Mária-jelenések, I. rész – A fatimai jelenésekkel kapcsolatos protestáns fenntartások

A római katolikus hagyományban számos olyan eseményről számoltak be, mikor is – állítások szerint – Mária, angyalok és/vagy szentek jelentek meg, és közvetítettek Istentől származó üzeneteket. Valószínűsíthetően – legalábbis az esetek egy részénél – a szemtanúk valóban tapasztaltak-érzékeltek valami természetfelettit. A különféle beszámolók bizonyos hányada minden bizonnyal sarlatánok műve, más jelenések azonban – ezt kár lenne tagadni – nyilvánvalóan hitelesnek tekinthetők. Azonban az, hogy egy jelenés „hiteles”, nem jelenti egyszersmind azt is, hogy valóban Istentől származó üzenete lenne, vagy Mária, egy angyal, esetleg elhalálozott szentek valódi megjelenéséről volna szó. Bizonyos természetfeletti találkozások, tapasztalások bibliai alapon magyarázhatók sátáni megtévesztéssel vagy démoni tevékenységgel is, „mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát” (2Kor 11,14).

Itt rögtön meg kell állnunk, és a téma kapcsán fontos valamit tisztáznunk. Amikor protestáns keresztyénként bizonyos Mária-jelenéseket vizsgálunk, esetleg kritika alá vonunk, megkérdőjelezve a hitelességüket – vagy ha nem is a hitelességüket, hanem hogy Istentől származnak-e –, akkor nem magát Máriát, a názáreti Jézus édesanyját kritizáljuk, nem őt boncolgatjuk kétkedőn, főleg nem szidjuk és nem gúnyoljuk. Keresztyénként nem is állhatna távolabb tőlünk, hogy a Megváltónknak és Urunknak elismert Istenember édesanyját gyalázzuk. Ezt azért muszáj leszögezni, mert római katolikus oldalról ez a vád gyakran elhangzik egyfajta „lelki zsarolásként”, akadályozva a téma objektív átgondolását és jogos kérdések feltevését: „Hogy lehet ilyen tiszteletlenül, bárdolatlanul, hitetlenül közelíteni Mesteretek szeretett édesanyjához? Vajon mit szól ehhez az Úr?” Ezt a retorikát sajnos maguk a jelenések is nyomatékosíthatják (pl. a fatimai jelenés), mikor maga az átadott üzenet tartalmazza azt, hogy az Úr által adott végső eszköz („a Szent édesanyja” mint „végső menedék”) elutasítása a Szentlélek elleni bűnnek minősül.

Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy lehetséges egyszerre elismerni Máriát úgy, ahogy a Szentírás elénk tárja őt, és kételyeket megfogalmazni a római katolikus egyház által utólag hitelesített jelenések természetét és e jelenések során megjelenő, sokak által Máriának titulált hölgy személyét illetően. A kettő összemosása egyszerűen nem korrekt védekezés a rómaiak részéről. Sőt ilyen alapon bármilyen címet és méltóságot tulajdoníthatnánk Máriának – a rómaiak által képviselt állásponton túl is –, mindenféle ellenkezést azzal annulálva, hogy aki nem fogadja el Krisztus édesanyjának az ilyetén való felmagasztalását, az tiszteletlen vele szemben – sőt magával az Úrral szemben is. A témával foglalkozó protestáns keresztyéneket az Úr és az ő igéje iránti szeretet és a hozzá való hűség motiválja, és mivel ez minden mást megelőz, szükségszerűen akkor tiszteljük és szeretjük Urunkat igazán, ha édesanyjáról is úgy beszélünk, ahogy azt a tan és élet tekintetében normatív és tévedhetetlen Szentírás elénk tárja. Ilyen alapon csakis az lehet tiszteletlenség, ha olyan címeket és méltóságjelzőket aggatunk valakire, amilyenre az adott személy nem vágyik, amellyel nem azonosul, és amelyekre nem tart igényt – ez még a személyes kapcsolatainkban is furcsa volna, és inkább a tiszteletlenség, semmint a tisztelet jele.

Nos, az egyetlen módja annak, hogy megállapítsuk, hogy egy jelenés „hazug” vagy „hamis csoda”, megtévesztés vagy valóban Istentől származó üzenet-e, ha összehasonlítjuk az üzenetét az írott igével, a Szentírás tanúságtételével. Ha a jelenéshez kapcsolódó tanítások és a ráépülő, belőle kisarjadó kegyesség ellentétes Isten igéjével, akkor maga a jelenés sem lehet isteni eredetű. Itt kell megjegyezzük: elképzelhető, hogy hanyagságból vagy egyszerűen a bűnös emberi szív következtében a biblikus üzenetre később amolyan „vadhajtásként” torz, helytelen kegyesség épül (amelyet le lehet metszeni anélkül, hogy maga az üzenet sérülne), de ha az üzenet – annak lényege – teológiai tekintetben téves, akkor a belőle kisarjadó kegyesség csakis hamis lehet, egyszerűen azért, mert rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Ez még akkor is így van, ha ilyen esetben számolhatunk úgymond pozitív peremjelenségekkel (gyógyulásokkal stb.-vel), mivel a (teológiai) negatívumai fundamentálisak, mélyrehatók, hosszú távúak, és épp ezért több kárt okoznak, mint a kísérőjelenségként előforduló „pozitívumok”. És olyan is van – ezzel most nem foglalkozunk –, hogy maga az elhangzó üzenet igaz és helyes, azonban az arról számot adó, azt közvetítő személy (pl. Lúcia nővér) súlyosan torzítja a tartalmát, és téves módon interpretálja a vele történteket. Ezt utólag szinte lehetetlen szétszálazni.

De mi történt pontosan Fatimában, miről szólnak az úgynevezett fatimai jelenések? Számszerűen hat jelenésről van szó – ezek 1917-ben történtek a portugáliai Fatima nevezetű kisváros közelében. A római katolikus egyház által elfogadott álláspont szerint a Szűzanya – Jézus édesanyja, Mária – megjelent három pásztorgyereknek, beszélt hozzájuk, és konkrét üzeneteket adott át nekik (köztük különféle „titkokat” is). A jelenések híre gyorsan terjedt. Az utolsó alkalommal, 1917. október 13-án több tízezer ember jelenlétében Cova da Iriában végbement, úgynevezett „napcsoda” kapcsán pedig egyesek beszámolói szerint (nem mindenki tapasztalta/látta a csodát) a Nap nagyobb lett, forogni kezdett, majd úgy tűnt, hogy rázuhan a fölre.

Nos, valóban úgy tűnik, hogy 1917. október 13-án valami látványos dolog történt, és ez a „valami”, egy személy valóban megjelent, és valamilyen üzenetet közvetített. Maga a tény, hogy a végbement „csoda” időzítése egybeesett azzal az ígérettel, amelyet hónapokkal korábban a pásztorgyerekek kaptak, amellett szól, hogy ez az esemény és a korábbi, ugyancsak különféle személyes megjelenésről szóló (először egy angyaltól, majd később a „fatimai Szűzanyától” származó) beszámolók összefüggésbe hozhatók egymással.

Ha összehasonlítjuk Fatima „üzenetét” a Szentírás tanításával, nyilvánvalóvá válik, hogy az bizonyos bibliai igazságokat vegyít számos bibliaellenes gyakorlattal és tanítással. A következő idézetek római katolikus forrásokból származnak. Aláhúzzuk bennük azokat a kifejezéseket és mondatokat, amelyek evangéliumi-keresztyén szempontból vagy nem tekinthetők biblikusnak (nem tanítja őket a Szentírás), vagy kifejezetten bibliaellenesek (expliciteellentmondanak a Szentírás tanításának).

Általánosan elmondható, hogy a fatimai üzenet meglehetősen egyszerű. A megjelent alak – nevezzünk hölgynek – kérései imádságra, bűnbánatra, vezeklésre és áldozathozatalra, valamint a bűnök elhagyására szólítanak fel. Mielőtt a boldogságos Szűz Mária megjelent a három portugál pásztorgyereknek, Lúciának, Franciscónak és Jacintának, a „béke angyala” meglátogatta őket, tanúságuk szerint azért, hogy felkészítse őket a fogadására. Az „angyal” – állítólag „Portugália őrangyala” – instrukcióit sokszor figyelmen kívül hagyják, pedig segít értelmezni a hölgy üzeneteit. Felszólította a gyerekeket, hogy imádkozzák a következőket vele együtt:

„Istenem, én hiszek benned, imádlak téged, remélek benned, és szeretlek téged. Kérlek, bocsáss meg mindazoknak, akik nem hisznek benned, nem imádnak téged, nem remélnek benned, és nem szeretnek téged. […] Imádkozzatok sokat! Jézus és Mária szentséges szíve általatok akarja irgalmassága tervét megvalósítani. Imádkozzatok szüntelenül, és vezekeljetek a sok bűnért, amellyel Istent megbántják, és kérjétek őt a bűnösök megtéréséért. Így fogjátok kieszközölni hazátok számára a békét. Fogadjátok megadással a szenvedést, amelyet az Úr fog küldeni, és viseljétek el türelmesen!”

Az angyal az Oltáriszentség jelenlétében a következő imára tanította a gyerekeket:

„Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek! Teljes szívemből imádlak, és felajánlom neked Urunk Jézus Krisztus legdrágább testét, vérét, Lelkét és istenségét, aki a világ összes tabernákulumában jelen van, engesztelésül a szidalmakért, az istenkáromlásokért és a közömbösségért, amelyekkel őt megbántják. Jézus legszentebb szívének végtelen érdemeiért és Mária szeplőtelen szívének közbenjárására könyörögve kérlek, térítsd meg a szegény bűnösöket.”

Ezután a földi tabernákulumból kiemelt eukharisztiával megáldoztatta a gyerekeket, miközben ezt mondta:

„Vegyétek Jézus Krisztus testét, és igyátok vérét, melyet a hálátlan emberek oly szörnyen meggyaláznak. Tegyétek jóvá a bűneiket, és vigasztaljátok meg a Jóistent!”

Lúcia beszámolója szerint a hölgy azt mondta a gyerekeknek, hogy imádkozzák a rózsafüzért, és hozzanak áldozatot a bűnösök megtéréséért. A „Szűzanya” jobb tenyere előtt egy tövisekkel körülvett szív volt, és úgy látszott, mintha azt a tövisek átszúrnák. A gyermekek megértették, hogy ez Mária szeplőtelen szíve, amelyet emberek bűnei sebeztek meg, és amely engesztelést kíván. A „Szent Szűz” azt mondta, hogy ajánlják fel a gyerekek imáikat és áldozataikat engesztelésül az ő szeplőtelen szíve ellen elkövetett bűnökért. „Ne bántsák meg többé Istent, hiszen már annyira megbántották.” Lucia azt írja visszaemlékezéseiben:

„Azok a szavak, amelyeket a Szent Szűz ezen a napon hozzánk intézett, és amelyeket soha senkinek nem akartunk elárulni, így hangzottak: »Fel akarjátok magatokat ajánlani Istennek? Elfogadjátok kezéből a szenvedést, amelyet majd küld nektek azoknak a bűnöknek a jóvátételére, amelyekkel megbántják, és a bűnösök megtéréséért?« »Igen, akarjuk« – válaszoltuk. »Valóban sokat fogtok szenvedni, de Isten kegyelme megerősít titeket.«”

Miután megmutatta a gyermekeknek látomás formájában a poklot, ezt mondta:

„A poklot láttátok. Ide kerül a szegény bűnösök lelke. Isten meg akarja alapítani a földön szeplőtelen szívem tiszteletét, hogy megmentse őket. Ha megteszik, amit nektek mondok, sok lélek megmenekül, és béke lesz. […] Imádkozzátok mindennap a rózsafüzért, hogy a világ békéjét és a háború befejezését kieszközöljétek. Isten meg akarja alapítani a földön Mária szeplőtelen szívének tiszteletét. Ha eljön az idő, hogy erről szólj, akkor ne bújj el! Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária szeplőtelen szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek őáltala kell kérniük ezeket. Jézus szíve azt akarja, hogy vele együtt égi Anyánk szívét is tiszteljék. A békét égi Anyánktól kell kérni, mert Isten őrá bízta ezt.”

A „hölgy” (egyébként így nevezte Jacinta is a jelenésben magát kinyilatkoztató alakot) azt mondta Lúciának, hogy az ő (Mária) szeplőtelen szíve lesz a menedék és az Istenhez vezető út számára, illetve hogy Isten a földön meg akarja alapítani Mária szeplőtelen szívének tiszteletét azért, hogy az eljövendő háborút megakadályozza, és hogy (Mária) eljön majd, hogy kérje, hogy ajánlják fel Oroszországot és az első szombati engesztelő áldozást az ő szeplőtelen szívének.

Mikor megkérdezték Lúciát (immár apácaként, mert maga is karmelita nővér lett), hogy a hölgy miért jött utolsó jelenésekor Karmel-hegyi Boldogasszonyként, ő ezt válaszolta: „Ezzel Mária azt a kívánságát akarta kifejezésre juttatni, hogy hordja minden ember a skapulárét az ő szeplőtelen szívének való felajánlása jeleként.”

Lúcia egyszer megkérdezte a hölgyet, hogy mit kíván, és ő erre a következőket válaszolta:

„A következő hónap 13-án jöjjetek ismét ide, továbbra is mindennap imádkozzátok a rózsafüzért a Rózsafüzér Királynőjének tiszteletére, hogy kieszközöljétek a világ számára a békét és a háború befejezését. Mert egyedül ő tudja ezt elérni. […] Hozzatok áldozatot a bűnösökért, és mondjátok gyakran, különösen akkor, ha áldozatot hoztok: Ezt, ó, Jézusom, irántad való szeretetből, a bűnösök megtéréséért és azoknak a bűnöknek az engesztelésére, amelyeket Szűz Mária szeplőtelen szíve ellen elkövetnek. Szeretném, ha itt egy kápolnát építenének a tiszteletemre. A Rózsafüzér Királynője vagyok. Továbbra is imádkozzátok mindennap a rózsafüzért. […] Leányom, nézd tövisekkel körülvett szívemet. A hálátlan emberek káromlásukkal és hálátlanságukkal állandóan megsebzik. Legalább te vigasztalj, és hozd tudomásukra ígéretemet, hogy a halál órájában azok mellett állok az üdvösségre szükséges kegyelmekkel, akik öt hónapon keresztül minden első szombaton meggyónnak, megáldoznak, elimádkozzák a rózsafüzért, és tizenöt percet velem töltenek a rózsafüzér titkairól elmélkedve, hogy ezáltal engesztelést végezzenek.”

1957-ben rögzítettek egy beszélgetést Lúcia nővér és Fuentes atya között. Ebben a Fatimára és üzenetére összpontosító beszélgetésben Lúcia nővér a következőket mondta (utolsó nyilatkozataként):

„Atya, az ördög a döntő csatát vívja a Szent Szűzzel, és amint ön is tudja, ami a legjobban támadja Istent, és ami a legtöbb lelket adja az ördögnek, az az Istennek szentelt lelkek megszerzése. Így a hívek védtelenül maradnak, és az ördög könnyebben elragadja őket. […] Atya, a Szent Szűz nem mondta nekem, hogy a végidőkben vagyunk, de én így értelmeztem, három ok miatt. Az első ok az, hogy azt mondta nekem, hogy az ördög harcba száll a Szűzzel a döntő csatára. Ez a csata lesz a végső, amikor az egyik fél győzni fog, és a másik vereséget szenved. Ezért mostantól kezdve vagy Istennel vagyunk, vagy az ördöggel – nincs középút. A második ok az, hogy azt mondta nekem is, és az unokatestvéreimnek is, hogy Isten két utolsó fegyvert ad a világ kezébe: a szent rózsafüzért és a [hölgy] szeplőtelen szíve tiszteletét. És mivel ezek az utolsó menedékek, vagyis a végsők, ez azt jelenti, hogy nem lesz más. A harmadik ok az, hogy az isteni gondviselés tervében ha Isten meg akarja büntetni a világot, akkor először mindig megpróbálkozik az összes többi gyógymóddal. Amikor látja, hogy a világ nem fordít rá figyelmet, akkor – ahogyan mi a tökéletlen megfogalmazásunkkal mondjuk – egy bizonyos tisztelettel a végső menedéket, szent édesanyját nyújtja nekünk menedékül. Ha megvetjük és elutasítjuk ezt a végső eszközt, akkor az ég nem fog nekünk kegyelmezni, mert olyan bűnt követünk el, amelyet a Szentírás mint a Szentlélek elleni bűnt említi. Ez a bűn abban áll, hogy teljes tudással és akarattal visszautasítjuk a kezünkbe helyezett üdvösséget. […] Mivel a mi Urunk nagyon jó Fiú, nem fogja megengedni, hogy támadjuk és megvessük az ő szent édesanyját. Nyilvánvaló tanúbizonyságunk erre a különböző évszázadok történelme, amikor a mi Urunk rettenetes példákon keresztül mutatta meg, hogyan védi meg szent édesanyja becsületét. Az imádság és az áldozat az a két eszköz, amely megmenti a világot. Ami a szent rózsafüzért illeti, atya, ebben a mostani végidőben, amelyben élünk, a Szent Szűz új erőt kölcsönzött a rózsafüzér imádkozásának. Ezt oly módon teszi, hogy nincs olyan probléma, bármilyen nehéz is legyen – akár földi, akár lelki – a mi magunk vagy a családunk lelki életében, a családunkban, a világban vagy egyházközségünkben vagy akár a népek és a nemzetek életében, amelyet ne lehetne megoldani a rózsafüzér imádkozásával. Megismétlem: nincs olyan nehéz probléma, amelyet ne lehetne megoldani ebben a mai időben a szent rózsafüzér imádkozásával. A szent rózsafüzér imádkozásával megmentjük magunkat, megszenteljük magunkat, támogatjuk Isten ügyét, és sok lelket megmentünk. Mária, Szentanyánk szeplőtelen szívének tiszteletével őrá mint az irgalom, a jóság és a megbocsájtás kútfőjére és mint a mennyország kapujára tekintünk.”

Az előző idézetekben, illetve majdnem szó szerinti parafrázisokban – melyek arra az üzenetre vonatkoznak, amelyet Lúcia nővér a jelenéssel kapcsolatosan közölni kívánt a világgal – számos olyan elem van, amely nemcsak hogy nem található meg a Szentírásban, hanem egyenesen ellentétes a tartalmával.

Példának okáért úgy hivatkoznak Máriára, mint legszentebb Anyára (vagy Szentanyára), és Mária szeplőtelen szívéről beszélnek. Ez alatt a római katolikusok nem azt értik, hogy Mária – mindenki máshoz hasonlóan, aki hisz Krisztusban – hit által megigazult és megszentelődött (tehát hogy Isten neki számítja be, neki tulajdonítja Krisztus igazságát, lásd 2Kor 5,17–21), hanem azt, hogy Mária mentes volt minden bűntől, mivel már ő is eredendő bűn nélkül fogant édesanyja méhében. A Szentírás azonban sehol sem beszél arról, hogy Mária bűntelen lett volna. Egyszer sem olvasunk arról, hogy „szeplőtelen szíve” lett volna. Mária is Istenre mint Megváltójára és Üdvözítőjére hivatkozott (Lk 1,47). Ha Máriának szüksége volt üdvözítőre, akkor abból logikusan következik, hogy a bűnbe esett emberiség tagjaként rászorul a Megváltóra, az Üdvözítőre. A római egyház ezzel szemben úgy véli, hogy Mária Krisztus érdemei révén mentes volt a bűntől, mivelhogy eleve bűn nélkül fogant, majd pedig bűntelen életet élt. Ezzel szemben a Szentírás egyértelmű tanítása szerint minden ember bűnös: „…amint meg van írva: »Nincsen igaz ember egy sem,« […] mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét…” (Róm 3,10.23) És csak egyetlenegy kivétel van: az Istenember Jézus Krisztus: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21); „…ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját…” (1Pt 2,22); „…tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn” (1Jn 3,5).

Továbbá Lúcia nővér úgy beszél Mária szeplőtelen szívének tiszteletéről és a rózsafüzér imádkozásáról, mint az utolsó vagy végső „két eszközről” (más megfogalmazásban „gyógyírről”, „orvosságról”), amely „megmenti a világot. Azt is kijelenti, hogy nem létezik olyan probléma, amelyet ne lehetne megoldani a rózsafüzér imádkozásával – sőt a hölgy szerint a rózsafüzér-ájtatossággal megmentjük magunkat és „sok lelket” is. Nos, ilyen tanítást nem tartalmaz a Szentírás. A rózsafüzér fő imája az Üdvözlégy, amelyet ötvenszer ismételnek egymás után. Az első fele a Szentírásból idézi az angyal Máriához intézett üdvözletét: „Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.” A második fele azonban így szól: „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján.” Ebben amellett, hogy olyan címet tulajdonítanak Máriának, amelyet a Szentírás nem tulajdonít neki, arra kérik Máriát, hogy imádkozzon értük. A római katolikusok tehát nemcsak hogy úgy tekintenek Máriára, mint akin keresztül Isten közvetíti a kegyelmét irányunkban, és aki közbenjár a Fiánál a mi nevünkben, hanem imádságokat is intéznek hozzá abból a célból, hogy megszabadítsa az embereket a bűntől, a háborúktól stb. II. János Pál pápának a nyolcvanas évek elején Máriához intézett imája jó példa erre. Ebben az imában többször is könyörög Máriához, egyebek mellett ezekért: „Szabadíts meg minket az éhezéstől és a háborútól! Szabadíts meg minket az atomháborútól, a mérhetetlen önrombolástól és mindenféle háborútól! Szabadíts meg minket az emberélet ellen már annak hajnalán elkövetett bűnöktől!”

Szögezzük le: a Szentírásban nem találunk egyetlenegy olyan istenfélő személyt sem, aki Istenen kívül máshoz imádkozott vagy angyaloktól vagy már elhalálozott emberi lénytől közbenjárást kért volna. Máriához vagy szentekhez intézett imádság nem található a Szentírásban. A Szentírás ezzel szemben arra utasít bennünket, hogy Istenhez imádkozzunk (Lk 11,1–2; Mt 6,6–9; Fil 4,6; ApCsel 8,22; Lk 10,2). Isten arra kér bennünket, hogy járuljunk bizalommal a kegyelem trónusához (az ő trónjához), hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk (Zsid 4,14–16). Isten megígérte nekünk, hogy a Szentlélek közbenjár értünk Isten akarata szerint kimondhatatlan fohászkodásokkal (Róm 8,26). Ezek fényében miért lenne szükségünk arra, hogy egy szent, egy angyal vagy akár Mária közbenjárjon értünk, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Szentírás soha nem ad erre példát, és soha nem utasít erre? Ami az imádságot illeti, két dologra látunk példát a Szentírásban: 1. az imádság kivétel nélkül Istenhez szól, csak Isten a címzettje (2Kor 13,7; Róm 10,1; 15,30; ApCsel 12,5; ApCsel 10,2; ApCsel 8,24; ApCsel 1,24; Zak 8,21–22; Jónás 2,7; 4,2 stb.); 2. imakéréseket közbenjárás céljából kizárólag élőkhöz intéznek (1Thessz 5,25; 2Thessz 3,1; Zsid 13,18).

Mindezeken túl nem találkozunk arra vonatkozó tanítással, hogy Mária olyan attribútumokkal rendelkezne, amelyek csak Istent jellemzik, azaz hogy mindentudó vagy mindent halló vagy mindent látó volna. Pedig nyilvánvalóan e tulajdonságokkal kellene rendelkeznie ahhoz, hogy meghallja azt a rengeteg imádságot, amelyet a világ minden tájáról katolikusok milliói egyszerre intéznek hozzá. Ehelyett a Szentírás azt tanítja, hogy mind az angyalok, mind az elhalálozott személyek lelke véges entitás, egyszerre csak egy helyen tartózkodhatnak (Dán 9,20–23; Lk 16,19).

Továbbá Fatima egyik újra és újra megismételt üzenete a személyes „jóvátételre” vagy „vezeklésre” való felhívás. E római katolikus tantétel szerint jóvá kell tennünk az Isten vagy Mária ellen elkövetett bűneinket. Az „angyal” a következő felszólítást intézte a gyerekekhez: „Tegyétek jóvá a bűneiket, és vigasztaljátok meg a Jóistent!” A jóvátétel meghatározása: engesztelés – valami, amit jóvátételként fizetnek, kárpótlás. Ez természetesen kapcsolódik az ideiglenes büntetésről szóló római katolikus tanításhoz, amelyet az ember ebben a földi életben vezekléssel vagy később a tisztítótűzben töltött idővel róhat le. Csakhogy a Biblia sehol nem beszél arról, hogy a bűneinket „jóvá kellene tennünk”, hogy azokért „jóvátételt” kellene fizetnünk, vagy hogy „vezekléseket” kellene végeznünk értük. Nem, a Szentírás világos tanítása szerint élő áldozatul kell odaszánnunk magunkat Istennek, hálából mindazért a kegyelemért, amelyet Fia feláldozása által tanúsított irántunk (Róm 12,1–2). Amikor valaki keresztyénné válik, bűnei megbocsáttatnak, mivel Krisztus teljes mértékben megfizetett értük. Nem marad hátra további fizetség, amelyet nekünk utólag teljesíteni kellene, azaz nincs szükség további engesztelésre.

A fatimai Nagyasszony követelésének egyik legfontosabb eleme a jelenéshez kapcsolódó kultusz létrehozására vonatkozó instrukciók: kápolnát kell emelni a Szent Szűz tiszteletére, áldozatokat kell felajánlani a Mária szeplőtelen szíve ellen elkövetett bűnökért, imádkozni kell a rózsafüzért a Rózsafüzér Királynőjének tiszteletére, tőle kell kérni a békét, stb. A probléma az, hogy a Szentírásban végig azt látjuk, hogy valahányszor valaki meghajol valamelyik „szent” vagy angyal előtt, akkor azok világosan közlik, hogy az illető álljon fel, és hagyja abba a hódolat kifejezését. Csak akkor fogadják el az ilyen jellegű tiszteletadást, ha az az „Úr angyala” (Krisztusnak a testté létele előtti megjelenése), Jézus vagy az Atya Isten előtt történik. Jóllehet a római egyház különbséget tesz Isten „imádása”, valamint Mária és a szentek „tisztelete” között, de amikor János apostol leborul egy angyal előtt, az angyal nem kérdezi meg tőle: „Te most imádsz engem, vagy csak a tiszteletedet szeretnéd kifejezni előttem?” Az angyal egyszerűen felszólítja: „Vigyázz, ne tedd! Szolgatársad vagyok, és testvéreidé is, akikben megvan Jézus bizonyságtétele. Istent imádd, mert a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke.” (Jel 19,10) Ugyanígy, amikor Kornéliusz Péter „lábához borulva hódolt előtte” (az itt szereplő prokuneo kifejezést a katolikus egyház a tisztelet kifejezésére használja, szemben az imádattal, amely csak Istennek jár), az apostol ezt mondja neki: „Állj fel, én magam is csak ember vagyok!” (ApCsel 10,26) Megjegyzendő, hogy a prokuneo a Jelenések könyvében is előfordul hasonló kontextusban. Tehát több példa is szerepel arra vonatkozóan, hogy egy angyalt vagy egy apostolt valaki (egy „szent”) hódolatban szeretne részesíteni, és világos parancsot kap arra, hogy azt azonnal hagyja abba, sürgősen fejezze be.

Így a Máriához intézett imádság ellentmond az Istenhez intézett imádság bibliai felszólításának és a bibliai példának. Egyszerűen logikátlan volna a mindentudó, mindenható Istenhez intézett imádságot (Zsolt 139; Zsid 4,14–16) helyettesítenünk azzal, hogy egy szenthez vagy Máriához kezdünk imádkozni, amikor semmilyen szentírási referencia vagy bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy angyalok vagy elhalálozott személyek egyáltalán meghallgatják a könyörgéseinket. Ha viszont meghallják több ezrek, százezrek vagy akár milliók világszerte elmondott imádságát, akkor isteni attribútumokat kell tulajdonítanunk nekik – ez viszont már bálványimádás volna.

A kérdés az, hogy egy „csoda” mindenképp hitelesíti-e az elhangzó üzenetet. Nem feltétlenül. Ami tehát a „napcsodát” illeti, a Szentírás többször is beszél hamis vagy hazug csodákról és jelekről (2Móz 7,22; 8,7; 8,18; Mt 24,24; Mk 13,22; Jel 13,13–14). Isten azt mondja az 5Móz 13,2–4-ben: „Ha próféta vagy álomlátó támad közöttetek, és meghirdet egy jelet vagy egy csodát, még ha be is következik az a jel vagy csoda, amelyről beszélt neked, de közben azt mondja: Kövessünk más isteneket, akiket nem ismertél, és tiszteljük azokat, akkor se hallgass annak a prófétának a szavára vagy arra az álomlátóra!”

Egy keresztyén ember számára a „hit tartalmát” maga a Biblia és a Biblia tanításai (Ézs 8,20; 2Tim 3,16) alkotják, és semmi más. Habár a római katolikusok érvelhetnek azzal, hogy a fatimai Szűzanya nem „idegen istenségek”, hanem az igaz Isten imádatára szólít fel bennünket, mégis „Mária” – illetve egy női alak – („szeplőtelen szívét” „Jézus szívével” azonos szintre helyezve) olyan mértékű rangra emelkedik az általa elvárt kultusznak köszönhetően, amely ellentétes a Szentírás tanításával. A Szentírás nem tekinti Máriát Krisztussal vagy Istennel egyenrangúnak. Egy hölgyalakot – legyen az akár Mária – Krisztushoz hasonló tiszteletben részesíteni azt jelenti, hogy felmagasztaljuk őt. Ugyanígy, Máriára olyan mértékben összpontosítani, hogy már-már több időt töltünk azzal, hogy hozzá fohászkodunk, hozzá könyörgünk és imádkozunk, ahelyett, hogy Istenhez folyamodnánk, szintén bálványimádás, különösen a Szentírás közvetlen parancsainak fényében.

Hogy az úgynevezett „napcsoda” hamis csoda volt-e, nem lehet egyértelműen megmondani. Mindenesetre evangéliumi perspektívából erőteljesen megkérdőjelezhető. A Sátánnak nem okoz gondot összekuszálni az igazságot úgy, hogy egy tanítás – tűnjön bár helyesnek – sokakat pokolra juttasson. Próbaképp tegyünk fel egy egyszerű kérdést: hol említik (akár a hölgy, akár a hölgy üzenetét utólag értelmező és magyarázó Lúcia nővér), hogy az üdvösség kizárólag Krisztusnak a Golgotán elvégzett munkája – illetve az abba vetett hit – által lehetséges? Hol jelenik meg az az üzenet – amely az Újszövetség újra és újra elismételt, egyértelmű és központi üzenete –, hogy „kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8–9)? A bűnök (legyen szó a saját bűneinkről vagy másokéiról) jóvátételére szolgáló áldozatok bemutatása ellentétes Krisztus egyszer és mindenkorra elvégzett, hiánytalan és teljes golgotai művével és azzal, hogy egyedül kegyelemből és egyedül a belé vetett hit által üdvözülünk. Mária és az ő „szeplőtelen szívének” segítségül hívása, illetve a rózsafüzér olyan módon való használata, melynek során a lelkek megmentése végső eszközeként tekintünk rá, szembemegy olyan bibliai igazságokkal, mint az ApCsel 4,12  – „…nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” – és az 1Tim 2,5 – „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus…”

A fatimai jelenéshez hasonló jelenségek úgymond fenomenológiai vizsgálatával egy következő írásban foglalkozunk, ugyanis több esetben – mind Lourdes, mind Fatima kapcsán – az elhangzó üzenetek tartalmán túl is hasonló jellegzetességek figyelhetők meg bennük, amelyek ugyancsak kérdéseket vetnek fel (pl. a megjelenő alak nem mutatkozik be rögtön, olykor csak hosszas kérdezősködés után, mintha nem akarná felfedni kilétét; a jelenések megtapasztalói csak „hölgyként” utalnak rá; nem Máriaként azonosítja magát, tehát nem tulajdonnevet használ, hanem méltóságjelzőket, vagy egyenesen katolikus dogmaként mutatkozik be – „szeplőtelen fogantatás” –; megjelenései sorozatban történnek, mindig meghatározott napokon, stb.). Ezek a tényezők további vizsgálódást érdemelnek részünkről.

Felhasznált források:

• http://martinkertvaros-plebania.hu/page.php?14.38
• https://fotromkat.hu/index.php?p=irasaink&p_id=2271
• www.eucharisztikuskongresszus.hu/hit_212.html
• https://drive.google.com/file/d/12RYtzsKW00UCFYXL8ymQ5BxyU5jRXNzP/view
• https://www.gotquestions.org/lady-fatima.html