Timothy Keller: Hiszed-e a pokol valóságát?

Nemcsak hogy rengeteg olyan ember van manapság, aki nem hisz a Biblia örök büntetésről szóló tanításában, de még azok is irreális és távoli elképzelésnek találhatják, akik hisznek benne. Ennek ellenére a pokolról/kárhozatról szóló tanítás – több okból is – rendkívül fontos része a keresztyén hitnek.

1. Azért lényeges, mert Jézus többet tanított róla, mint az összes többi bibliai szerző együttvéve.

Jézus az „örök tűzről és büntetésről” úgy beszél, mint az Istent elutasító angyalok és emberek végső tartózkodási helyéről (Mt 25,41.46). Azt mondja, hogy azokat, akik engednek a bűnnek, a „pokol tüze” fenyegeti (Mt 5,22; 18,8–9). A pokol szó, amelyet Jézus használ, vagyis a gyehenna egy völgy, amelyben naponta égettek el szemétkupacokat, valamint azoknak a holttestét, akiknek nem volt családjuk, senki, aki eltemethette volna őket. A Mt 10,28 szerint: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” Jézus a tanítványokhoz intézi szavait, akik közül néhányat végül megkínoznak, kettéfűrészelnek, megnyúznak és élve elégetnek. Mégis – mondja – mindez valójában csak piknik a pokolhoz képest. Nyilvánvaló, hogy Jézus számára a pokol valóságos hely, hiszen azt mondta, hogy a végítéletet követően az emberek testükben fogják a valóságát megtapasztalni.

2. Fontos, mert megmutatja, hogy milyen végtelenül függünk mindenben Istentől.

Gyakorlatilag minden bibliamagyarázó és teológus úgy véli, hogy a tűz és a külső sötétség bibliai képe metaforikusnak tekinthető. (Mivel test nélkül a lelkek most is a pokolban vannak, hogyan is lehetne a tüzet szó szerinti, fizikai tűznek tekinteni?) Azt mondani azonban, hogy a pokol tüzének bibliai képe nem szó szerinti, cseppet sem vigasztaló. Ugyanis a valóság sokkal rosszabb lesz, mint maga a kép. Mit jelképez tehát a tűz és a sötétség?

Jézus tanításában az Isten száját elhagyó végső kárhoztatás így hangzik: „Távozzatok tőlem!” Ez figyelemre méltó: önmagában csak távol lenni Istentől a legrosszabb dolog, ami történhet velünk. Miért? Mert eredetileg arra lettünk teremtve, hogy Isten közvetlen jelenlétében járjunk (1Móz 2). Minden életet, örömöt, szeretetet, erőt és jelentőségteljeset, amit kerestünk, és amire vágytunk, az ő „jobbján” találjuk (Zsolt 16,11), vagyis az ő jóindulatában, jelenlétében, közösségében és örömében. Ezért lehet, hogy Pál számára a pokol örök tüze és gyötrelme az Úr jelenlétéből való kitaszítottság (2Thessz 1,9). Elszakítva lenni Istentől és az ő áldásaitól egy örökkévalóságon át az a realitás, amelyre minden szimbólum mutat. A tűz és a sötétség az örök szellemi felbomlást és dezintegrációt jelképezi.

3. Azért lényeges, mert leleplezi az öncélú élet súlyos konzekvenciákkal járó veszélyét.

A Róma 1–2-ben Pál elmagyarázza, hogy Isten – kinyilvánítva haragját azok ellen, akik elutasítják őt – „kiszolgáltatja” az őt elutasítókat szívük gyalázatos szenvedélyeinek. Ez azt jelenti, hogy a legrosszabb (és legigazságosabb) büntetés, amelyet Isten kiróhat egy emberre: hogy aktívan kiszolgáltatja őt bűnös szíve legmélyebb szenvedélyének. Mi is ez? A bűnös emberi szív vágya a függetlenség, az autonómia. A saját utunkat akarjuk választani és járni (Ézs 53,6). El akarunk távolodni Istentől – de mint láttuk, éppen ez a legpusztítóbb számunkra. Kaint figyelmeztetik, hogy ne vétkezzen, mert a bűn szolgaság (1Móz 4,7; Jn 8,34): elpusztítja azon képességünket, hogy tudjunk választani, szeretni és örvendezni. A bűn vakságot is eredményez: minél inkább elutasítod az Istennel kapcsolatos igazságot, annál inkább képtelen vagy felfogni a magaddal és a világgal kapcsolatos bármiféle igazságot (Róm 1,21).

Mi tehát a pokol? Az, hogy Isten olyan régiókba száműz minket, ahová egész életünkben kétségbeesetten próbáltunk eljutni. J. I. Packer írja: „A Szentírás a poklot úgy festi le, hogy azt mi magunk választjuk. […] A pokol úgy jelenik meg, mint egy, az ember választását figyelembe vevő, tiszteletteljes gesztus Isten részéről. Mindenki azt kapja, amit valójában választott: vagy örökké Istennel lesz, őt imádva, vagy örökké Isten nélkül, önmagát imádva.” (J. I. Packer: Concise Theology. 262–263. o.) Még ebben a világban is egyértelműen belátható, hogy az istenközpontúság helyett az önközpontúság nyomorulttá és vakká tesz. Minél inkább önközpontú, önsajnálatra hajlamos és önigazoló az ember, annál több kudarc éri – kapcsolati, pszichológiai, sőt fizikai értelemben is. Emellett egyre inkább tagadja majd a problémái forrását. De ha a Biblia tanítása szerint lelkünk tovább él, akkor a pokol egyszerűen csak az ember szabadon választott útjának tekinthető, amely örökkön örökké tart. El akartunk távolodni Istentől, és Isten az ő igazságosságában oda irányít minket, ahová olyannyira el szerettünk volna jutni.

Tapasztalataim szerint önmagában a pokol szimbólumainak (tűz és sötétség) hangsúlyozása egy igehirdetésben – ahelyett, hogy belemennénk abba, amire a szimbólumok utalnak (örökkévaló lelki őrlődés) – valójában csak gátolja, hogy a modern ember elrettentőnek találja a poklot. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy a pokol tüzéről való beszéd egyszerűen nem volt ijesztő számára, túlságosan erőltetettnek, sőt butaságnak tűnt. Ezért felolvastam neki ezeket a sorokat C. S. Lewistól:

„A pokol egy zsörtölődő, zsémbes hangulattal kezdődik: mindig csak panaszkodsz, mindig másokat hibáztatsz, […] ugyanakkor még nem válsz teljesen eggyé [e hozzáállással]. Talán még magadban is kritikával illeted, és azt kívánod, bárcsak abbahagyhatnád. De elkövetkezhet a nap, amikor már nem tudod megtenni. Akkor már nem leszel ott te, aki megítélhetné, vagy akár örömét is lelhetné benne, csak maga a morgolódás marad, amely, mint valami masina, egyfolytában zakatol. Nem arról van szó, hogy Isten a pokolra »küld« minket. Inkább arról, hogy mindannyiunkban felnövekszik valami, ami pokollá válik, hacsak nem fojtjuk el csírájában.”

Meglepetésemre az illető elhallgatott, és azt mondta: „Na, ettől halálra rémülök.” Szinte azonnal elkezdte belátni, hogy a pokol a) tökéletesen igazságos és méltányos, és b) rájött, hogy olyan valóság, amelyben neki is osztályrésze lehet, hacsak meg nem változik.

4. Azért fontos, mert csak így értjük meg, hogy Jézus mennyire szeretett minket, és mi mindent megtett értünk.

A Mt 10,28-ban Jézus azt mondja, hogy semmilyen fizikai pusztulás nem hasonlítható a pokol lelki gyötrelméhez, Isten jelenlétének elvesztéséhez. De hát pontosan ez történt Jézussal a kereszten: az Atya elhagyta őt (Mt 27,46). A Lk 16,24-ben a gazdag ember a pokolban reménytelenül gyötrődve szomjazik (24. vers), és a kereszten Jézus is azt mondta: „Szomjazom.” (Jn 19,28) Megfosztották az élet vizétől, Isten jelenlététől. A lényeg a következő: ha nem értjük meg ezt a „szörnyű” tanítást, akkor soha nem fogjuk megérteni annak a mélységét, amit Jézus a kereszten tett értünk.

Muszáj megbirkóznunk azzal a ténnyel, hogy Jézus többet beszélt a pokolról, mint Dániel, Ézsaiás, Pál, János és Péter együttvéve. Mielőtt ezt a tényt elvetnénk, fel kell ismernünk, hogy ha így teszünk, akkor azt mondjuk Jézusnak, a történelem kiemelkedő szeretet- és kegyelemtanítójának: „Én nem vagyok olyan kegyetlen, mint te, Jézus, én könyörületesebb és bölcsebb vagyok nálad.” Ha máshol nem is, itt mindenképpen érdemes lenne behúzni a féket. Ha jobban belegondolunk, éppen az ítéletről és a pokolról szóló tanítás miatt olyan ragyogó és meghökkentő Jézusnak a kegyelemről és szeretetről szóló üzenete.

Forrás: https://gospelinlife.com/article/do-you-believe-hell-is-real/?
Fordította: M. T. A.