítóként aposztrofáló, az online térben nyíltan, bárki számára hozzáférhető módon megnyilvánuló személyek tanításainak, hozzájuk köthető, illetve általuk kiadott könyveknek, internetes tartalmainak vizsgálata alapján készült cikksorozat harmadik és befejező részét olvashatják (Az első és második rész elérhető itt és itt). Noha az írás háttere e társasággal kapcsolatba kerülve, személyes tapasztalataimban gyökeredzik, apropója azonban közvetlenül köthető ahhoz, hogy a szóban forgó tévtanokat képviselő csoport(ok) a balassagyarmati evangélikus gyülekezeti házban 2024-ben több alkalommal is meghívott vendégekként terjeszthették saját eszkatológiájukat. Mivel a cikksorozat egyes darabjainak közzététele hosszabban elnyúló periódusban történt, és az írásokra időközben érkező visszajelzések is külön tanulságot hordoztak, így a befejező részben nemcsak a már említett személyekhez köthető tanítások korábbi részekben megkezdett számbavételét folytatom, hanem egy ennél sokkal fontosabb kérdésre is választ keresek: az elsodródás természetére.

Ugyanis úgy gondolom, hogy ezeknek az első látásra talán marginális, helyi vonatkozású eseményeknek vannak saját jelentőségükön túlmutató, globálisabb hatókörű, és a mai eklézsiában tendenciózusan meg-megmutatkozó gyökérokai, amelyeket ennélfogva érdemes közelebbről is megvizsgálni.

Mivel az írások közzétételét követően több érintett személy is kifejezte felháborodását a megjelentekkel kapcsolatban, így szükségét érzem annak, hogy ezúton is világossá tegyem milyen motivációk vezéreltek az írásban (és melyek nem).

Meglehetősen régóta foglalkoztat az oka annak, hogy a magukat kereszténynek vallók körében, de még az eklézsiában is ennyiféle, egymásnak akár élesen ellentmondó istenkép, krisztuskép létezik egyszerre. Persze könnyű felismerni azokat, akik meghamisított Bibliával tagadják a sátánt és hirdetik a megtérés nélkül is elérhető üdvösséget, de tőlük félteni nem a választottakat kell, hanem az elhívottakat, akik félrevezethetők, akik nincsenek felnövekedve az ismeretben. Ugyanakkor tudjuk, hogy vannak csapdák készítve az Igazság ismeretében előbbre járó választottak számára is – hogy „így megtévesszék, ha lehet, a választottakat is”. És e két világ Balassagyarmaton különös irónia folytán – számomra is hihetetlen módon – összeért. Úgy vélem, fontos tanulságok vonhatók le ebből az esetből, amelyekre érdemes odafigyelni, hiszen Jézus maga figyelmeztetetett minket, hogy eljön az idő, amikor az is, aki azt hiszi, már szilárdan áll, elesik majd.

Mivel az Ige fontos figyelmeztetéseket, útmutatásokat tartalmaz számunkra, hogy mi mindent kell folyamatosan megtennünk annak érdekében, hogy állva maradjunk, ezért ezek az írások nem céloznak mást, minthogy ezen útmutatásokhoz ragaszkodjunk. Nem a szereplők személye fontos elsősorban, sokkal inkább a tévtanítások leleplezése és az ahhoz vezető útnak a megértése, ami biztosítja a hamis magok jó földbe hullásának garanciáját. Nem viszálykeltés a cél, hanem az okulás. S szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ehhez az okuláshoz minden szereplő önkéntesen nyújtott segítő kezet azáltal, hogy az eseményeket, tanításokat, illetve azok belső reflexióit a világhálón részletesen dokumentálta, ezzel téve bárki által szabadon fogyaszthatóvá – egyúttal vizsgálhatóvá is. Persze megértem, hogy utóbbi egy nem várt, kellemetlen következmény azok számára, akik közzétették azokat.

Nézetem szerint a keresztények kötelessége, hogy Isten szavának tekintsék a Bibliát, ennélfogva komolyan vegyék figyelmeztetéseit és útmutatásait. Belőle tudjuk, hogy Isten állandó éberségre int minket: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben”; arra, hogy ne csak a beszédeket, hanem a forrásait is vizsgáljuk: „ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől valók-e..”, és ha szükség van rá, szóljunk: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass:”  És azt is innen tudjuk, hogy még ha fenyegetnek is minket, maradjunk állhatatosak az Igazságban: „ne rendüljetek meg egyhamar meggyőződésetekben, és ne rémítsen meg titeket semmilyen lélek, vagy beszéd…nehogy valaki valamiképpen félrevezessen titeket.”     

Így szándékom szerint ez az írás (és a korábbiak) nem több, mint hűséges kiállás és Istennek való engedelmesség – még akkor is, ha ennek ára van. Ne féljünk megadni az árat, mert Isten hűséges és minket nemcsak elhívott a feladatokra, hanem mindenestül alkalmassá is tett azokra! Az Ige arra bátorít, hogy vegyük észre, kik vagyunk: „nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”

Jelen korunkban megelevenedik ez az Ige; a szavak nem maradnak többé szavak, hanem megcselekszik azokat, amiért kiküldettek.

Olyan világot élünk – és ez számomra egyre inkább nyilvánvaló –, amelyben a keresztényeknek előbb-utóbb csak két lehetőségük marad: a konfrontáció vagy a megalkuvás. Mindkettőnek ára lesz.

 Az egyiknek előbb, a másiknak utóbb.

*

A nagy víz

„Minden emberben ott van a Szent Szellem, és az Ő természetét hordozza minden ember, nincsen eredendően bűnös természet Jézus Krisztus halála óta, mert Isteni természet részesei lettünk.”
(Nógrádi Ádám: Mi a valódi örömhír?)

A Tükörbiblia-tanítók egyik legfőbb célja világossá tenni, hogy eljött az ideje annak, hogy „az egyházak nagy hazugsága” lelepleződjön: nincs két emberiség! Végérvényesen fel kell számolni azt az igazságtalan és hazug dualitást, amely a kettészakított emberiség – újjászületettek és ítélet alatt maradók –  közé kétezer éve választóvonalat feszít. A megosztottság pedig azáltal szűnik meg, hogy mi emberek felismerjük, hogy mindannyian a részei vagyunk a Teremtőnek és egyben mindannyian örökösei vagyunk Krisztusnak: minden embernek örök élete van és mi mindannyian a mennybe jutunk.

Mindenki.

Hitler, Mao Ce-Tung, Pol Pot, Pál apostol és a vértanúk – velem együtt – lassacskán beterelődtünk a közös karámba.

„Krisztus a világ bűneit hordozta a kereszten, ezért mindenkinek (automatikusan – A szerz.) örök élete van.”

„Megváltó Jézus Krisztus él és működik, aki örök életet adott mindenkinek. Százszázalékos a sikeraránya, és örömmel megtette, ha kérted, ha nem. Mi a bökkenő? Nincs csapda. Minden teljesen ingyenes, egy fillérbe sem kerül. A legjobb az egészben, hogy ez a Megváltó annyira jó abban, amit csinál, hogy a legrosszabb, legbetegebb és legreménytelenebb embernek is örök megbocsátást és örök életet adott. Senki sincs, aki meghaladná a képességeit.
(Nógrádi Ádám: Mi a valódi örömhír?)

A fentiek miatt könnyű belátni, hogy Jézus miért jöhet be, ha kell, erőszakkal a hátsó ajtón is – ahogy arra az előző részben Cseh Péter Mihály utalt. Mert nincs szükség újjászületésre, hiszen már mindenki előre üdvözült még a (fizikai) születése előtt. Jézus már azelőtt meghalt értünk, mielőtt egyáltalán a világra jöttünk, ezért az eredendő bűn helyett az eredendő üdv az ember osztályrésze. Feladata pedig nem más, mint ráeszmélni erre az üdvösségre és belehelyezkedni ebbe a tudatba, meghaladva az előző, torz tudatállapotot. A szolgaságtudatot ki kell cserélnie a szabadságtudatra.

Mivel a Krisztus tökéletes áldozata mindenkiért előre odaadatott, az ember egyedüli feladata, hogy erre ráeszmélve megnyugodjon, hisz fél lábbal már tulajdonképp a mennyben van. Megvan az az örök élet, kifújhatja a levegőt. Hátha még megtudja, hogy a bűneivel sem kell többé bíbelődnie.

Persze érthető, hogy ahol a Teremtő Istent „Apucinak” hívják és szinte egyetlen attribútuma maradt, amitől nem fosztották meg – a túláradó szeretet –, ott képtelenség együtt élni azzal a gondolattal, hogy Isten szuverén Úr, aki ráadásul szabályokat állít a teremtménye elé, sőt még szembesíti is a törvényszegés következményeivel. Apuci nem zárhatja ki a teremtményeinek nagyobbik felét az üdvösségből, mert az nem lenne elég kedves és toleráns a részéről. Ugyanez az Apuci nem teremthet poklot sem, hogy oda örök szenvedésre küldje azokat, akik engedetlenek, de még saját Fiát sem adhatja halálra. Ez egyszerűen nem fér össze a karakterével.

Apuci egyedül csak szerethet.

Nem tudok elmenni amellett, hogy meg ne jegyezzem: a Tükörbiblia du Toit-féle „véleményes kinyilatkoztatása” – amely egy hazug parafrázis és természetesen semmi köze nincs a Bibliához, noha azzal az igénnyel lép fel, hogy valódi kinyilatkoztatás legyen – milyen nagyszerűen rezonál a korszellemre és milyen szépen beleillik azokba a tendenciákba, amelyek egyre inkább megjelennek az egyházban is, gondoljunk akár Ferenc pápa szingapúri beszédére. Manapság szinte követelmény, hogy egy valamirevaló tévtanítás univerzalista legyen. Egy kirekesztő Isten nyilván nem lehet az emberiség Teremtője!  A XXI. század embere alapvető elvárásnak tartja nemcsak azt, hogy Jézus szálljon be mosogatni Márta mellé, de azt is, hogy egy közös, automatikus üdvösség egyesítse valahogy a szétszabdalt emberiséget, hisz másképp hogyan tudna teljesülni „a népek és a seregek, a nemzetek és a nyelvek” egysége, a nagy víz, amely mellett ülve „a föld paráznáinak és undokságainak anyja” az utálatosság és paráznaság aranypoharát üríti. Az univerzalizmus inkluzív tanítása feltétlen szükséges ahhoz, hogy a jövőben valóra váltsa majd az összes világvallás kiegyezését egymással. És ha ez megtörténik, semmi sem áll majd az „egység a szeretben”  elve előtt akadályként, hogy az emelkedő újpogány New Age is feloldódhasson ebben a színes kavalkádban. Hiszen minden teremtmény egy közös kapcsolódásban biztosan egyesülni tud: a szeretben. Ez a koncepció pedig egy hasonló Apuci-isten után kiállt. Logikus, hogy ebbe a képbe előbb-utóbb valóban szükséges lesz egy olyan „Szentírás”, amely konszolidálja a társadalmilag aggályos „problémákat” és megszűnteti a partikularitást. Aki beleolvas a Tükörbibliába, hamar meggyőződhet róla, hogy ez a „Biblia” hasonló igénnyel készült.

Azokat a részeket pedig, amelyek nem férnek bele ebbe az egyetemes üdvösség-narratívába, egész egyszerűen átugrották, vagy szép gondosan simára reszelték. Nézzünk például egyet azok közül a „problémás” Igék közül, amelyek leírják azt, hogy ki az, aki NEM üdvözülhet:

„Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát” (1Kor 6,9-10, RÚF)

Ugyanez a két vers így olvasható a Mirror Bilble „fordításában” (Az idézet azért van ellátva jegyzettel, mert az összes könyv ún. véleményes kinyilatkoztatás, azaz majdnem mindegyik Ige külön jegyzettel van ellátva az alábbiak szerint:

„Másokkal való összhang nélkül élni nem tükrözi Isten királyságában való társörökösi részesüléseteket. Az emberek bántalmazásának egész ügye idegen az életünkre tervezett képtől, és nem illik hozzátok. Miért éljetek hazugságban? Tárgyként árusítható kéjnek tekinteni az embereket csak a bálványimádás egy másik formája. Titkos szeretőt tartani ugyanaz a megtévesztés. Miért színlelitek magatokat annak, akik nem vagytok, megtévesztő öltözködéssel, mint ahogy egy színész eljátszik egy szerepet, finom, királyi ruházkodással, csak azért, hogy másokat kihasználjatok anyagilag vagy szexuálisan?
(A ἄδικος / adikos szó, az a, tagadó és δίκη / diké, két egymásban hasonlatosságot találó félből – a megigazultság / dikaiosune szó törzse –, ahol diké az igazságosság azonos nevű görög istennőjére emlékeztet, akit jellemzően mérleggel a kezében ábrázolnak. Így – szinkronban a másikkal. A  πλανάω / planao szó a πλάνη csalásból, hazugságban élni. A πόρνος / pornos szó a πέρνημι / pernēmi szóból: árucikként eladni [különösen a „pornó/szex-iparban”]. A bálványimádás szó, ειδωλολατραι / eidoololatrai, pontosan arra utal, amit az emberiség a kertben elveszített – az Elohim tükörképének és hasonlatosságának tudatát. A bálványimádás azt jelenti, hogy az emberiség hasztalanul keres egy saját maga által készített pótképet. [Lásd ApCsel 17,29] A μοιχός / moichos szó, házasságtörés – titkos szeretővel rendelkezni. A malakos finom ruházat, ismét egy olyan szó, amelyet csak itt használnak, és két olyan utalásban, amelyek mindkettő Keresztelő János ruházatának ellentétére utal. Lásd Mt 11,8 és Lk 7,25. Keresztelő János ruházata bizonyosan nem a legújabb, finom divat szerint készült, amelyet egy királyi palotában vagy más, valakinek a fontosságát és sikerét jelképező, bőséget képviselő helyen viseltek. Ismétlem, az arsenokoites szót csak Pál használja az Újszövetségben, és a 9. és 10. versben rögzített kijelentés kontextusában nem a „homoszexualitásról”, hanem a szexuális kizsákmányolásról beszél. »Az arsenokoites szóra vonatkozó kevés, Biblián kívüli hivatkozásban az adott kontextus azt diktálja, hogy a szemantikai tartomány a ’gazdasági kizsákmányolás’ valamilyen szexuális eszközzel«. Inkább a [férfi] mások szexuális és gazdasági uralmára utal. Más szóval, ismét nincs elegendő nyelvi vagy történelmi bizonyíték arra, hogy a arsenokoites-t »homoszexuális«-ként fordítsuk, és így a két NT-vers, amely ezt a kifejezést használja, könnyen értelmezhető »szexuális kizsákmányolás«-ként. [Dale B. Martin])”

Külön felhívom a figyelmet az arsenokoites szó du Toit-féle szövegmagyarázatára is, amiből talán látszik, miért lehet a rút kiskacsa utalás jelen a Tükörbibliában. A homoszexualitás nem probléma többé, ha találunk egy elegáns megoldást az igazolására. Hiszen ha egyszer az „arsenokoites” nem a „férfiszeplősítőt” (Károli) jelenti, hanem a szexuális, – noch dazu – gazdasági kizsákmányolót, akkor az lmbtq+ probléma egycsapásra a múlté és már cserélhetjük is az oltárterítőket szivárványosra. Egy jó kalapból előhúzott magyarázat a megfelelő helyen és máris egyesülhet az üdvözült emberiség a szeretet és tolerancia jegyében.

Na de haladjunk tovább!

Az örök élet már bezsákolva, de máris itt a következő nagy hegy: a bűn és megszentelődés kérdése. Természetesen ezen is ugyanolyan könnyen ugranak át, mint a megtérés kérdésén.

A tanítók részletesen elmagyarázzák, hogy a „teljesítmény alapú” harc a bűnnel egy jellegzetes egyházi találmány.  Egyben a manipuláció eszköze, melyre azért van szükség, mert a „régi” tudatban rekedt nyájat így könnyű kontrollálni.

Pedig „Mennyei Apuci” mindenkit úgy szeret, ahogy van: sárosan, mocskosan, a bűntől szennyesen. Majd ő megtisztít az időzítése szerint, az embernek csak annyi a dolga, hogy végre megértse, hogy addig még sohasem ismerte meg Istent, sohasem hallotta az igazi evangéliumot. Most eljött az idő megismerni, hogy felnyíljon végre a szeme és meglássa: mindenki közös Apucija a mennyben, sohasem ítélne el senkit.

„Isten elintézte a bűneidet, akár hiszel benne, akár nem, az Ő megbocsátásának rengeteg haszna van ebben az életben. De nem fogod elhinni és átélni, ha hétről hétre olyan prédikációkat hallgatsz, ahol arról beszélnek, milyen bűnös vagy, és hogy a bűneid a magas égig felhalmozódnak, és ha nem hiszel, mész a pokolba. Ha állandóan azt mondják neked, hogy vizsgáld meg a szívedet bűn, keserűség és megbocsátatlanság szempontjából, akkor nehezen fogsz tudni bízni abban, hogy Jézus miatt teljes mértékben megbocsátást nyertél. Fogékony leszel arra a fajta cselekedeteken alapuló, lélekelemző prédikációra, amely azt mondja, hogy el kell ismerned a hibáidat és meg kell bocsátanod, hogy megbocsátást nyerj.”
(Nógrádi Ádám: Mi a valódi örömhír?)

*

Szentek a vályúnál

Ennek az egész Tükörbibliás hamis teológiának az egyik legbizarrabb része az a fajta determinált megszentelődés, amely szerintük minden emberben automatikusan érvényre jut, tökéletesen függetlenül attól, hogy az egyén egyáltalán hisz-e Jézus Krisztusban, elfordul-e valaha bűneitől vagy esetleg következetesen kitart mellettük.

Mindez nem számít. A megszentelődést az üdvösséghez hasonlóan egy automatikus megigazultságból vezetik le, így nem is folyamatként tekintenek rá, hanem a kereszten elvégzett, az ember akaratától, erőfeszítéseitől független ajándékként. Erre épp úgy igaz, hogy az Atya a Fiú vérén keresztül vizsgál minket. Ezért nemcsak megigazult minden ember, de meg is van szentelve Isten szemében, még akkor is, ha az illető a legsúlyosabb bűnben tivornyázik.

Ez alapján könnyen belátható, hogy ez a teológia – noha explicite nem tagadja a bűnt, mégis – tökéletesen megfosztja az elválasztó szerepétől. Jézus feltámadása után a bűnös ember szentté vált. A tény, hogy mégsem élünk a földi mennyországban, azért van, mert az emberek ragaszkodnak a „hamiséntudathoz” és nem értik, hogy már szentek. Ha minden ember ráébredne végül, hogy ki is ő valójában, nem lenne megnyilvánuló bűn a világban.

Ezzel el is érkeztünk a New Age-tanításokig, amelyekben előszeretettel hirdetik, hogy az emberiség kis istenek közössége, részei a kollektív tudatnak, a „minden egy”-nek, ám nagy részük még nem „ébredt fel” és nem ismert rá önnön istenségére. A neo-pogányság egyik nagy küldetése, hogy eljöjjön a bolygószintű ébredés, hogy minden ember „elváltozzon értelme megújulásával” és ráébredjen, hogy „isten” benne él. A spirituális tanok hasonló eredményre jutottak mint a Mirror Bible – talán nem véletlen a párhuzam –, csak az előbbiben Jézusra, mint Megváltóra azért nincs szükség, mert tanai szerint bűn sem létezik a világban. A New Age az ún. „krisztus tudat” létrehozására törekszik az emberekben. Állandó Igei utalások, terminológiai eszköztár által el akarják hitetni, hogy a New Age krisztusa azonos Jézus Krisztussal, de nem megváltói, hanem tanítói minőségben.

A Mirror Bible ezzel a tudatváltás-koncepcióval láthatóan a New Age tanításokból merít, csak ügyesen átcímkézi, hogy az „Bible”-nek látszon. Ez is egy New Age jellemző: az ellopott terminológia. Aki hallott már ilyen tanításokat, tudja, hogy többet hivatkoznak „krisztusra” és kontextusból kiszakított, az eredeti jelentéséből kiforgatott bibliai Igékre, mint egy prédikációban. Miért? Hogy így targetálják az egész judeo-keresztény civilizációt, amelyben potenciális piacot látnak, hiszen a hitehagyott kulturális keresztények dinamikusan növekvő fogyasztói szegmense a New Age valamely ágának. Az emberek csak hallották már legalább Jézus nevét, s ha közben még bibliai Igékre is hivatkoznak nekik, ott a bizalmi index rögtön megdobja a kreditet. Nem méreg ez, hisz nem látszik annak…

Ezekben a Tükörbibliás tévtanokban sem bűnös senki, nem azért mintha nem követnének el az emberek bűnöket, egyszerűen csak Krisztusban a bűn is és a következménye is elvégeztetett. Lefutott ügy, kár aggódni. Az emberek, ha ráébrednek megigazultságukra, úgyis megértik, hogy hótisztává váltak, sőt, egy idő után majd meg is tartják az állapotukat – egész egyszerűen azért, mert önnön istenségükre való rádöbbenés tudatállapot-változást hoz létre bennük. Addig meg, ha valaki bűnt követne el, ne görcsöljön rajta hiszen már úgyis meg van bocsájtva! Itt a megszentelődés nem kudarcokat (is) tartalmazó küzdelem, mint a korábbi tudatállapotban – azaz a vallásban –, hanem valami, ami megy, mint a karikacsapás. A Mennyei Apuci gondoskodó szeretete határtalan.

Álljon itt egy csokorra való, idevágó idézet a Mi a valódi Örömhír? című könyvből. Ezek mind önmagukért beszélnek, éspedig olyan szinten, hogy úgy vélem, nincs szükség további kommentárokra.

„Most már rájöttem, hogy az evangélium egy felhígított változatát árulták. (a történelmi felekezetek – A szerz.) Isten kegyelmét hitelre adták el. »Vásárolj most, fizess később. Iratkozz fel még ma, az első hónap ingyenes. De ha már beilleszkedtél, beszélnünk kell a személyes felelősségről, a tanítványságról és a Jézus követésének valódi áráról.« Ez nagyon rossz teológia. Ez volt a szeretet horoggal és a kegyelem árcédulával. Micsoda őrültséget prédikáltak. A »bűnből való megtérésre« felszólítás nem jó hír. Még csak nem is hír. Ez egy ősi, cselekedetközpontú üzenet, amely a bűnre összpontosít és nem ad megoldást.”

 „Isten kegyelme a kulcs az Ő isteni elfogadásának megértéséhez. Ha a kegyelemre csupán úgy tekintesz, mint egy belépőjegyre az Isten országába – ez juttat be a bejárati ajtón, semmi több –, akkor fogékony leszel arra a hazugságra, amely azt mondja, hogy meg kell dolgoznod azért, hogy Apu kedvében járj. Nyomást fogsz érezni arra, hogy bizonyítsd be az alkalmasságodat azzal, hogy megteszed mindazt, amit a keresztényeknek rendszeresen meg kell tenniük. Gyümölcsöt kell teremned. Tanúságot kell tenned a szomszédaidnak. El kell menned minden gyűlésre, és támogatnod kell minden gyülekezeti tevékenységet. Ez egyszerűen őrültség. Ez nem különbözik attól, ahogy a világ működik. Ahelyett, hogy a menny kegyelmen alapuló szabadságát hoznánk a földre, a teljesítményalapú vallásunkat próbáljuk a mennybe exportálni. Képzeljétek el, mi történt? A mennyország nem veszi meg! A kegyelem nem pusztán a bejárati ajtón juttat át; a kegyelem egészen a trónteremig visz, és leültet mennyei Apu jobbjára.”

„»Te egy szentségtelen ember vagy, akinek még dolgoznia kell a szentség elérésében.« Perverz módon, ez a fajta szentségprédikálás nem segíti elő a szentséget. Ehelyett felszítja a bűnt, és felszítja a testet, hiábavaló kísérletet téve annak legyőzésére. Arra tanítja az embereket, hogy inkább önmagukban bízzanak, mint Isten ki nem érdemelt kegyelmében, aki megszentelte őket. Mondd le tehát a szentségtanfolyamokat, dobd ki az edzőtermi tagságot, és ne izzadj tovább Jézusért. Ne tegyél úgy, mintha be tudnád fejezni, amit Ő elkezdett. Ehelyett a valóság az, hogy aki elkezdte benned a jó munkát, az folytatni fogja azt a befejezésig. És ne csüggedj a hibáid miatt. Amikor megbotlasz, akkor is szent vagy. Jézus a te szentséged. Nem kell megizzadnod a szentséghez vezető utat, mert már a szentek közé vagy számítva.”

 „Jézus előre tudta, hogy Péter meg fogja tagadni Őt, és mégsem utasította el Pétert. Ehelyett szerette őt, és imádkozott érte. Jézus előre tudta, hogy Júdás el fogja árulni Őt, és mégsem utasította el Júdást. Éppen az árulás aktusában Jézus »barátnak« nevezte őt, jelezve, hogy még abban a sötét pillanatban is szélesre tárva maradt az elfogadás ajtaja.”

Magam előtt látom, hogy a szélesre tárt elfogadás ajtaján szép csendben begurul egy malomkő.. – sajnos mégsem bírtam ki kommentár nélkül.

„A keresztények a világ legneurotikusabb emberei közé tartozhatnak. Minden egyes alkalommal, amikor megbotlanak, megígérik Jézusnak, hogy legközelebb jobban sikerül, de hiába. Csalónak érzik magukat, és azon tűnődnek, mi lesz velük, ha végül kiderülnek a hiányosságaik. A keresztény szolgálat hörcsögkerekén izzadnak és nem haladnak sehova.”

„Az egyházban az önmegtagadást általában a lelki fegyelmek részeként csomagolják. Ne érintsd meg, ne kóstold meg, ne nézd. Valójában azonban ez nem más, mint az aszkézis ősi gyakorlata, az a hit, hogy a testi örömöktől való tartózkodással elérhetjük a szellemi célokat. Ez a szerzetesek és jógik vallása. Nem tagadom az önmegtartóztatás előnyeit; csak azt mondom, hogy a sajtburger kihagyása nem tesz szentté és igazzá.”

 „A fény és a sötétség nem létezhet egymás mellett. Te a világosság vagy. A tökéletesség és a tökéletlenség sem létezhet egymás mellett. Te tökéletes vagy. Ahhoz, hogy az Úrnak bármiféle egyesülése legyen veled, olyanná kellett tennie téged, amilyen még nem voltál, és Ő megtette. Szent vagy, tiszta vagy, igaz vagy, bűntelen vagy, világosság vagy, új teremtés vagy.”

 „Krisztusban vagy, újfajta teremtmény vagy. Nem javultál vagy módosultál, hanem teljesen újjá lettél teremtve. Ezért soha ne nevezd magadat »kegyelemből megváltott bűnösnek«. Isten kegyelme miatt igaz ember vagy. Ne azonosítsd magad a régi viselkedéseddel. Egy újfajta ember vagy. Szent vagy.  Már nem vagy egyedül. Egyesültél az Úrral, és nincsenek szentségtelen ágak ezen a szent szőlőtőn.”

„Minden olyan evangélium, amely azt követeli, hogy egy életen át tartó, fokozatos megszentelődésben vegyél részt, de nem ad garanciát arra, hogy valaha is sikerülni fog, nem jó hír. Bármilyen evangélium, amely arra kényszeríti a nyomorékokat, hogy a vallási teljesítmény karikáin átugorjanak, egyáltalán nem evangélium.”

Mint látjuk, az tehát nem evangélium, ami megtérésre és megszentelődésre hív. Az az „igazi evangélium”, hogy mindenki szent, csak nem tud róla. Az az „igazi evangélium”, hogy a bűnben lévő világ is szent Isten szemében, az az „igazi evangélium”, hogy nem kell megtérni sem, mert a megtérés, vagy Jézus Krisztus megismerése nem feltétele az üdvösségnek.

Nem csoda, hogy a fülek viszketnek, ha az „igazi” evangélium így csiklandozza őket.

*

Az összekevert hegyek

A bűnvallással kapcsolatban egy számomra figyelemreméltó magyarázatot találtam a Nógrádi-féle könyvbe. Nagyon úgy hangzik, mintha egyenesen du Toit mondta volna tollba. Íme 1Jn 1,9 unorthodox levezetése. Kérem az olvasót, kitartó figyelemmel olvassa:

„Az utolsó dolog, amire a világnak szüksége van, egy újabb bűntudat-lapátoló prédikátor a szószék mögött. A kiengesztelődés szolgálata nem azt jelenti, hogy azt mondjuk az embereknek, hogy egy dühös Isten arra vár, hogy egy csokor bűnbánati virággal és egy doboz „gyónási” csokoládéval nyugtassuk meg a sértett egóját, mert különben a pokolban találjuk magunkat. Hanem az örömteli, boldog hír hirdetése, hogy Isten szereti őket, arca feléjük fordult és nem tart semmit sem számon rajtuk. Minden meg van bocsátva. Tehát ahelyett, hogy a bűneid részleteiről beszélnél Istennek, inkább a megváltásod részleteire emlékezteted magad. Istennek nincs szüksége az információra, neked van rá szükséged.

 1Jn 1,9: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”

(…)

A hagyományosan „gyónásnak”, megvallásnak fordított szó a homo, az azonos és a logeo, a beszélni szóból származó homologeo szó. Vagyis ugyanazt mondani. A 9. vers szövegkörnyezete azt sugallja, hogy azt mondjuk, amit Isten mond rólunk. A megbocsátást vagy bűnbocsánatot jelentő szó viszont, az aphiemi, az apo, távol, és hieimi az eimi, én vagyok intenzív alakja; így a megbocsátás lényegében az igazi „én vagyok”-ságunk helyreállítása. A sérelem, a sértés, a szégyen, az ellenségeskedés vagy a bűntudat nem határozná meg többé az egyént. Az αφη / aphe, az aphiemi [megbocsátani] szóból és a καθαριση / katharitse, a katharitzo, [megtisztítani minden foltból] szóból álló szavak aorisztikus mellékmondatban állnak, ami egy határozott kimenetelre utal, amely egy másik kimondott cselekvés eredményeként következik be.

Érthetően: Ha ugyanazt mondjuk magunkról, mint amit Isten mond rólunk, az igazi identitásunk van helyreállítva (önmagunk előtt), tiszták vagyunk minden folttól. A bűn gyökere az, hogy hazugságot hiszel magadról. Tájékozatlanság miatt eltorzult, csődbe ment identitásban él az emberiség. Nem hallották a megdöbbentő hírt, hogy Jézus áldozata az egyszeri és végleges megoldás a bűneikre. Ehelyett elhitették velük, hogy Isten haragszik rájuk, hogy számontartja a hibájukat és számon fogja kérni rajtuk. A megbocsátásnak egy hamisított márkáját adták el nekik, amely egyenesen a Sínai-hegyről származik, ahelyett, hogy a Golgotáról (Sion hegyéről) származó valódi megbocsátást kapták volna.

A megbocsátás többé nem volt attól függővé téve, hogy megteszed-e A-t, B-t és C-t. A megbocsátás ingyenes ajándékká vált, amelyet a Bárány vére fizetett ki. János a 32. zsoltárt idézi, hogy megmutassa, áldottak vagyunk, boldogok, szerencsések és jómódúak. Mert erre gondol János, amikor azt mondja, hogy meg kell vallanunk. A görög „megvallani” szó nem azt jelenti, hogy a régi szövetség módján felülvizsgálni a bűneidet, hanem azt jelenti, hogy egyetérteni vagy ugyanazt mondani, mint a másik, egyetérteni azzal, amit Isten mondott.”

Minden pünkösdi karizmatikus ismeri a „homologeo” szót. Az Igével való „együtt beszélés” az identitás felöltözésének eszköze, az értelem elváltoztatásának és Isten beszéde alapján való megújításának modus operandija. Egy egész könyvet megtöltene, hogy milyen visszaélések lehetőségét nyitotta meg ez az egyetlen szócska, pusztán azáltal, hogy olykor nem a megfelelő kezekbe (és szájakba) került. Most ebben a sajátos levezetésben egészen új értelmezésben köszön vissza, és ha lehet még magasabb perspektívákat nyit a „hogyan dobáljuk szét az Igazságot” versenyben.

*

A sátán, akit elvitt az ördög

Emlékszem, már egy ideje hadakoztam ezzel a tanítói csoporttal, győzködtem őket különféle igékkel, hogy felismerjék, tévúton járnak, de később rájöttem, hogy ők úgy vannak az Igével, mint az egyszeri ember a tréfával: ismerik, de nem szeretik. Nem arról van szó, hogy ne tudnák, hogy a teljes biblia 1Mózestől a Jelenésekig hány alkalommal ír például arról, hogy kicsoda a sátán, vagy hogy az engedelmesség és megszentelődés az ember feladata, esetleg, hogy mindannyian vétkeztünk és híjával vagyunk Isten dicsőségének. De még azt is tudják, hogy a tágas kapu és a szoros kapu nem ugyanaz. Nem tudom, az olvasó hányszor élt át ehhez hasonlóan szürreális élményt: ott van valakinek a szeme előtt Isten szava, de ő mégis úgy gondolja, hogy valamiképp az „nem úgy” van, vagy az az Ige valamiért nem is érvényes. Eközben magát mégis Jézus Krisztus követőjének tartja, sőt, igazabb tanítványnak az elmúlt kétezer év összes tanítványánál. Ő érti egyedül, amit eddig senki sem értett.

Fehér Vera személye volt ebben az egyik emlékezetes mélypont, méghozzá amikor először olvastam a meghívóját a Mimézis mentor közösségbe. A téma a sátán volt. Belehallgattam a – mondjuk így – moderációba, mert azt se tanításnak, se előadásnak nem nevezném: Fehér embereket toborzott egy csoportba, ahol különféle szekciókat vezetett, köztük ezt is, a sátánról, melyben a csoporttagokat győzködte arról, hogy higgyék el, sátán nem létezik. Ha jól értettem Andre Rabe, illetve René Girard gondolatmenetéből származik az a forradalmi konklúzió, hogy a sátán nem más, mint a mi hamis öntudatunkból (vö. óember tudat) származó gondolkodásunk, amivel Isten és a megváltás műve ellen lázadunk pusztán az által, hogy nem ismerjük fel az „igazságot” magunkról. (Külön érdekesség, hogy Girard-ot 2015-ben a HVG „a társadalomtudományok Darwin-jának” nevezte.)

Mi több: egyenesen immorális az embereknek sátán létezéséről beszélni, vagy erről tanítani őket. Miért? Mert a kijelentés, hogy sátán létezik, zavart és kárhoztatást hoz az ember életébe, szenvedést okoz, ezért egyszerűen nem etikus ezt elhitetni. Ez pontosan az a fajta érvelés, amivel Päivi Räsänent perbe fogták „gyűlöletbeszédért”. Mi keresztények, csak maradjunk etikusak és ne beszéljünk olyanokról, amik az embereket megbotránkoztatnák! A botránkozás sziklája csak fejezze be a botránkoztatást, maradjon szépen etikus az új, posztmodern etikának megfelelően, ne okozzon itt megütközést senkiben, mert az nem szeretet és nem elfogadás, hanem gyűlölködés és bántalmazás. Világos.

Fehér Vera saját állítása szerint öt alkalommal olvasta végig a teljes Bibliát és évtizedeket töltött a könyvek elmélyült tanulmányozásával. Kérem tekintsék meg ennek az alapos munkának az eredményét: Fehér Vera Bartha István evangélikus lelkésszel (!) folytatott beszélgetésének átiratát, melyben sátán személyét járták körbe a Mimézis mentor közösség egyik alkalmán.

„A sátán (létezése – A szerz.) egy hazugságon alapszik. Ha hiszel egy természetfeletti személyben, mint a sátán és ezt a félelmet eteted, annak mindenképp van következménye ebben a földi életben. A halál után már nincs, de a földi életben van.  Azért gondolom, hogy nagy ajándék, ha el tudja az ember engedni ezt a félelmet, mert magadat zárod ki a valóságból ha  elhiszed. Ez a legnagyobb tragédia. Ez egy nagy morális kérdés, hogy mennyire kell ezt tudatosítani másokban, hogy: „emberek, engedjük el a sátánt!” Alepvetően önmagunkat fosztjuk meg, sőt, az emberiséget fosztjuk meg, személyesen először magadat, a közösségedet, hogyha hazugságokon alapul az életed. A vádlás és a kárhoztatás, ami a diabolosz szó jelentése – az végtelen szenvedést okoz.”
(Fehér Vera)

„És az ördög akár valós személy, akár csak a mi (gondolatunk – A szerz.) – én ez utóbbit hiszem, nem kell magyaráznom, hogy hasonlóan gondolkodom mint te (Fehér Vera – A szerz.) –, de akármelyik legyen is, mindenképpen azt gondolom, hogy neki már bukta van. Ennek már vége van. Hogy ki mikor veszi ezt észre, az már egy újabb kör kérdése.”
(Bartha István)

„Nem hiszem, hogy nekünk el kellene dönteni, hogy van-e vagy nincs (sátán). Most elárultam magam, hogy  én nem szeretem a megszemélyesített sátánt. Nekem az mindig olyan dualizmus gyanús, amikor egy Istenhez hasonló rivális ősgonoszt  feltételezünk.”
(Bartha István)

„Az elmét nagyon jól meg lehet tanítani a Bibliával. Rengeteg olyan bibliatudós van, aki kívülről fújja az igét, viszont a tudatossági szintet nem lépték meg, ezért be vannak ragadva egy olyan szinten, amiből nem tudnak kijönni. Mert az csak kegyelem által történik meg. Tehát ezeket a dolgokat az ember, ha felismeri, hogy van egy másik állapot és ez a te valódi éned, a belső embered. Erről beszél Péter apostol, erről beszélt Jézus is, amikor azt mondta, hogy »menjetek be a belső szobátokba«. És itt nem arról van szó, hogy menj be a spájzba vagy a kamrába. Hanem menj és nézz befelé! És igazából akkor érted meg, hogy Ő benned lakozik. De a vallásnak nem érdeke, hogy ezt elmondja neked. Ő azt mondja, hogy Isten itt van, ott van, amott van. Ott van a mennyben, menjél és kalapolj! Vigyed a tizedet, ha nem megy úgy, akkor böjtölj! Ez az egész szellemiség maga a sátáni szellemiség. Hiszen a sátán az egon keresztül dolgozik, mert az ego birtokolni akar, és birtokolni csak hazugsággal lehet. A birtoklás hazugság. Mert Jézus mondott egy aranyszabályt, hogy ne tedd mással meg, amit magaddal nem szeretnél. Ennyire egyszerű az egész. Sajnos az a helyzet, hogy az emberek nagy része olyan tudatossági szinten van, hogy igénylik ezeket a parazitákat. Mert nem tudnak nélkülük meglenni.”
(Teigler Attila)

„Az, hogy léteznek olyan közösségek, ahol nagyon fontosnak érzik az ilyen tanítást, ahol elmondják, hogy persze a sátán meg a démonok, hogyan támadnak meg, hogyan ejtenek fogságba…és az Úr meg közben nézi, hogy: »szegény fiam, fogságba ejtett téged és most szét fog marcangolni a szemem láttára«… nem, komolyan! Ezt senki nem gondolhatja komolyan!”
(Bartha István)

„A különféle tudatossági szinten lévő emberek meg vannak győződve róla, hogy amit hisznek, az a helyes és az a jó. Egy mítikus-mágikus világban megszemélyesítik, mint a pici gyerekek a fogtündért és a télapót. Társadalmilag kivetítve egy ilyen  alacsony tudatosságú társadalomban ezek valóságosnak tűnnek – mint a fogtündér –, még akkor is, ha nem valóságosak. Tudjuk, hogy nincsen fogtündér, nincsen télapó, de nem lehet azokkal vitatkozni, akik be vannak ragadva egy tudatállapotba.”
(Teigler Attila)

Gondolkodtam, hogy pontosan mit is lehetne reagálni ezekre a mondatokra. Ide lehetne citálni az összes igét a Bibliából, amelyek mind cáfolják ezeket a gondolatokat, de most nem fogom.

Sokkal találóbb egy Spurgeon idézettel összefoglalni a választ:

„Általában, ha egy ember nem hisz abban, hogy van ördög, az azért  van, mert soha nem tapasztalja a támadásait, és valószínűleg soha nem is fogja – mert az ördög nem veszi a fáradságot, hogy azok után nézzen, akikben biztos.”

*

Erőszakmentes engesztelés

Az alábbi állítások szintén Fehér Verától származnak, egy engesztelés témájú mentor közösségi alkalmon hangzottak el. Két dolog miatt válogattam most ide részleteket a megannyi képtelen állításból. Egyrészt azért, mert a szerető Apuci-isten és az engeszteléstan a pokol tagadásával együtt valahogy mindig kéz a kézben járnak; véleményem szerint azért, mert mindegyik egy antropomorf istenképből származik és főként olyanokat ejt foglyul, akik nem az igazság fényében keresik az Ige megértését, hanem a saját humanista szemüvegükön keresztül szemlélik, így végül beleütköznek annak mélységeibe. Éppen úgy járnak, mint Péter, aki meg akarta óvni Jézust a kereszthaláltól – „Isten mentsen, Uram”. Elfelejtik, amit az Úr Ézsaiás 55-ben számunkra kijelentett: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.”

Másrészt azért, mert ha az egyik, hazai pünkösdi-karizmatikus egyházban keringő tévtanítást – hogy ti. a Fiú nem az Atyát engesztelte ki a kereszten, hanem sátánt –  úgymond tízen kilencnek tartja az evangéliumi világ, akkor tudjuk meg: van valaki, aki erre is lapot húzott: André Rabe. Rabe René Girard tanítványaként azt tanítja – és ehhez maga Girard nyújtott koncepcionális alapot –, hogy az engesztelésre az emberek miatt volt szükség, éspedig nem is a bűnök miatt. Rabe Girard munkásságára épít, aki az „erőszakmentes Isten” hipotézist állította fel. Az Istenét, aki azért lett Jézusban emberré, hogy az „utolsó tökéletes bűnbak” legyen, és hogy ezzel végleg leleplezze a mimetikus (kulturális utánzás) erőszak és bűnbak-képzés mechanizmusát, mely nemzedékről nemzedékre öröklődött az emberi kultúrában egészen addig, míg a tökéletes áldozat (Jézus) fel nem oldotta ezt a kényszert. Isten ebben az elméletben Krisztussal mélyen együtt érez, és teljesen idegen gondolat számára a saját Fia feláldozása.

Az Úr arra tanít minket, hogy a fát a gyümölcseiről ismerjük meg. Íme a Girard-tanítvány gyümölcsei Fehér Vera szájából:

„Az áldozat az emberiségnek kellett, hogy megnyugodjon a lelkiismeret azáltal, hogy valaki „elvitte a balhét”, megbűnhődött helyettünk. Nem Istennek kellett Jézus Krisztus halála. Nekünk volt rá szükségünk.”

„Ha van valaki, akit hibáztathatunk, akkor megkönnyebbülünk. Ez a bűnbakhibáztatás egy egyetemesen, mind a mai napig jelen lévő jelenség És ez hozta létre egyébként a vallásokat  is. Az emberiség mind a mai napig vak, érezzük, hogy van probléma, de azt hisszük, hogy azzal oldódik meg, ha valakit hibáztatunk, valakire rámutatunk, hogy ez miatta van. A kereszténységben ez jól megjelenik: »az Ádám bűne miatt van a probléma« esetleg »a kísértő miatt van a probléma«. De az erőszak nem oldja meg az erőszakot, nincs rendben valaki feláldozása.”

Figyelembe véve, hogy Girard-nak hazánkban is vannak még (evangélikus) teológus hívei is, adódik az a kérdés, amit Jézus tett fel a fügével és a bogáncskóróval kapcsolatban.

*

Apuci úgy szeret, ahogy vagy

Mire idáig jut az olvasó, szinte fokozhatatlanná válik annak érzékeltetése, hogy a csoport mennyire túlhangsúlyozza a szeretet és a kegyelem jelentőségét. Sejthető ugyanakkor, hogy ami ebben az írásban megjelenik, csak a jéghegy csúcsa – már csak terjedelmi korlátok miatt is. Lehetetlenség érzékeltetni a rengeteg üzenet túlcsorduló áradását, melyeket az ebben a tanítói csoportban aktív emberek nap mint nap – fejezzük magunkat ki így – árasztanak magukból. Ha Isten népe is ennyire aktív lenne, mint a hamis tanítók, a fehérlő mezők jelentős része ismerné az igazi kegyelmet, ami Igazságban teljes. Több ezer Tükörbiblia lelt gazdára az elmúlt években, emellett tele van az internet azzal, hogy Isten milyen végtelenül és felfoghatatlanul szeret minket, s ebből a végtelen szeretetből hogyan áradt ki a kegyelme és ajándékozott mindenkinek Krisztusban üdvösséget, megigazultságot, szentséget és örök életet.

Ugye, hogy így leírva mennyire hasonlít?

Ahogy már látható volt, a tanítók előszeretettel nevezik az Örökkévaló Istent „Apának”, „Apunak”, „Papának”, „Apucinak” minden bizonnyal az arám „Abbá” szó tükörfordításból, kifejezve a mindenki másénál bennsőségesebb istenkapcsolatot – hiszen Jézus is így nevezte Atyját. Elfelejtik, hogy Jézus más nevekkel is illette az Urat, tetejében azt is, hogy ők nincsenek Jézus pozíciójában. Isten vég nélküli „Apucizása” kiváló indikátora annak a féloldalas teológiának, amit du Toit és társai hirdetnek: nincs Örökkévaló Úr, Teremtő Isten, pláne nincs Igaz Bíró, csak Apuci. Apuci, aki ráadásul egy már kissé egészségtelen interpretációban szerelmes minden teremtményébe. Ezt a különleges kapcsolatot egy ponton túl képtelenség száraz, epikus eszközökkel közvetíteni, így a téma méltó zárásaképp álljon itt (Nagy-)Cseh Péter Mihály egyik, Balassagyarmaton is felolvasott verse, arról az Istenarcról, amit a Mirror Bible tükröz:

Cseh Péter Mihály: Újszövetség

Hogyne adna kegyelemből Vele együtt mindent minékünk?
Aki hazudik, nem hazug az – Így szól a nagy Ő
Aki lop, nem tolvaj az – így szól a nagy Ő
Aki csal, nem csaló az – így szól a nagy Ő
Aki gyilkol, nem gyilkos az – így szól a nagy Ő
Aki bármi rosszat tesz, nem rossz az, hanem az én fiam, s lányom az – így szól a nagy Ő

A büntetésekről
Nem sütök rád bélyeget, bármit teszel szeretlek
Nem küldök rád félelmet, bármit teszel, szeretlek
Nem dobok rád köveket, bármit teszel, szeretlek
Nem mondok rád bűnöket, bármit teszel, szeretlek
Nem szórok rád átkokat, bármit teszel, szeretlek
Ha szerelem kell neked, nagyobb kincs a keresztem
Bármit tehetsz énvelem, mennyet földön élheted

A bizalomról
Nem kell megváltoznod, csak bízz Bennem
Nem kell áldozatokat hoznod, csak bízz Bennem
Nem kell gondolkodnod, csak bízz bennem
Szabaddá tettelek, ez a kegyelem törvénye
Azt kívánom, örökre áldott légy!
Mert csak szerelmes vagyok beléd…

Mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni. Ezért most én is így teszek. Bízom benne, hogy azok az olvasóim, akik velem tartottak, kellőképpen meggyőződhettek arról, hogy a Tükörbiblia és lelkes hazai terjesztői olyan szellemi síkon mozognak, amelynek egyetlen eleme sem alkot közös metszetet Isten Igazságával, hiába hirdetik ezek a tanítók szorgalmasan, hogy ez az „igazi evangélium”, amely azért érkezett közénk, hogy végre lerántsa a leplet a „régiről”.

Ideje foglalkozni azzal, hogy mi lehet az oka annak, hogy ennyi nyilvánvaló hazugság dacára sem szólal meg valakiben a vészcsengő.

*

A piros toll

Bartha István habitusában, hitében mindig határfeszegető volt.

Ezt onnan tudom, hogy gondolatai és hitéletének állomásai szinte nyitott könyvként tanulmányozhatók a youtube különféle anyagaiban. Ő maga többször is utalt ezekre az állomásokra és úgy vélem, néhány jellemző és ismétlődő mozzanatot érdemes kiemelni ezekből. Az egyik ilyen mozzanat a szabadság, a szabad gondolkodás igénye, amelyet hiányol az egyházból, ahol szerinte egyenesen félnek a szabadságtól. Ugyanakkor örül, hogy az Evangélikus Egyházban támogatják abban, hogy – ahogy ő fogalmaz – „nyújtogatja a csápjait”, azaz a szokványos kereteken túlnyúlóan keres kapcsolatokat, mert ha nem ezt teszi, bizonyosfajta vákuumban érzi magát. Úgy gondolja, hogy ő biztos a saját hitében, ezért nincs különösebb veszélyben akkor, amikor a kereteken kívülre lép – ezt épp a hamis tanítók egyikének fejtegeti, amit bevallom döbbent hitetlenkedéssel hallgattam.

Amikor Perintfalvi Rita progresszív teológus megkérdezte tőle, hogy mi miatt aggódik az eklézsiát illetően, akkor két dolgot említett Bartha: az egyház jelenlegi viszonyát a kormányhoz és a „fundamentalista kereszténységet”. Az utóbbiak szerinte előszeretettel ítélkeznek és vindikálják a jogot maguknak arra, hogy egyedül ők szabják meg, hogy mi a helyes bibliaértelmezés és mi nem az; melyek az elfogadott gondolkodási keretek és melyek mennek túl ezen a kereten.

Bartha Fehér Verával folytatott egyik beszélgetésében van egy neuralgikus pont, ahol Fehér kifejti, hogy a korábbi gyülekezete konferenciát szervezett annak bizonyítására, hogy az általa követett és fordított André Rabe egy hamis tanító. Ezen aztán közösen ironizálgatnak: lám milyen is a hamis tudatállapotban megrekedt ember, mindig azt keresi, mi az, ami kilóg az elfogadott státusz quo kereteiből és milyen szomorú, hogy reflexből ítélkezik és keresi mindazt, amit hamisnak gondol. Ezek az emberek olyanok szerintük, mint amikor a tanár javítja a dolgozatokat és bevonalkázza és -karikázza piros vonallal az egész produktumot. Hibákat keres és nem arra fókuszál, hogy mi a jó, mi az érték, kizárólag a hibát, a rosszat látja. Ilyen az egyház – ha jól értem, legalábbis annak „fundamentalista” része, amit attól tartok, jelenleg ráadásul éppen szerény személyem (is) képvisel ezen cikksorozattal is.

„Igen, pirossal kétszer aláhúzva, hiányjel, satöbbi. Na, ezzel most akkor megdolgoztunk, elvégeztük a feladatot. És igen baromi veszélyes, hogy nincs egy tanítói hivatal” – mondja Bartha ironikusan. „És hozzá egy inkvizíció. … Hülyeséget beszélnek az emberek simán, szószékről, Luther kabátban, palástban, meg reverendában is. Beszélnek rengeteg baromságot. Hát akkor lehet, hogy nem kéne félni attól sem, hogy szabadon gondolkozzunk. Hogy szabad gondolkodni és nem a lefektetett alapelvekkel kellene kezdeni, hogy mi az, amitől nem térhetünk el… És mindig van valaki, aki hajlamos arra, hogy ő legyen a megmondhatója annak, hogy na ez belefér-e még vagy nem? Szeretem azt, amikor az emberek ilyeneket mondanak, hogy „azért nem lehet mindent megengedni!”. Ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést, hogy mire gondol? Hogy ki enged meg kinek és mit? Ő lenne az, aki nem akar megengedni bármit bárkinek? Vagy akkor mi az a tekintély, amelyik meg akarja mondani, hogy na ezt már nem szabad. Nekem az a furcsa amikor a szabadságtól félnek.”

Nagyon esszenciális ez a beszélgetés számomra, rá is mutat valahol ennek az egész jelenségnek a gyökerére.

Mert az egyik legfontosabb kérdés ezek után ez: pontosan ki fogja azt a bizonyos piros tollat?

Fehér azt hiszi, hogy a tollat a „régi tudatú” vallás tartja, Bartha pedig – aki maga is része ennek a „régi tudat”-nak –  azt hiszi, ő azért nem osztozik a vallás ebbéli felelősségében, mert a tollat csak az ítélkező fundamentalisták tartják, akik félnek a szabadságtól. Ő ezért nem is része a kurzusnak, ő nem ítélkezik; ellenkezőleg: radikálisan nyitottá teszi magát, egészen addig, hogy evangélikus lelkészként olyanokkal ül egy asztalhoz, akik veszedelmes tévtanokat hirdetnek, mondván ő úgy érzi, bízhat a saját hitében.

A tragikus az, hogy mindössze néhány hónap kellett ahhoz, hogy Bartha maga állítsa: úgy érzi, több évtizede egy hamis pályán mozog. Csodálatosnak tartja az új tanítókkal való ismeretséget – olyannak, amit korábban sohasem tapasztalt, mert sokszor csak az egyház ítélkező, szabályok közé kényszerítő kereteit látta. Az igazi evangélium szerinte az, amit megismert a Tükörbiblia-tanítóknak köszönhetően és arra törekszik majd, hogy ezt az igazságot hirdesse.

Néhány hónap. Ennyi kellett egy hamis szellemnek, hogy egy szilárdan állót (?) elejtsen. Valakit, akinek évtizedek óta része van a Salamon templomából származó bölcsességben, aki ismeri a Kinyilatkoztatás Igéit. Sőt ismernie kell még Luther három világosságát is, melyből tudnia kell, hogy a legfőbb világosság a dicsőség világossága, túl van a természet és a kegyelem igazságán is.

Mindig újra oda jutunk: Istenhez. Az Ő félelme minden bölcsesség-keresés kezdete és minden szabad gondolkodás kizárólag addig van biztonságban, amíg erről a startkőről indul el és ide érkezik vissza. Az a fajta megismerés, az a fajta „szabadság”, amely félreteszi, félrelöki az Istenfélelmet, halálos veszedelembe visz.

Az számomra egyáltalán nem meglepő, hogy Bartha és Fehér, valamint kivétel nélkül az összes Tükörbiblia-tanító gúnyolódik az egyházon, benne különösen a szerintük „farizeus fundamentálistákon”,  hiszen a világ – benne a liberális teológia is – folyton gúnyt űz azokból, akik az Igazsághoz ragaszkodnak. A példabeszédekben Isten felfedi, hogy „az igaz úton járó, istenfélő embert lenézi az, aki gyalázatos úton halad.” A „kevélység vesszeje” ütlegeli az Igazsághoz ragaszkodókat. Én nem bánom ezt. Az én Uram azt tanította nekem, hogy boldog és áldott vagyok, ha Őmiatta gyalázatot és üldöztetést szenvedek.

De Bartha István, evangélikus lelkész mégiscsak téved: a hitvalló keresztények nem félnek a szabadságtól, sem a határátlépésektől, mindössze mindenek fölött szeretik és félik az Istent, Aki a határokat felállította, kijelölte. Ők tudják, hogy a piros toll valójában nem a „fundamentalista vallásos szemforgatók” kezeiben van, akik sportot űznek abból, hogy mások felett ítélkezzenek, hanem Azéban, Akié a toll is és a tinta is: a Teremtő Istenében.

És ugyan lehet szabadon gondolkodni, de az üdvösség sisakja nélkül ez olyanféle szabadságot hoz, melyben az ember előbb-utóbb késztetést érez majd az engedelmesség és az istenfélelem alól is felszabadítani magát. Ekkor pedig egészen messzire el lehet már kóborolni, egészen új krisztusarcok faragásig, új bálványszobrok öntögetéséig is. De aki kilép a dicsőség világosságából, annak a kegyelem világossága sem marad meg. Mint ahogy a Tükörbiblia remekül be is mutatta, hogy mire képes az Igazságtól elhajló kegyelem: azonnal tévútra visz bárkit, elfordítva annak tekintetét az igazi, nagybetűs Krisztusról, aki „telve volt kegyelemmel és igazsággal”.

Én úgy vélem, hogy Krisztus nem a pozitív, hanem a negatív szabadságfogalmat ajándékozta az Övéinek. Aki Őbenne valósággal szabad, a bűntől és annak következményeitől való tökéletes szabadságot kapta meg, melyben „fény árad az igazra”. De az iga és a járom összetörése nem szabadított fel minket arra, hogy a védőkorlátokat is átlépjük és hogy a falat –amelyet inkább foltoznunk kellene – önként lebontsuk.

Ez a kor embert próbáló, nehéz kor. Meggyőződésem, hogy már a hittől való elhajlás kora ez, melyben nemcsak a világban lévő sötétség hatalmas, de a szentek nagy része is elfordul az Igazságtól. Azok, akiknek a résre kellene állniuk, mert ismerik a falat, ami Egyiptomot választja el a kihívottak földjétől, nem karddal a kezükben javítgatják, hanem le akarják bontani – egyszerűen azért, mert nem az Istenhez ragaszkodnak elsőrendűen, hanem a világ szellemeihez, akik azt szajkózzák, ne is legyenek elválasztó falak: tolerancia, nyitottság, szabadság, szeretet. No persze nem az Isten szerinti szeretet, hanem a görög szerinti. Nem ugyanaz.

És ha elfordítják tekintetüket Krisztusról, ezek a  szellemek elnyelik őket, abban a percben, hogy elhagyják az Úrtól kapott védvonalaikat. Így történhet meg ma az, hogy Isten népének jó része újra fogságban van. Egy részüket a tévelygés szellemei ejtik el – más részüket újra a görögök földjére viszik fogságba, mert rájuk került a világ bölcsességének valamely szemüvege, amelyen keresztül hasogatják az Igét. Így lesznek ma ítélet és pokol nélküli, humanista Jézusok, szegényeket felemelő, sőt forradalomra ingerlő felszabadítás teológiák, lmbtq+ elveket asszimiláló szivárványos teológia, és szegről-végről, végül ide kerül majd Apuci is. Ezért olvassuk Jóel könyvében, hogy „hiszen ti aranyomat és ezüstömet elvittétek, és kincseimet meg ékességeimet bevittétek templomaitokba. Júda fiait meg Jeruzsálem fiait eladtátok a görögök fiainak, hogy messzire vigyétek őket határaiktól.”

Ma Isten népének jó része újra a görögök fiainak kezében van és már réges-rég „odaadták a fiút, parázna nőért cserébe, s eladták a leányt borért, hogy igyanak.”

Vannak, akik eleve homokra hordták a felépítményüket. Ők a világ istenkereső emberei, akik hamarabb kerülnek hitetők kezébe, mintsem a Kősziklát megismerhették volna. És olyanok is vannak, akik ugyan ismerik, de a világ szellemei vagy a saját késztetéseik miatt lelépnek a szikláról, ahová addig építkeztek. Egy olyan keresztény, aki fedetlen fejjel megy az ellenség földjére – akár kíváncsiságból, akár hamis biztonságtudatra épülő „nyitottságból” – önként kóborol el. Ez egy olyan ziccer a rá éhező sátánnak, amit az emberölő sohasem fog kihagyni: „Ha van olyan Jónás, aki inkább Tarsisba akar menni, mint Ninivébe, ott van egy hajó, amely készen áll arra, hogy elvigye” – mondja találóan Spurgeon az opportunista gonoszra, akinek megvan a maga sajátos „gondviselése”.

Ha valaki megismerve a világosságot hátra hagyja az istenfélelmet és így keresi a bölcsességet, az idegen templomokba viszi az Istent illető kincseket. Így eshet meg, hogy a végtelen szeretet álruhájában érkező krisztus (és a szerető atya, aki válogatás nélkül mindenkit maga mellé ültet) is foglyul ejti, mert egy ponton túl már nem ismeri fel, hogy ez a „krisztus” ugyanúgy a világosság angyala, mint a többi, aki már kompromisszumot kötött a világgal.

Azok, akik félreteszik a Kinyilatkoztatást és az istenfélelmet, ugyanolyan könnyelműen járnak el, mint akik azt a megtapasztalások mögé sorolják, mondván a végső „igazságot” az döntse el, ki mit érez, mit lát vagy hall a belső szobában. Az a föld, ahol nem az Isten Igéje jelenti az igazodási pontokat, egész egyszerűen életveszélyes egy keresztény számára. Ha elengedjük az Igét, a „satöbbi” kategóriába soroljuk, ott előbb-utóbb egészen biztosan el fogunk térni a zsinórmértéktől és ennek mintázatát ma sok helyen felismerhetjük, a  népegyházakban ugyanúgy, mint a karizmatikus élményekre építkező Krisztus-követésben.

Hallgatva ezt a nagymennyiségű  kép- és hanganyagot, egyértelműen kirajzolódik, hogy mi történik azzal az emberrel, aki folyton a nyitottságra hivatkozik és szélesre tárja az ajtaját mindenféle szellemi paráznaság előtt: előbb-utóbb megrendül a szilárdsága és elesik az Igazsághoz való ragaszkodásban.

A hamis tanítókkal való szellemi kacérkodás, az Ige besorolása a „satöbbi” kategóriába pont olyan mintázatot eredményez, mint a világgal való barátkozás; nem a világ lesz tőle tiszta, hanem mi leszünk sárosak. A példabeszédben az Úr jól szemlélteti, hogy mi történik a parázna játékokban: „Vihet-e valaki tüzet ruhájába rejtve, hogy meg ne gyulladjon közben a ruhája?”

Látható, hogy a szellemi paráznaságok is ugyanilyen eredménnyel járnak. Bizony a parázsból tűz lobban. Jelen esetben pedig ez a tűz, azaz hamis tűz.

És ebben a hamis tűzben könnyű elvéteni a célt. Nem érteni, hogy nagyobb van itt Ábrahámnál; hogy nem ember, hanem személyesen az Isten Fia tartja kezében a piros tollat.

Ővele meg nehéz lesz vitatkozni.

„Van út, amely az ember előtt helyesnek látszik,
de a vége halálba vezet.”
Péld 14,12