Teológiai-etikai sarokpontok a keresztyének közügyekben való részvételéhez, III. – A gyermekek feletti szülői tekintély Istentől ered
A Bibliában a szülő felelőssége a gyermeknevelés. A szülőknek Isten által delegált tekintélyük van gyermekeik felett. Az ötödik parancsolat előírja, hogy a gyermek tisztelje apját és anyját (2Móz 20,12), ezt idézi Jézus és Pál apostol is.
A gyermekek bántalmazása helytelen és teljesen összeegyeztethetetlen a Szentírás tanításával. A Biblia azt várja a szülőktől, hogy szeretetteljes módon fegyelmezzék gyermekeiket. Ennek részeként a szülő enyhe fizikai fenyítést alkalmazhat (gondoljunk például egy enyhébb arcon legyintésre). A fegyelmezés nem lehet durva! Az apákat arra utasítja a Szentírás, hogy ne ingereljék gyermekeiket, hanem neveljék őket az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel (Ef 6,4). Azt, hogy a fegyelmezés olykor lehet fájdalmas is, a Szentírás egyértelműen elfogadja (pl. Zsid 12,7–11). Az észszerű fenyítés büntetendő cselekménnyé nyilvánítása helytelen, akárcsak minden olyan lépés, amely kisajátítja a szülői tekintélyt.
A keresztyéneknek különösen kell aggódniuk az olyan javaslatok miatt, amelyek gyengítik a gyermekek védelmét erkölcsi tekintetben. Jézus komoly figyelmeztetésben részesíti azokat – súlyos ítéletet helyez kilátásba nekik –, akik bűnbe viszik a gyermekeket (Mt 18,6). Ez a figyelmeztetés napjainkban is aktuális, amikor megfosztják a gyermekeket ártatlanságuktól.
Végső soron a szülők felelősek gyermekeik neveléséért, még akkor is, ha ezt [részben – a ford.] az államra ruházták át. E felfogás joggal jut kifejezésre az Egyesült Királyság törvényeiben is (pl. az 1996. évi oktatási törvény 7. és 9. szakaszában). A tanulókat a szüleik értékrendjével összhangban kell nevelni, és az államnak nem szabad aláásnia ezeket az értékeket, kivéve bizonyos szélsőséges eseteket.
A szülők egyedi szerepét az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben is meg kell erősíteni. Abból kell kiindulni, hogy [elsősorban – a ford.] a szülők illetékessége arról dönteni, hogy mi szolgálja gyermekük érdekeit. Ezt csak rendkívül nyomós indokkal lehet felülírni. Sajnos számos eset vált ismertté, amikor a szülők véleményét egyszerűen figyelmen kívül hagyták.
Forrás: https://www.christian.org.uk/who-we-are/what-we-believe/parents-god-given-authority-children/
Fordította: M. T. A.
*
Korábbi részek:
A kormányzat létezésének célja a gonosz megfékezése
A házasság szentsége
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
