Teológiai-etikai sarokpontok a keresztyének közügyekben való részvételéhez, VI. – A vallásszabadságot meg kell védeni
Keresztyénként imádkoznunk kell a kormányzó hatóságokért, „hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben”. Pál hozzáfűzi: „Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (1Tim 2,2–4) Más szóval, imádkoznunk kell azért, hogy keresztyénként szabadon élhessük az életünket, és szabadon hirdethessük az evangéliumot.
Amikor a vallásszabadság veszélyben van, óhatatlanul az evangéliumi szabadság is veszélybe kerül. Nehezebbé válik az evangélium hirdetése, és nehezebbé válik a keresztyének számára az evangéliumról tanúságot tevő, istenfélő életet élni. Már Jézus is figyelmeztette követőit, hogy ne veszítsék el megkülönböztető jellegüket: „só” legyenek, és hogy ha haszontalanok lesznek, kidobják és eltapossák őket az emberek (Mt 5,13). Jézus nem szeretné, hogy szégyenkezzünk; ő azt szeretné, hogy helyén kezeljük a bennünk lévő világosságot. Keresztyénként aggodalommal kell hogy eltöltsön minket minden olyan törvény, rendelet vagy politikai intézkedés, amely korlátozza a vallásszabadságunkat.
A keresztyéneknek alá kell vetni magukat a kormányzó hatóságoknak, kivéve, ha azok azt követelik, amit Isten megtilt, vagy azt tiltják, amit Isten megkíván (ApCsel 5,29).
A The Christian Institute közössége aggodalommal tekint az olyan törvényekre, amelyek korlátozzák a vallási tematikájú műsorszolgáltatást, és indokolatlan, az egyházakat érintő korlátozásokat akarnak kívülről bevezetni, például arra kényszerítve őket, hogy hitetlen munkaerőt alkalmazzanak.
Manapság szándékosan kiforgatják a vallásszabadság szó valódi jelentését. A vallásszabadság nemcsak azt jelenti, hogy magunkban szabadon hihetünk bármit, hanem azt is, hogy a hitünk szerint cselekedhetünk. Ez például arra is vonatkozó szabadság, hogy összegyülekezhetünk hasonlóan gondolkodó emberekkel, hogy társulásokat hozhatunk létre azokkal, akik osztoznak a hitünkben, hogy másoknak is beszélhetünk a hitünkről, és hogy felszólalhatunk az ellen, amit rossznak tartunk.
Napjainkban ezt a szabadságot – hogy a hitünk szerint cselekedhetünk – támadások érik. Ez részben abból fakad, hogy egyre nő a szakadék a közélet szereplői által fontosnak tartott és a keresztyén értékek között.
Forrás: https://www.christian.org.uk/who-we-are/what-we-believe/harm-reduction-approaches-un-christian/
Fordította: M. T. A.
*
Korábbi részek:
A kormányzat létezésének célja a gonosz megfékezése
A házasság szentsége
A gyermekek feletti szülői tekintély Istentől ered
A drogfogyasztás káros
Az úgynevezett ártalomcsökkentő megközelítések keresztyénellenesek
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
