A teológiai vágányváltás klasszikus esete: amikor egy közeli szerettünkről derül ki, hogy meleg – Egy New York Times-cikk margójára

A címben nincs értékítélet, pusztán egy valós jelenséget foglal össze. Igen, ma már általánosnak nevezhető jelenség, hogy valaki személyes érintettség folytán változtat a teológiai-etikai álláspontján. Személyes érintettség alatt gondolhatunk abszolút személyes szintre – valaki a világ elé lép, és a szexualitását érintően felvállaltan más életmódot kezd folytatni –, de gondolhatunk a közeli hozzátartozóink, szűk családunk, rokonságunk egy-egy tagját érintő változásra is, amely minket is változásra hív.

Pontosabban „hívhat”, mert – még ha érthető is – egyik esetben sem magától értetődő, pláne nem szabályszerű a teológiai irányváltás. Léteznek melegvágyakkal élő, azokat a nyilvánosság előtt felvállaló, de tudatosan cölibátust fogadó klerikusok, akik személyes vágyaikkal szemben is ragaszkodnak a történelmi keresztyénség teológiai pozíciójához és szexuáletikájához, ahogy léteznek olyan személyek is (mind a klerikusok, mind az egyháztagok között), akiknek vannak ugyan például melegéletmódot folytató családtagjaik, rokonaik, de még ez a típusú érintettség sem vezet náluk radikális irányváltáshoz a teológiai-etikai pozíciójukat érintően, ráadásul álláspontjukat – még a személyes kapcsolataikban is – továbbra is intelligens módon és konzekvensen tudják képviselni.

De miért hangsúlyozzuk mindezt? Azért, mert kívülről nézve sokszor szinte érthetetlen, hogyan tudnak tudatosan gondolkodó, szilárd teológiai alapokkal rendelkező, az álláspontjukhoz évtizedekig kitartóan ragaszkodó lelkipásztorok, egyházi vezetők rövidebb-hosszabb időintervallumon belül változtatni álláspontjukon.

Habár az „átállás” ideje eltérhet a konkrét eseteket vizsgálva, magának a folyamatnak a lefolyása viszonylag hasonló mintázatot mutat. Vegyünk egy evangéliumi embert (legyen akár lelkész-teológus), aki a kulturális kontextus változása ellenére egyre kevésbé hangsúlyozza a történelmi keresztyénség szexuáletikai tanítását, közben elkezdi hangoztatni, hogy az „bonyolult kérdés”, aztán a „lelkigondozói szempontokat” emlegeti, anélkül, hogy világosan artikulálná elvi álláspontját, majd azt mondja, hogy „nem ez a legfontosabb kérdés a keresztyénség kapcsán”, majd láthatólag egy idő után már jobban zavarja a kérdést érintően a tradicionalista, konzervatív vagy hitvallásos állásponton lévők hozzáállása, retorikája, mint a progresszív nézet. Észrevesszük, hogy az illető számára már a dogmatikai-etikai elvi tisztázás is a „szeretetlenség” jele, sőt igazából már a történelmi keresztyénség elvi álláspontjának a hangoztatása válik szeretetlenséggé, ridegséggé, dogmatizmussá és végül farizeizmussá (vö.: „Más bűnök nincsenek? Miért kell mindig erről beszélni? Miért kell mindig ezt a témát kiemelni?”).

Nem akarunk érzéketlenek lenni, a jelenség egyfelől megmagyarázható, fel lehet sorolni érthető indokokat. Az ember érzelmi lény (is), a családi-rokoni kötelékek a legfontosabb kapcsolati relációk. Egzisztenciánk legmélyebb régióiról van szó, a lojalitás mint olyan a családterápia területén rendkívül meghatározó és az életünk számos szegmensét befolyásoló tényező. Még egyszer hangsúlyozzuk: érthető a helyzet nehézsége, paradoxona, és érthető, hogy az ilyen helyzetekre adott reakció bizonyos tekintetben komplex, még akkor is, ha valaki kitart a dogmatikai-etikai álláspontja mellett.

Csakhogy a vágányváltás folyamatának, majd pedig tényének a „kommunikációja” a legtöbb esetben nem egyértelmű, nem tiszta, sőt inkább hosszú ideig zavaros és félrevezető. Az evangéliumi táboron belül elhelyezkedő személy inkább a környezetét próbálja puhítani, akkomodálni új helyzetéhez, nyilvánvalóan azért, hogy belső lelki vívódásait valahogy tompítsa. Érthető módon először nem is akar a saját teológia-kegyességi közegéből kiszakadni, hiszen ahhoz is lojális szeretne lenni – a teológiai pozíciójához is –, de a „vér mégiscsak kötelez”, a személyes-családi kötelék érzelmi alapon kezdi felülírni, őröli-köszörüli, folyamatosan farigcsálja az intellektuális pozíciót.

A kiemelt probléma itt az, hogy az ilyen jellegű pozícióváltásoknak rettentően rossz üzenete van. Azt sugallják, hogy dogmatikai-etikai álláspontunk, meggyőződésünk mindig – még a legsarkalatosabb témákat illetően is – helyzet- vagy szituációfüggő, pusztán kontextuális, értsd: valójában saját helyzetünk, hozzáállásunk, érzelmi világunk, családi-rokoni kapcsolataink, előéletünk stb. determinálja a teológiai-etikai álláspontunkat. Mindez nemcsak azt üzeni, hogy az ember nem tud a körülményektől függetlenül az egy örök, változhatatlan igazsághoz kitartóan ragaszkodni (akkor is, ha az kényelmetlenséget okoz számára, kellemetlenül érinti), hanem azt is – és ez az igazán veszélyes –, hogy valójában nem létezik egyetlen örök, változhatatlan igazság, minden nézőpont kérdése. Semmi sem statikus. Isten szava se – az semmilyen fix pontot, fundamentumot nem tartalmaz. Mi is változékonyak vagyunk, hiszen az írásértelmezésünket az érzelmeink irányítják, befolyásolják, és késztetik változásra, de valójában maga a Szentírás is változékony; nem is akar kőbe vésett igazságokat közölni, egyszerűen nincs ilyen szándék a szöveg mögött.

Azért nincs – állítják továbbmenve az érvelésben –, mert Isten is változékony. Így végül eljutunk a konkrét ihletett, inspirált szöveg fullasztóan egyénieskedő, szubjektív, posztmodern megközelítéséhez. Egyfajta, érzelmeink és aktuális élethelyzetünk által meghatározott hermeneutikai „hegesztőpisztollyal” közelítünk a viaszból kiöntött – elvileg ihletett és normatív – szent szöveghez, amelyhez bárhol is nyúlunk, az megolvad, és elfolyik.

Az ilyen jellegű sajnálatos szituációk általános mintázata azt mutatja, hogy a személyes érintettség végül már nemcsak érzelmi, hanem intellektuális szinten is felülírja a korábbi evangéliumi programkódot. Sajnos addig, míg az inga ki nem leng az ellenkező irányba (a korábban elutasított etikai pozíció teljes elfogadása felé), a külvilág irányában történő kommunikáció terén sok leplezés, félreérthető fogalmazás, elhallgatás, őszintétlenség – és emiatt sokak félrevezetése – tapasztalható.

A kívülálló előtt nem is az az igazán sokkoló, amikor valakiről vagy valakinek a családtagjáról kiderül, hogy ilyen-olyan, a fősodortól eltérő vágyai vannak, hanem az, hogy amikor az illető e megvallott irányultsága (vagy épp a családtagjainak az irányultsága) miatt kész felülírni korábban kitartóan és határozottan hangoztatott álláspontját.

Erre persze mondhatja valaki, hogy ez a változás bele van kódolva az egzisztenciánkat érintő irányváltásba, mondván, az előbbi és a vallott tartalom nem állhat sokáig élesen szemben egymással – ezt a mély kognitív disszonanciát egyetlen ember sem tudja elhordozni huzamosabb ideig –, de számtalan példája van annak, hogy ez nincs így. Magyarul a folyamat kezdőpontja, hogy például valakinek egy közeli családtagjáról kiderül, hogy meleg, nem implikálja a végpontot, hogy ez a valaki átvariálja a bibliaértelmezését, az exegézisét, a dogmatikáját és az etikáját. Léteznek köztes megoldások: gondoljunk a neves evangéliumi anglikán lelkész-teológusra, Sam Allberryre, aki ország-világ előtt vallott a férfi nem iránti szexuális vonzalmáról, ugyanakkor vágyait hite miatt nem élte ki. Léteznek olyan szerető szülők is – apák és anyák –, akik tolerálják ugyan gyermeküknek a heteronormativitástól eltérő vágyait és akár még az életmódját is, szeretik gyermeküket, békességben élnek vele, ugyanakkor továbbra is ragaszkodnak teológiai-etikai álláspontjukhoz, és azt intelligens módon, szeretettel meg is vallják, képviselik – szeretett gyermekük irányában is. Végül olyanok is vannak, akik ugyan a történelmi keresztyénség szexuáletikájától eltérő életmódot folytatnak (nemcsak a homoszexuális életmódról beszélhetünk itt, hanem arról is, amikor valaki heteroszexuálisként házasság előtt vagy azon kívül intim viszonyt folytat), ugyanakkor elismerik, hogy az ellentmond a Szentírás tanításának, összeegyeztethetetlen vele. Az utóbbi esetben tehát inkább vállalják a személyes életük és a Szentírással kapcsolatos megértésük közötti ellentmondást, minthogy feladják az intellektuális tisztességet.

A személyes vagy családi relációk miatti teológiai-etikai vágányváltás legaggasztóbb verziója, amikor valaki korábban – megmondóember szerepkörben – nagy dérrel-dúrral, nyilvános felületeken képviselt egy bizonyos álláspontot, harcolt az igazáért, hevesen érvelt mellette, látszólag teljes meggyőződéssel képviselve azt, majd személyes, érzelmi szempontok miatt (tehát nem intellektuális belátásból fakadóan) megváltoztatva véleményét ugyanolyan elánnal képviseli korábbi álláspontjának épp az ellenkezőjét.

Ez sajnálatos módon arra utal, hogy a korábbi álláspontja is pusztán csak egyfajta „szerep” volt – azzal tudott érvényesülni, azzal keltett feltűnést, a számára fontos közösség részéről ilyen módon részesült elismerésben, így érte el, hogy pozitív visszajelzéseket kapjon, növelve jelentőségét és fontosságának tudatát (most pedig új közössége előtt új szerepet játszik el).

Erre persze lehet azt válaszolni, hogy nem szükségszerű, hogy valaki egész életén keresztül egy és ugyanazon állásponton legyen, teljesen természetes a változás a vélemények területén is. Ez kétségtelenül így van, de nem mindegy, hogy miben változtatjuk meg a véleményünket, és az sem, hogy mennyi idő alatt. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy itt teológiai-etikai meggyőződésekről van szó, tehát a Krisztushoz és az ő szavához való hűség koordináta-rendszerében értelmezendők az irányváltások. Ebben a koordináta-rendszerben is lehetnek legitim irányváltások. Másodlagos-harmadlagos dogmatikai kérdéseket érintően elfogadható – sőt igazából természetes is – bizonyos álláspontváltozás, ez még nem jelenti a Krisztussal szembeni hűtlenséget. Nem így az elsődleges kérdések esetében. De még az elsődleges kérdéseket érintő pálfordulás is érthető – még ha a tanítványság kontextusában tolerálhatatlan is – egy bizonyos szintig, vagyis inkább van rá koherens magyarázat. Ha azonban ez az irányváltás túl gyorsan – például pár hónap alatt – következik be, és ha utána a változásban érintett személy a kellő belátás hiányában nem elvonul, csöndesen élve életét, egyéni szinten képviselve a véleményét és valamiféle önreflexiót gyakorolva a tekintetben, hogy korábbi, utólag helytelennek tartott véleményével mégiscsak megvezetett másokat, hanem továbbra is népnevelőként, „tanítóként” exponálja magát, az teljességgel hiteltelen, álságos és a keresztyén tanítás bárminemű egységes mivoltát mélységesen denunciáló.

*

Így jutunk el egy nemrégiben történt konkrét esethez. A The New York Times címlapon hozta le egy evangéliumi lelkész esetét, aki a fia homoszexuális életmódja miatt változtatta meg a szexualitással kapcsolatos korábbi evangéliumi álláspontját. Az egész történet rendkívül hatásos, de nemcsak azért, mert manipulatív módon úgy közlik a történetet (az Egyesült Államok és a világ egyik legnagyobb befolyással bíró médiaforrása), mintha annak kimenetele szükségszerű volna, hanem azért is, mert egy valóban megrendítő helyzetet tár az olvasók elé. Ettől még tény, hogy egy evangéliumi lelkész feláldozta evangéliumi meggyőződését a családi relációk oltárán.

Már önmagában az sokatmondó, hogy a The New York Times ilyen esetekkel foglalkozik, és előre jelzi, hogy nem az első és nem is az utolsó ilyen esetről van szó: eddig is voltak ilyenek, és ezután is lesznek, valószínűsíthetően egyre nagyobb számban, amelyeket a The New York Timeshoz hasonló orgánumok mély érzelmi aláfestéssel, a drámai hatást egyre inkább fokozva fognak közreadni.

A cikk tartalma nagyrészt egy édesapa naplóbejegyzésein alapul, aki egy kaliforniai gyülekezet vezetője, és születése óta imádkozott a fiáért – naplója tartalmaz is az imádságok közül néhányat. Az egyik legkorábbi imádság, amelyet a The New York Times-cikkben közzétesznek, a fia leendő feleségéért szól. Kellőképpen adagolt irónia, hiszen a fiúnak nem lesz felesége. A történet vége ismert: a fiú nyíltan vállalja, hogy meleg, a lelkész apa pedig átértékeli a teológiáját.

A cikkben a fiú a következőket mondja: „Apám egy amolyan önjelölt Jézus-mániás ember volt, aki a kilencvenes években lett lelkész […]. A homoszexualitást súlyos bűnnek tartotta, és nem tudta, mitévő legyen, amikor a bátyja coming outolt. Aztán meg én coming outoltam […]. Ez felforgatta az életünket és a szomszédos dél-kaliforniai gyülekezetünk életét. Apámat mindez egy évekig tartó kanyargós és igencsak kockázatos spirituális, érzelmi és interperszonális út megtételére ösztönözte. Még mindig lelkipásztor, de egyben az LMBTQ-emberek egyházba való befogadásának az egyik legcsodálatosabb szószólója, akivel valaha csak találkoztam. […] Azonban az átalakulás folyamata, amelyen apám keresztülment, rejtély volt számomra – az, hogy mi tette lehetővé számára, hogy ilyen mélyreható módon megváltoztassa álláspontját egy olyan dologban, amelyhez erős érzelmi szálak fűzték. Ilyen mélyreható változás ritkán tapasztalható, nemhogy egy ennyire személyes témában. Ebbe a folyamatba enged betekintést az említett napló…”

A naplóbejegyzések a coming outot követően változni kezdtek. Az édesapa a korai bejegyzésekben még világosan kifejezi, hogy meggyőződése szerint a homoszexualitás megélése bűn. Leírja, hogyan értékelte át idővel – a fia identitásával való szembesülést követően – ezt a számára gyűlöletes magatartásformát. Egy 2015. szeptember 5-én kelt naplóbejegyzésben a következő imádság olvasható:

„Atyám, a teológiám változik. Már néhány éve ott volt ez a háttérben, de mostanában új módon és valódi erővel tör a felszínre. Azt hiszem, két fő dolog van, ami zavart kelt bennem. Az első az, hogy már nem tudom, hogyan kell olvasni a Szentírást. Van bennem egy csipetnyi kétely, óvatosság, szkepticizmus, amikor olvasom. Honnan tudjam, hogy ami ott áll benne, az tényleg tőled van? Hogyan szűrhető ki belőle az emberi? Másképp olvasom már a Szentírást – éleslátással. A második terület, ami idegesít, az erkölcsöt érinti. Ha eljutok arra a pontra, hogy kijelentem: a homoszexualitás erkölcsös, az vajon mennyire változtatja meg az általam korábban képviselt erkölcs fennmaradó részét? Persze, hogy átbeszéltem Timothyval, hogy miként értékelem a tisztaságot, és szeretném, ha a szexualitást a házasságra tartogatná. Ez egy kicsit fura beszélgetés volt, hiszen egyrészt azt képviselem, hogy a házasság előtt nem történhet szexuális együttlét, ugyanakkor újradefiniálom a házasságot. Mely pontokon változnak meg a szexualitást érintő erkölcsi nézeteim? És mi a helyzet olyan erkölcsi kérdésekkel, mint a káromkodás, a nemeslelkűség és a hazugság? Mennyire válnak a dolgok helyzetfüggővé? Mennyire nyitott a Szentírás az ilyen dolgok újraértelmezésére, és mi a helyzet az univerzalizmussal, a mennyországgal és a pokollal? Jézusom, szeretnék valóban elgondolkodni azon, hogy milyen az, amikor – megismerve és szeretve téged – hozzád ragaszkodom, és rád és nem a Szentírásra építem a teológiámat.”

Egy hitét gyakorló evangéliumi keresztyén számára már itt kilóg a lóláb, hiszen Jézus gondolatait, érzéseit az ő szavai alapján ismerjük – ez a hétköznapi, emberek közötti interakciókban is így van –, márpedig Jézus szavait a Szentírásban találjuk meg. Ezért nem lehet úgy Jézusra építeni a teológiánkat, hogy azt egyszersmind ne a Szentírásra építenénk vagy ne abból merítenénk. Egyik nincs a másik nélkül. Egyik feltételezi a másikat. Ha művi módon elszakítjuk egymástól a kettőt, akkor egy általunk kitalált, a saját vágyaink, beidegződéseink és preferenciáink szerint formált, erősen szubjektív Jézus-képet kapunk, amelynek egyszerűen nincs többé köze a Szentírásban ábrázolt názáreti Jézuséhoz. Ez egy magától értetődő banalitás, és érthetetlen, hogy egy, a sola Scriptura tanát ismerő (és elvileg valló) protestáns lelkész hogyan juthat ilyen téves következtetésekre.

Mindenesetre ritkán látni ennyire leplezetlenül előadott téves és hibás eszmefuttatást. Ritkán hallani olyat, hogy valaki őszintén előállva kijelenti: „Választanom kell a Szentírás és egy másik felfogás között, és én inkább a másodikat választom a Szentírás rovására.” Feltűnhet az is, hogy itt már nem egyszerűen a Szentírás egy bizonyos – progresszív – „olvasatáráról” van szó, hanem egyfajta nyíltan Szentírás-ellenes pozíció felvételéről. Valóban ez a végső desztináció az evangéliumi hittől való eltávolodásban, ugyanakkor egy egykor magát evangéliumi keresztyénként azonosító lelkipásztor részéről mégiscsak megdöbbentő fejlemény, ha úgy nyilatkozik: „Krisztusra akarom építeni a teológiámat, és nem a Szentírásra.”

Talán érthető már, hogy miért kardinális jelentőségű Isten igéjének azonosítása az írott kijelentéssel, azaz az írott igével, és miért aggasztó azok érvelése, akik amellett kardoskodnak, hogy a Biblia csak „tartalmazza” Isten igéjét. Hiába hivatkoznak ezen a ponton manipulatív módon Krisztusra mint a testté lett Igére, hiszen a reformátori teológia mindig megkülönböztette a testté lett Igét – Krisztust – a róla tanúskodó írott igétől, azaz a Szentírástól. Ettől függetlenül a testté lett Igéről csakis az írott igén keresztül értesülünk, és csakis az írott ige normatív tanítása tárja őt elénk a maga valóságában. Példának okáért, hogy az ilyen művi különbségtételekbe kapaszkodva ne lehessen kijátszani a Szentírás normatív tanításához való ragaszkodást, frissítette, vagyis korrigálta a Déli Baptista Szövetség (az egyik legnagyobb egyesület államokbeli evangéliumi egyházi közösség) 2000-ben a hitvallását, amelyben kifejtik, hogy a Biblia Isten írott, tévedhetetlen és hibátlan szava, és mindez nem mond ellent annak, hogy a teljes Szentírás Krisztusról tanúskodik, aki maga az isteni kinyilatkoztatás középpontja.

Nincs hozzáférésünk Jézushoz, csakis a Szentírás által és azon keresztül. A Szentírástól elszakított Jézus veszélyes miszticizmushoz vezet, amely egy idő után átcsap teológiai liberalizmusba – ez történt hazánkban is több tucat egykor evangéliumi teológiát képviselő személlyel. Tisztázzuk: hívő keresztyén nem beszélhet így. Nem mondhatja, hogy a Szentíráson kívül bármiféle hozzáférése volna Jézus Krisztus személyéhez. Mit tudhatunk a Szentírásról? Jézus épp a Szentírásra mutatva mondta a következőket: „Ti azért kutatjátok az Írásokat, […] pedig azok rólam tesznek bizonyságot…” (Jn 5,39) A hiteles keresztyénség bibliai keresztyénség, a Szentírás tekintélye pedig vitán felül álló egy keresztyén számára.

Látható, hogy a The New York Times-cikkben említett lelkipásztor teljesen eltávolodott ettől a nézettől, és olyan pozíciót vett fel, amelyben a Szentírás immár csak egy könyv a sok közül. Tartalmazza Isten szavát, de mást is. Ihletett és nem ihletett, normatív és nem normatív, isteni és pusztán gyarló emberi szavak sajátos keveréke. Isten igéjét ugyan a Szentírásban kell keresni, de a megtalálásának és lokalizálásának módja mégiscsak az embertől függ.

Ez a nézet a neoortodoxia néven ismert 20. századi mozgalomhoz kötődik. A neoortodoxia, amint az elnevezése is mutatja, nem a klasszikus protestáns ortodoxia, hanem új ortodoxia – tehát végső soron nem ortodoxia. E mozgalom arra vonatkozó kísérletként is értelmezhető, hogy összeegyeztessék a modern gondolkodást a Szentírás többé-kevésbé hangsúlyozott tekintélyének igényével. A neoortodox teológusok által hangoztatott érv az volt, hogy a Szentírás csak tartalmazza Isten szavát, igéjét, de a kettő nem azonosítható egymással, Isten szava az igehirdetésben elevenedik meg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Karl Barth neoortodox teológus – aki nyilvánvalóan a neoortodoxia legjelentősebb képviselője – soha nem vetemedett volna olyan teológiai-etikai pozíció elfoglalására és olyan kijelentésekre, mint a cikkben szereplő lelkipásztor. Barth etikai álláspontja miatt (pl. a homoszexualitással kapcsolatban) manapság már-már fundamentalistának számít(ana) – évekkel ezelőtt egy hazánkban ismert progresszív szerző fundamentalistaként is azonosította őt. Függetlenül a konkrét példáktól, a neoortodoxia egy olyan elvet fogalmaz meg, amely írásértelmezéséből fakadóan – főleg avatatlan kezekben – torz, sőt teljesen Írás-ellenes álláspontok kialakulását eredményezheti. Nem véletlenül hangsúlyozzák az evangéliumi keresztyének mindmáig a reformátori-ortodox álláspontot, nevezetesen, hogy az egész Szentírás ihletett (minden egyes szava, lásd plenáris ihletettség), ezért a teljes írott kijelentés Isten igéje. Ha ezt nem valljuk, és lemondunk a Szentírás ezen felfogásáról, akkor rövid időn belül magunkat helyezzük a Szentírás tekintélye fölé, magunknak vindikálva a jogot, hogy eldöntsük, melyik vers ihletett, és melyik vers nem, melyik vers tanúskodik Krisztusról, és melyik vers nem – egyéni preferenciáinktól és szimpátiánktól függően. Ez elfogadhatatlan, hiszen épp Krisztus az, aki nem adott erre felhatalmazást.

Csakhogy éppen így tesz a kétségtelenül megható történetben szereplő édesapa, amikor kifejezi, hogy nem a Szentírásra, hanem Krisztusra akarja építeni a teológiáját. Pillanatok alatt eljut odáig, hogy felteszi a kérdést: a Szentírás mely részei normatívak számára, és hogy ő hogyan tudja kiszűrni belőle a pusztán emberi elemet – nyilvánvalóan azért, hogy saját felfogását egyfajta teológiai útkereséssel igazolja. Az eufemisztikus körítéstől eltekintve („Másképp olvasom már a Szentírást…”) ez az ember megtagadta a Szentírással kapcsolatos tant, amely a keresztyénség egyik fundamentuma.

Egy három nappal későbbi naplóbejegyzésben már ez olvasható: „Néhány olvasmányom biblicizmusról vagy fundamentalizmusról szólt. Úgy tűnik, mindkét fogalom azt a környezetet festi le, ahonnan jövők. Az élet és az erkölcs, Isten és a vallás korábban sokkal világosabb volt számomra, mint most. És mégis az egészben az a legfurcsább, hogy soha nem éreztem magam közelebb Jézushoz, mint most. Soha nem volt olyan bensőséges a vele való kapcsolatom, soha nem voltam ennyire érdeklődő és áldozatkész iránta, és soha nem voltam keresztyénként olyan szabad, mint most.”

Érdekes, de sajnos jellemző fejlemény látni, hogyan dicsőíti fel magát egy, a bibliai tanítástól eltávolodó ember az eltávolodását „spirituális útkeresésként” értékelve, majd – lényegében gnoszticizmusba torkollva – az útkeresése eredményét egyfajta magasabb istenismeretként és bensőséges istenkapcsolatként felminősítve. Az idézett lelkipásztor később ezt írja:

„Igazából ez elég ijesztő, mert az emberek ítélkezni fognak felettem. A keresztyének azt fogják mondani, hogy megtagadtam a hitemet, el fogok veszíteni bizonyos kiváltságokat, amelyek korábban megillettek a közösségben. Nem fognak felkérni esketésre, sem arra, hogy mondjak beszédet bizonyos templomokban vagy rendezvényeken. Egyre kevésbé lesz ilyen – fordítottan arányosan azzal, ahogy a vezetésed alatt egyre inkább azzá válok, akivé lennem kell. Az LMBTQ-kérdés továbbra is parázsvitákat szül majd. De az életkérdések számítanak igazán, különösen is az élet második felének kérdései.”

Ez kétségtelenül őszinte beismerés. Tisztában van vele, hogy a téma vízválasztó, irányváltoztatása pedig összeegyeztethetetlen korábbi evangéliumi meggyőződésével. Azt is érzékeli, hogy az LMBTQ-kérdéssel kapcsolatos álláspontunk alapvetően a Szentírás-értelmezésnél, a Szentírás tekintélyéhez való hozzáállásunknál kezdődik.

A naplóbejegyzések folytatódnak. Ezt olvassuk: „Frusztráltnak érzem magam a veled való kapcsolatomban, Atyám. A Szentírás immár nem tűnik annyira világosnak. Ez egy nagy horderejű kérdés, hatalmas a tétje.” Valóban így van. Később ezt írja:

„A héten harmadszorra kérdezik tőlem, hogy hol tartok az LMBTQ-ügyben. A bökkenő csak az, hogy tudják, ezt a lelkésztől kérdezik. És bár rajtam kívül mások is tagjai a munkacsoportunknak, tisztában vannak vele, hogy a befolyásom nagyobb, ezért tudni akarják, miként látom a dolgokat. […] Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Jézus radikálisan elfogadó volt minden emberrel szemben, és szabadon kiterjesztette az Isten országába való befogadásnak a kereteit. Újra és újra megáldja a kívülállókat, a kisebbségben lévőket és a peremre szorultakat, következetesen kiáll mellettük. Mindenkit feltétel nélkül szeretetben részesít, és azt mondja, hogy a Szentírásban szereplő parancsok a szeretetben találják meg beteljesedésüket.”

Nagyon érdekes megjegyzést tesz a fia, amely lelkipásztor édesapja „metamorfózisának” végpontjáról tanúskodik: „A bejegyzés világossá teszi, hogy apám milyen nehéz folyamaton ment keresztül, mire valóban rájött, hogy miben hisz, és hogy nem csak egy [apró – a ford.] teológiai irányváltásról volt szó.” Ez az a momentum, amely az illető lelkipásztor felelősségét súlyosbítja: nem csak érzelmi alapon reagált, még ha a történet úgy is kezdődött. Az érzelmi alapú elbizonytalanodás végül az egész keresztyénség mélyreható átértékeléséhez vezetett benne.

Idővel az események felgyorsultak, a lelkész apa helyzetértékelése egyre intenzívebben kezdi felmutatni a szellemi-lelki vakság nyomait. Egyik levelében – a folyamat előrehaladtával, amikor „elfogadóbbá” vált az LMBTQ-emberek (értsd: az LMBTQ-ideológia által propagált életformák) iránt – így összegzi a gyülekezetben jelentkező tektonikus mozgásokat:

„Azok a gyülekezeti tagjaink, akik igazán konzervatívnak számítanak, mind elmenekültek már más helyi gyülekezetekbe, és bár maradt egy jelentős számú mérsékelt konzervatív csoport, annak tagjai mind elfogadják ezt a helyzetet – azt, hogy Isten ajtókat nyit számunkra, hogy azok felé szolgáljunk, akik a közösségünk tagjai, és ne azok felé, akik elmentek. A konzervatívoknak bőven van hova menniük. Azok közül, akik elhagyták a gyülekezetünket, senki sem vált gyülekezetnélkülivé. De ha mi megszűnnénk létezni, a nálunk lévő hetven ember nem tudna hova menni.”

Kiérződik a megfogalmazásból: a konzervatívokért, az evangéliumiakért nem kár. Arról megfeledkezik a naplót jegyző lelkész apa, hogy a folyamat elején a gyülekezet többségét túlnyomórészt konzervatív evangéliumiak tették ki. A folyamatot nem a tömegesen betérő LMBTQ-hívők artikulált igényei indították el, hanem egy személyes családi történet. Ez az ember tulajdonképpen „lecserélte” a közösségét a megváltozott preferenciái miatt. Végig a „megszoksz vagy megszöksz” vezérelv irányította, akkor is, ha mindezt „útkeresésként” értékelte. Ő számított itt igazán, nem a közösség, nem a gyülekezet. Aki nem tolerálta a teológiai irányváltását, az távozhatott. Lényegében nagyrészt leépítette egykori közösségét, kisebb részben magához idomította, illetve leváltotta. Megdöbbentő az a rideg közöny, amellyel ennek tényét nyugtázza. Ez parafrazeálva így hangzik: „A konzervatívok mehetnek, amerre látnak, van ilyen hely bőven, értük nem kár, más közösség majd felszívja őket, de az újonnan érkezett progresszív tagok sokkal értékesebbek, értük megérte elüldözni a régieket.” Feltűnő, hogy fel sem merül részéről, hogy a korábban a gyülekezet többségét kitevő konzervatív-evangéliumi emberek elvárásaihoz igazodjon, az ő igényeiket is figyelembe vegye, az ő érzéseikre is tekintettel legyen. De nem, a több éve, akár évtizede a gyülekezethez tartozó személyek elvesztése „belefér” neki – a velük való kapcsolat, a közös emlékek, az ismeretségek, a barátságok „feláldozhatók” a teológiai irányváltásának és az emiatt a gyülekezethez újonnan csatlakozók igényeinek az oltárán. Egyszerűen azért, mert az új tagok hasonlóan gondolkodnak, mint ő, és ez a lényeg. Ha még emlékezünk, onnan indultunk, hogy a lelkész fia bejelentette: meleg. Oda lyukadtunk ki, hogy a gyülekezet legnagyobb része távozott.

Képzeljük el, fordított esetben hogyan zajlana ez a folyamat, és milyen reakciókat váltana ki: egy progresszív lelkész progresszív gyülekezeti tagokkal körülvéve egyszer csak rájön – mert fia újjászületik, megtér, és bizonyságot tesz evangéliumi hitéről –, hogy Isten igéjében bizony örök érvényű igazságok vannak kinyilatkoztatva, és belátja, hogy ezekhez ugyanúgy, mint a gravitációhoz – tetszik, nem teszik – alkalmazkodnia kell. Képzeljük el, hogy álláspontjának fokozatos felfedése ahhoz vezet, hogy a gyülekezeti tagok csalódásukat fejezik ki, dühös hangvételű leveleket kap, az istentiszteletek látogatottsága ütemesen csökken, egyre többen távoznak a közösségből. Magát az eljárást még ez esetben is etikátlannak tartanánk. Ugyanis az őszinteség megköveteli, hogy felvállaljuk és világosan kinyilvánítsuk, hogy mit vallunk vagy képviselünk. Ha az nem kompatibilis a közösség elveivel, közösen elfogadott és együttesen vallott „értékeivel”, akkor le kell vonni a konzekvenciát: távozni kell. Nem a közösségnek kell „lekopnia”, hanem neki.

Etikátlan leplezni, majd fokozatosan csepegtetni-adagolni egy, a gyülekezeti közösség által tudvalevőleg nem vallott, sőt bibliátlannak tartott teológiai-etikai nézetet, majd tágra nyílt szemekkel „meglepődni” azon, hogy emiatt egyesek nemtetszésüknek adnak hangot, ellenállnak, végül kikényszeríteni, hogy ezek a személyek lépjenek ki tehetetlenségükben. Az pedig egyenesen visszatetsző, hogy az egész történetet valamiféle érzelmi kálváriaként interpretálja, panaszkodva, hogy a gyülekezet többsége nem üdvözölte, nem támogatta a nézőpontváltását, sőt neki „támadt”. Jóformán odáig jutunk, hogy még az evangéliumi meggyőződésű gyülekezet lesz a kirekesztő, éspedig azért, mert nem öleli keblére a heterodox tanok irányában nyitó lelkipásztorát, sőt még a lelkipásztor válik „meghurcolt áldozattá”.

Egyszerűbb, őszintébb és korrektebb megoldás lett volna részéről valamikor a folyamatnak a kezdetén a gyülekezet elé állni és beszámolni a fejleményekről, majd annak rendje és módja szerint lemondani a gyülekezetvezetői szerepkörről.

Nos, a rombolás így is nagy, de képzeljük csak el – nem kell hozzá különösebb fantázia –, ha ugyanez egy teológiai tanárral, egy fakultás teológussal, egy teológusképző intézmény tanszékvezetőjével, ne adj’ Isten, egy egyházi vezetővel, esetleg egy egyházi csúcsvezetővel történik. Egy olyan személlyel, aki kellő önreflexió és őszinteség hiányában a közeli családtagja iránti lojalitásából fakadóan először észrevétlenül, apró gesztusokkal, majd egyre agresszívebben olyan hellyé próbálja alakítani az egyházi közösségét, ahol nem érzi magát kellemetlenül a magát az LMBTQ-közösséghez soroló és e mozgalom célkitűzéseivel egyetértő fia, lánya, rokona stb. Bár van precedens erre, most csak eshetőségről beszélünk, mindenesetre tanulságos végiggondolni mindezt, mert felekezeti szinten is hasonló dinamikák működnek, mint az egyén szintjén.

A végső desztináció a vágányváltás „megkeresztelése” és annak egyfajta magasabb, bensőségesebb, tudatosabb és érettebb hitszintté és istenkapcsolattá minősítése. Olyanokat olvasunk a lelkipásztor apa bejegyzéseiben, hogy „az LMBTQ-kérdések körüli beszélgetések ajándékot jelentettek” számára. Már „kevésbé fél és kevésbé szorong”. Amikor fia coming outolt, ugyan még „bizonytalanságok, kétségek és félelmek gyötörték”, de már nem. Megmártózott „az egyházon belüli nehéz beszélgetések tengerében”, „belső utazásra kényszerült, hogy szembenézzen kérdéseivel: miben hisz, mi a rossz, és mi a helyes”. Feltette magának a kérdést, hogy „mi a hite alapja”, és „mi történik majd, ha szakít az egyház hagyományával”. Úgy érzi, „Isten ezen a folyamaton keresztül akarja vezetni a növekedés útján”. Meglátása szerint ugyanis „megpróbáljuk magunktól eltolni a kellemetlen kérdéseket, elvontan gondolkodni róluk és úgy tenni, mintha érinthetetlenek maradnánk, hogy megóvjuk magunkat attól, hogy a változás kényelmetlen munkáját elvégezzük”. Így most már kifejezetten „hálás azért, hogy Isten megváltoztatta ezen az úton”. És bár kényelmetlen számára, azért is köszönettel tartozik, hogy Isten arra hívja, hogy „radikálisan befogadóvá váljon”.

Végül a lelkész fia mondja ki akaratlanul is a lényeget, mikor is ezt írja édesapjáról: „Számba vette, hogy mi az, ami igazán számít neki a lelke mélyén. Aztán ennek megfelelően alakította át a hitét, az életgyakorlatát és a munkáját.” Pontosan ez történt.