Teológiai-etikai sarokpontok a keresztyének közügyekben való részvételéhez, I. – A kormányzat létezésének célja a gonosz megfékezése
Egy ország keresztyén állampolgárai – ha az adott állam demokratikus berendezkedésű – ugyanúgy szavazhatnak bizonyos időközönként országgyűlési választásokon, mint a nem keresztyének (más vallásúak, ateisták, agnosztikusok stb.), hozzájárulva ahhoz, hogy milyen politikai erők vezessék majd bizonyos időszakon keresztül az adott nemzetet. Magától értetődő, hogy egy keresztyén hitű-vallású ember ezen állampolgári kötelességének úgy tesz eleget, hogy választása-döntése keresztyéni meggyőződésével összhangban legyen – vagy legalábbis a legkevésbé menjen azzal szembe. Mivel azonban Jézus Krisztus nem szerepel a szavazócédulán, és emiatt mindig gyarló emberekből álló csoportosulásokra fogjuk szavazatunkat leadni, keresztyénként muszáj a súlyozás képességével is rendelkeznünk: valamennyire szükséges ismernünk a választáson induló politikai formációk programját, felvállalt ideológiai irányvonalát és értékrendszerét, de ismernünk kell a Szentírás etikai és társadalmi tanítását is, majd pedig az utóbbi mérlegére helyezve súlyoznunk kell a különféle politikai-ideológiai alternatívák között, úgymond, a legkisebb rossz mellett téve le voksunkat. Minthogy konkrét politikai pártok mellett vagy ellen mi nem szeretnénk agitálni, e folyamatot illetően csak úgy tudunk segítséget nyújtani, hogy felsorolunk és röviden kifejtünk néhány olyan bibliai-etikai-közéleti szempontot, témát vagy jelenséget, amelyre mindenképp tekintettel kell lennünk a súlyozás, majd pedig a végső döntés során. Ha keresztyénként tudatosan gondolkozunk, és számít nekünk Isten szava, akkor ezekre mindenképp figyelnünk kell, és nem szabad, hogy az ezekkel kapcsolatos meggyőződéseinket felülírják megérzések, az adott személyek irányában megnyilvánuló személyes szimpátia vagy ellenszenv. Mindebben a keresztyének közéleti szerepvállalásával foglalkozó, konzervatív evangéliumi The Christian Institute szervezet által említett sarokpontok lesznek segítségünkre. Habár az egyes témák kapcsán kifejtett konkrétumok saját környezetükre, az Egyesül Királyság politikai berendezkedésére van optimalizálva, könnyen alkalmazható a hazai közéletre is.
*
A kormányzatok létfontosságúak a civilizáció számára. A törvényesség a rend és a civilizáció alapja. A hatóságot mint olyat Isten azért hozta létre mindannyiunk javára, hogy visszaszorítsa a gonoszt. A Biblia azt tanítja, hogy Isten azért rendelte a kormányokat, hogy megbüntesse a gonosztevőket, és megdicsérje azokat, akik helyesen cselekszenek (vö. Róm 13,3–4; 1Pt 2,14).
A Biblia egyértelmű tanítása szerint minden egyes keresztyénnek kötelessége alávetni magát a hatalomnak. Ebbe beletartozik az adófizetés is: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett. […] Hiszen adót is azért fizettek, mert ők Isten szolgái, akik éppen ebben a szolgálatban fáradoznak.” (Róm 13,1.6) Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak mint a legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére (1Pt 2,13–14).
A hatalmat gyakorlók kötelessége megbüntetni azokat, akik rosszat tesznek. A Bibliában előirányzott büntetés egyértelműen magában foglalja a fizikai erőszakot. Pál apostol megjegyzi, hogy az uralkodó „nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi” (Róm 13,4).
Helyénvaló és szükséges, hogy az állam – a megfelelő büntetést mérlegelve – figyelembe vegye mind az elrettentés, mind a helyreállítás szempontját. Azonban bármennyire is kívánatosak ezek a célok, a büntetés nem választható el az igazságos ítélet és megtorlás fogalmától. Az igazságosság megköveteli, hogy a bűnösöket tetteik súlyosságának megfelelően büntessék. Ezért Isten szemében utálatos, ha a bűnösöket felmentik, az ártatlanokat pedig elítélik (vö. Péld 17,15).
A hatóságoknak való engedelmességről szóló újszövetségi tanítás a korántsem tökéletes, sőt a romlott hatóságokkal összefüggésben adatott az egyháznak. Lehetnek olyan körülmények, amikor egy keresztyénnek nem kell engedelmeskednie az államnak: ha az állam azt parancsolja, amit Isten megtilt, vagy azt tiltja, amit Isten parancsol, akkor egy keresztyénnek kötelessége, hogy inkább Istennek engedelmeskedjen, mintsem az embereknek (vö. ApCsel 4,19; 5,29). Jézus Krisztus tökéletes példája is arra tanít, hogy bizony a keresztyének ebben az életben üldöztetést és igazságtalanságot fognak tapasztalni.
Minden ítélet, amelyet e földi életben kiszabnak, ideiglenes. Egy napon Isten tökéletes igazságot fog szolgáltatni, „hogy elnémuljon minden száj, és az egész világ vétkessé legyen Isten előtt” (Róm 3,19). A Biblia azt tanítja, hogy „elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik” (Zsid 9,27). Ez az ítélet az ebben az életben elkövetett cselekedetek alapján történik, és nem tévesztendő össze a megigazulással, amelyet kizárólag Jézus Krisztus engesztelő kereszthalálának érdeme révén nyerhetünk el.
A demokrácia keretei között a keresztyének törekedhetnek arra, hogy só és világosság legyenek, és demokratikus jogaikkal úgy éljenek, hogy elősegítsék az evangélium terjedését. Manapság gyakran hallani, hogy a[z állami – a ford.] törvényt nem szabad az erkölcs érvényesítésére vagy kikényszerítésére használni. Ezt általában a keresztyénekkel szemben említik, mintha mi lennénk az egyetlenek, akik úgy gondolják, hogy a törvénynek erkölcsi alapon kell működnie. Valójában mindenkinek van egyfajta „erkölcsi” álláspontja, amelyen a törvényről alkotott nézete alapul.
A szekularisták szenvedélyesen hisznek abban, hogy az ő elképzeléseiknek és elvárásaiknak kell a törvények, jogszabályok és irányelvek alapját képezniük. A keresztyének azonban kezdettől fogva felismerték, hogy az állam jogalkotásának, törvénykezésének célja a gonosz megfékezése. Az erkölcsöt tehát nem lehet elválasztani a jogtól [vagy a törvénytől – a ford.].
Isten pontosan tudja, milyenek vagyunk. Ő tudja, mi a legjobb nekünk. Hisszük, hogy a Biblia tartalmazza „a Teremtő utasításait”. Csak Isten erkölcsi törvénye képes valóban megvédeni az embereket és előmozdítani a jót. A keresztyének azt szeretnék, hogy az emberek Isten erkölcsi törvényét kövessék. Ez szolgálja Isten dicsőségét, és ez az, ami valóban a legjobb az embereknek. A keresztyének egy olyan fajta közpolitika érdekében lépnek fel, amely összhangban van Krisztus tanításával és a Tízparancsolattal.
A demokráciában a keresztyéneknek ugyanúgy megvan a szabadsága arra, hogy érveljenek a saját ügyük mellett, mint bárki másnak. A mi felelősségünk az, hogy kiálljunk azért, ami helyes. Nem vagyunk felelősek azért, ha az emberek elutasítják a hallottakat.
Azért, mert szeretjük felebarátainkat, és a legjobbat akarjuk nekik, nekünk, keresztyén embereknek fel kell emelnünk a szavunkat az igazság mellett. És amikor ez megtörténik, gyakran tapasztaljuk, hogy a nem keresztyének is egyetértenek velünk. Az ember ugyan elbukott – bűnbe esett –, de Isten képmása nem veszett ki belőle teljesen, még megvan a lelkiismerete, amely igazodhat Isten mércéjéhez, egyezhet vele (vö. Róm 2,14–15).
Keresztyén hitünk szerint nemcsak a Bibliában olvasható különleges kinyilatkoztatás létezik, hanem az úgynevezett általános kinyilatkoztatás is, amely a természet [a teremtett világ – a ford.] által és a lelkiismereten keresztül jut kifejezésre. Így tehát létezik egyfajta magasabb rendű, egyetemes erkölcsi törvény is, amely különbözik az egyes államok egyedi törvényeitől. Mivel ezek a konkrét törvények szembemehetnek az erkölcsi törvénnyel és azzal, ami helyes, a kormányzatok és az egyének felelősségre vonhatók az utóbbiak alapján. Ez történt a nácik esetében a 20. század közepén: erkölcstelennek ítélték a törvényeiket. Az ilyen és ehhez hasonló zsarnokságok miatt fektették le Azemberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amely az erkölcsi törvényen alapul. Ha a kormányzatok az erkölcsi törvényt figyelmen kívül hagyva erkölcstelen jogszabályokat hoznak, amelyek aztán úgynevezett „jogokat” szülnek, a keresztyéneknek, a más vallásúaknak és a hitetleneknek – akik mind az erkölcsi törvényt igyekeznek fenntartani – kötelességük tiltakozni.
Forrás: https://www.christian.org.uk/who-we-are/what-we-believe/governments-exist-restrain-evil/
Fordította: M. T. A.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
