Ki szolgáltathatja ki a szentségeket?
„A mi Urunk, Krisztus csak két sákramentumot rendelt el az evangéliumban: a keresztséget és az úrvacsorát. Egyik sákramentumot sem szolgáltathatja ki senki, csak a törvényesen beiktatott igehirdető.”
(Westminsteri hitvallás, 27/4.)
A 4. szakasz utolsó mondatát gyakran vitatják még keresztyének is: „Egyik sákramentumot sem szolgáltathatja ki senki, csak a törvényesen beiktatott igehirdető.”
A hatvanas-hetvenes évek úgynevezett Jézus-mozgalmában a fiatalok a hagyományos tekintélyi struktúrák ellen tiltakozva létrehoztak egy amolyan „undergroundegyházat”, amely eltekintett a törvényes módon felszentelt papságtól. Az emberek úszómedencék körül gyűltek össze, és Pat Boone és hasonló hírességek keresztelték meg őket. Az egyházi tisztségviselőket nyugtalanította ez a gyakorlat – ragaszkodtak hozzá, hogy a szentségeket csak megfelelően felhatalmazott személyek, például felszentelt lelkipásztorok szolgáltathatják ki. Ezzel szemben állt egy olyan informális [értsd: nem hivatalos – a ford.] nézet, amely nemigen látta szükségét a felszentelt papságnak [az ordinált személyekből álló klérusnak – a ford.].
Ehhez hozzáadódott még a karizmatikus mozgalom hatása is, melynek értelmében az emberek állítólag különleges ajándékokat kapnak a Szentlélektől, amelyek képessé teszik őket a szolgálatra. A Lélek ajándékaival (görögül:karizmákkal) kapcsolatos (Újszövetségből származó) információink legnagyobb része Pálnak a korinthusi gyülekezethez írt leveleiből származik. Korinthusban a Lélek által különféle ajándékokban részesített személyek megkérdőjelezték azoknak a tekintélyét, akiket normális körülmények között választottak ki, és felszenteltek a szolgálatra. A két korinthusi levél ezzel a belső zavarral foglalkozik.
Az 1. század végén Kelemen, Róma püspöke is írt egy levelet a korinthusi közösségnek címezve, mert a válság Pál apostol halála után egyre csak súlyosbodott. A korinthusi gyülekezetet lelki-spirituális és egyházi szinten is a káosz jellemezte. Kelemen azt írta a korinthusi keresztyéneknek, hogy legyenek szívesek visszatérni az apostol tanításához és azt követni. Az 1. század végén a vita az egyház hivatalos szolgáiról szólt, megkülönböztetve őket a „karizmatikus” vezetőktől.
Ha az Ószövetségre tekintünk, csak különleges feladatok elvégzésére és csak bizonyos időszakokra részesültek emberek a Szentlélek ajándékában. Azt olvassuk, hogy az Úr Lelke „leszállt”, illetve „kiáradt” Jeremiásra és Ezékielre. Őket Isten a próféta különleges karizmatikus hivatalára jelölte ki. Izrael királyait a Lélek általi felkenésük jeleként a papok kenték fel, hogy hivatalukat istenfélő módon gyakorolják. Ezt megelőzően Isten felkent, karizmatikusan megajándékozott vezetők gyanánt olyan bírákat támasztott, mint Sámson és Gedeon, hogy ők irányítsák Izrael törzseinek laza szövetségét, és különösen, hogy olyan ellenségek ellen vezessék őket, mint a filiszteusok. Mózes szintén karizmatikus vezető volt, akit a Szentlélek különleges ajándékokkal ruházott fel. Isten ezután felkenette Áront főpapnak, és papságba iktatta a férfi leszármazottait. Lévi egész törzsét elkülönítette papi feladatokra, és a törzs az ószövetségi szolgálat szabályos rendjének részévé vált.
Az Újszövetségben a keresztyén közösség karizmatikus módon felruházott vezetői az apostolok voltak. Ők ugyanolyan szinten álltak, mint az ószövetségi próféták. A Szentlélek ereje szállt rájuk, és ők lettek a kinyilatkoztatás közvetítői. Amikor Pál apostol gyülekezetet alapított, szokás szerint arra utasította segítőit, hogy jelöljenek ki véneket, akiket szolgálatra hívtak el. Ezt megtaláljuk a Timóteushoz és a Tituszhoz írt leveleiben, melyekben felvázolja a [presbiteri-püspöki és diakónusi – a ford.] tisztségre vonatkozó előírásokat. A vének (presbiterek) és a diakónusok lettek a gyülekezet hivatalos tisztségviselői, a felszentelt lelkészek pedig azt a feladatot kapták, hogy gondoskodjanak a nyáj lelki szükségleteiről.
Szolgálatuk többé nem valamiféle különleges karizmatikus adománytól függött. Az Ószövetségben a Szentlélek csak a szövetségi közösség egy részét ruházta fel erővel. Pünkösdkor minden egybegyűltre leszállt, később pedig a pogány megtérőkre is. Az apostolok ebből azt a következtetést vonták le, hogy minden hívő – zsidó és nem zsidó egyaránt – ugyanolyan teljes jogú tagsággal és státusszal rendelkezik Krisztus újszövetségi testében. A Szentlélek immáron az egész egyházat felhatalmazta arra, hogy részt vegyen Krisztus szolgálatában. Ezért ragaszkodott Luther a hívők egyetemes papságával kapcsolatos nézetéhez. Luther hangsúlyozta, hogy az evangélium szolgálata az egész egyházra bízatott, nem csak néhány emberre. De Luther azt is megértette, hogy az Újszövetség szabályozott egyházi tisztségeket hozott létre az ige és a sákramentumok szolgálatára és a nép lelkigondozására.
Egyik sákramentumot sem oszthatja ki senki, csak az ige törvényesen felszentelt szolgája. Amikor feltámadása után Jézus kiadta a missziói parancsot, azt mondta az apostoloknak, az első keresztyén szolgálattevőknek: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében…” (Mt 28,19) Az 1Kor 11,20–23-ban Pál azt állítja, hogy az Úrtól kapta az úrvacsora szereztetési igéit. Az 1Kor 4,1-ben ezt mondja: „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” Az „Isten titkainak sáfárai” kifejezés döntő jelentőségű. A Zsid 5,4 szerint: „Senki sem szerezheti meg azonban önmagának ezt a tisztséget, csak az, akit Isten hív el, mint Áront is.” Ennek kapcsán tehát egy olyan szolgálatot látunk az egyházban, amelyre Isten elhívása alapján iktattak be, és amelyet senkinek sincs joga magához ragadni. Ebbe a szolgálatba beletartozik az a felelősség is, hogy Isten titkainak sáfárai legyünk. Ahogy az ószövetségi időkben a papok voltak Isten titkainak a „sáfárai”, úgy ezt a feladatot ma az újszövetségi lelkészek látják el.
A sáfárság (gondnokság) kifejezés a görög oikonomia fordítása. Az angol economy (gazdaság) szó ebből származik. Az oikonomia az oikos és a nomos görög szavakból származó összetétel. Az előbbi jelentése: ’ház’, az utóbbié: ’törvény’.Az oikonomia tehát a „háztartás szabályozását” vagy „házi törvényt” jelent. Így a bibliai értelemben vett sáfár olyan szolga, aki a háztartás ügyeinek intézéséért felelős. Amikor keresztyén sáfárságról beszélünk, akkor az Isten által ránk bízott erőforrások igazgatásának, kezelésének a felelősségére utalunk.
A Szentírás azt tanítja, hogy Isten a szolgálókra bízza a szent misztériumok kezelését, avagy sáfárságát. Amikor Pál „Isten titkainak sáfárairól” beszél, azt az egyház úgy értelmezi, hogy az magában foglalja a szentségekről való gondoskodást is. Bár nem szabad a misztérium szó újszövetségi használata és a mi szentség szavunk között azonosságot tenni, történelmileg mégis kapcsolatban állnak, mivel a latin sacramentumot az egyház a görög müsztérion fordítására használta. A lelkipásztor egyik feladata az egyház életében a szentségek felügyelete.
Bár a bibliai bizonyítékok nem elsöprőek, arra a következtetésre kell jutni – ez a legkézenfekvőbb megoldás –, hogy csak felszentelt személyeknek van felhatalmazása a szentségek kiszolgáltatására. A bibliai utalásokon és a püspöki hivatás bibliai felfogásán, valamint az Újszövetségben megfogalmazott, a presbiteri tiszttel járó felelősségen túlmenően az egyház fejlődése során joggal jutott arra a következtetésre, hogy a szentségek annyira szentek, hogy meg kell akadályozni a velük való könnyelmű vagy hányaveti bánásmódot. Mindez világossá válik, ha megvizsgáljuk az arra vonatkozó figyelmeztetést, hogy ne vegyük méltatlanul az úrvacsorát.
Pál az 1Kor 11,30-ban figyelmeztet a méltatlan evésre és ivásra: „Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg annyian.” Oscar Cullmann Újszövetség-tudós szerint ez az egyik legelhanyagoltabb vers az egész Újszövetségben. Ő maga a következőképpen értelmezi Pál korinthusiaknak szóló figyelmeztetését: „Néhányan közületek megbetegedtek, sőt halálosan megbetegedtek, mégpedig annak következtében, hogy nem vettétek észre az Úr testét ebben a legszentebb eseményben.” Ez, a megkülönböztetés szükségessége – más aggodalmakkal együtt – állt az egyház azon döntése mögött, hogy megóvja az embereket a szentségekkel való helytelen bánásmód negatív hatásaitól. Ezért a szentségeket azoknak kell kiszolgáltatniuk, akiket az egyházban a szolgálat feladatára különítettek el. Nem szolgáltathatja ki akárki a szentségeket. A szentségek őrzésének felelőssége a papságnak adatott. Ez persze nem garancia arra, hogy nem történnek visszaélések, de máskülönben a helyzet sokkal rosszabb is lehetne.
Luthert megbénította a félelem, amikor először akarta kiszolgáltatni az úrvacsorát. A keresztség sokkal lényegesebb annál, mint hogy egy buliban, valakinek a medencéjében történjék a kiszolgáltatása. Az egyház rendszabályai és felügyelete alá tartozik. A hitvallás, követve az egyház korokon átívelő gyakorlatát, leszögezi, hogy a szentségeket azoknak kell kiszolgáltatniuk, akik az ordináció révén tekintéllyel rendelkeznek, azaz az ige törvényesen felszentelt szolgái.
Szerző: R.C. Sproul, református teológus
Forrás: https://learn.ligonier.org/qas/who-can-administer-the-sacraments#_ftn1
Fordította: Márkus Tamás András
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
