Mit tanulhatunk Billy Grahamtől az egyház és állam közötti helyes viszonyról?
Halála után ismét a figyelem középpontjába került Billy Grahamnek az amerikai elnökökhöz fűződő kapcsolata. Mivel Truman óta minden egyes elnökre volt valamiféle befolyása hitéleti vonatkozásban, és mivel majdhogynem konszenzusosan elfogadott és nagyra tartott tekintélyszemély az evangéliumi keresztyének körében (legyenek akár baptisták, reformátusok, metodisták stb.), érdemes közelebbről megvizsgálni azt a modellt, amelyet Graham élete kínált a vallás és politika, valamint az egyház és állam kapcsolatában.
Grahamnek az elnökökhöz fűződő viszonya sokrétű volt. Bármilyen minőségben is működött együtt az épp aktuális elnökkel, azt lehet mondani, hogy személyisége úgy általában hatással volt az amerikai politikai életre, különösen is a Fehér Házra, tehát a legfelsőbb vezetésre.
„Amerika lelkipásztorának” nevezték, és mint ilyen mindig nagy örömmel élt a lehetőséggel, hogy tanácsot adjon az amerikai vezetőknek lelki ügyekben – akár politikai-társadalmi kérdések lelki vonatkozásában is. Ugyanakkor e szerepkörében sem tekintette magát úgymond „királycsinálónak”, csak egy egyszerű baptista prédikátornak, aki igehirdetései sarkosságával, őszinteségével, szókimondásával, valamint alázatos viselkedésével és hiteles életével képes volt befolyást gyakorolni másokra – még a politikai vezetőkre is. Személyiségéből fakadóan ez a befolyás nem abban öltött testet, hogy ellentmondást nem tűrő módon a többségi kultúra védelmét szolgáló elnöknek szegezte volna elvárásait, hogy az illető lesz szíves ragaszkodni a keresztyénség erkölcsi tanításaihoz, hanem sokkal inkább szelíd, udvarias és kedves hozzáállása tette meg a hatását, amely mindenki számára érzékelhető volt, aki tanácsért fordult hozzá – egy olyan emberhez, aki szívesen megosztotta másokkal az evangéliummal való mély és őszinte találkozásából merített bölcsességét.
Graham gyakran mondogatta: „Akár egy hatalmas stadionban, akár egy tekintélyes vezető íróasztalánál ülve, akár a golfpályán osztom is meg valakivel Krisztus történetét, mindig közös éhséget elégít ki. A világ minden táján, valahányszor szemtől szemben találkozom emberekkel, ez a személyes szükséglet tudatosul bennem – híres és sikeres emberek körében éppúgy, mint magányosok és ismeretlenek társaságában.”
A második világháborútól kezdve egészen 2018-ban bekövetkezett haláláig lényegében minden egyes amerikai elnök találkozott vele: Harry S. Truman, Dwight D. Eisenhower, John F. Kennedy, Lyndon B. Johnson, Richard M. Nixon, Gerald R. Ford, Jimmy Carter, Ronald W. Reagan, George H. W. Bush, Bill Clinton, George W. Bush, Barack Obama és Donald J. Trump. Johnson és Nixon elnök még magas kormányzati pozíciót is ajánlott neki, amelyet azonban ő rögtön udvariasan vissza is utasított. Az említettek többségével közösen is imádkozott. Reagan elnök Graham személyéhez kötötte imaélete fellendülését, és hogy imáiban rendszeresen a kormányzáshoz szükséges bölcsességért folyamodott. George W. Bush egyenesen azt állította, hogy Graham szavai „ültették el a mustármagot lelkében”, amely végül ahhoz a döntéshez vezetett, hogy „újra Jézus Krisztusnak ajánlja szívét”.
Graham sok tekintetben megtestesítette az egyház és állam közötti kapcsolat egészséges, kiegyensúlyozott és alkotmányos ideálképét. Bár Richard Nixonnal való kapcsolatát utólag bánta, egész életét és életművét tekintve mégiscsak olyan személy volt, aki sohasem tévesztette szem elől, hogy keresztyén evangélistaként elsődleges feladata a lelkek formálása az evangélium hirdetése révén. Ez elsősorban nem politikai ügy. Természetesen vannak politikai vonatkozásai arra nézve, hogy az ember a keresztyén tanítás által formált lelkiismeretére hallgatva melyik, illetve milyen politikai erőre adja le a voksát a szavazófülkében. Lényegesebb azonban, hogy a lelki élet formálása mégiscsak azt a célt szolgálja, hogy meg tudja különböztetni az igazat a hamistól, ily módon követve Isten igazságát (a politikum területén is).
Graham élete arról tanúskodik, hogy a keresztyénségnek nagy befolyása lehet a kultúrára. Ez az ő esetében úgy valósult meg, hogy maguk az elnökök kérték ki rendszeresen a tanácsát, útmutatását. Ez ma sokak vélekedésével szembemegy, pedig teljes mértékben alkotmányos, tekintve az USA-ban érvényben lévő kereteket. Graham tulajdonképpen a megtestesülése és mintaként szolgáló modellje annak, amit az amerikai alkotmány lehetővé tesz, nevezetesen a politikai cselekvésre gyakorolt nagy fokú vallási befolyást.
Ugyanakkor Graham soha nem törekedett arra, hogy ez legyen számára a prioritás. Kifejezett szándéka volt, hogy „öröksége” az evangelizáció és az igehirdetés legyen, és ezt az örökséget sikerült is megteremtenie, méghozzá a legmagasabb fokon. A keresztyén hit soha nem választható el a kontextusától (értsd: a tartalma változatlan, de az eltérő kultúrák eltérő kihívások elé állítják, és mindig egy adott kultúra, társadalom és uralkodó ideológia kontextusában hirdetik), így az evangélium hirdetése soha nem választható el a politikai befolyás lehetőségétől. Az USA történelmét tekintve világos, hogy a megannyi politikai változás oka az volt, hogy hitben élő emberek belső megújulásuk révén erőt kaptak, és átformálódtak személyiségükben.
Az egyháznak el kell gondolkodnia azon, hogy mivel jár, ha missziója valóban sikeres az adott kultúrában: ha a lakosság meghatározó része keresztyén identitásúnak vallja magát, és arra építve a bibliai értékeknek megfelelően adja le voksát a szavazás alkalmával. Ezt manapság a keresztyének egy része valamilyen torz egyháztan és missziológia folytán végig sem gondolja, és valamiféle reakciós anabaptista szellemiségből fakadóan minoritásba akarja kényszeríteni az egyházat: félreértelmezve a purizmust szándékosan visszanyesné a közéletre és a politikumra gyakorolt hatását.
Bár Graham mai mércével mérve nem számított amolyan „közéleti teológusnak”, élete és szolgálata arra irányíthatja figyelmünket, hogy mivel jár, ha a keresztyénség valóban befolyással bíró tényezővé válik a kultúra terén. Ez egyben felelősséget is jelent, hogy ezt a – akár a politikumra gyakorolt – befolyást jól kezeljük, és a keresztyénséget hátsó szándékok nélkül alkalmazzuk.
Graham élete az élő példája annak, hogy az egyháznak és az államnak intézményes értelemben egymástól elválasztva kell működnie, miközben fel kell ismernünk, hogy vallás és politika – definíció szerint – soha nem létezhet egymástól teljesen függetlenül. Grahamnek az egyház és állam közötti kapcsolatot kirajzoló modellje nem volt ilyen értelemben „politikamentes” (igazából nem is lehetséges, hogy az legyen). Ahol a keresztyének befolyásos pozíciókba kerülnek, meghatározó hanggá válnak, ott élhetnek – sőt élniük is kell – befolyásukkal, azaz apellálhatnak a nemzet döntéshozóinak lelkiismeretére, tanácsot adhatnak, korrekciókat fogalmazhatnak meg, irányt mutathatnak, azaz prófétai hanggá válhatnak. A lelkipásztorok és a keresztyén vezetők okulhatnak Graham példájából, hogy mit jelent nem követelni, hanem hiteles szolgálattal kiérdemelni a befolyást.
Graham élete tehát fontos és maradandó alapelvet tár elénk arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a keresztyéneknek az egyház és állam közötti viszonyt értelmezni: a keresztyén tanúságtétel sohasem lehet eszköz valamilyen nagyobb kulturális vagy politikai cél elérésében. A keresztyénség soha nem lehet az önérvényesítés eszköze. A hitet soha nem szabad eszközként használni. Amikor valaki valamilyen előre meghatározott cél (pl. személyi kultusz, politikai vagy szexuális felszabadítás, faji felsőbbrendűség) érdekében felhasználja a keresztyénséget, végül – amint az áhított célt eléri – lassacskán elenyészik a keresztyénséghez való ragaszkodása. Bár Graham egy olyan időszakban végezte szolgálatát, amikor a keresztyénség kulturális értelemben felívelő pályán volt, nem valamiféle nagyobb világi cél érdekében használta befolyását, holott lehetősége lett volna rá. Soha nem tévesztette szem elől a lényeget: mindig az Istennel Krisztus révén való megbékélést hirdette.
Felhasznált forrás:
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
ezek szerint ma sajnos Magyarországon kevesen vallják magukat keresztény identitásúnak, hiszen az elmúlt 15 évben sosem a bibliai értékeknek megfelelően adta le az ország többsége a voksát …
Árpi, szerinted a keresztyén identitású embereknek kikre, melyik politikai erőre kellett volna a voksukat adni az elmúlt 15 esztendőben?