Karl Barth: A zsidókérdés és az arra adott keresztyén válasz

– Az alábbiak 1949. december 13-án hangzottak el rádióbeszédként, majd később a Kirchenblatt für die Reformierten Schweiz című lapban jelentek meg írásos formában –

A zsidókérdés 1900 óta újra és újra folyamatosan felmerül, sőt már azelőtt is régre visszanyúlóan jelen volt. Tény, hogy az utóbbi évtizedekben minden eddiginél sürgetőbbé vált.

Mindazok, akik ezekben az évtizedekben figyelemmel kísérték az e kérdésre a keresztyének részéről érkező válaszokat – ha és amennyiben azokat komolyan lehetett venni –, összeségében, nagy vonalakban valami ilyesmit hallhattak:

A zsidóság olyan nép, amelyet rassz, vallás és nemzetiség tekintetében meg lehet különböztetni a többi néptől – az emberiség nagy családjának egy csoportja, államaink lakosságának, illetve állampolgárainak egy része. A zsidókérdés tehát a felebarátainkra vonatkozó szeretetparancs alá tartozik. A keresztyén embernek a zsidókkal szemben is emlékeznie kell az Isten atyaságának és minden ember testvériségének nagy keresztyén eszméjére, amely gondolatok egyébként épp a zsidó vallásból erednek. A zsidókkal szemben ezért a keresztyén ember különösen is ragaszkodni fog ahhoz, hogy ők is teljes mértékben élvezhessék az emberi és polgári jogegyenlőséget, hogy toleranciát mutassanak irányukban, és hogy előítéletektől mentes megértésben és megbecsülésben legyen részük. Ezért a keresztyén ember elítéli és elutasítja az antiszemitizmus minden formáját mint a keresztyénség által is formált közös kultúránk és civilizációnk elleni barbár támadást és mint vallási téren végbemenő, emberellenességéből fakadóan sivár hanyatlást és elfajzást. Egy keresztyén mindent megtesz az antiszemitizmus áldozataiért. Üdvözli a mai palesztinai zsidó önsegélyezési kísérletet. Reménykedik benne, és sürgetőleg lép fel annak érdekében, hogy a keresztyének és zsidók között a jövőben mélyebb párbeszéd és bajtársiasságon alapuló, újfajta együttműködés alakuljon ki.

Lehet mindezzel egyetérteni és mégis úgy vélekedni, hogy a zsidóknak nem szolgáltattak igazságot, és a zsidókérdésre nem adtak adekvát keresztyén választ. Az alábbi négy pont némileg alaposabb átgondolására szeretnék ösztönözni mindenkit.

1. A zsidókérdés tárgyalását vajon nem szükséges-e egy olyan ponttal kezdeni, amelyet egyáltalán nem vettünk figyelembe az imént hallottak során, és mégis alapvető fontosságú a keresztyén válasz szempontjából – nevezetesen azzal a ténnyel, hogy a zsidók mint olyanok még mindig itt vannak közöttünk? Jeruzsálem pusztulása, azaz időszámításunk 70. éve óta minden világtörténelmi analógia szerint nem kellene és nem is lehetne felismerhető módon jelen lenniük a világban. Miért nem úgy van, hogy felemelkedtek, majd elsüllyedtek a népek tengerében más, új népek között, mint az ókor oly sok kisebb vagy éppen nagy népe – beleértve az egykoron diadalmaskodó rómaiakat is? De az évszázadok során – semmiképp sem a történelem kegyeltjeiként, hanem szétszórtan, népszerűtlenül, üldözve és elnyomva, gyakran majdnem teljesen kiirtva, a legkülönfélébb népekkel széles körben keveredve – mindig és felismerhetően megmaradtak zsidónak. És ma, történelmük legsúlyosabb katasztrófája után, államuk megalapításával Palesztinában, úgy tűnik, azon vannak, hogy a jövőben minden eddiginél erőteljesebb módon legyenek jelen. Nem kellene-e azt mondani, hogy éppen akkor, nemzeti bukásukban léptek ki a jelentéktelen zugnemzet szerepéből és váltak világtörténelmi tényezővé? Hogyan jutottak el ehhez a – mindent összevetve – egyszerűen zavarba ejtő, nemhogy hanyatló, sőt inkább erősödő történelmi állandósághoz?

A keresztyén válasz erre az előző kérdésre egyszerűen abból indul ki, hogy negyven évvel ezen esemény előtt [értsd: Kr. u. 70-ben, Jeruzsálem pusztulásakor – a ford.] történt valami más, ami rendkívül maradandó elemként lépett be a világtörténelembe: a zsidó názáreti Jézus keresztre feszítése. Mégiscsak igaza van a Bibliának? Igaz-e, hogy létezik olyan hűség, amelyben Isten örökkévalóságtól fogva az emberhez fordult? Igaz-e, hogy Izrael, amelyet később a zsidók népének neveztek, ennek a hűséges Istennek a választott népe? Hogy Isten akkor is hűséges ehhez a néphez, ha ők a saját szent Írásaik szerint is újra és újra hűtlenek voltak hozzá: hűséges hozzájuk még azokban a csapásokban is, amelyeket hűtlenségük hozott? Igaz-e végül, hogy Isten e hűsége abban érte el célját, hogy annak az egyetlen zsidónak a személyében és halálában ő maga vetett véget radikálisan népe és az egész emberiség hűtlenségének, új kezdetet hozva a zsidók és az egész emberiség életében? Ha ez igaz, akkor a zsidóság történelmi állandósága a hit misztériuma. Ennek ellenére a kérdés mégsem zárható le egyszerűen azzal, hogy mivel titok, ezért megmagyarázhatatlan. Nem tűnhettek és nem is tűnhetnek el, mint ahogyan Isten hűsége sem szűnhet meg – ahogyan az sem semmisülhet meg, ami annak az egy zsidónak a személye révén történt. Titokzatos fennmaradásuk tehát annak a félreérthetetlen jele, amit az egy Isten ebben az egyetlen zsidó emberben véghez vitt egyszer s mindenkorra, mindörökre. Ez az első és alapvető keresztyén válasz, amelyet itt meg kell adni.

2. Most azonban úgy beszélünk „a zsidókról”, mintha tudnánk, kit és mit értünk valójában e kifejezés alatt. Egy népet? De ők nem az, amit általában nép alatt szokás érteni. Hiszen még senki sem tudta megmondani, hogy mit értünk a zsidó „rassz” kifejezés alatt, és hogy annak valójában mi a sajátosan zsidó jellegzetessége. Néhány más nép is sémita, például az arabok, akik ma a zsidók legádázabb ellenségei. Saját nyelvük sincs a zsidóknak, hiszen a héber már régen egy szűk kör teológiai-tudományos nyelvévé vált, és ha a mai Izrael államában egyfajta eszperantófunkcióban újra művelik is, ez csak azt bizonyítja, hogy az ott összegyűlt zsidók valójában más idegen nyelveket beszélnek. A 70. évtől kezdve sok zsidó részt vett mindenféle idegen kultúra alakításában és egyben elpusztításában is, de említésre méltó, kifejezetten zsidó kultúra nem létezett. A zsidók közös vallásáról sem lehet beszélni: az ortodox és liberális zsinagógák már régóta a zsidó közösségnek csak egy kis részét teszik ki, és mint köztudott, egy zsidó lehet panteista, ateista vagy szkeptikus is, és végső soron jó vagy rossz keresztyén – katolikus vagy protestáns – is, és mégis igazi zsidó lehet és maradhat. És végül komolyan fel kell tennünk a kérdést: lehet-e egyáltalán még a zsidók közös történetéről beszélni Kr. u. 70. után? Mindenféle zsidó csoport, irányzat és egyén történetéről igen, de a zsidó nép történetéről nyilvánvalóan nem.

Nép a zsidó? Talán olyan nép, amely valójában nem is nép? Vagy bár népnek ugyan nem nevezhető, valamiképp mégiscsak nép? A keresztyén válasz pontosan ezt a furcsa ellentmondást tükrözi: igen, nép, amelynek – érthetetlen módon, minden más néptől egészen eltérően – épp az a sajátossága, hogy annyira névtelen és jellegtelen, hogy nincs semmije, ami csak az övé volna. Elvesztette azt, ami igazán az övé volt. Volt valamikor valamije, ami egészen sajátos módon csak az övé volt, és emiatt minden más nép közül kiemelkedett. Ezt azonban nem ismerte fel, hanem eltaszította magától. Ez akkor történt, amikor az az egy zsidó meghalt a kereszten Jeruzsálem kapuja előtt. De az Isten általi kiválasztottsága ezzel nem szűnt meg. Isten kegyelme tehát nem távozott el ettől a néptől. Szinte kézzel tapintható, hogy Isten kegyelme továbbra is megőrzi őket – nem igaz? Most azonban éppen ilyen módon – most nem olyan, mint egy alakzat, most csak olyan, mint egy alakzat árnyéka; vonakodva, mint az Isten Fiának és az Emberfiának a tanúja, aki közülük jött ki, aki először is hozzájuk tartozik, akit ők elutasítottak, de aki a maga részéről nem szűnt meg hívni őket, a zsidókat: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Ők ezt nem tudják. Nem hallják. De ő az, akinek a kedvéért egykor nép voltak, és akinek az uralma alatt újra néppé válnak majd.

3. Honnan ered az antiszemitizmus? Mondanunk sem kell, az antiszemitizmus minden megnyilvánulásában ostoba, gonosz és a teljes emberi vakság műve. De honnan ered valójában? Mivel magyarázható, hogy újra és újra kitört, mint a pestis, és most, felvilágosult századunk közepén ismét felütötte a fejét, ráadásul minden eddiginél rettenetesebb módon? Mi a baja az embereknek a zsidókkal? Minden népnek vannak kellemetlen tulajdonságai, mégsem neheztelnének olyan módon egymásra, mint ahogy a zsidókra szokás neheztelni csak azért, mert zsidók. De miért neheztelnek rájuk az emberek? Miért olyan kemények és ádázak velük szemben? Nekik talán nincsenek jó tulajdonságaik, mint minden más népnek? Miért nem ismerik el ezeket? Miért nem meggyőzők az antiszemitizmussal szemben felhozott erkölcsi érvek? Ez legalább olyan megmagyarázhatatlannak tűnik, mint maguknak a zsidóknak a létezése és természete; csakugyan van okunk azt hinni, hogy összefüggés van az antiszemitizmus és maguknak a zsidóknak a létezése és természete között.

A keresztyén válasznak valójában ebből a feltételezésből kell kiindulnia. Itt egy kettősségre kell rámutatni.

Nem kérdés: a zsidó nem rosszabb, mint bármely más emberi lény. De bosszant bennünket – és ezért neheztelünk annyira a zsidóra –, hogy olyan, mint egy tükör, amelyben azt mutogatják nekünk, hogy kik vagyunk és mik vagyunk mi mindnyájan, azaz hogy mennyire rosszak. A zsidó fizet meg azért, hogy ő Isten kiválasztottja. Az a bizonyos zsidó a kereszten azzal is fizetett kiválasztottságáért, hogy az összes ember bűnét és bűnösségét ráterhelték. Ahol Isten kegyelme felragyog, ott láthatóvá válik, hogy azt az ember nem érdemli meg – hogy vétkes és lázadó. Minden álca, lepel és máz lehull. Nem az egyiptomiakkal és a babilóniaiakkal, nem a filiszteusokkal és a moábiakkal, nem a görögökkel és a rómaiakkal, nem az angolokkal és nem velünk, jó svájciakkal történik mindez, hanem Izrael választott népével, a zsidókkal! A nap felettük hozta és hozza napvilágra – helyesen értelmezve – azt, hogy hogyan állunk mindnyájan az igazsággal. Ezt felismerjük, érezzük – a zsidók legnagyobb „örömére”. Ezért gondoljuk, hogy a nemzetek között az idegent megvetéssel, lenézéssel és gyűlölettel kell illetnünk. A legrosszabb dolog, amit csak tehetünk! Mire jó, ha a tükröt a falhoz fordítjuk, sőt ripityára törjük? Hiszen olyanok vagyunk, amilyennek magunkat látjuk benne. De éppen ebben az ostoba megfordításban és összetörésben rejlik az antiszemitizmus értelmetlenségének az „értelme”.

De van egy másik jelentése is: számunkra hátborzongató, ahogy a zsidók mint zsidók ennyire gyökértelenül, ennyire bizonytalanul, szinte árnyékként, de most mégis ebben a hallatlan történelmi állandóságban járják végig a világtörténelmet és vannak jelen közöttünk: ennyire gyökértelenül, mert egyedül Isten szabad kegyelme tartja meg őket, mégis ennyire állhatatosan, mert Isten kegyelme rendíthetetlenül megtartja őket. Miért ijesztő ez számunkra? Mert ebben a tekintetben is tükörképei úgy a személyes egzisztenciánknak, mint az egész emberi létnek. Ez a gyökértelen nép, a zsidóság azt üzeni nekünk – és mi ezt felismerjük, megérezzük –, hogy mindannyian, akik azt hisszük, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt, valójában nem vagyunk teljes mértékben biztonságban, és hogy gyökereink, létbiztonságunk és sérthetetlenségünk végső soron nagyon is bizonytalan. A zsidóság léte azt üzeni számunkra, hogy a világtörténelemben valószínűleg soha nem lelünk otthonra és nem vagyunk biztonságban: egyetlen nép, egyetlen ember sem. Ki akarná ezt hallani? Vagy nem borzongunk meg a gondolattól, hogy talán mindnyájan rá vagyunk utalva, hogy Isten ingyen kegyelméből éljünk? De milyen kínos az a másik kérdés is, amelyet ez felvet számunkra, tudniillik, hogy ez a nép minden tehetetlensége ellenére ennyire állandó, ennyire kitartó, ennyire állhatatos! Miért olyan kellemetlen azt hallani, hogy a zsidók a választott nép? Miért van az, hogy még a keresztyénségen belül is mindig újabb és újabb bizonyítékot keresnek arra, hogy ők már nem is azok? Nagyon leegyszerűsítve: mert az ember nem szereti, ha azt mondják neki, hogy az ingyen kegyelemnek a napja, amelynek sugarain kívül más nem képes életet adni, nem itt, nem fölöttünk, hanem ott, fölöttük süt; hogy a kiválasztott nem a német, nem a francia, nem a svájci, hanem éppen a zsidó, és hogy ahhoz, hogy maga is kiválasztott legyen, jobb híján vagy neki is zsidónak kell lennie, vagy a zsidóhoz kell tartoznia, a legnagyobb szolidaritást vállalva velük: „…az üdvösség a zsidók közül támad.” Mi, nem zsidók az ő létükben az isteni kiválasztás sziklájába ütközünk, amely kezdetben megkerül bennünket. Ez teljes egészében egy másik kiválasztása, amely csak úgy érinthet bennünket, hogy először őt érinti, és csak azután – csak benne és általa – érint minket is. A zsidó lét nyomorúságában és kitartásában ez a másik tekint ránk: az egyetlen zsidó a kereszten, akiben minden ember számára üdvösség van, és akin kívül senki számára sincs üdvösség. Mi ezt elutasítjuk. Vannak, akik nem akarnak antiszemiták lenni, mégis elutasítják ezt. Maga a zsidó is elutasítja. De ne feledje: éppen ez az értelme a nagy értelmetlenségnek, éppen ez a másik gyökere az antiszemitizmusnak! Aki ezt elutasítja, az csak arra ügyeljen, hogy ne váljon ő is antiszemitává, ugyanis már jó úton van afelé, hogy azzá váljon.

4. Mit jelent mindez a zsidókkal szembeni keresztyén hozzáállás szempontjából? Mindazokat a szép gondolatokat, amelyeket az elején hallottunk, természetesen elfogadhatjuk. Azonban kétséges, hogy ezek sajátosan keresztyén gondolatok-e, illetve hogy a zsidóknak megadják-e a nekik kijáró tiszteletet, és hogy egyáltalán képesek-e gyakorlati változást elérni a zsidókérdésben. A zsidókérdés olyan szakadékot tár fel, amely mélyebb, mint amit egy kevéske humanista érveléssel és erkölcsiséggel át lehetne hidalni. Mi, keresztyének pedig sokkal mélyebben kötődünk a zsidókhoz, és sokkal többel tartozunk nekik annál, mintsem hogy néhány, a jószándékunkat kifejező megnyilatkozással és ilyen alapon az antiszemitizmus elutasításával lekenyerezzük őket.

A zsidók kétségtelenül Isten választott népe mind a mai napig, ugyanolyan értelemben, mint ahogyan az Ó- és az Újszövetség szerint kezdettől fogva voltak. Övék Isten ígérete, és ha nekünk, pogány nemzetekből származó keresztyéneknek is megadatott ez az ígéret, akkor csakis úgy, mint velük együtt kiválasztottaknak, házukba érkezett vendégeknek és fájukba oltott hajtásoknak. A keresztyén egyház létezése hasonló a zsidókéhoz: az idők folyamán csodálatosan fennmaradt, ez is az idegenek népe, és ugyanúgy megbotránkozást kelt, mint amilyet a zsidók az antiszemiták körében.

Mi választ el bennünket tőlük? Furcsa módon ugyanaz, ami összeköt velük: a zsidó, a zsidó a golgotai kereszten, akit mi Izrael ígéretének beteljesedéseként és így az egész világ Megváltójaként ismerünk el. A zsidók nem ismerik el ezt az egy zsidót – ők, akiknek ezt elsőként kellene megtenniük. Ezért egyáltalán nem is hajlandók beletörődni abba, hogy egyedül Isten kegyelméből éljenek, holott igazából abból élnek. Ezért olyan dacos nép a zsidók mind a mai napig, és dacosságukban túlságosan is nagy rokonságot mutatnak az antiszemitákkal. Ez a zsidó lét igazi, maradandó, szörnyű rejtélye. Mi, pogány nemzetek keresztyénei azonban nem ismerhetjük el azt az egy zsidót, az Úr Jézus Krisztust anélkül, hogy ne tudnánk, hogy a zsidókkal végső szolidaritásként egységben vagyunk. Dacosságukban ugyanazt a hajtóerőt ismerjük fel, amely bennünk is munkálkodik. Ugyanakkor ismerjük azt is, aki már legyőzött minden emberi dacot, és így minden szakadékot köztünk, emberek között – mindenekelőtt a zsidók és a többi nép közötti szakadékot. Ő, csakis ő képes magától értetődővé tenni azt az értékrendet, amelyet a többi nép kétségtelenül a zsidóknak köszönhet, és éppen ezért mi, keresztyének az ő nevében köszöntjük a zsidókat ebben az adventi időszakban – annak nevében, akinek a keresztjére a pogány Pilátus a következő feliratot függesztette: NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA.Amikor aztán a zsidók tiltakoztak ezellen, Pilátus közismert módon a következő választ adta nekik: „Amit megírtam, megírtam!”

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész
Link: https://jochenteuffel.files.wordpress.com/2023/01/barth-die-judenfrage-und-ihre-christliche-beantwortung.pdf
Forrás: Karl Barth: „Der Götze wackelt.“ Zeitkritische Aufsätze, Reden und Briefe von 1930 bis 1960., Käthe Vogt Verlag 1961, 144-149. o.