A megváltás „aranylánca” (Róm 8, 29-30)
„Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”
(Róm 8,29–30)
Pál ebben az igeszakaszban a Lélek szerint járásról szóló gondolatai dicsőséges tetőpontjához ér. A Lélek bennünk lakozása azt jelenti, hogy Isten gyermekeivé fogadott minket, és többé nincs kárhoztatásunk, mert a Szentlélek nem lakhat abban az emberben, akit szentségtelennek lát, és akinek a bűne nincs kiengesztelve (vö. Róm 8,1–17). Továbbá az, hogy a Szentlélek bennünk van, azt is jelzi, hogy teljes örökségünket megdicsőült testben fogjuk élvezni az új égben és az új földön. A Szentélek esedezik értünk, hogy mindvégig kitartsunk, és biztosít arról, hogy Isten úgy irányítja a dolgokat, hogy összességében minden a javunkra van, ha szeretjük Krisztust (18–28. vers). De van még egy ok, amiért bízhatunk a Lélek munkájában és végső, dicsőséges jövőnkben, és ez Isten üdvösségünkért végzett munkája.
A Róm 8,29–30-ban a megváltás „aranyláncaként” ismert sorrend szerepel, az a megbonthatatlan egymásutániság, amelyben Teremtőnk megmenti népét. Bár ez a lánc nem említi konkrétan mindazt, amit Isten tesz megváltásunk során (pl. a megszentelődés szót nem találjuk ebben a szakaszban), azt azonban elmondja, hogy a megváltás elejétől a végéig az Úr műve. Nem arról van szó, hogy Isten kezdeményezi az üdvösségünket, és magunk hajtjuk végre engedelmességünkkel. Az Istennek végzett szolgálatunk fontos, sőt előkészület a mennyországra, de nem érdemeljük ki a mennyet, és nem magunk miatt jutunk oda ténylegesen. Isten és egyedül csakis Isten üdvözít. Ő kezdi el a munkát, és ő is fejezi be, a mi segítségünk nélkül.
Először is, Isten eleve ismeri az ő népét (29. vers). Ez nem azt jelenti, hogy az Úr lenéz az „idővonalunkra”, és előre lát valamit rólunk, például azt, hogy milyen döntést fogunk hozni, amikor meghalljuk az evangéliumot. Természetesen tudja ezeket a dolgokat, de ezek bizonyos értelemben mellékesek. Amikor Pál azt mondja, hogy Isten előre (vagy eleve) ismert minket, akkor arról beszél, hogy Isten személyként ismer minket. Arról a döntéséről beszél, hogy kapcsolatba lép velünk, szeretetét ránk irányítja (Róm 9,13). Azért fogunk hinni, mert ő úgy döntött, hogy szeret minket. Csak azok üdvözülhetnek, akiket Isten ilyen különleges módon szeretni akar – és mindazok, akiket ő ilyen módon szeretni akar, üdvözülni fognak. R. C. Sproul a Római levélről írt könyvében (Romans – An Expositional Commentary) megjegyzi: „Ezt a szöveget [Róm 8,29] észszerűen így fordíthatnánk: »Akiket előre szeretett [akiket személyes, bensőséges, megváltói értelemben örökkévalóságtól fogva ismert], azokat eleve elrendelte.«”
Az Úr eleve elrendelése biztosítja elhívásunkat és megigazulásunkat, mindez pedig biztosítja végső megdicsőülésünket (30. vers). Teljesen Isten kezében vagyunk az örökkévalóságtól fogva. Ő döntött úgy, hogy szeret minket, Krisztusban igaznak nyilvánít, és örökbe fogad. Mindazok, akiket Isten megigazít, megdicsőülnek. Ha most Krisztusban vagyunk, akkor örökké őbenne vagyunk.
Coram Deo
Hippói Ágoston (Augustinus) ezen igeszakasz kapcsán megjegyzi, hogy „Isten azért választotta ki a hívőket, hogy higgyenek benne, nem pedig azért, mert már hisznek”. Isten minket érintő kiválasztása minden értelemben megelőzi a mi őt illető választásunkat. Ha az Úr nem választott volna ki minket, mi soha nem döntöttünk volna úgy, hogy higgyünk benne, és mivel ő az érdemeire vagy döntéseire való tekintet nélkül választotta ki népét, az ő népe biztosan hinni fog. Az ő eleve elrendelése ránk nézve azt jelenti, hogy örökre az övéi vagyunk.
Forrás: https://www.ligonier.org/learn/devotionals/golden-chain-salvation
Fordította: M.T.A.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Tamás!
Köszönet a cikkért, legfőképpen azért, hogy a Jézus név nem szerepel benne!
Ezt írja:
„Ha most Krisztusban vagyunk, akkor örökké őbenne vagyunk.”
Úgy legyen! Viszlát!