Krisztus szenvedése és az én szenvedésem

Különös vita lángolt fel az utóbbi hetekben a hazai közéletben annak apropóján, hogy az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) törvényi engedélyezésének lehetőségét vetette föl egy súlyos, halálos betegséggel küszködő honfitársunk. A témának természetesen számtalan aspektusa van, és ezekkel többen foglalkoznak is mindkét oldalon. Én a következő néhány sorban csak az egyetlen, a vita során elhangzó mondat alapján szeretnék rövid teológiai megállót tartani a szenvedés kérdése mellett. Mindenek előtt azonban egészen röviden szeretném magamat és olvasóimat is emlékeztetni Salamon szavára: „A szív ismeri a maga keserűségét…” (Példabeszédek 14,10a) Vagyis nem, nem érezzük, még ha látjuk is felebarátaink belső küzdelmét. Így van ez a betegség és a testi szenvedés okozta keserűség esetében is, nem fordulhatunk porcelánboltba tévedt elefánthoz hasonlóan fájdalomban élő embertársaink felé, éppen ezért igyekszem a magam témáját is keskeny ösvényen vezetni, és nem ítéletet alkotni abban, amit nem láthatok és nem érezhetek át.

„Sehol sincs Jézus néhány órás szenvedése az enyémhez képest.” – hangzik a már említett mondat, ami szalagcímmé is vált.

Amint már említettem, nem ismerjük teljes mélységében egymás szenvedését, és össze sem tudunk igazán ezért hasonlítani két szenvedést. Még akkor sem, ha a mai technológia az idegi reakciók és az agytevékenység digitális leképezésével a fájdalom mérhetőségének illúzióját kelti. Amikor azonban valaki Jézus szenvedését teszi a mérleg egyik serpenyőjére, bizonyos, hogy nem vezethet eredményre az összehasonlítás! A legfőbb probléma, hogy az Emberfia szenvedésének nem csupán a mértékét, de a mibenlétét sem ítélhetjük meg helyesen anélkül, hogy az Ő személyének egyedülálló volta jelentené gondolkodásunk kiindulópontját. Amennyiben csak a keresztre feszítés fizikai aspektusát és a kereszten töltött időt vennénk figyelembe, máris tévútra jutnánk, hiszen a Megváltóval együtt a Golgotán megfeszített két lator haldoklása tovább tartott, ahogy arról a Szentírás sem mulaszt el bizonyságot tenni:

Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. (Jn 19,31-34)

A szeretett tanítvány leírja, hogy Jézus a kereszten rövidebb ideig haldoklott, mint a másik két halálraítélt. A felvilágosodás és a naturalizmus szemüvegén át könnyen alkothat az ember téves véleményt ebben a kérdésben, ugyanakkor már az első keresztyének számára sem ez jelentette Krisztus szenvedését – legalábbis semmiképp nem annak teljességét. Sőt! Olvashatunk olyanokról, akik ennél nagyobb szenvedést vállaltak éppen abból kifolyólag, hogy ismerték Krisztus szenvedésének másik aspektusát is. A Zsidókhoz írt levél (11,35-38) tesz bizonyságot többek között arról, hogy mi mindenben állt – és áll – ez tulajdonképpen mind a mai napig.

Ideje tehát föltennünk a kérdést Jézus Krisztus személyére vonatkozóan:

Mit értesz azon, hogy „szenvedett”?

Azt, hogy földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját, hogy szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa, és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk.

(Heidelbergi Káté, 37. kérdés-felelet)

Megváltónk szenvedése tehát egyfelől nem korlátozódik csupán keresztre feszítésének idejére, de az azt megelőző – elfogatásával kezdődő – időszakra sem. Bár kétségtelen, hogy különösképpen ezek teszik megfoghatóvá, és nem véletlen, hogy a kereszt vált számunkra szimbólumává! (Vö. HK 39. kérdés-felelet!) A hitvallás tökéletesen fogalmazza meg, hogy földi életének egész idejében szenvedett, Lutherrel szólva „jászol és kereszt ugyanabból a fából ácsoltatott”. Sokan csak annyit látnak Jézus életéből és szolgálatából, amennyit a musical mutat, és úgy gondolják, ahogy arra Fekete Károly is fölhívja a figyelmet: egész élete, földi pályája derűs és sikeres volt – sokan követték, szinte körülrajongták; csak élete végén következett a tragikus félreértés, ami az életét követelte…

Jézus családja a társadalom peremén volt – házasságon kívül gyermeket szülni, és házasságon kívülre születni együtt járt a társadalom megvetésével, és az ezzel együtt járó minden nélkülözéssel és szenvedéssel. A szentcsaládról pedig ezt olvassuk: Mikor [Jézus] anyja, Mária már jegyese volt Józsefnek, de még nem keltek egybe, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. (Mt 1,18) Nyilvánvaló, hogy (minden egyéb körülmény mellett) ennek egyik első bizonyítéka, hogy a szálláson nem volt számukra hely. (Lk 2,7) Ézsaiás próféta Jézus Krisztus egész földi pályáját foglalja össze amikor az Úr Szolgáját ezekkel a szavakkal jellemzi: Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. (Ézs 53,3) Szükséges aláhúzni azt is, hogy testében és lelkében szenvedett, ami az jelenti, hogy nem csupán fizikai, mentális vagy szociális aspektusában, hanem egész emberi mivoltában és teljes mértékben élte át a szenvedéseket.

„Elhordozta Istennek az egész emberiség elleni haragját.” Ami igazán megkülönbözteti Krisztus szenvedését bármely emberi szenvedéstől, az éppen ez a kitétel! A Heidelbergi Káté gyönyörűen vezeti el e kérdés lényegéig az 5-6. úrnapi kérdés-feleleteket, különösen a 17. (és a 13-14.) kérdés-feleletben. Talán elegendő itt, ha ezekre emlékeztetünk itt, amennyiben el tudjuk fogadni, nincs olyan teremtmény, aki Isten bűnt gyűlölő haragját el tudná hordozni, vagy másokat attól meg tudna szabadítani. Nem csupán a szenvedések mértékére, de azok értelmére is magyarázatot ad ez a néhány szó! Mert az végső soron nem kétséges, hogy az emberi szenvedés általában értelmetlen, hiszen a bűn következménye. Egyedül Jézus Krisztus szenvedéséről mondhatjuk el, hogy elvesztett igazságunk és életünk visszaszerzésének eszköze.

Szükséges ugyanakkor általában az emberi szenvedésről, a mi szenvedésünkről is néhány szót ejteni, ugyanis Jézus Krisztus szenvedésével való eltévelyedéseink részben láthatóan az emberi szenvedés félreértéséből fakadnak. A tudományt piedesztálra emelő korunkban alapkövetelménynek számít, hogy minden mérhető legyen, és amint korábban már említettem, a modern tudomány igyekszik a fájdalmat is mérhetővé tenni. Számos módszert igyekeztek már kidolgozni a kapcsolódó tudományterületek az objektivitás és szubjektivitás széles skáláján. Minden igyekezet ellenére azonban a szenvedés mérhetetlen maradt, és minden bizonnyal örökre az is fog maradni. Ennek részletei itt és most nincs módunk kitérni, nem is szeretnék a terület avatatlan szakértőjeként tetszelegni. A mérhetőség lehetőségét azonban szűkre szabják a naturalizmus keretei, keresztyénként pedig nem feledkezhetünk meg a transzcendens dimenziójáról!

Számtalanszor halljuk egy-egy nagybeteg halálának kapcsán: „Legalább nem szenvedett többet!” „Neki is jobb már…”. Csakhogy a feltámadás reménysége nélkül ezek a mondatok üres vigasztalást jelentenek! Az, hogy a szenvedésnek nem tapasztaljuk jeleit, még nem garantálja annak hiányát, megszűntét. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a következőkben leírtakat a keresztyén világképen kívül nem tekintik alapvetésnek, és különösen a naturalizmus számára elfogadhatatlan, mégis szükségesnek tartom elmondani, és mindenkit kérek, hogy fontolja meg!

Lukács evangéliumában (16,19-31) olvassuk Jézus egyik példázatát, amit A gazdag és Lázár történeteként ismerünk. Ebben a történetben a gazdag ember, aki életében teljesen híján volt az istenfélelemnek, halála után méltó büntetésként a pokolban szenved, és Ábrahám segítségével próbál enyhülést szerezni. A történet egyértelműen leírja, hogy a testi halált követően némelyekre szenvedés vár az örökkévalóságban, mégpedig olyan, amihez nem mérhető az a szenvedés, amit a jelenlegi életben tapasztalhatunk – bármilyen formában is. Később Péter apostol is beszél erről (ApCsel 2,24), úgy fogalmazva, hogy Isten Jézus feltámasztása által feloldotta ezeket a fájdalmakat. Ezen a ponton láthatjuk, hogy Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása mennyire komoly következményekkel van ránk és – halálunk és feltámadásunk mellet – a szenvedéseinkre.

Végső összefoglalásul szeretnék mindenkit arra emlékeztetni, hogy fájdalmaink közepette egyedül Jézus Krisztus az, akinek a sebeiben van a mi gyógyulásunk (Ézs 53,5).