Kevin J. Vanhoozer: A Szentírás teológiai értelmezésének tíz pontja

 

Bevezetés: A teológia és a bibliatudomány(ok) elmérgesedett szétválása

David Bebbington jól ismert definíciója szerint a „biblikusság” [vagy biblia-központúság – a szerk.] az evangéliumiság [vagy evangelikál identitás – a szerk.] négy ismertetőjegyének egyike a helyettes bűnhődés, a megtérés hirdetése és a cselekvő jelenlét mellett. Az egyik fő kérdés, amely évek óta motivál a munkámban: Mit jelent biblikusnak lenni? Ez idő alatt tanúja voltam annak a harcnak, amely az evangéliumi (és déli baptista) egyházakban és szemináriumokban a tévedhetetlenségért, úgymond, „a Bibliáért” folyt. Ma egy új, a Bibliáért vagy inkább a bibliaolvasásért vívott csatában veszek részt. A kérdés ezúttal nem a tévedhetetlenség, hanem az értelmezés – a harcban álló felek pedig már nem a konzervatívok és a liberálisok, hanem a bibliatudósok és a rendszeres teológusok.

A csata talán túlságosan is harcias kifejezés, bár időnként valóban elharapódzott háborúra hasonlít a különböző tudományos diszciplínák közötti vita, ahol egyik fél sem akarja megérteni a másikat. Ráadásul a családi perpatvarok gyakran a legfájdalmasabbak és a leghevesebbek, különösen akkor, ha a tét a családi ékszer – ez esetben az Ószövetségből és az Újszövetségből álló hiteles Szentírás. Vajon melyik „hagyomány” az ihletett? Melyik céh, az exegéta vagy a dogmatikus a bibliai keresztyénség lángjának jobb őrzője?

A válasz sokak számára nem kérdéses: természetesen a bibliatudósok állnak közelebb a Bibliához, már csak a nevükből adódóan is. Ez azonban azt feltételezi: biblikusnak lenni azt jelenti, hogy bizonyos értelemben „textusszerűek”vagyunk. Sok bibliatudós azonban megelégszik azzal, hogy a Bibliát úgy olvassa, mint bármely más ősi szöveget: tanulmányozza az eredeti nyelveket, és eredeti történelmi kontextusukba helyezi a szövegeket. Ez gyakran olyan kritikai megközelítések alkalmazását jelenti, amelyek új történelmi ismeretekkel járulnak hozzá a szöveg értelmezéséhez. Lehetővé teszi-e számunkra egy szöveg „természetrajzának” feltérképezése, hogy úgymond jobban megismerjük Isten szavát? Túl tud-e lépni a grammatikai-történeti módszer az izraelita és az őskeresztyén vallás leírásán, hogy a Bibliát úgy tudjuk olvasni, mint Szentírást, mint Isten önmagáról való megnyilatkozását?

Valami új történik a bibliaértelmezésben – vagy inkább visszatér valami régi, letűnt dolog. Két évszázados „berlini fogság” után (az ottani egyetemen lett hivatalossá a bibliatudomány és a szisztematikus teológia útjának szétválása) néhány exegéta kezd visszatérni Jeruzsálembe, hogy „kánoni” (és egyházi) kontextusban olvassa a Bibliát mint Isten egységes igéjét, amely a mai egyháznak szól.

Mint minden megromlott kapcsolatnak, e történetnek is két oldala van, és azt állítani, hogy csak a bibliatudósok hibáztak, pusztán féligazság. Ha azt mondjuk, hogy a bibliatudósokból hiányzott a teológiai véna, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy bizony a teológusok sem voltak eléggé biblikusak. A teológusok kísértése úgy olvasni a bibliai szöveget, hogy az megerősítse az előítéleteiket (és a felekezeti kereteiket). Sajnos sosem leszünk teljesen pártatlanok a szöveggel. A revizionista és a konzervatív teológusok gyakran azt a benyomást keltik, hogy nem engedik meg az egyes bibliai szövegeknek, hogy azok az ő igazságaik hadoszlopai és sarkított általánosításaik útjába álljanak.

Sem a bibliatudomány és a teológia közötti szakítás, sem a másik becsmérlése nem szolgálja az egyház javát. Tény, hogy sok bibliatudós éppen azáltal igyekszik hűséges lenni a Bibliához, hogy odafigyel az adott bibliai szöveg nyelvi jellemzőire és történelmi kontextusára. Kérdés, hogy az exegetikai folyamat közepette csupán fiktív vagy „működőképes”-e a keresztyén hitük, és ha az utóbbi, úgy milyen mértékben. Ahhoz, hogy a hitét, gondolkodását és életét illetően az egyház bibliahű legyen, tudnia kell, hogyan kell a Bibliát Szentírásként olvasni, és valamennyire ismernie kell az ortodox értelmezési hagyományt is. Az exegétáknak és a teológusoknak össze kell dolgozniuk, hogy kialakítsák a bibliai és teológiai értelemben vett „írni-olvasni tudás” – a kánonra és az egyház egyetemességére érzékeny – szemléletét.

 

Tíz tézis

Ismerjük Bebbington négyszögét, azonban „Vanhoozer tízszögét” kevésbé, így következzék egy tízpontos lista azok számára, akik kezdők a Szentírás teológiai értelmezésében. A tíz tézis öt párba rendeződik: minden pár első kifejezése annak rendje és módja szerint teológiai jellegű, Isten kommunikatív cselekvésének valamilyen aspektusára összpontosít; a második a hermeneutikára és a bibliaértelmezésre vonatkozó következményeket vázolja fel.

1.) Nem fogunk helyesen gondolkodni a Biblia mibenlétéről és funkciójáról mindaddig, amíg nem a Szentháromság ökonómiáját [a Szentháromság személyei közötti viszonyrendszer – a szerk.] jellemző beszédmód részeként tekintünk rá.
Azok, akik úgy közelednek a Bibliához, mint Szentíráshoz, nem különíthetik el az Atyától, aki végső soron szerzője a Bibliának, a Fiútól, akiről tanúskodik a Biblia, és a Lélektől, aki ihlette a Bibliát, és megvilágosítja felőle az olvasóit. A [Bibliát illető – a szerk.] teológiai értelmezés elismeri mind Isten kommunikatív tevékenységének elsőbbségét, mind az emberi szerzőség integritását. Az, hogy a Biblia a) Isten szava, amely b) minden olvasót a saját korában szólít meg, tükrözi a két legfontosabb feltevést, amelyet valamennyi ókori olvasó hallgatólagosan elfogadott.

2.) A Biblia teológiai mibenlétének megbecsülése magával vonja annak a módszertani ateizmusnak az elutasítását is, amely a szövegeket csak „természetrajzként” kezeli.
A Biblia hasonlít más könyvekre, de különbözik is tőlük: a többi könyvhöz hasonlóan a Bibliának is vannak szerzői; azonban más könyvektől eltérően a Biblia elsődleges szerzője maga Isten. Innen ered, amit én analogia lectionisnak, azaz „az olvasás analógiájának” nevezek: igaz, hogy a Bibliát más könyvekhez hasonlóan olvassuk, de épp itt jelentkezik a legnagyobb eltérés is, amely abból adódik, hogy a Biblia Isten igéje. Ráadásul Isten élő szerző, aki a mi részvételünkre is számít kommunikációjában. A Biblia olvasása része az Istennel való teremtményi és szövetségi kapcsolatunknak, ezért az e kapcsolatról szóló tantételek (például a bűn, az újjászületés, a megszentelődés, az ekkleziológia stb.) az olvasás aktusát is érintik.

3.) A Biblia üzenete Istennek az „egyszer s mindenkorra” kinyilvánított üdvözítő, szerető hatalmáról szól (Róm 1,16), Isten végérvényes vagy végső evangéliumi igéje, amely az ige végső formájában ragyog fel legtisztább fényében.
Isten, aki a Szentírás szerzője, elküldi Fiát és Lelkét ebbe a drámai történetbe. Isten, aki kivezette Izraelt Egyiptomból, ugyanaz az Isten, aki feltámasztotta Jézust a halálból; az egyik exodus megelőlegezi a másikat. Ezzel szemben áll Walter Brueggemann dacos állítása: „Az én olvasatomban egyértelmű, hogy az Ószövetség nem tanúskodik Jézus Krisztusról, elsődleges vagy közvetlen értelemben semmiképp sem.” Jézus maga értelmezte „mindazt, ami az Írásokban róla szólt” (Lk 24,27), és megdorgálta azokat, akik az örök életet kutatják az Írásokban, miközben nem tudják, hogy azok róla tesznek bizonyságot (Jn 5,39).

4.) Mivel Isten térben és időben cselekszik (Izrael, Jézus Krisztus és az egyház vonatkozásában), olyan átfogó leírásokra van szükség a teológiai értelmezéshez, amelyek a történelemnek nem csupán „a hosszát” mérik, hanem „a magasságát és a mélységét” is.
Csak annyira lehet gazdag egy exegetikai módszer, amennyire a történelemről alkotott felfogása az. Az exegéták nem kívülállók, nem kívülről tekintenek a Biblia által leírt világba; éppen ellenkezőleg, a Biblia a mi világunkat, a mi történelmünket írja le. Adolf Schlatter annak szentelte az életét, hogy a bibliatudomány végre Istennek a történelemben való jelenlétével és munkájával foglalkozhasson. A modern bibliatudomány azonban a történelemnek nagyjából csak az immanens, atomisztikus és lineáris felfogásához láncolta oda magát. E szűklátókörű nézettel szemben a teológiai értelmezést követők ragaszkodnak ahhoz, hogy „történelminek” lenni annyit jelent, mint Isten kommunikatív tevékenységének mezejére lépni. Ez egészen más színezetet ad a grammatikai-történelmi exegézisnek, mert a történetijelző immár magában foglalja „a hit által megismert valóságokban való részesedést”.

5.) Azok, akik a teológiai értelmezést követik, egyetlen egységes történet komponenseinek tekintik a Szentírásban elbeszélt történelmi eseményeket, amelyeket a Szentháromság ökonómiájának gondviselése rendez el.
Az emberi történelemnek nincs egyetlen olyan négyzetcentimétere sem, amely kívül esne a Fiú és a Lélek missziós területein. A bibliai szerzők az események azon összefüggő sorozatának tanúi, amelyet végső soron Isten írt. Ez az eseménysorozat isteni szavakat és isteni tetteket egyaránt magában foglal, és mint ilyen egyszerre van kinyilatkoztató és megváltó aspektusa.

6.) Az Ószövetség a megváltásnak ugyanarról a drámájáról tanúskodik, mint az Újszövetség, ezért az egyház akkor jár el helyesen, ha a két testamentumot együtt, az egyetlen hiteles Írás két részeként olvassa.
Ez a hermeneutikai tézis ismét az előző teológiai állításból következik. Ami egyesíti a kánont, az az isteni gondviselés, mégpedig két értelemben: formailag a Biblia az isteni szerző terméke; anyagi (vagy tartalmi) tekintetben pedig a Biblia tárgya Isten szövetségi hűségének a története. Azaz annak a története, hogy Isten hogyan tartja meg a szavát – hogyan tartja meg az Ádámnak, Nóénak, Ábrahámnak, Mózesnek, Dávidnak stb. tett ígéretét. Ebből az következik, hogy az Ó- és az Újszövetség a lehető legszorosabban összetartozik, mert az egyetlen történet, amely Istennek a szövetségi ígéretéhez való hűségéről szól, két részből áll. A két testamentumot egymáshoz kapcsoló tipológiai összefüggések Istennek a történelemben végbemenő, következetes cselekvésén alapulnak.

7.) A Lélek, aki a Szentírásban tanítói tekintéllyel szól, az egyházi hagyományban szolgálati tekintéllyel szólal meg.
Az Ó- és Újszövetség egységével kapcsolatos felismerést a prekritikus olvasóknak – az egyházatyáknak és a reformátoroknak – köszönhetjük, akik kidolgozták és fenntartották a hit szabályát [regula fidei – a szerk.], amely létrehozott egy jellegzetes tipológiai „olvasási szabályt” , amelynek értelmében a korábbi események és személyek Krisztus személyének és művének későbbi aspektusait vetítik előre. Mindaz, ami egyébként eltérő értelmezések önkényes történetének tűnhetne, másképp fest, ha teológiailag szemléljük: például Jézus azon ígéretének beteljesedéseként, hogy elküldi Lelkét, hogy elvezesse követőit a teljes igazságra (Jn 16,13). Ha azon kommunikáció összefüggésében szemléljük a kérdést, amely a Szentháromság ökonómiáját jellemzi, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy a Szentírás-értelmezés első számú felelőse – „szolgálója” – a Lélek, a hit szabálya pedig a Lélek igeszolgálatának elsődleges eszköze.

8.) Egy olyan korban, amelyet az értelmezések konfliktusa jellemez, jó okunk van ideiglenesen elismerni a katolikus [értsd: egyetemes – a szerk.] értelmezés elsőbbségét.
Isten igéjének címzettje az „egy” egyház – a helyi gyülekezet és az egyetemes egyház; nem mi vagyunk az első nemzedék, amely megvilágosodott. Merész az a kritikus, aki kész a saját értelmezését azzal azonosítani, „amit a Biblia mond”, még akkor is, ha az szembemegy a „szenthagyománnyal”. A szöveghatások történetéből nem muszáj arra következtetni, hogy megváltozott a Biblia értelme-jelentése, arra viszont igen, hogy a különböző korokban és helyeken élő közösségek a saját helyzetükből kiindulva kutatták a Szentírást, hozzájárulva a szöveg elsődleges – szó szerinti – üzenetének megértéséhez.

9.) A bibliaértelmezés célja nem egyszerűen a kommunikáció – az információ megosztása –, hanem a közösség: az Isten világosságában, életében és szeretetében való részesedés.
Isten igéjét „nem lehet megcsúfolni” (vö. Gal 6,7): gondolhatjuk úgy, hogy képesek vagyunk uralni, attól az még „élő és ható”, amely ránk irányítja a reflektorfényt, „megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid 4,12). Emellett képes „körülmetélni” a szívünket, megújítani az értelmünket és átalakítani egész valónkat (Róm 12,2). Helyre kell állítanunk a Szentírás-olvasás gyakorlatát, hogy megújítsuk küldetésünket és megreformáljuk attitűdjeinket. A Biblia teológiai értelmezése legalább annyira szól a lelki formálódásról, mint a szöveggel kapcsolatos tevékenységről az olvasó részéről, sőt ha választani kell, inkább az előbbi a meghatározó: „Annak, hogy Isten a Szentírás szavait saját kommunikatív jelenlétének eszközeként alkalmazza, és e folyamat által [a résztvevők – a szerk.] megszentelődnek, nélkülözhetetlen szerepe van abban, egyben a célja is az, hogy Isten egy szent népet formál magának.”

10.) Az egyház az a közösség, ahol a teológiai értelmezéshez szükséges hozzáállás és szemléletmód a leginkább kialakulhat, és ahol ezeknek a gyümölcse a leginkább megmutatkozhat.
A Biblia kommunikációs célja az Istennel és egymással való közösségünk megteremtésének előmozdítása. Isten eleve azért hívja életre az egyházat, hogy az a közösség legyen, amely ennek létrejöttét elősegíti. Az egyház nem egy újabb értelmező közösség a maga sajátos, egyéni érdekeivel és érdeklődési körével, hanem az az Isten által kijelölt közeg, amelyben Isten új életet munkál igéje és Lelke által. Szigorúan véve a Szentírásnak nincs jelentősége azon a közösségen kívül, amelynek az életét, a gondolkodását és a hitgyakorlatát hivatott irányítani és formálni.

A tudósok a lelkük mélyén tudják, hogy többre is képesek – és többet is kell tenniük – annál, mint hogy szakterületük biztonságos keretei között lavírozzanak: „Az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghez vinni. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: az értelmezés területén a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: továbbra is a történetkritikai szemléletet erőltetem, vagy pedig – igazolva magamat – az előzetes elképzeléseimet akarom kiolvasni a szövegből. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem az értelmezés tekintetében belém plántált előítéletek. Én, nyomorult olvasó! Kicsoda szabadít meg a másodlagos irodalmak e testéből?” (Vö. Róm 7,18–20.21)

Hála legyen Istennek, van kiút: a Krisztusban való együttműködés útja, igazsága és élete, ahol összeegyeztethető egymással szentség és tudományosság, és ahol teológiai exegézis és exegetikai teológia kölcsönösen támogatják egymást, és egyformán lényegesek.

 

Következtetés: A teológiai exegézis felé

A megoldáshoz vezető út, hogy kettéhasítjuk a diszciplináris (tudományterületi) kárpitot, amely elválasztja a bibliai tudományokat az elefántcsonttorony szentélyébe rejtett teológiától, hogy megbékéljenek az elidegenedett felek. Az eredeti nyelvek és a Biblia doktrinális állításai között a bibliai irodalom különböző műfajai húzódnak meg. A Biblia irodalmi formái olyan lencsék, amelyek arra ösztönzik képzeletünket, hogy a dolgokat egészben lássuk és ragadjuk meg: az egyes könyveket mint egészet, a könyvek közötti kapcsolatot, és ami a legfontosabb, saját világunkat a bibliai szöveg világának fényében. Akik „biblikusak” szeretnének lenni, jól teszik, ha nem feledkeznek meg erről az irodalmi szintről.

A teológiai exegézis nem kevesebb, hanem több mint grammatikai exegézis. A jelentés nemcsak a mondat, hanem a műfaj mint olyan egészének szintjén is megjelenik, ezért értelmezésünknek „betűhűnek” kell lennie: olyannak, amely képes értelmezni a Biblia irodalmi formáinak összességét.

A teológiai exegézis nem kevesebb, hanem több mint történeti exegézis. Minden azon múlik, hogy az exegéták elég „komplex” teológiai látásmóddal rendelkeznek-e a történelemről mint Isten kommunikatív tevékenységének terepéről. Éppen e tágabb isteni ökonómia miatt „a szövegek végső értelmét nem lehet egyszerűen a kritikai szemléletű bibliakutatóra bízni”.

A teológiai exegézis egyszerre törekszik a megértésre és az Istennel való közösségre. Ahhoz tehát, hogy megújítsuk evangéliumi küldetésünket, hogy a könyv népe legyünk, elménket, akaratunkat és szívünket a Szentírásban rögzített gondolkodás, cselekvés és érzés formáihoz kell igazítanunk. Biblikusnak lenni nem egyszerűen a tételek megértését jelenti, hanem bizonyos kognitív, akarati és affektív diszpozíciók elsajátítását is, amelyek szerves részét képezik annak, amit a Biblia közvetít.

A megértés közösség nélkül üres, a közösség megértés nélkül vak. Joel Green megjegyzése továbbra is kísért: „Semmilyen nyelvi képzés vagy történelmi és szövegelemzésben való jártassági szint nem helyettesítheti azt a sokkal lényegesebb »felkészültséget«, amely olyan hozzáállást és készségeket feltételez, mint az elfogadás, az odaadás, a figyelem és a bizalom.”

A bibliatudomány(ok) és a teológia legfőbb célja, hogy segítsen számunkra érthetővé tenni Isten igéjét. Ha a tudományterületek jelenlegi struktúrája és az azokhoz kapcsolódó módszerek útjában állnak e célnak, akkor a teológiai fakultásoknak el kell szánniuk magukat, hogy az intézményes kereteket szétfeszítve, a fősodorral szemben haladjanak azzal, hogy az Írást teológiai módon értelmező, az ige szolgálatára alkalmas személyeket képeznek – akkor is, ha ezzel akadémiai hírnevüket teszik kockára.

A legjobb, ha a Szentírás teológiai értelmezése iránti új érdeklődést a korábbi, hagyományos lelkészképzés tükrében vizsgáljuk. Az exegézis és a teológia egyaránt a keresztyén igehirdetés ügyét szolgálja: azt a Szentháromság Istenről és Jézus Krisztus evangéliumáról tanúskodó különleges beszédet, amelynek a Szentírás egyszerre alapja és vezérlőelve. Az igehirdető olyan „kötéltáncos”, akinek a prédikáláskor a Szentírás és a kortárs helyzet között kifeszített kötélen kell egyensúlyoznia, Isten igéjét az egész életre vonatkoztatva. A lelkésznek-teológusnak kellene lennie az evangéliumiság első számú közértelmiségijének, az igehirdetésnek pedig a Szentírás teológiai értelmezésének a nyilvánosságban alkalmazott elsődleges eszközének. Az egyház jólléte függ ettől.

 

• A szerző: Kevin Jon Vanhoozer (1957- ) amerikai teológus, jelenleg az Illinois állambeli Deerfieldben található Trinity Evangelical Divinity School (TEDS) rendszeres teológia professzora. Tudományos munkássága nagyobb részt a rendszeres teológiára, a hermeneutikára és a posztmodernizmusra összpontosul.
• Forrás (lábjegyzetek, hivatkozások): https://www.modernreformation.org/resources/articles/ten-theses-on-the-theological-interpretation-of-scripture?
• Fordította: Márkus Tamás András