Teológia és mentálhigiéné/pszichológia – Percepciók az egyházi identitáskrízis okairól és következményeiről

A most következő esszé nem tudományos értekezés, nem is azzal az igényel készült, inkább percepciók, benyomások és tapasztalatok alapján levont következtetések halmaza. Vagy úgy is mondhatnám, hogy általános érzületekre épülő beszámoló. Annyit azért elmondhatok, hogy ezen érzületek vagy benyomások annyiban mindenképp általánosnak tekinthetők, hogy számos lelkésszel, lelkészkollégámmal osztozunk bennük, ők is hasonlóról számolnak be, és ők is hasonló – vagy teljesen megegyező – módon értékelik a kialakult helyzetet.

Azt elöljáróban szeretném leszögezni, hogy bár a mentálhigiéné és a pszichológia nem teljesen fedi egymást – ráadásul amikor a pszichológiát mint fogalmat emlegetjük, számos dologra gondolhatunk, eltérő hangsúlyokkal (ezekre később még visszatérünk) –, a kettő között azért jelentős átfedés tapasztalható, nincs egyik a másik nélkül, az egyik a másik felhalmozott tudásbázisára épül. A Keresztúton.hu oldalon található leírás szerint: „A keresztény mentálhigiéné, azaz keresztény pszichológia gyakorlatilag felfogható úgy, mint a hívő ember pszichológiája, mely a tudományos pszichológia és teológia sajátos együttjárását jelenti.” De említhetném a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete részéről a mentálhigiéné szakirányú továbbképzési szakról kiadott tájékoztatóban szereplő megnevezést: „pszichológiai és társadalomtudományi ismeretek”. A Wikipédián a következő definíciót találjuk: „A mentálhigiéné minden olyan tevékenység, melynek célja az egészséges lelki élet kialakítása és megtartása, továbbá olyan multidiszciplináris, holisztikus szemléletű tudomány, amely támogatja és elősegíti a mentális egészséget és a mentális betegségek megelőzését a pszichiátria és a pszichológia segítségével, különböző tudományterületek (szociológia, pedagógia, orvostudomány, teológia, pszichológia stb.) ismereteinek integrálásával.”

Az alapvető probléma: világnézetek találkozása és ütközése

Az alapvető probléma a teológia tudományának egy szekuláris tudománnyal – annak eszköztárával és annak eredményeivel – való vegyítéséből adódik. Erre vannak jó példák is az egyház- és teológiatörténetből, gondoljunk csak a teológia és a filozófia viszonyára. Természetesen már e kettő összekapcsolása sem volt magától értetődő, és többféle megközelítés létezik a viszonyuk leírására. Ugyanakkor mégiscsak egy „sikertörténet” áll előttünk: gondoljunk a 2. századi görög apologétákra, a platonikus filozófiát integráló Augustinusra vagy a keresztyénséget az arisztotelészi filozófiával összeházasító Aquinói Tamásra vagy akár kevésbé szerencsés fúziókra is, például Bultmann teológiájára és az annak filozófiai bázisát képező heideggeri filozófiára (természetesen a végeredmény önmagában nem a heideggeri bölcselet hibája, már csak azért sem, mert Heidegger kifejezetten hangsúlyozta, hogy a teológiának a maga útját kell járnia, és mulandó az a teológia, amely gondolati talapzatát és fogalomkészletét filozófiára építi). Igaz, volt egy Tertullianus is, akinek a retorikus kérdése szállóigévé vált: „Mi köze Athénnek Jeruzsálemhez?”, de maga Tertullianus jól kiismerte magát az akkori filozófiai rendszerek/iskolák között. Ugyanakkor a teológia és a filozófia viszonyát vizsgálva kijelenthetjük, hogy a filozófia eszköz volt a keresztyénség kezében, amellyel a Szentírás tartalmának, az evangélium üzenetének minél világosabb artikulálását és egyáltalán, a keresztyén igazság felmutatását-bizonyítását akarták elérni. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a keresztyén üzenet azzal az igénnyel lépett fel (lásd Jusztinosz, avagy Jusztin mártír), hogy ő maga a legigazabb, legtökéletesebb filozófia a különféle filozófiai iskolák között.

Ez a többszólamú, kissé ambivalens hozzáállás jellemzi a teológia és a pszichológia viszonyát is. E viszonyt illetően többféle modellt is fel szoktak sorolni: kölcsönös kritika, küzdelem, elhatárolódás, kooperáció stb. Akárhogy is, a téma aktuális, hiszen – ez is egy percepció, de bátran állíthatom, általános a kollégáim között – manapság túlnyomórészt pszichológiai terminológia alakítja, hogy hogyan beszélünk az emberről mint olyanról, a különféle problémákról, és ez a terminológia lassan az egyházban is kiszorítja a bibliai-teológiai nyelvezetet. Nem arról van tehát szó, hogy a teológia önnön jelentőségének tudatában, az írott ige/kijelentés mozdíthatatlan talapzatán állva tudatosan, ügyesen használja fel a pszichológia mint szekuláris „tudomány” felismeréseit, hanem hogy egyre inkább beszivárog az egyházba is (már teljes mértékben beszivárgott) a divatos pszichologizálás, a pszichológiai gondolkodás és frazeológia pedig rátelepszik a teológiára, és egyre inkább leszűkíti a mozgásterét, sőt belülről alakítja át – legfőképp a bűn fogalmát és a bűnhöz való hozzáállásunkat. Ennek persze számos következménye van az egyházi élet különféle szegmenseire, de ami a legfontosabb: komoly következményei vannak a Szentírás tekintélyére és az evangélium tisztaságára nézve. Talán egyetértünk azzal, hogy fojtogató a kultúrában, de sajnos már egyes gyülekezetekben is eluralkodó terapeutisztikus nyelvezet.

Azért nehéz persze a teológia és a pszichológia viszonyáról beszélni, mert amikor a pszichológiát említjük, több dologra is gondolhatunk. David Powlison neves evangéliumi lelkigondozó (a Journal of Biblical Counseling című folyóirat egykori vezető szerkesztője) szerint a pszichológia fogalmával utalhatunk a pszichológiára mint „kemény” tudományra, amely az emberrel kapcsolatos megfigyelésekre, adatgyűjtésre és az adatok kiértékelésére szorítkozik. (Például amikor a következő kérdésekre keressük a választ: Hogyan hat az emberekre és az érzelmekre az alvás hiánya? Milyen színek tesznek kívánatosabbá egy terméket a fogyasztók számára?) De – ugyancsak ő mondja – a pszichológia fogalma alatt egyfajta versengő életfilozófiát és különféle, személyiséggel kapcsolatos elméleteket is érthetünk. Ez már problémásabb keresztyén szempontból, hiszen itt a szekuláris pszichológia „doktrinális” magjával van dolgunk. Az egyes pszichológiai iskolák megközelítésének egyfajta normarendszer az alapja: az „ideális” emberkép. Itt válik a pszichológia szubjektívvé, és itt ütközik igazán a keresztyén világnézettel, amelynek kiforrott antropológiája és azt leíró egyedi, felcserélhetetlen szókészlete van. A bibliai emberkép összeütközésbe kerül egyes szekuláris pszichológiai iskolák emberképével. De – ugyancsak Powlison szerint – a pszichológia lehet amolyan tömegeket vagy a kultúrát jellemző „ethosz” is, vagy ahogy ő fogalmaz, a terapeutisztikus társadalom Zeitgeistja, korszelleme.

Ilyen értelemben a keresztyénség is egyfajta pszichológia – alternatív pszichológia – saját frazeológiával, saját világnézettel, saját antropológiával, saját keretrendszerrel, amely igenis ütközhet a szekuláris pszichológia különféle áramlataival. Ne feledjük: a diagnózisunkat az antropológiánk befolyásolja, és így magát a „gyógyulás” fogalmát és irányát is az fogja meghatározni. Naivitás a szekuláris pszichológia és a biblikus alapú teológia olyan jellegű összeházasítása, mintha két különböző színű ceruzát egyszerűen csak egymás mellé helyeznénk, hogy hol az egyikkel, hol a másikkal írjunk és színezzünk. Magam úgy vélem, hogy a teológiát és a pszichológiát egyszerre felölelő képzéseken legtöbbször épp ez történik, azaz jelentős módszertani restanciák merülnek fel. Ennek oka az – erre később fogunk kitérni –, hogy rendszerint a kevésbé kompetens teológusok (akik a normatív teológiai tartalom – a hitvallások, a dogmatika és az etika – iránt egyáltalán semmilyen vagy csak minimális érdeklődést mutatnak) képezik magukat „gyakorlati teológussá”. (gyakorlati teológusok alatt itt nyilván nem homilétákra utalok)

A teológiát illető félreértések a teológusok/lelkészek körében

Idetartozik, hogy maguk a teológusok (a fakultásteológusok is) és a lelkészek sokszor félreértik a teológia célját, lényegét és szerepét. Közhely, hogy a teológia szó jelentése az Istenről való beszéd, leegyszerűsítve a teológia feladata: az írott igében kijelentett/kinyilatkoztatott Istenről szóló ismeret minél jobb megismerése, rendszerbe foglalása és érthető közvetítése. Csakhogy az írott ige nemcsak ismeretforrás, hanem az azt megelevenítő Szentlélekkel együtt a keresztyén kegyesség elsődleges formálója is. Messzemenőkig téves az a – még egyszer hangsúlyozzuk, lelkészek körében is elterjedt – nézet, miszerint a teológia (a teológiai stúdium) az elmélet, a gyakorlathoz szükséges kompetenciák elsajátítása pedig egyéb, kiegészítő képzéseken valósulhat meg. Mintha létezne egy teológiai-elméleti személygépkocsi, amelyre – ahhoz, hogy egyáltalán működjön – a gyakorlati képzések utánfutóját kellene mintegy utólag ráerősíteni. Ez a felfogás leértékeli a teológiai stúdium „matériáját”.

Muszáj leszögezni, hogy a bibliaolvasás és a bibliaismeret a keresztyén kegyesség szerves része, egyben „gyakorlata”; ugyanez igaz a helyes hitvallási ismeret elsajátítására és megvallására; ugyanúgy az igehirdetések rendszeres hallgatására és a sákramentumokkal a gyülekezet közösségében való élésre, a tanúság-, illetve bizonyságtételre, a biblikus ismeret és teológia által kijelölt pályán haladó személyes és közösségi imádságra – ez mind-mind gyakorlat. A keresztyén hívő, teológus és lelkész a teológiát „éli” (gondoljunk Augustinus Vallomásaira vagy a puritánok lelkiségi könyveire). Azaz semmiképp sem szabad azt sugalmazni, hogy a teológia mint olyan pusztán teoretikus ismeret, amelyet ahhoz, hogy működjön, ki kell egészíteni „valós”, „életközeli”, „gyakorlati” ismeretekkel, mondván, önmagában mit sem ér, haszontalan. Ezt a téves és káros felfogást egy magát online platformokon is exponáló fakultásteológus úgy összegezte, hogy a teológia az elmélet, a pszichológia pedig a gyakorlat. Az előzőek fényében kitalálható, miért hibás – mégpedig alapjainál fogva – ez a nézőpont: egy olyan, az egyházi gyakorlatot és stúdiumot is negatívan befolyásoló trendet termel ki magából, amelyre később részletesebben ki fogunk még térni. Ennek lényege, hogy az úgynevezett „gyakorlati teológusokra” guruként – igazi problémamegoldóként – kezdenek tekinteni, míg az igehirdető-tanító-teologizáló – a teológiai igazságokat hangsúlyozó – lelkészekre egyfajta okoskodó bölcsészként, akik valamilyen oknál fogva itt ragadtak a korábbi időkből; akik anakronisztikus, almáriumszagot árasztó személyiségükkel már rég meghaladott teológiai vitákat élesztenének fel újra; akiknek a karaktere nem egyeztethető össze a 21. századot uraló pluralizmussal; és akiket az egyház felesleges ballasztként hordoz, mert – mint a küllők közé akasztott bot – csak akadályozzák az alkalmazkodásban, a szeretetnyelvben egyre csak fejlődő egyház szekerének előrehaladását.

Az egyházban lecsapódó, már látható veszélyek

A mentálhigiénéképzésben nagy szerepet kapnak az úgynevezett „puha” tudományok – a társadalomtudományokra kell gondolnunk (szemben a „kemény” tudományokkal). Itt muszáj megemlítenünk – ez az elmúlt évek teológiai vitáiban egyértelműen kiütközött –, hogy a progresszív oldal Isten akaratának, gondolatainak és szándékainak három fő megjelenési formáját említi: a Szentírást, a természet- és társadalomtudományokat, valamint a történelem (Isten) pecsétjét. Az elmúlt évtizedekben teljes mértékben progresszívvé vált Németországi Protestáns Egyház (EKD) teológiai kommünikéi (és az azokat mindenféle teológiai szűrő nélkül integráló egyes népegyházak) például a genderkérdésben konzekvensen a társadalomtudományok (elsődlegesen a pszichológia) „felismeréseire” hivatkoznak tényként, mint amelyeket a teológiai ítéletalkotásunk során (nem alternatívaként, hanem szükségszerűségként) figyelembe kell venni. Itt azonban több probléma is felmerül, például a következők: 1. a társadalomtudományok is csak egy, a bűnre visszavezethető „entrópia” által sújtott tárgyat képesek vizsgálni: a bukott világot és benne a bukott embert; 2. nemcsak a vizsgálat tárgya, hanem annak alanya, maga az ember is bűnös; 3. a társadalomtudományok ideológiai meghatározottsága ma már közhelynek számít, azaz e tudományok kutatási irányai sok esetben ideológiavezéreltek. Előfordul – egyre többször szembesülünk vele –, hogy egy adott téma kapcsán eltérő eredményre jutnak konzervatív és liberális/progresszív pszichológusok és mentálhigiénés szakemberek. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy egy adott egyházi zsinaton a zsinati atyák egy, az emberi társas kapcsolatokat, szexuális magatartásokat értékelő dokumentumot próbálnak megfogalmazni, és valaki – például egy mentálhigiénés szakember – épp arra hivatkozva formálja át a végső ítéletalkotást, hogy mely pszichológiai iskola normarendszere/emberképe volt befolyással álláspontja kialakítására; vagy épp blokkolja a döntéshozatali folyamatot, arra hivatkozva, hogy a „tudomány” (sic!) egyelőre még nem jutott konszenzusra a kérdés kapcsán. Itt konkrét példákat lehetne említeni.

Radikálisan átalakuló egyházimázs

A társadalmi trendek és az egyház szerepének átalakulása – látszólag – új igényeket támaszt, az új igényeknek új lelkészkarakterek felelnek meg, az új lelkészkarakterek az evangélium újfajta – és torz – hirdetését eredményezik, mindez pedig új hangsúlyokkal rendelkező gyülekezeti közösségek kialakulásához vezet. Ez természetesen nem most kezdődött, de a folyamat az utóbbi időben jelentős mértékben felgyorsult. Az egyháznak léteznek jól ismert, eltérő metaforái, amelyek valós képet tükröznek azzal kapcsolatosan, hogy miként tekint az egyház önmagára, önnön identitására, mit tekint küldetésének, és hogyan tekint rá a társadalom. A kórház és a katonaság/sereg képéről van szó. A képek vizsgálata során felmerül a kérdés, hogy mi az egyházban való elsődleges küldetésünk: az, hogy felépüljünk benne, és kipihenjük magunkat, – a jól ismert és egyre inkább terjedő frazeológia szerint – „gyógyuljunk”, vagy az egyház olyan, mint egy katonai alakulat, ahol Krisztus katonáiként (lásd Erasmus) egy emberpróbáló küldetés részesei lehetünk, amelynek során Krisztus a missziói parancs szavaival kiküld minket az ellenséges világba, és ennek szerves része, hogy harcolunk az ördög, a világ és a test ellen? És még ha gyógyulunk is az egyházban, az pusztán azt a célt szolgálja, mint amikor a megsebesült katonát ellátja a szanitéc, hogy utána mihamarabb vissza tudjon térni a frontra harcolni. Mindkét metafora legitim, ideális esetben kiegészíti egymást, de érzékelhető a jelentős hangsúlyeltolódás a kórházkép irányába. Még egyszer hangsúlyozom, e metaforához szervesen kapcsolódó frazeológia mindannyiunk által érzékelhető: a gyülekezetbe „megérkezel”, ott „gyógyulsz”, „megpihensz”, „töltődsz”.

Nem fogom részletezni, de Krisztus missziói parancsa rendkívül offenzív – és ne feledjük, hogy parancsról és nem ajánlásról, kérésről vagy felvetésről van szó. Az evangélium üzenete offenzív és kizárólagos – hasonlóan Krisztus magának tulajdonított tekintélyéhez (ő az út, az igazság és az élet, és senki sem mehet az Atyához, csakis őáltala – vö. Ferenc pápa szingapúri beszédével). A kórházmetafora sajnos olyannyira elterjedt, hogy tudattalanul is, mintegy ösztönösen meghatározza az egyházi önértelmezésünket, a kommunikációt – az egyházvezetői megnyilatkozásoktól kezdve a nyomtatott és online egyházi lapok arculatáig (pasztellszínekkel operáló magazinos jelleg) szinte mindent. Az egyház többé nem felkavarni akarja az állóvizet, hanem a felkavart allóvizet „feszített víztükörré” akarja kisimítani. Csak ne legyen balhé! A teológiai viták megszűnnek – egyenesen anakronisztikussá válnak –, a bibliaértelmezésünk talaján álló hitvallásaink által kijelölt doktrinális határok elmosódnak, egyre inkább feloldódnak a „szeressük egymást, és fogjuk meg egymás kezét” érzéstől vezérelt dagályos ökumenében.

Ezt korábban jómagam az egyház „elpempősödésének” neveztem, amelyet a kultúrkeresztyénség – amely mindig is a nagy- vagy történelmi egyházak sajátja volt, már csak számarányuknál és a történelembe és a társadalomba való mély beágyazottságuk révén is – csak felerősít. Ez röviden annyit takar, hogy az egyház – csatlakozva a kórházmetaforához – egyfajta „melegedőként” és „kulturális klubként” kezd funkcionálni, így „kommunikálja” magát, ez a tudatosan választott „cégére”, mert úgy hiszi, hogy ezzel nem lehet nagyot hibázni, ki lehet „bekkelni” vele, és erre van is igény. Évtizedek óta ezt látjuk, ez a felfogás uralkodik, és a számbeli fogyás egyre intenzívebb (és nem, ebben nem a politikával való vélt vagy valós összefonódás játssza a főszerepet). A kórházmetafora kiegyensúlyozatlanul hangsúlyozva bizony mind az egyház, mind az egyház által képviselt üzenet torzulásához vezet. Ugyanis azt idézi elő, hogy nem az üzenet radikalitása, nem a radikális és felkavaró üzenetnek a közlése – célba juttatása – a cél, hanem a közösség túlélése az üzenet kozmetikázása révén. Ez pedig oda vezet, hogy a kívülállók, a misszionálandó közeg óhatatlanul ezzel fogja azonosítani az egyházat: komolyzenei koncertekkel, bibliodráma-foglalkozásokkal, nyári táborokkal, csocsózással, kisköri-nagyköri spirituális köldöknézegetéssel és nem azzal, hogy ott életről és halálról, üdvösségről és kárhozatról, életre szóló küldetésről van szó.

Az egyházimázs vagy az egyház önértelmezése természetesen „kitermeli” a maga antropológiai típusát, azaz egy új teológuskaraktert

Ez megint csak egy érzés, tapasztalati dolog részemről, de figyeljük meg: gyakran előfordul, hogy rendeznek egy lelkész-továbbképző alkalmat, ahol a téma az egyházat érintő jelenkori dogmatikai és etikai kihívások. A továbbképzés célja nyilvánvalóan az, hogy mint egyház felkészüljünk az új típusú antropológiai tévtanításokra, és muníciót gyűjtsünk ahhoz, hogy szembeszálljunk velük, megőrizve apostoli hitletéteményünket, azaz hűségesen ragaszkodjunk az evangéliumhoz és az abból fakadó élethez. Tendenciózus módon ki áll fel egy ilyen alkalom keretében, és ki az, aki nyugalomra int, aki elodázná a harcot, aki túl militánsnak ítéli a hangnemet, és túl borúlátónak a helyzetértékelést, és aki mindaddig félretenné az e témáról szóló diskurzust, amíg a „tudomány” (értsd: a „puha” tudományok, azaz a társadalomtudományok) ki nem értékeli a helyzetet, és meg nem mutatja, hogy merre, milyen irányba kell továbbmennünk? A mentálhigiénés szakember. Konkrét, tanúkkal, érintettekkel bizonyítható és igazolható történetek – rémtörténetek – keringenek hasonló esetekről az egyházban. A közvetlen árukapcsolás nem bizonyított – ez is puszta percepció –, de a mentálhigiénét végzett lelkészek körében megfigyelhető egyfajta mesterséges nyugalom, erőltetett szelídség, a dogmatikától – és egyáltalán, a hitvallási tételektől – való irtózás és legfőképp annak kerülése (tisztelet a kivételnek), hogy elsődlegesen az igei-bibliai és az arra épülő hitvallási tartalom formálja az egyházat és a segítségnyújtás módját.

Sokszor annyira radikális a különbség a dogmatizáló, hitvallásokat hangsúlyozó teológus-lelkészek és – fogalmazzunk így – a mentálhigiénés „szakember”-lelkészek között, hogy már közös nyelvük sincs, és ez nem mindig az előbbiek előítéleteinek köszönhető, hanem annak, hogy az utóbbiak egyszerűen már nem a teológiai-egyházi nyelvet használják, és nem dogmatikai-hitvallási-etikai keretrendszerben gondolkoznak, hanem egyházi emberként csak mintegy járulékos elemként hivatkoznak rá. Valós tapasztalat, hogy az ilyen egyházi alkalmak keretében zajló viták terméketlenek, mert már a hitvallási tartalomra való óvatos utalás is sértődöttséget eredményez a másik fél részéről. Utóbbiak (a mentálhigiénés szakemberek) az előbbieket (a hitvallási tartalmat hangsúlyozó lelkipásztorokat) túlontúl teoretikus, elméleti, emberismeretet mellőző és igen, bizonyos értelemben szakmaiatlan rétegként azonosítják. A probléma valós, és gyakori jelenség, hogy egyes mentiálhigiénés szakemberek a hitvallási-doktrinális-etikai határokat a „szakmai segítségnyújtásra” hivatkozva lépik át (pl. amikor – megtörtént eset – házassági krízisben lévő keresztyén házaspárok tagjait válásra sarkallják, buzdítják).

De vannak egyéb idekapcsolható jelenségek is. Például jelentős hangsúlyeltolódást tapasztalunk a teológusképzésben is. Nem szeretnék igazságtalan lenni, de elég megnézni a teológiai akadémiákon elkészített szakdolgozatok tematikáját: hány szakdolgozat készül rendszeres teológiai vagy etikai tárgykörben? (itt ismét általánosítok, hiszen az adott teológiatudományi területet oktató tanár személyiségétől és előadásmódjától is függ a dolgozatok típusa) És hány szakdolgozatot írnak gyakorlati teológiai, esetleg egyháztörténeti témában? Értem, hogy az utóbbi kettő is az egyházunk szerves részét képezi, de – szűkebb és teológiatörténeti értelemben – egyik sem teológiai téma. A szakdolgozatok tematikai megoszlása jelzi, hogy a teológushallgatók többsége valójában nem is érdeklődik a szűkebb értelemben vett teológia iránt (amelyet közel két évezreden keresztül teológiaként kezeltek). Innen érthető meg az is, hogy miért hivatkoznak olyan kevesen a normatív hitvallásokra, miért tekintik szabadon átléphető keretrendszernek az egyházi „szimbólumokat”, és miért nincs – szinte már-már konszenzusos módon – tanfegyelem. Sőt talán éppen ez az oka annak, hogy aki a tanfegyelmet emlegeti (merészeli emlegetni), szinte egyből az inkvizítor szerepében találja magát. Egyebek mellett azért, mert egy új típusú lelkészkarakter kezd elburjánzani: a gyakorlati teológus, akit hidegen hagy az önmagában vett teológia. Ennek tragikus – de logikus – implikációja, hogy a teológiailag kevésbé pallérozott, a dogmatikai és etikai témák iránt kevesebb érdeklődést mutató (vagy azokkal szemben egyenesen közömbös) személyek válnak a teológiai ítéletalkotás és az egyház számára való útmutatás releváns alakjaivá. Hasonlítsuk össze – retorikai, jellembéli, karakterisztikai szempontból – a keresztyén történelem meghatározó teológusait (akik bizonyos értelemben hétköznapi lelkészek-presbiterek-gyülekezetvezetők voltak) a mai átlagos lelkészkarakterekkel: az apostoli atyákat, a korai és később egyházatyákat (például Jusztinosz, Irenaeus, Tertullianus, Augustinus, Cyprianis, Aranyszájú János), a reformátorokat (Zwingli, Luther, Kálvin), a puritánokat (Bunyan, Watson, Perkins, Owen), az ébredési alakokat (Whitefield, Edwards, Wesley) egy mai lelkipásztorral, aki mentálhigiénés szakemberként tevékenykedik. Ez nem anakronizmus, hiszen jelentősen eltérő korokat, korszakokat említek, és világosan megfigyelhető általános jellemzőket látunk minden személyiségbeli és kulturális diverzitás ellenére.

Nem a fakultásteológiáról beszélek, hanem az „átlagos” lelkészekről. A fakultásteológia (tisztelet a kivételnek) sajnos legtöbb esetben amolyan előjel nélküli bölcsészettudományi képzési egységként működik – filológiai „szöszölő szekcióként” –, ahol szakmai előmenetellel és bizonyos anyagi lehetőségekkel lehet számolni, de aktív, az egyházat minduntalan a biblikus alapokon megtartó, az egyház tantisztaságát védő, afelett őrködő, a normatív hitvallásokhoz hűségesen ragaszkodó, apologetikus szervként semmiképp. Itt nem a szakmai kompetenciákat vonom kétségbe – magasan képzett személyekről van szó –, hanem a karaktert kifogásolom, illetve az e karakterek egyházi szerepköréhez nem illő, azzal összeegyeztethetetlen funkciótlanságot vagy az egyház érdekeit nem szolgáló öncélúságot. (Istennek hála, az utóbbi években ez a trend is változást mutat)

Elitizmus és szakember-fetisizmus

Nézzünk bele ismét a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete részéről a mentálhigiéné szakirányú továbbképzésről kiadott tájékoztatóba: a program „nem másoddiplomásokat képez, hanem mentálhigiénés többlettudással rendelkező tanárokat, orvosokat, szociális munkásokat, lelkészeket, vezetőket, stb. A cél olyan komplex (mentálhigiénés) szemléletmód, ismeretanyag, készségek és képességek (ki)fejlesztése, amelyek birtokában a végzett hallgatók segítő munkájukat egy addiginál tágabb kontextusban értelmezve, hatékonyabban és tudatosabban képesek folytatni. Azáltal válnak »jobb« tanárokká, lelkészekké, orvosokká, nővérekké, szociális munkásokká, hogy 1. növekszik pszichoszociális kompetenciájuk; 2. több oldalról képesek megközelíteni és más-más perspektívából szemlélni a lelki egészséget befolyásoló helyzeteket, jelenségeket; 3. növekszik önismeretük, reflexiós képességük; 4. tudatosabbá válnak és ezáltal bővülnek cselekvési lehetőségeik; 5. nyitottabbá és felkészültebbé válnak a társszakmákkal, intézményekkel való együttműködésre, annak fejlesztésére. A cél: pozitív változások előmozdítása elsősorban a saját munkaterületen.”

A program célkitűzései nagyívűek, hiszen garantált változást ígérnek mind szakmai, mind egyéni-önismereti szinten. Nem lehetőségekről van szó, hanem képzés által biztosított, garantált, oklevéllel tanúsított fejlődésről. Fogalmazzunk tömören: jobb ember és jobb lelkipásztor leszel, ha elvégzed ezt a képzést. Ez persze minden képzés sajátja – gondolhatnánk –, csakhogy a lelkipásztori szerepkör olyan tulajdonságokon, Isten által belénk plántált talentumokon, a Szentlélek által szuverén módon kiosztott karizmákon és egy külső és hozzánk eljutó abszolút tekintély ismeretén és az abból való napi szintű „táplálkozáson” áll vagy bukik, amelyet „külső” képzésekkel nem lehet garantálni (még akkor sem, ha mindezen ismeretanyagot Isten általános kegyelme részének tekintjük). De a képzés leírása indirekt módon mégiscsak azt sugallja, hogy az elvégzése előtt vagy annak hiányában a felsorolt területeken tényszerűen alacsonyabb fokon lévők, képzetlenebbek, elmaradottabbak leszünk, alacsonyabb szinten teljesítünk majd a munkánkban. Ezt kijelenthetjük, mert e képzés egyik célcsoportját épp a lelkészek jelentik – és nem a fodrászok vagy a biztosítási ügynökök –, rájuk van optimalizálva, akiknek „szükségük van” az itt közvetített kompetenciákra.

Már mondtuk, hogy sok lelkipásztor a szakmáját illető presztízsveszteség, a társadalmi megbecsültségben való zuhanórepülés, az azt lekövető alacsonyabb bérezés, az egyház társadalmi befolyásának erős csökkenése és egyáltalán, a hívek számának drasztikus apadása (mindezek konzekvenciái tapasztalhatók a gyülekezeten belül is, például abban, hogy milyen tekintélye van a lelkipásztornak a gyülekezeti tagok előtt) miatt szakmai-önértékelési „krízist”, legalábbis elbizonytalanodást tapasztal. Magától értetődő, hogy ezt a hiányállapotot megszüntetendő – mérséklendő – ide-oda kap, kiegészítő képzések után néz, próbál „felszínen maradni”. Ennek oka egyértelműen az, hogy immár „kevésnek”, hiányosnak találja a szakmai identitását, a tudományterületét, és megpróbálja kipótolni, feltölteni annak hiányát. Vagy – mint utaltunk rá – úgy próbálja kompenzálni a gyülekezeten belül megkopott lelkipásztori tekintélyveszteségét („Hiszen a Bibliához mindenki ért, aki olvassa”), hogy egyre több olyan képzést végez el, amely növeli a renoméját a gyülekezeti tagok előtt. Az is lehetséges – és erre is számtalan példát látunk –, hogy bevételi forrásait egy-egy (mentálhigiénés, avagy coaching) képzés elvégzése után immár „szakemberként” próbálja kiegészíteni, klientúrát kiépítve a lelkészi munkakörrel együtt járó „lelki beszélgetéseken” túl. Azaz lelkészként vagyok jelen – gratis – a gyülekezeti tagjaim számára, szakemberként vagyok jelen a gyülekezeten kívüli „kuncsaftok” számára. Akárhogy is, ez a munkamegosztás sem oldja fel annak a feszültségét, hogy ami pénzbe kerül, amiért fizetnek, az szakmailag magasabb felkészültséget és nívót képvisel, így óhatatlan elmozdulás figyelhető meg Krisztus szolgája, a helyi gyülekezet pásztora és annak nyája identitásától a „klientúrával” rendelkező, praxist folytató lelkiségi szakember identitása irányában.

Itt pillanatra meg is kell álljunk. Talán észrevettük, hogy ez a fogalom – szakember – kezd mértéktelenül elburjánzani az úgynevezett segítő szakmák területén: „segítő szakember”, „mentálhigiénés segítő szakember”, „lelkiségi szakember”, és még ki tudja, milyen összetételben jelenik meg, legtöbbször egy-két féléves „ukmukfukk” képzés eredményeként. A „szakember-fetisizmus” pedig óhatatlanul szintezést, szegmentálódást indított el a lelkipásztorok között. Vannak az „egyszerű”, „átlagos”, „hétköznapi” lelkipásztorok, akik prédikálnak, olykor-olykor lelkigondoznak (bár az utóbbi fejlemények tükrében ők már csak „beszélgetnek”), élnek a kegyelmi eszközökkel, olvassák, hirdetik az igét, kiosztják a sákramentumokat, és így vagy úgy, de őrködnek az egyházfegyelem felett. És vannak a „képzettek”, a „szakemberek”, a „tudósok”. Már-már a misztériumvallások frazeológiájánál tartunk, ahol vannak a „kívülállók” és vannak a „beavatottak” (a magasabb tudásba beavatottak, a titkok tudói, a különleges, rejtett ismeretek birtokosai). Mivel senki sem szeretne a képzettségi fa alján maradni, sebtében egyre többen szeretnék magukat szakemberré továbbképezni, hogy ne ők legyenek azok, akik (a snassz teológiai végzettségükkel) szimpla „beszélő szájként” funkcionálnak, hogy aztán mindenféle komolyabb problémát továbbutaljanak a szélrózsa minden irányába: ha képtelenek (és valószínűleg azok, hiszen nem szakemberek ugyebár) zöld ágra vergődni valakinek a lelki kríziseivel (mert „nem elég” a beszélgetés, a lelki útmutatás és az imádság), akkor – szinte már automatikusan – továbbdelegálják az illetőt kliensként a mentálhigiénés szakembernek. Ezzel csak az a baj, hogy minél inkább a teológiai stúdiumon túli kiegészítő képzésekkel azonosítjuk a „szakemberséget”, annál inkább kifejezésre juttatjuk, hogy a teológusi-lelkészi végzettséget nem tekintjük szakmai tudásnak. Sok lelkész már csak a coachtanfolyamot végzi el, mert nincs ideje a mentálhigiénés képzésre és ez gyorsabban megszerezhető. Röviden úgy szokták meghatározni, hogy a coach a fellelhető erőforrásainkra irányítja a figyelmet, a mentálhigiéné megerősít abban, amiben vagyunk (ez a keresztyén keretrendszerben csakis tévút lehet), a pszichológiai segítség pedig továbbgördít az „elakadásainkban”.

Mivel maga az egyházi társadalom, az egyházi közeg is érzékeli ezeket a trendeket, észrevétlenül vagy épp tudatosan lekövetve őket kezd a képzési spektrum is átformálódni, hiszen a teológiai fakultások mégiscsak a teológus-lelkész képzésre jelentkezőktől, azok számától függenek. Ez azt jelenti, hogy bizonyos igényeknek – hitéleti képzés ide vagy oda – meg kell felelni, hacsak nem akarunk komplett tanszékekre lakatot tenni vagy teljes teológusképző intézményeket bezárni. Észrevehető a biblikus tudományok, az azokra épülő dogmatika és hitvallásismeret, valamint az etika háttérbe szorulása, elcsökevényesedése más, gyakorlati tárgyak előnyére. Ez már korábban is problémát jelentett, évek óta hallani az ezzel kapcsolatos visszajelzéseket, kritikákat, mostanra viszont már eszkalálódott. Természetesen ez a tény csak tovább fokozza a korábban részletezett hangsúlyeltolódást.

Sztárpszichológusok, mentálhigiénés szakemberek mint a lelki tekintély új birtokosai

Tulajdonképpen ott tartunk, hogy az előbb vázolt folyamatok következményeképp egyfajta új klerikusi rend jelent meg az egyházon belül: papok és léviták, azaz sztárpszichológusok („keresztyén pszichológusok”) mint papok és az ő szellemi tekintélyük alatt tevékenykedő – de náluk kevesebb tekintéllyel rendelkező – mentálhigiénés szakemberek mint léviták. Jellemző az új klerikusi rendre, hogy nagyrészt „magánzók”, „szabadúszók”, akiknek a lelkészekét (elvileg) meghaladó emberismerete, a lelki problémák megoldásában való jártassága, „szakértelme” olyan guruvá avanzsálja őket a keresztyén eklézsián belül, amely többletjogokat biztosít számukra. Ez leginkább abban ölt testet, hogy nekik nem kell alávetniük magukat egy helyi gyülekezet auktoritásának (a vezető lelkipásztornak és a presbitériumnak), nem kérhetők számon, ilyen módon kivonják magukat az egyházfegyelem alól, legtöbbször nem is hallgatnak igehirdetéseket, istentiszteleten legfeljebb csak hébe-hóba vesznek részt (leginkább csak olyan konferenciákon, ahová előadónak hívják meg őket). Ők nemigen hallgatnak másokat, csak „előadni”, „tanítani” szeretnek. Mi pedig, az egyház „különleges kijelentéssel” házaló „utazó prófétákat” hallgatunk arról, hogy mit kellene gondolnunk a világról és benne az emberről. Olyan személyeket, akik a keresztyén élet alapvető kritériumait sem teljesítik. Ők nem kérhetők számon a tekintetben, hogy mit vallanak – és hogy amit hirdetnek és tanítanak, az összeegyeztethető-e az egyház hitével és tanításával –, és hogyan élnek. Ezek a személyek lényegében „lelkészként” működnek, saját „gyülekezettel”, csak épp új típusú, modern keretrendszerben: a szószék számukra a különféle műsorok felülete, konferenciák pulpitusai, ahol exponálják magukat, a hagyományos gyülekezeti határokon átívelő eklézsiájuk pedig a mindenkori publikum. Egyértelmű ez az új típusú rétegződés az egyházon belül, és az, hogy a lelkipásztorok jelentős része megbékélt ezzel az új helyzettel, legalábbis tudattalanul alkalmazkodott hozzá.

Csak tegyük fel a kérdést, és hatékony lakmuszpapírnak fog bizonyulni: hány lelkész-teológus veszi igénybe élete különféle krízishelyzeteiben a mentálhigiénés szakemberek, pszichológusok segítségét (természetesen pénzért), és hány mentálhigiénés szakember és pszichológus fordul segítségért olyan igeismerő, bibliai talajon álló, teológiailag kompetens, hitvallásos lelkipásztorhoz élete nehéz időszakaiban, akinek nincs külön pszichológiai vagy mentálhigiénés végzettsége? Akárhogy is magyarázzuk, a lelkipásztor mint olyan – tehát az a teológus, aki az evangéliumot a gyülekezet közösségében hirdeti, tanítja és éli – másod-harmad rendű „templomszolgává”, samesszé lett, akinek legfeljebb felszínesebb lelki beszélgetésekre futja, a komolyabb „eseteket”, fajsúlyosabb problémákkal jelentkezőket rögvest továbbdelegálja „szakemberhez” – olyanhoz, akik a saját nehézségeivel ugyancsak pszichológushoz fordul, és nem lelkipásztorhoz.

A kulcs: mekkora jelentőséget tulajdonítunk a hivatásunknak?

A kulcs valójában az, hogy maguk a lelkészek-teológusok milyen és mekkora jelentőséget tulajdonítanak saját elhívásuknak, hivatásuknak, tudományterületüknek és tevékenységüknek. Véleményem szerint a különféle kiegészítő képzések, a szekuláris talajon álló társadalomtudományok irányában megnövekedett érdeklődés a lelkipásztorok részéről (részben biztos) annak köszönhető, hogy ők maguk is egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a teológiának mint olyannak. Itt tehát feltételezésem szerint nem pusztán arról van szó, hogy eszközként használunk fel egyéb ismereteket a teológia, az evangélium, a keresztyén igazság jobb és hatásosabb kifejtésére és közvetítésére (ahogy azt pl. a II. századi görög apologéták tették a filozófia esetében), hanem arról, hogy a keresztyének a társadalmi-ideológiai folyamatok hatására elbizonytalanodnak az általuk vallott és birtokolt üzenet hatékonyságában, működőképességében – egyáltalán annak jelentőségében, relevanciájában –, ezért azt szeretnék korszerűsíteni, kipótolni vagy kiegészíteni, hogy ezáltal valamelyest bebiztosítsák a társadalomban betöltött, a külvilág szemében és maguk előtt is egyre marginálisabbá váló szerepüket. Mindaddig folytatódik ez a trend, amíg nem ismerjük fel, hogy a társadalom is annyira vesz minket komolyan, amennyire mi komolyan vesszük a hivatásunkat – annak tárgyát – és a küldetésünket.

Végül, a félreértések elkerülése végett, nem szeretném azt sugalmazni, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is ki kellene öntenünk. Az egyház a releváns pszichológiai felismeréseket, ismereteket a saját határozott, biblikus alapozású, normatív hitvallási szűrőjén átpréselve, kellő óvatossággal és körültekintéssel eszközként használhatja fel küldetése során – úgy, ahogy egykor a filozófiát is képes volt integrálni és a maga hasznára fordítani. Ebből fakadóan a mentálhigiénés ismeretek értékesek lehetnek a maguk nemében, az egyház hasznosíthatja őket. De az egyházon belül ne olyanok akarják alakítani és oktatni a „gyakorlatot”, akik nem a biblikus, hitvallásos, evangéliumi teológia talapzatán állnak – olyanok se, akik elvileg azon állnak, de csak muszájból láttamozzák és pipálják ki a hitvallási kritériumokat, valójában azonban nem mutatnak különösebb érdeklődést irántuk. Talán megoldást jelenthet, hogy pszichológiával és mentálhigiénével csakis olyan teológusok-lelkipásztorok foglalkozzanak, akik egyben kiváló dogmatikusok és etikusok, és akiknek a hitvallásossága megkérdőjelezhetetlen. Megéri olyan emberekre bízni a keresztyén élet gyakorlati aspektusának a formálását-alakítását (ha már egyszer így kategorizálunk), akiknek teológiai tekintetben legyengült az immunrendszerük? Ha valaki a szűkebb értelemben vett teológia iránt nem mutat érdeklődést, akkor mire építi majd a teológia „peremvidékéről” vagy még azon is túlról összekanalozott tudásanyagot? És mi a garancia arra, hogy ezt a tudásanyagot a hitvallásokkal összhangban fogja rendszerezni és szelektálni? Ez óvatlanság.

Kapcsolódó cikkek:

• A keresztyénség elmpempősödése
• Gondolatok a teológia és a pszichológia kapcsolatáról