29
jan
2025

Mérlegen Justin Welby canterburyi érsek „teljesítménye” – intő jel mindannyiunk számára

Az anglikán egyházban nemrégiben lejátszódó botrány mindannyiunk – főként lelkipásztorok és egyházi szolgálók – számára tanulságos lehet. Pár hónappal ezelőtt világszerte arról cikkeztek, hogy a világ anglikán keresztyéneinek vezetője, Justin Welby tiszteletes lemondott a canterburyi érseki címről. Mindez alig néhány nappal azután történt, hogy kikötötte: ő bizony nem fog lemondani. Aztán az érseki hivatal hirtelen mégiscsak bejelentette, hogy Welby lemond a keresztyén táborokban lejátszódó, fiúkat és fiatal férfiakat ért szexuális és fizikai visszaélésekkel kapcsolatos vizsgálatok következményeként. Habár Welby már tavaly, 2024 novemberében visszalépett, lemondása csak később emelkedett jogerőre. Az egész ügy azért különösen aktuális most számunkra, mert 2025. január 31-én, pénteken veszi kezdetét az úgynevezett jelölési időszak, és így az új érsek megválasztása is elérhető közelségbe kerül.

A Welby ellen megfogalmazott konkrét vád az, hogy értesülvén a visszaélésekről „elfelejtette” a hatóságokat időben tájékoztatni, pedig 2013 júliusától az egyházon belül a legmagasabb szinten tudtak már a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején történt visszaélésekről. Súlyos mulasztást követett el. A vádak középpontjában álló férfi, John Smyth 2018-ban elhunyt, és részben Welbynek köszönhetően soha nem fog (földi) bíróság elé állni. Az anglikán egyház által kezdeményezett jelentés eredményét a vizsgálatok független vezetője, Keith Makin hozta nyilvánosságra, és világosan kiderül belőle, hogy az egyházi hatóságoknak – köztük a canterburyi érseknek – jelenteniük kellett volna a visszaéléseket a hatóságoknak, és ők büntetőeljárást indíthattak volna Smyth ellen, aki öt évtizeden át három országban több mint száz fiút abuzált. A jelentés szerint az áldozatok traumatikus fizikai, szexuális, pszichikai és spirituális támadásokat szenvedtek el. (A dokumentum szerint hangszigetelt fészerében vesszővel verte véresre a fiúkat.)

Welby hárítása rövid időn belül tarthatatlanná vált. Egyes politikai vezetők – köztük Keir Starmer miniszterelnök – egyházvezetői szintű visszalépéseket sürgettek. A döntő löketet azonban III. Károly király adta – brit uralkodó a hivatalos államegyházként működő anglikán egyház legfőbb vezetője mind a mai napig, ez nyilvánvalóan még mindig fontos tényező. Welby lemondása a szokásokhoz híven elindította az utódválasztás folyamatát. Az ügy koronabizottság elé kerül, amely a szóba jövő jelöltekre vonatkozóan tanáccsal látja el először a miniszterelnököt, majd a királyt, III. Károlyt. A folyamat – gyaníthatón – több hónapot vesz igénybe.

Az egész ügy, bármenyire is szörnyű erkölcsi szempontból, megköveteli, hogy számba vegyük, mi maradt az anglikán egyházból, és milyen tanulságokat lehet levonni a történtekből.

Az anglikán egyház a 16. századi protestáns reformáció szülötte. Ugyanakkor a római pápaságtól független angol egyház létrejötte szeizmikus teológiai, politikai és kulturális változásokat indított el. A skizma okainak leginkább VIII. Henrik királynak a feleségeivel (szám szerint hattal) való viharos viszonyai tekinthetők. Az anglikán egyház egyfajta „kétpártrendszerrel” alakult meg: magában foglalta a reformáció lelkes híveit és olyanokat, akik a lehető legtöbb római katolikus gyakorlatot és szokást megtartották volna. Az egyház a 19. századra már hárompárti rendszert alkotott, úgymint: „jobbos” evangéliumiak, „balos” liberálisok és az egyre nagyobb befolyásra szert tevő anglokatolikusok.

Az anglikán egyház büszke volt arra, hogy kvázi „középutat” képviselt a klasszikus protestantizmus és a római katolicizmus között. És ahogyan az a középutasoknál általában lenni szokott, a terv amorfra sikeredett. Odáig mentek, hogy a doktrínák terén tudatosan és felvállaltan a sokrétűséget képviselik, és a teológiai és etikai kérdések terén kibontakozó összetettséget az anglikán egyház megkülönböztető és egyedi jellemzőjeként hirdetik. Csakhogy igazából sohasem határozták meg, hogy mi fér bele, és mi nem a másként gondolkodókkal szembeni tiszteletteljes viszonyulásba. Sajnos a teológiatörténet szinte axiómaszerű igazsága, hogy ahol a liberalizmust tolerálják, megtűrik, ott az hegemóniára tör, és rövid úton minden mást kiszorít.

A 19. században Anthony Trollope író így jellemezte az anglikán egyházat: „Az egyetlen egyház, amely nem ártja bele magát sem a politikába, sem a vallásba.” Amikor Justin Welby lett Canterbury százötödik érseke, egyesek egyfajta evangéliumi figuraként tekintettek rá. Welby az olajipari vállalat élén betöltött felsővezetői karriere után lépett az anglikán egyház szolgálatába, ahol érdeklődést mutatott olyan moderáltabb karizmatikus csoportok irányában, mint a John Wimber által fémjelzett Vineyard-mozgalom („harmadik hullám”). Azt várták tőle, hogy intézményi és kegyességi szinten is stabilizálni tudja a mélyrepülésben lévő egyházi közösséget.

Welby azonban a teológiai kétértelműség és a problémák elől való kitérés szimbólumává vált, éppen akkor, amikor egyházának mindennél nagyobb szüksége lett volna a tisztánlátásra és a határozott útmutatásra. (Mellékesen jegyezzük meg: általános tendencia, hogy határozott evangéliumi meggyőződésű személyek egyházvezetőként megengedőbbé – esetleg közömbössé – válnak a tévtanításokkal szemben, és a teológiai-egyházi tisztázás helyett az „egységre” hivatkozva folyamatosan kitérnek a problémák elől, vagy maguk előtt görgetik őket.) Egyszerű plébánosként még kiállt példának okáért a szexualitással, a házassággal és a homoszexualitással kapcsolatos (ortodox) bibliai tanítás mellett. 1999-ben még ezt mondta: „A Szentírásból világosan kiderül, hogy a szexualitásnak annak rendje és módja szerint csak kölcsönös elköteleződésre épülő, heteroszexuális házasságban van helye.” Még 2003-ban is ugyanezt az álláspontot képviselte, azzal érvelve, hogy a szexuális életnek a házasságban van a helye, férfi és nő között, ez a bibliai álláspont.

Welby azonban beadta a derekát. Igazából összeomlott. Egy interjú során arra a kérdésre, hogy bűn-e az azonosneműek közötti szexuális érintkezés, így válaszolt: „Nincs erre jó válaszom.” Ez megdöbbentő beismerés volt, egy egyházi szolgáló kudarcának világos kifejeződése. Amellett, hogy hazudott (hiszen korábban tudta a választ a kérdésre), reakciója arról tanúskodott, hogy oldalt váltott a vitában (amit viszont, úgy tűnik, nem volt bátorsága beismerni), esetleg csak hárította a felelősséget. Később pedig – amikor ugyanabban az adásban szerepelt, ugyanazzal a riporterrel került szembe, és a váradalmaknak megfelelően ugyanazt a kérdést kapta – továbbment: közölte, hogy megerősíti, hogy „minden szexuális tevékenységnek kölcsönös elköteleződésre épülő kapcsolaton belül kell történnie, – majd hozzátette: – legyen szó hetero- vagy melegkapcsolatról.” Micsoda szégyen…

Az anglikán egyház szabadesésben van az istentiszteletek látogatottsága és a társadalmi befolyása tekintetében. A Brit-szigeteken 2012 óta jóformán a felére csökkent azoknak a száma, akik heti rendszerességgel látogatják az istentiszteleteket. A világ anglikán egyházi közösségei – köztük számos afrikai ország anglikán közössége – elutasítják a canterburyi érsek tekintélyét. Ugyan Welby elnökölt különféle állami temetéseken és III. Károly koronázási ceremóniáján is, de úgy fognak rá emlékezni, mint aki megadta magát a modern kornak: ő az a canterburyi érsek, aki gyáva mód lefeküdt az LMBTQ-ideológiának és a szexuális forradalomnak. Welby Canterbury érsekeként szakított a bibliai tekintéllyel, és megtagadta a szexualitásról, a házasságról és a nemekről szóló történelmi keresztyén tanítást. Sőt még mélyebbre süllyedt: ő az az egykori canterburyi érsek, akinek a vezetése alatt szexuális abúzusokat tussoltak el az egyházban.

Welby figyelmeztetés mindannyiunk számára. Árulása, gyávasága, teszetoszasága és kudarca az égre kiált.

 

Forrás:

Hozzászólás írása