Mária-jelenések, II. rész – A fatimai és lourdes-i események „fenomenológiai” vizsgálata

A Mária-jelenések, 1. rész című korábbi, a fatimai jelenések üzenetét teológiai szempontból vizsgáló írásban felvetettem, hogy általánosabban a „Mária”-jelenések fenomenológiai vizsgálatával kívánok foglalkozni. Természetesen a két legjelentősebb (lourdes-i és fatimai) jelenéssorozatot érdemes górcső alá venni, hiszen ezek esetében jól dokumentált, egyházi vizsgálatnak alávetett, úgymond „hitelesített” történésekről beszélhetünk. Mindkét esetben hasonló jellegzetességeket látunk, amelyek azonban – az elhangzó üzenet tartalmán túl – kérdéseket vetnek fel, például a következőket: Miért nem mutatkozik be rögtön a megjelenő hölgyalak, már az első jelenés alkalmával, és amikor bemutatkozik, miért csak kitartó érdeklődést követően? Miért tesz úgy, mintha nem akarná felfedni a kilétét? Miért nem azonosítja magát Máriaként, tehát miért nem tulajdonnevet használ saját magára vonatkozóan, és a jelenéseket tapasztaló gyerekek miért inkább „hölgyként”, semmint Máriaként utalnak rá? Miért egy – a Szentírás által alá nem támasztott – római katolikus dogmaként („szeplőtelen fogantatás”) mutatkozik be? Miért mindig meghatározott napokon kerül sor a megjelenésekre, és miért ennyiszer (tíznél is többször), ha az átadott üzenet tartalma nem teszi indokolttá a találkozások viszonylag magas számát? Miért kötődnek ezek a megjelenések általában természeti képződményekhez: fákhoz, barlangokhoz és forrásokhoz?

E sorok írója elfogadja a jelenségek valós mivoltát, megtörténtét, pusztán csak a római katolikus értékelésüket tartja megkérdőjelezhetőnek és némileg problematikusnak, ebből fakadóan pedig valószínűtlennek a jelenségek szkeptikus magyarázatát (ilyen például Auguste Meessennek, a Leuveni Katolikus Egyetem Fizikai Intézete professor emeritusának elmélete Fatimával kapcsolatosan: szerinte a szemtanúk élményei nem mások, mint a hosszas napba nézés optikai hatásai). A kérdés azonban az, hogy milyen módon közelítsük meg e valós eseményeket, milyen ismérvek alapján vizsgáljuk és a jelenségek mely típusába soroljuk őket. E kérdésekre csakis akkor tudunk választ adni, ha részletesen bemutatjuk mindkét esetet (a lefolyásukat).

Jacques Vallée neves csillagász és ufológus Dimensions – A Casebook of Alien Contact (Anomalist Books, 2008) című meghatározó művében érdekes magyarázatot ad e jelenségekre. Szerinte Fatimával és Lourdes-dal kapcsolatosan egyszerre két kategóriával kell foglalkoznunk, amelyeket mindig megpróbálunk szétválasztani: a fizikai (vagy technikai) és a spirituális (vagy „isteni”) vonatkozásukkal. Vallée szerint ezek az események történelmi példaként szolgálnak az ufókkal való találkozások vallási dimenziójára. Ha elfogadjuk a római katolikus egyház értelmezését, akkor – mondja Vallée – e történeteket sem puszta fizikai hatásként, sem illúzióként (értsd: az emberek által beképzelt jelenségként) nem lehet megragadni.

Az egyház 1930-as értékelésében, amelyre tizenhárom évnyi, számos tudós által végzett aprólékos vizsgálat során jutott, a következő megállapítás szerepel: az 1917. október 13-ai napjelenség („napcsoda”), amelyről a korabeli sajtó részletesen beszámolt, csodálatos esemény volt, és nagy benyomást tett azokra, akiknek részük volt e tapasztalásokban. A fatimai „napcsodát” egyetlen csillagászati obszervatórium sem regisztrálta, ezért nyilván nem „természetes” jelenségről beszélünk. Mégis objektíve érzékelhető jelenség volt, hiszen társadalmi osztálytól függetlenül emberek különféle csoportjai, hívők és nem hívők, a legjelentősebb portugál lapok újságírói, sőt a helyszíntől több kilométerre tartózkodó személyek is érzékelték. Tényekről beszélünk tehát, amelyek semmissé tesznek minden, kollektív illúzióra vonatkozó magyarázatot. Tény az is, hogy e „csodát” több hónappal azelőtt három írástudatlan gyermek előre jelezte, miután beszámolóik szerint egy fényben tündöklő hölggyel találkoztak. Itt muszáj mindjárt megjegyezni, hogy a hölgyalak nem állította magáról, hogy ő Szűz Mária, csak annyit mondott, hogy „a mennyből jött”, és utasította a gyermekeket, hogy októberig minden hónapban térjenek vissza egy meghatározott napon, amikor nyilvános csoda fog történni, azért, hogy „mindenki higgyen”.

Nos, a fatimai események olyan elemeket, fizikai jellemzőket tartalmaznak (fénylő gömbök, furcsa színű fények, hőhullámok), amelyek Vallée szerint általában az ufójelenségekkel hozhatók kapcsolatba (még a levegőben cikázó csészealj jellegzetes toposza is előkerült), beleértve próféciákat, előrejelzéseket és a szemtanúk tudati változását is, amelyek az ufóészlelések szokványos pszichikai komponensei.

A hölgy első megjelenésére 1917. május 13-án került sor. A három gyermek a család juhait őrizte, amikor fényes villanás lepte meg őket, és a Cova da Iria nevű nagy legelő felé indultak, hogy megnézzék, mi történt. Vakítóan ragyogó fény vette őket körül, amelynek közepén észrevettek egy kis termetű hölgyalakot, aki megszólította és arra kérte őket, hogy minden hónapban térjenek vissza ugyanarra a helyre.

Míg első alkalommal a gyermekek egyedül voltak, másodszorra, június 13-án már ötvenen. A tömeg figyelte, ahogy a gyermekek letérdelnek, és megváltozik az arcuk – úgy tűnt, mintha egy másik világba léptek volna át. A legidősebb gyermek, Lúcia, aki ekkor tízéves volt, odafordult egy láthatatlan entitáshoz, akinek a válaszait a csoport többi tagja (és a két másik gyermek) nem hallotta. Az egyik jelenlévő azonban arról számolt be, hogy leginkább a méhek zümmögésére emlékeztető, nagyon halk hangot hallott. Vallée megjegyzi, hogy ez tipikus hang a modern kori ufóészlelések alkalmával. A dialógus végén robaj hallatszott, és látták, amint a jelenésben központi szerepet betöltő fa közeléből (ennek a tetején jelent meg a hölgy) egy kisebb felhő emelkedik a magasba.

A következő hónapban, július 13-án a kísérők száma sokszorosára nőtt. Ez – a harmadik jelenés – több szempontból is figyelemre méltó. A szemtanúk közül (tehát azok közül, akik a gyerekeket elkísérték a helyszínre) egyesek a fizikai jelenségek részletes leírását adták. Ezek elég specifikusak voltak ahhoz, hogy összevessük őket az ufójelenségek szokásos észleléseivel: „táncoló” napkorong, zúgó vagy zümmögő hang, a fényéből és hőjéből veszítő nap, egy kisebb, fehéres felhő a jelenés körül és hangos robaj a hölgy távozásakor. Azt is meg kell említeni, hogy a gyermekeknek olyan látomásban volt része, amely a pokolról szólt, és ez megrémítette őket, továbbá konkrét próféciát kaptak az elkövetkező évek világpolitikai fejleményeiről: véget fog érni egy háború (az első világháború), és – ha továbbra is megsértik Istent – újabb, még az előzőnél is rosszabb háború fog kitörni (a második világháború), stb. Szóba került még a pápa és az egyház üldöztetése, valamint Oroszország jövője: ha megtér, béke lesz, ha nem, akkor az egész világon elterjeszti téveszméit. Vallée szerint ez az üzenet a komoly elemek és az abszurditások sajátos egyvelegének tűnik – amely egyéb jelenések, illetve az ufókkal való találkozások esetében is megfigyelhető. (Ugyanez jellemzi a lourdes-i eseményeket is, ahol az állítólagos „Szűz Mária” időnként értelmetlen cselekedetekre utasította a kis Bernadettet.)

Kicsivel később, augusztus 13-án már tizennyolcezer ember gyűlt össze a fatimai jelenések helyszínén, a gyermekek azonban most nem voltak ott. Börtönbe zárta őket egy helyi tisztviselő, aki úgy döntött, hogy véget vet az „ostobaságnak”. Távollétükben mennydörgés (avagy dörrenés) hallatszott, amelyet villámnak tűnő fényvillanás kísért. Ismét egy kisebb, fehéres felhő képződött a fa körül, amely néhány percig lebegett, majd felemelkedett, és szétfoszlott az égen, ahol a felhők színe először bíborvörösre, majd rózsaszínre, sárgára és kékre váltott. A szemtanúk szállingózó virágokat láttak, az „angyalhaj” ismert jelenségét (pókháló vékonyságú, könnyű, szürke szálat), amelyről az ufók elhaladása során számoltak be következetesen, és amelyet egyesek ionizációs hatásként értelmeznek. Egy férfi eskü alatt tett vallomásában később azt mondta, hogy tisztán látott egy világító gömböt, amely a felhőkben forgott.

Augusztus 19-én szabadultak a gyermekek. Aljustrel közelében legeltették juhaikat, amikor délután négy körül a hőmérséklet hirtelen csökkenését észleltek. Elmondásuk szerint a nap sárgássá vált, és a szivárvány színei töltötték be ismét a vidéket, amelyet a közelben tartózkodó felnőttek is láttak. Ismét fényes villanást tapasztaltak, és izzó fénycsóva vett körül egy fát a közelükben. A fehérbe és aranyba öltözött entitás ismét a ragyogás közepén állt. A szemtanúk elragadtatásukban térdre rogytak. Ezután dialógus formájában a jelenés arra kérte a gyermekeket, hogy hozzanak áldozatot a bűnösökért. Tíz perc múlva a hölgy morajló hanggal kelet felé távozott.

A szeptember 13-ai jelenéskor a tömeg már harmincezer főt számlált. Elvegyült köztük két szkeptikus pap is, akik kifejezetten azért jöttek, hogy megállapítsák, hogy hamis csodákról van szó. Egy magasabban fekvő helyet választottak, ahonnan pontosan megfigyelhették az eseményeket. A következőképp számoltak be arról, amit láttak:

„A tömeg szüntelenül imádkozik. […] Hirtelen meglepetésszerű kiáltásokat hallunk. A kezek ezrei emelkednek az ég egy pontja felé: »Ni! Ott! Már jön! Amott jön! Látják? Én látom!« Az ég felhőtlen. Felemelem a tekintetemet, és alaposan kutatom a helyet. Barátom kissé csípős gúnnyal mondja: »Tessék csak, fogjon hozzá a nézéshez!« Nagy meglepetésemre tisztán és határozottan látok egy fénygömböt, amely keletről nyugat felé halad. Lassan és fenségesen siklik a levegőben. Barátom is követi, és igazán örül, hogy tanúja lehet a váratlan és megható jelenésnek. A csodálatos fényű gömb hirtelen eltűnik a szemünk elől. De hozzánk közel egy tíz év körüli kisleány még továbbra is csodálkozik: »Még látom! Még látom! Most száll lefelé (a jelenések zöld tölgye felé)!« »Mi a véleményed erről a gömbről?« – kérdezem a barátomat. »Az, hogy ez a Szent Szűz« – válaszolta habozás nélkül. Ez volt az én meggyőződésem is. A gyermekek személyesen láthatták az Isten Anyját, nekünk pedig megadatott a kegyelem, hogy lássuk a fényt, amelyben leszáll.”

A további beszámolók szerint a következő pillanatban ismét fehér színű felhő jelent meg a jelenések fája körül, majd a tiszta és felhőtlen égből valami fehér virágféle hullott a jelenlévőkre, amely a talajhoz közel érve eltűnt anélkül, hogy a földre hullott volna. Ezután a hölgy ismét beszédbe elegyedett a gyermekekkel, majd a sugárzó gömb felemelkedett, és eltűnt a napban. Arra a kérdésre, hogy vajon mi lehetett ez a fehér gömb, az egyik pap a következő választ adta: „Egy mennyei jármű volt, amely az Istenanyát az égi trónjáról erre a tiltott pusztaságra hozta.”

Az utolsó alkalom 1917. október 13-án történt. A tömeg ezúttal (becslések szerint) hetvenezer főt számlált. A jelenést déli fényvillanás és édes, furcsa illat előzte meg. A gyerekek újfent párbeszédbe elegyedtek a hölggyel. A szemtanúk megfigyelése szerint a látomás által elragadott gyermekek arca drámaian megváltozott. A megjövendölt csoda akkor következett be, amikor a jelenés elhagyta a Cova da Iriát. A tömegre zúduló eső hirtelen elállt, a zivatarfelhők eloszlottak. A nap ragyogó, ezüstszínű korongként tűnt fel az égen, gyorsan forgott saját tengelye körül, és színes fénysugarakat bocsájtott ki minden irányban. Vöröslő fénysugarak lövelltek ki a nap pereméről, és sajátos színre festették a felhőket, a földet, a fákat és a jelen lévő embereket. Lila, kék és sárga színű sugarak váltották egymást. Egyébiránt a beszámolók inkább lapos korongról, mintsem gömbről szóltak. Egy idő után megállt a forgás, és a nap cikázva zuhanni kezdett a föld felé a megrémült nézők irányában. A legtöbb szemtanú úgy vélte, ütött az utolsó órája, eljött a világvége. Sokan közülük – azok is, akik kételyekkel érkeztek – letérdeltek a sárba, és a többiek előtt megvallották bűneiket. Végül a korong irányt váltott, és eltűnt a napban, amely ismét mozdulatlannak tűnt az égen, és vakítóan sütött. A döbbent tömegből egyesek egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy az emberek ruhája közben megszáradt.

Ez a fatimai események hiteles története, már amennyire a korabeli beszámolók és az egyházi vizsgálat alapján rekonstruálható. A végső „csoda” a jelenések pontos sorozatának csúcspontjaként következett be, melyhez olyan üzenetek társultak, amelyek azt Vallée véleménye szerint egyértelműen az ufójelenségek közé sorolják. Közös jellegzetességként nemcsak a gömb vagy a repülő korong említhető, hanem annak a mozgása – cikázó pályája –, a fényhatásai, a jelenségeket kísérő robaj, morajló-zúgó hanghatások, különös illat, a lehulló „angyalhaj” elillanása és a korong közeledésekor érzékelhető hőhullám is, amelyek mindegyike az ufóészlelések gyakori paraméterei. De megemlíthetjük az események kapcsán tapasztalható bénultságot, amnéziát, illetve a különös gyógyulásokat is.

Vallée szerint a Fatimáról szóló monográfiák kevés részletet közölnek a gyermekek hátteréről, pedig minden jelenésszerű esemény tekintetében alapvető fontosságú, hogy alaposan megvizsgáljuk a hátteret, és rekonstruáljuk a legkorábbi eseményeket, mégpedig a lehető legnagyobb részletességgel, hiszen azok vezettek a résztvevők rendkívüli észleléseihez. Fatima esetében a szokatlan események számos beszámolóval ellentétben nem 1917. május 13-án kezdődtek. Igaz, hogy ez a dátuma a hölgy első megjelenésének, de azt néhány évvel korábban már megelőzte egy angyali jelenéssorozat, amely komoly kétségeket ébreszt a „csodának” a katolikus egyház által nyújtott értelmezését illetően.

1915 áprilisában az akkor nyolcéves Lúcia Fatima közelében imádkozta a rózsafüzért, amikor megpillantott egy átlátszó, fehér felhőt és egy emberi alakot. Ez ugyanabban az évben még egyszer megtörtént, majd októberben harmadszor is. Azután a rákövetkező évben, 1916-ban ismét meglátogatta Lúciát ez a valaki („az angyal”), háromszor is. Az első találkozásra tavasszal került sor. Lúcia éppen két unkatestvérével volt, amikor elkezdett esni az eső. A gyerekek egy kis barlangban kerestek menedéket. Ebéd után elállt az eső, és ők épp a barlang bejáratánál játszottak, amikor erős morajlásra, szélzúgásra lettek figyelmesek (ez Vallée szerint ismét csak az ufókkal való találkozások állandó eleme). Ekkor fehér fény tűnt fel, átsiklott a völgyön, a fák teteje felett. A fényben egy csodálatosan szép fiatalember volt látható, aki közel ment hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én vagyok a béke angyala.” Megtanított a gyermekeknek egy imát, és eltűnt. A három kisgyermek transzba esett: gépiesen ismételgették az imát mindaddig, amíg szó szerint össze nem estek a kimerültségtől.

A következő találkozás 1916-ban, nyár közepén történt, egy forró napon. Ezúttal hirtelen történt az angyal megjelenése. Így szólt: „Imádkozzatok sokat! Jézus és Mária szentséges szíve általatok akarja irgalmassága tervét megvalósítani. Imádkozzatok szüntelenül, és vezekeljetek a sok bűnért, amellyel Istent megbántják, és kérjétek őt a bűnösök megtéréséért. Így fogjátok kieszközölni hazátok számára a békét. Fogadjátok megadással a szenvedést, amelyet az Úr fog küldeni, és viseljétek el türelmesen!” A gyerekek lebénultak, csak estefelé tértek magukhoz, akkor kezdtek újra játszani. Nem akartak beszélni a velük történtekről, még egymás között sem. Tanácstalanok voltak, nem tudták értelmezni a történteket. Az angyal ezután még egyszer megjelent 1916 őszén a cabeçói barlangban, és megáldoztatta a gyerekeket. Utasította őket, hogy utánozzák cselekedeteit, és szolgaian ismételgessék imáit.

Joseph A. Pelletier nemzetközileg elismert mariológus a témának szentelt könyvében azt írja, hogy az angyallal való találkozás során a gyermekek olyan intenzív erőt tapasztaltak, hogy az szinte elnyelte és megsemmisítette őket, megfosztva őket testi érzékszerveik használatától. Pelletier szerint testük egy olyan nyomasztó, titokzatos erőnek volt kitéve, amely lealacsonyította őket. Megjegyzése Vallée szerint az ufókkal való közeli találkozások teljes spektrumára vonatkozhat, hiszen ez azoknak is a jellegzetes eleme.

Fatima szélesebb körű hatása is jelentős, számos ember életét megváltoztatta, főként a „napcsoda” révén. Voltak, akik súlyos betegségeikből gyógyultak meg (ezek jól dokumentált esetek), több száz ilyen tanúságtétel létezik. A csoda mélyen bevésődött az emberek emlékezetébe – azokéba is, akik csak nagy (akár harminc-negyven kilométeres) távolságból érzékeltek belőle valamit. Mások félelmetes és megrázó élményként számoltak be róla. És voltak, akik a papi hivatást választották az élmény hatására. A jelenséget, úgy tűnik, nem lehetett közvetlenül lefényképezni az akkoriban általánosan elérhető emulzióval és záridővel, így a korong tényleges fényerőssége máig tisztázatlan. A „csoda” alatt azonban számos kép készült a tömegről. Két szemtanú távcsővel pásztázta az eget, egy létrát és két lényt láttak. A korong kontúrja a beszámolók szerint jól kivehető volt. Biztosan nem volt vakító, bár a tömegről készült képeken sok szemtanú a kezével beárnyékolja a szemét. Mások arról számoltak be, hogy a jelenség annyira fényes volt, hogy elsötétítette még a napot is, és egyszerre a hold és a csillagok is láthatóvá váltak. Egy fiatal fiú beszámolója szerint a nap sápadtnak tűnt, így könnyen bele lehetett nézni anélkül, hogy bántotta volna a szemet; úgy nézett ki, mint egy hógolyó, amely a tengelye körül forog, és hirtelen úgy tűnt, mintha fenyegető gyorsasággal, cikázva ereszkedne a földre. Elmondása szerint rémületében elfutott, és elbújt az emberek között, akik csak sírtak, és várták, hogy bármelyik pillanatban eljöhet a világvége. Egy szkeptikusról is beszámolnak, aki a helyszínen tartózkodott, és a „csodát” megelőzően gúnyolódott az „együgyűeken”, akik azért mentek el Fatimába, hogy egy közönséges lányt lássanak. Amikor azonban megpillantotta a jelenséget, tetőtől talpig remegni kezdett, térdre rogyott a sárban, és karjait az ég felé emelve Istenhez kiáltott. Az emberek kiáltoztak, és Isten bocsánatáért esdekelve sírtak a tömegben, majd a jelenést követően a falu két kápolnájába rohantak, zsúfolásig megtöltve azokat. Amikor észlelték, hogy elmúlt a veszély, örömkiáltásban törtek ki. A három fatimai gyermek közül kettő fiatalon meghalt – ahogyan azt a hölgy előre jelezte –, Lúcia azonban kolostorba vonult, és magas életkort élt meg.

Az események értékelése során tagadhatatlan tényként áll előttünk, hogy a szemtanúk által csak Boldogságos Szűz Máriaként leírt entitás valóban megjelent. Az is tény, hogy mindazok, akik valamilyen formában észlelték az eseményt, drámai és erőteljes tapasztalatról számoltak be. A kérdés az, hogy az erős érzelmi megrázkódtatás milyen mértékben torzította a valóságérzékelésüket. Vallée szerint ebből nem következik, hogy el kellene utasítanunk a beszámolóikat.

Mindezek összhangban vannak egy másik, nem kevésbé jelentős esettel. 1858. február 11-én egy Bernadette Soubirous nevű tizennégy éves lány tűzifát gyűjtött a patak mellett a dél-franciaországi Lourdes közelében, mikor is a viharos szél zúgására emlékeztető nagy zajra lett figyelmes. Körülnézett, a fák azonban nem hajlongtak, a víztükröt sem zavarta fel semmi. Amikor ismét hallotta a hangot, félelmében egyenesen feltekintett. Hirtelen minden erejét elveszítette, képtelen volt megszólalni, de még gondolkodni sem tudott. Egy közeli barlangból aranyszínű felhő szállt fel, majd nem sokkal később egy gyönyörű hölgyként leírt entitás jelent meg, aki egy bokor fölött állapodott meg, amely úgy mozgott, mintha lengedezne a szélben.

Ne feledjük, hogy Fatimában is olyan szélfúvást érzékeltek, amely nem érintette a fák lombkoronáját. A fatimai hölgy is következetesen egy kis fa (magyaltölgy) ágain telepedett meg, melynek középső hajtásai kelet felé hajlottak, mintha távozásakor ebbe az irányba dőltek volna. A fatimai gyermeket, Lúciát később alaposan kikérdezték ezzel kapcsolatosan. Azt állította, hogy a Szűzanya lába könnyedén megpihent a levelek tetején. Montes de Oca fatimai jelenésről szóló könyvében hozzáteszi, hogy a fa legfelső ágai napernyőalakban hajlottak meg, és úgy is maradtak, mintha egy láthatatlan súlyt támasztottak volna meg.

Amikor a lourdes-i „Szűzanya” Bernadette-re tekintett, egy csapásra minden félelme elmúlt, úgy tűnt azonban, mintha a külvilág megszűnt volna számára. Imádkozni akart, de amikor megpróbálta kezét homlokához emelni, karja megbénult, és csak azután volt képes keresztet vetni, miután maga a „Szűzanya” is keresztet vetett. Ahogy a történet ismertté lett, a helyi hatóságok hitetlenkedve fogadták. Peyramale atya, a város plébánosa különösen dühös volt, és arra kérte Bernadette-et egyfajta tesztként, hogy tolmácsolja kívánságát a „Szűzanyának”: virágozzék ki a barlang melleti rózsabokor. A jelenés ezt hallva csak mosolygott, és teljesítette a kérést.

A „Szűzanya” Bernadette-tel való beszélgetéseinek a középpontjában egyértelműen az arra vonatkozó kérés állt, hogy építsenek a tiszteletére egy kápolnát, és tartsanak ott körmenetet. A dialógusok – jegyzi meg Vallée – időnként teljesen abszurdak voltak, az „ufonautákkal” folytatott beszélgetésekhez hasonlóan. Egy alkalommal a hölgy azt kérte Bernadette-től, hogy menjen, és mosakodjon meg az akkor még nem létező forrásban, egy másik alkalommal pedig egyenesen arra utasította, hogy egyen füvet a bűnösökért a közeli réten. Ezen események – abszurdnak tűnő feladványok – tanulmányozása az ezoterikus hagyomány szemszögéből is kifizetődő lehet. Olyan okkult mesterek, mint például Gurdjieff, odaadásuk próbájaként és a spirituális fejlődésüket előmozdító engedelmesség céljából amolyan „őrült” küldetésekre vették rá tanítványaikat, például köveket cipeltettek fel velük egy hegytetőre. De vallástörténeti párhuzamokat is említhetünk: Vallée szerint a fatimai jelenés bizonyos föníciai amulettekre emlékeztet, amelyek Tanit istennőt ábrázolják.

Mindenesetre most nem az események mitológiai értelmezése a kérdés, hanem az, hogy a jelenések, illetve a róluk szóló beszámolók különleges mintázatot mutatnak, állandó elemeket tartalmaznak. Ilyen például a felhő és a barlang – e kettő a „közös szál” Fatima, Lourdes és az egyéb „Mária”-jelenések között. Egyébiránt az apokrifekben ugyanezt a mintát látjuk. Nyilvánvaló, hogy nem lehet annyival elintézni a történeteket, hogy egy egyszerű, írástudatlan lány beképzelt magának valamit, víziókat látott, és egyre többekkel osztva meg őrült képzelgéseit. Egyszerűen nem áll meg az események erőszakosan szkeptikus interpretációja.

A kilencedik jelenés során Bernadette azt az utasítás kapta, hogy mosakodjon meg, és igyon a forrásból – abból a forrásból, amely akkor még nem is létezett. Bernadette kereste ugyan, de nem találta, emiatt kétségbeesésében elkezdett a kezeivel ásni. Víz tört elő, és a földet sárrá változtatta. Bernadette megpróbált megmosakodni, de csak összekente az arcát sárral. A tömeg kinevette, különösen akkor, amikor megpróbált inni belőle, vagy amikor füvet evett. Egyfajta transzállapotban ásta a gödröt, de – úgy tűnik – a megfelelő időben és a megfelelő helyen, mert másnap már valóban tiszta vizű patak csörgedezett azon a helyen. Egy Louis Bourriette nevű vak ember megmosta a szemeit a forrásban, és visszanyerte látását. Egy súlyosan beteg, csontvelőgyulladásban szenvedő, halálán lévő csecsemő teljesen felgyógyult a víz hatására. Az emberek hozzáállása ezt követően drasztikusan megváltozott.

A jelenések következő szakaszát a bűnbánatra való felszólítás jellemezte. Bernadette-et arra utasította az entitás, hogy csókolja meg a földet a bűnösökért. A lány és a jelenlevők az alázat gesztusaként megcsókolták a földet. (Ezt II. János Pál pápa is gyakran megtette utazásai során.) Vallée szerint ez is azt mutatja, hogy az ufóészlelések és a paranormális entitásokkal való kapcsolatfelvételek a helyi hatásukon messze túlmutató jelentőséggel bírnak. A 19. század végi Franciaország számára, akárcsak 1917-ben Portugália számára a titokzatos hölgy megjelenései sok tekintetben társadalmi és politikai fordulópontot jelentettek.

A Bernadette által megélt transzállapot természetét vizsgálva a jelenések pszichológiai értékelése is lényeges szempont lehet. Bernadette a tizenhetedik jelenés során a barlanghoz menve egy égő gyertyát tartott bal kezében, jobbjával a lángot védve a széltől. Az elragadtatás alatt ujja tizenöt percig beleért a lángba. A jelen lévő orvos, dr. Douzous semmilyen égési sérülést sem fedezett fel rajta, és meg volt győződve arról, hogy Bernadett tényleg látott valamit. Amikor a jelenés véget ért, az extázis „izzása” szemmel láthatóan elhagyta a lány arcát. Az orvos ezután többször is a lány bal kezéhez érintette a gyertyát, de ő gyorsan elkapta a kezét, mert fájt neki. Douzous nem talált magyarázatot a jelenségre.

No de Vallée-t követve miért elemeztük ilyen részletesen e két jelenségcsokorról szóló beszámolókat? Azért, hogy rámutassunk: a két legismertebb „Mária”-jelenés jellemzői, részletei, kísérőjelenségei és hatásai nem vizsgálhatók elszigetelten egyéb, például „ufókkal” történő találkozások jellemzőitől. Egyszerűen túl sok a közös pont, ezt el kell hinnünk a téma szakértőjének, Vallée-nak, aki több száz – még ha nem is ennyire egyértelmű, de hasonló – esetet vizsgált meg.

Vallée ezen a ponton Walter Yeeling Evans-Wentz (1879–1965) amerikai antropológus, író munkásságára utal. Evans-Wentz a tibeti buddhizmus tanulmányozásában alkotott maradandót, de nemcsak a tibeti, hanem a skót folklór kiváló ismerőjének is számított. Sokat utazott, utolsó éveit pedig San Diego közelében töltötte, és összebarátkozott a helyi indiánokkal. Szorgalmasan tanulmányozta kultúrájukat és hagyományaikat. Kaliforniában érdekes felfedezéseket tett, és számos feljegyzést hagyott hátra kéziratos formában. Ezek meglepő gondolatokat tartalmaznak a vallás és a paranormális jelenségek kapcsolatáról. Az Evans-Wentz által felállított legérdekesebb elmélet annak a megfigyelésnek úgymond a továbbfejlesztése, hogy az ősi „istenek” valójában új nevek alatt egzisztálnak tovább, ahogy a mítoszok civilizációról civilizációra formálódnak. Lehetséges-e – tette fel a kérdést –, hogy minden földrésznek, területnek megvannak úgymond a maga pszichikai és tellurikus erői, amelyek az okozói bizonyos, isteneknek és istennőknek tekintett szellemlények megjelenésének? Vallée felveti annak a lehetőségét, hogy például a mormonizmus is az ősi indián hiedelmek átalakult változata. Frank Waters már Evans-Wentz előtt rámutatott arra, hogy az Amerikában élő korai fehér telepesek lélekben közel kerültek az indiánokhoz.

Mindez most csak annyiban érdekes számunkra, hogy az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza (mormon egyház) alapítójának, Joseph Smithnek a tapasztalásai és a két vizsgált „Mária”-jelenés között több hasonló mozzanat is felfedezhető. Evans-Wentz szerint Joseph Smithnek az Istenről és Jézusról szóló látomása valójában egy, bizonyos fénylényekkel történő találkozásról szóló víziónak tekinthető. Ezek a lények – amelyek az indián folklórban is szerepeltek – mindig magas helyeken, szent hegyeken végzett titkos rituálék során jelentek meg az indiánoknak. A winnebago törzs tagjai például tudtak egy ifjúról, aki „hegyeket mászott meg, hogy ráleljen a bölcsességre”. Tizenkét napig böjtölt, mígnem megjelent neki egy „szellem”, aki titkos tudásban részesítette, és csodálatos szavakra tanította, amelyek egészséget, jólétet és hússzú életet hoztak számára. Az ilyen típusú látomások általánosak voltak az amerikai indiánok körében, bár egyes törzseknél csak a papokra és a beavatottakra korlátozódtak. De különleges helyekről és lényekről szóló beszámolók megtalálhatók Írországban a keltáknál, Franciaországban, Olaszországban és Ázsiában is.

Mindezek miatt muszáj idesorolnunk a mormon vallás kialakulásának történetét is, ugyanis Joseph Smith is hasonló módon írta le a „fénylényekkel” kapcsolatos tapasztalatait (nevezzük akárhogy is ezeket az entitásokat). Története egészen röviden a következő: felfedezett valamiféle fényjelenséget a szobájában, amely egyre csak erősödött, míg a déli napsütéshez hasonló világosság támadt a helyiségben, és megjelent egy entitás az ágya mellett, akinek lábai – leírása szerint – nem érintették a padlót. Az entitás Smitht a nevén szólította, és azt mondta, hogy ő isteni küldött, a neve Moróni. Azt is mondta, hogy Istennek van egy megbízatása Smith számára, egy munka, amelyet el kell végeznie. Az égi küldött állítólag elárulta Smithnek, hogy a háza közelében titkosírással ellátott aranylemezek vannak elrejtve a föld alatt, valamint látókövek is, amelyekkel olvashatóvá válnak. 1823. szeptember 21-én került sor erre a találkozásra, amely történetesen az őszi napéjegyenlőségre esik. Shmithnek ezen a bizonyos éjszakán háromszor is megjelent az angyal, ugyanazt elismételve. A harmadik alkalommal Smith meglepődve hallotta a kakas kukorékolását, és látta, hogy hajnalodik – nyilvánvalóan megváltozott az időérzékelése. Felkelt, és nekilátott a szokásos munkájának a gazdaságban, de annyira kimerültnek érezte magát (akárcsak a fatimai gyermekek a „Szűzanyával” való találkozásuk után), hogy abba kellett hagynia. Apja azt hitte, beteg, ezért azt javasolta neki, hogy menjen haza, és pihenjen le, de elesett, amikor megpróbált átmászni a kerítésen, és egy ideig eszméletlenül feküdt. Ekkor az angyal ismét megjelent neki, és arra utasította, hogy fedje fel apjának a tőle kapott utasításokat. Az apa arra biztatta fiát, hogy tegye meg, amire utasították, mivel ezek a dolgok csakis Istentől lehetnek. Fontos megjegyezni, hogy már ezt megelőzően, tizennégy-tizenöt éves korában is volt egy hasonló élménye Smithnek, amikor saját elmondása szerint egy fás ligetben megjelent neki az Atya és a Fiú, utasítva őt, hogy a „kor egyetlen vallásos szektájához” se csatlakozzon, mondván, azok mind hamisak. Evans-Wentz érdeklődését Joseph Smithnek ez az első látomása keltette fel igazán. Smith így számol be az esetről saját szavaival:

„…valamilyen hatalom, mely teljesen erőt vett rajtam, és olyan megdöbbentő hatással volt rám, hogy nyelvem megbénította, és nem tudtam beszélni. […] a nagy ijedségnek ebben a pillanatában egy fényoszlopot láttam pontosan a fejem felett, a napnál is ragyogóbbat, mely fokozatosan ereszkedett lefelé, mígnem megpihent rajtam. […] Amikor a fény megpihent rajtam, két Személyt láttam a levegőben állni felettem, akiknek ragyogása és dicsősége leírhatatlan volt.”

A Tibeti halottaskönyv fordítójaként Evans-Wentz felismerte, hogy Smith szerepe A mormon könyvének megjelentetésében hasonló volt a tertönökéhez (a tertönök a tibeti buddhizmusban olyan mesterek, akik rejtett tanításokat tárnak fel).

Vallée említ még egy elsőre furcsának tűnő, de talán mégis megfontolásra méltó elméletet, amely magyarázatot adhat az eddig vizsgált jelenségekre – ezzel zárjuk ezt a mostani írást. Egy volt jezsuita pap, a paranormális jelenségek kutatója, Salvador Freixedo atya, aki több könyvében is (pl. Defendiamos de los Dioses – Az istenek védelmében) mélyrehatóan kutatta a jelenség fentebb vázolt aspektusát, meggyőzően érvel amellett, hogy valamiféle spirituális irányítási rendszer – amelynek az ufójelenségek kapcsán érzékelt entitások is a részei – eredményezheti azokat a (keresztyénségen kívüli) vallási mítoszokat, amelyek az emberiséget egy meghatározott irányba terelik, és elavult mítoszoknak való alávetettség állapotában tartják. Ezek a jelenségek szerinte olyan entitásoktól erednek, amelyek saját céljaik érdekében manipulálják valóságunkat és sorsunkat. Ezek az entitások – kihasználva naivitásunkat és kritikai ítélőképességünk hiányát az úgynevezett „csodák” megtapasztalásakor – az érzelmeinkkel játszadoznak, elérve, hogy „istenként” imádjuk őket.

Akárhogy is ítéljük meg a „Mária”-jelenéseket (különösen is a lourdes-i és a fatimai eseményeket), látnunk kell, hogy lefolyásuk, jellemzőik és kiségőjelenségeik a történelmi keresztyénség határain túllépve tágabb kontextusban is értelmezhetők. Habár szinte tényként jelenthető ki, hogy mindkét esetben valós érzékelésről számolnak be az érintettek, az előbbiek fényében nagyon nehéz végső verdiktet mondani a megjelenő entitás természetére és jellegére vonatkozóan. Egy következő írásban további szempontokat vetünk fel velük kapcsolatban.