Szívügyünk a megújulás
Egyházunkban, a Magyarországi Református Egyházban egyre nagyobb hangot kap a megújulás utáni vágy. „Ecclesia semper reformanda est – szívügyünk a megújulás.” Ezt a mondatot olvastam egy publikációban, és elgondolkodtam. Vajon egyházi ügyként tekintünk a megújulásra, vagy valóban szívügyként? Egyházunkban vagy a szívünkben kívánunk megújulást tapasztalni? Sok esetben megfigyelhető az erőfeszítés annak érdekében, hogy párhuzam rajzolódjék ki a mostani mozgolódás vágyott eredménye és a reformáció között. Az alábbiakban igyekszem hozzátenni gondolataimat a közös gondolkodáshoz. Ezek minden bizonnyal túlmutatnak a meghirdetett konferencia irányított keretein, így az írás mellett döntöttem.
A megújulás témája
A megújulás Isten gondviselő szeretetének és kegyelmének megnyilvánulása. Egyházunk megújulása mindig abból fakadt, hogy visszatért Jézus Krisztushoz. Ez a visszatérés azonban nem emberi kezdeményezés eredménye, hanem Isten munkája, amelyben ő maga fordítja vissza az embert és a közösséget önmaga felé. Abraham Kuyper félreérthetetlenül mutat rá hitéletünk egyik alappillérére: „A vallás minden egyes mozzanatának kiindulópontja Isten, nem pedig az ember. Az ember csupán eszköz, egyedül Isten a cél, az alfa és az ómega, a kiindulási és megérkezési pont.”[1] Azt a fontos megállapítást kell tennünk, hogy a megújulást soha nem birtokolhatja egyetlen ember, csoport vagy esemény. Nem egy mozgalom vagy emberi program eredménye, hanem Isten könyörülő szeretetének következménye. Isten adja, ha akarja.
A megújulás iránti vágy nem silányítható emberi érdekek eszközévé, nem válhat hivatkozási alappá egyének vagy közösségek ambíciójának elérése céljából. A valódi megújulás központi szereplője nem lehet más, egyedül Krisztus. Középpontjában nem közéleti aktualitások vagy emberek, hanem a Krisztus-kapcsolat áll.
A megújulás oka és célja
A megújulás minden esetben szükséget feltételez. Fel kell tenni a kérdést: mi az a szükséghelyzet vagy vágy, amelyre törekvésünk reflektál? A reformációról sok könyvet írtak, itt pusztán egyetlen alapvető vonatkozásra mutatok rá. A reformáció célja nem emberek elismerésének keresése vagy világi érdekek érvényesítése volt. A reformáció oka az egyházban megjelenő tanbeli és kegyességi elhajlások sora volt, amelyek eltorzították az Istennel való kapcsolatot. Célja pedig az volt, hogy az egyház életét és tanítását ismét biblikus alapokra helyezze. Hangsúlyozom e megállapítást: a reformáció elsősorban az istenkapcsolatot kívánta helyreállítani és újra biblikus alapra helyezni.
A korabeli egyház gyakorlata nem a bűnök bocsánatára, hanem az emberi lelkiismeret megnyugtatására épült, amely éket vert az egyén Istennel való kapcsolatába. A több protestáns egyház születését, valamint jelentős egyházszervezeti változásokat eredményező reformáció meghatározó célja valójában az egyéni, személyes istenkapcsolat megújítására irányuló törekvésben keresendő. A reformátorok nem személyek ellen indítottak hadjáratot, hanem az eltorzult tanítások és az eltorzult gyakorlatok ellen. A reformáció tehát nem új egyházszervezet létrehozásáért vagy annak világi elismerésért, hanem az istenkapcsolat helyreállításáért folytatott küzdelem volt. A reformátorok számára világos volt: csak akkor lehet egészséges az egyház, ha az Istennel való biblikus kapcsolat kap ismét központi szerepet.
A reformáció arra tanít minket, hogy a megújulás motivációja soha nem volt és nem is lehet emberi törekvés, hatalomvágy vagy szervezeti változtatási szándék. A helyes cél egyedül a Krisztussal való személyes kapcsolat biblikus megélésének előmozdítása lehet. Luther Márton híres kérdése így hangzott: „Hogyan találhatok egy kegyelmes Istent?” És nem így: „Hogyan találhatok egy kegyelmes világot, kegyelmes médiaportálokat, kegyelmes embereket?”
Az emberi elismerés keresése háttérbe szorítja az istenkapcsolatot, és a figyelem egyre inkább a világi szempontokra összpontosul. A megújulás iránti vágyunkkal tükörbe kell néznünk, és őszintén fel kell tennünk magunknak a kérdést: az egyházunkon kívüli emberek jóindulatát vagy Isten bocsánatát és társaságát keressük? Felsejlenek előttünk Pál apostol szavai: „Most tehát az embereket akarom meggyőzni, vagy Istent? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1,10) Ez a figyelmeztetés ma is időszerű. Egyházunk nem a világ megtűrő jóakaratából, hanem Isten kegyelméből él. A valódi megújulás oka nem politikai aktualitásokban vagy egyes emberekben, hanem teológiai kérdések kapcsán keresendő. A reformáció helyes célja nem az egyházi és a szervezeti változás elérése, hanem az esetlegesen megromlott istenkapcsolat helyreállítása.
A megújulás területe
Felmerül a kérdés: honnan indul az egyház megújulása? Fentről, a felsővezetéstől vagy alulról, a gyülekezeti közösségekből? Mivel elsődleges célja az Istennel való kapcsolat helyreállítása, komoly veszélyeket rejt emberi feltételekhez vagy hierarchikus irányításhoz kötni. Amennyiben a megújulást – vagyis az Istennel való kapcsolat helyreállítását – az egyházi felsővezetéshez kötjük, eltérünk a református hit alapvető tanításától. Ha emberi vagy személyi tényezőktől tesszük függővé, az azt jelenti, hogy az Istennel való kapcsolat helyreállítását emberi felelősségi körbe helyezzük, és ez a katolikus egyházra jellemző közbenjárói papság keretei közé sodorhat vissza bennünket. A teológiai következménye pedig Jézus Krisztus egyedüli közbenjáróságának kétségbevonása. Ez számunkra nem a megújulás, hanem a visszafordulás útja. Vagyis teológiai örökségünk „bomlásának” útjára lépünk, és ez hosszú távon reformátori gyökereinktől szakít el bennünket. Ez nem reformátori megújulás, hanem talajvesztett progresszió.
A reformátori tanítás szerint az igaz egyház jelei: az ige tiszta hirdetése és a sákramentumok Krisztus rendelése szerinti kiszolgáltatása.[2] Ennek fényében a reformáció olyan egyházszemléletet adott, amely a gyülekezetekből indul ki.[3]Következésképpen az egyház életének megújulását is a gyülekezetekbe helyezi, nem pedig a hierarchia csúcsára. Ezzel egyházunk elsődleges és legmeghatározóbb életterévé a gyülekezeti közösségek váltak.
Jézus Krisztus ezt az ígéretet hagyta tanítványaira. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) A jól ismert missziói parancsban pedig ezt mondta: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20) Ezek az ígéretek emlékeztetnek minket arra, hogy egyházunk léte és legitimitása nem a gyülekezeti létszámban, a világ szimpátiájában, emberek véleményében, politikai kapcsolatokban keresendő, hanem egyedül Jézus Krisztus szavában. A gyülekezet az a terület, ahol a megújulás valóban megtörténhet. Nem a központi vezetés döntései formálják gyülekezeteink tagjainak szívét, hanem az Úristen, akivel kapcsolatunk megélésének elsődleges helye a gyülekezeti közösség. Itt kezdődhet el a valódi megújulás.
A megújulás alanya
A megújulás tehát mindig az egyén szívében kezdődik, amely elsősorban a gyülekezeti közösségre, majd idővel a szélesebb egyházi közösségekre is hatást gyakorol.
Vályi Nagy Ervin foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a társadalmi keretek keresztyénné formálása hatással van-e a személyes hitéletre.[4] Rámutat arra, hogy az élettér átalakítása önmagában nem vezet lelki megújuláshoz, sokkal inkább a hitélet megújulása változtatja meg az életteret. Az egyéni hit megújulása nélkül az egyház bármilyen szervezeti reformja csak felszíni változásokat eredményezhet. Csakis a személyes, szívbéli változás tud valódi hatást gyakorolni az élettérre, esetünkben a Magyarországi Református Egyházra.
Ha valóban megújulásra törekszünk, akkor nem politikai események teológiai reflexióját kell keresnünk, hanem a református kegyességünkről kell beszélnünk, és fel kell tennünk néhány háttérben meghúzódó kérdést.
Miért lépnek ki egyháztagok a gyülekezetekből, amikor valamelyik egyházi vezetőnket rossz hírbe hozzák? Miért gondolják néhányan, hogy egy egyházi vezető személyétől függhet egyházunk léte vagy megújulása? E kérdések mögött gyakran személyes kegyességi krízis húzódik meg. Talán megingott a bizalom Isten felé. Ha bűnnek is tartja az egyén egy-egy egyházi vezető tettét, ez nem lehet valódi ok a gyülekezet vagy egyház elhagyására. Az igaz egyház ismérvei alapján Kálvin erre a megállapításra jut: „Semmiféle mentsége nincs annak, aki önként hagyja el az egyház külső közösségét, amelyben Isten igéjét tisztán hirdetik, és a sákramentumokat kiszolgálják; továbbá semmi (sem a kevesek, sem a sokak vétke) nem akadályozhat meg abban, hogy az Istentől rendelt szertartások szerint az egyházban tegyünk bizonyságot hitünkről, mert sem a másik ember méltatlan élete (lett légyen az akár a pásztoré, akár közemberé) nem árthat a kegyes lelkiismeretnek.”[5]
Ha Istennel élő a kapcsolat, akkor az ember hitélete nem függ a vezetők tetteitől, és nem kérdés, hogy Krisztus megtartja-e egyházát – ígéretéhez hűen. A reformáció egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy az egyház akkor újul meg, ha az egyének Krisztushoz térnek vissza. A megújulás nem politikai vagy egyházvezetési stratégiából indul ki, hanem Isten kegyelméből és a vele való személyes kapcsolat biblikus rendezéséből.
Mindezek fényében a református megújulás érdekében szeretettel és tisztelettel sokkal inkább a református kegyességet javaslom megvitatni, mintsem múló pártpolitikai harcokat egyházunkba beemelni. Legyen valóban szív(béli)-ügyünk a megújulás!
Isten áldja a kedves Olvasót!
Isten áldja lelki otthonunkat, a Magyarországi Református Egyházat!
A szerző református teológus-lelkipásztor
Hivatkozások:
[1] Abraham Kuyper: Kálvinizmus és modernitás. Hat előadás. Ford. Dankuly Levente, Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2001. 44. o.
[2] Kálvin János: Institutio. A keresztyén vallás rendszere. 2. köt. Ford Buzogány Dezső. Kálvin Kiadó, Budapest, 2014. 159. o. (4.1.9)
[3] Szűcs Ferenc: Kálvin olvasása közben. Válogatott írások. Kálvin Kiadó, Budapest, 2016. 57. o.
[4] Vályi Nagy Ervin: A megújulás ereje. In Vályi-Nagy Ágnes (szerk.): Minden idők peremén. Európai Protestáns Szabadegyetem, Budapest, 1993. 171–173. o.
[5] Kálvin 2014, 168. o. (4.1.19.)
Nagyon jó kis ìrás ami nekem is szìvügyem már nagyon rég ami a Református Egyház megújulása de van egy két dolog amivel nem tudok egyetérteni, mert a valóság mást mutat és elmulassza a legfontosabb dolgot, a valossággal való szembenézést és a bűnbánatot! Egyértelműen nem emberi erölködésekhez és cselekedetekhez kötött a megújulás hanem az Istennel való kapcsolat helyreállításával kezdődik de ebben igenis fontos kiemelni az egyéni felelősséget, mert a tagoktól az egyházi vezetőkig igenis nagyon számít, hogy cselekvő, bizonyságtevő a hitünk amivel húzó erők tudunk lenni vagy passzív vallásos langymelegek vagyunk! Van egy meghatározó egyéni felelőssége mindenkinek amit komolyan kell venni és enélkül nem történhet megújulás, mert nem vagyunk használhatók Isten kezében! Nem értek egyet azzal sem,hogy nem lehet valódi ok egy gyülekezet elhagyására egy vezető/lelkész bűnös cselekedete vagy bármilyen bűnnel való kompromitálódása ami miatt az adott vezető a közösségi hajót egy lelki zátonyra kormányozhatja a benne ülőkkel ahol a lelki növekedés megáll! Természetesen nem tartom helyesnek az emberi sértődésből való távozást, mert tökéletes gyülekezet nincs de ahol a lelkész miatt rossz az irány,megbotránkozást generál és a növekedés megáll inkább keressen mindenki magának egy olyan gyülekezetet ahol növekedhet és békesség van!
„..egyházunk léte és legitimitása nem a gyülekezeti létszámban, a világ szimpátiájában, emberek véleményében, politikai kapcsolatokban keresendő, hanem egyedül Jézus Krisztus szavában.” teljesen egyetértek ezzel a kijelentéssel de ha őszinték akarunk lenni nagyon sok egyházi rétegben és gyülekezetben pont az ellenkezőjét látjuk és tapasztaljuk!
” Fel kell tenni a kérdést: mi az a szükséghelyzet vagy vágy, amelyre törekvésünk reflektál?” Erre a kérdésre kellene minnél őszintébben válaszolni a vezetőktől a tagokig!!!
– A helyes Isten kapcsolat helyreállítása után nagy szükség van a megtisztulásra,hogy amit mondunk azt cselekedjük is
– A politikával és állammal való nyílvános szakítás ami anyagiakban nagy áldozattal járna de lelki téren hatalmas áldásokat jelentene
– Egy nagyobb formai megújulás ami segítene abban,hogy a fitalabb generációk is othonra találjanak az egyházon belül
– És ami a legérzékenyebb lehet bizonyos teológiai/dogmatikai látást érdemes lenne megreformálni és újragondolni!
Ecclesia semper reformanda est ????
Ez a kulcsmondat: ez kellene legyen az egész konferencia jelmondata: „Az igaz egyház ismérvei alapján Kálvin erre a megállapításra jut: „Semmiféle mentsége nincs annak, aki önként hagyja el az egyház külső közösségét, amelyben Isten igéjét tisztán hirdetik, és a sákramentumokat kiszolgálják; továbbá semmi (sem a kevesek, sem a sokak vétke) nem akadályozhat meg abban, hogy az Istentől rendelt szertartások szerint az egyházban tegyünk bizonyságot hitünkről, mert sem a másik ember méltatlan élete (lett légyen az akár a pásztoré, akár közemberé) nem árthat a kegyes lelkiismeretnek.”[5]”
Békássy Csaba