Gondolatok Fabiny Tamás eutanáziával kapcsolatos levele nyomán
Az eutanázia kérdése a nyugati kultúrkörben – történelmi léptékkel számolva – egészen a közelmúltig tabunak számított. Ennek hátterében az a – gyakorlatilag minden keresztény felekezeten átívelő – meggyőződés állt, miszerint az élet tulajdonosa Isten, egyedül neki van joga döntést hozni annak kezdetéről és végéről. A súlyos betegségben szenvedőt vagy a feldolgozhatatlan lelki teher alatt roskadozót, aki már az öngyilkosság gondolatát fontolgatta, esetenként akár segítséget is kért annak végrehajtásához, minden erővel megpróbálták eltéríteni szándékától. Odafigyeltek rá, együttérzésükről biztosították, igyekeztek enyhíteni fájdalmain. Ezenfelül – főleg a papok és lelkészek, de mások is – az Istennel való kapcsolat rendezésében és az Isten jelenlétének felfedezésében, az abban található vigasztalás megragadásában is segítséget nyújtottak. Ha valaki még így is a halált kívánta, annak azt javasolták, könyörögjön érte az Úrhoz: „Most azért, Uram, vedd el az életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem!” (Jónás könyve 4,3)
A kereszténység meggyengülése és a szekuláris filozófiai irányzatok megerősödése nyomán az eutanázia tabujellege megszűnt, a kérdés egyre több országban képezi társadalmi vita tárgyát. Dr. Karsai Dániel alkotmányjogász betegsége és az eutanázia legalizálásáért vívott küzdelme itthon is beindította a párbeszédet. Vajon sikerül megvédenünk a keresztény álláspontot és az azzal összhangban álló jogi szabályozást? Vagy a progresszió szele tornádóként söpör majd végig, és nem hagy maga után mást, csak halált? Ebben a harcban a keresztényeknek egységet és erőt kell mutatniuk, egyedül így van esélyünk a győzelemre.
A sokféle platformon zajló eszmecserében – elsőként az egyházi vezetők közül – a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke, Fabiny Tamás is megszólalt. Mindaz, amit Dr. Karsai Dánielhez írt levelében megfogalmazott, magánvélemény, egy egyházi vezető magánvéleménye azonban így is meghatározó, érdemes közelebbről szemügyre venni. (A szóban forgó írás itt olvasható.)
Kezdjük a pozitívumokkal! Az első: a szeretetteljes hozzáállás. Hiába ismerjük az igazságot, ha szeretet helyett szeretetlenségbe csomagolva adjuk azt tovább a más állásponton lévőknek, el fogják utasítani. A második: a szenvedőért mondott imádság. Hiába a kiváló érvek, ha a szív kemény marad. Az imádság hatására azonban sok szív megváltozott már. Püspök úr szeretetteljes hozzáállása és imádkozó lelkülete mindannyiunk számára példa lehet.
Folytassuk a negatívumokkal! A mérlegnek ebben a serpenyőjében sajnos igen sok, a pozitívumokat többszörösen meghaladó súlyok találhatóak. Az első: a klasszikus keresztény állásponttól való eltávolodás: „… az Ön tevékenyégének megismerése segít abban, hogy korábbi véleményemen változtassak…”. Az eutanázia megítélése széles spektrumon mozog: van, aki teljesen elutasítja; van, aki csak gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakkal járó betegség kapcsán tartja elfogadhatónak; van, aki szerint a hosszú ideje tartó, elviselhetetlen lelki megterhelés is elegendő indok; és van, aki indokot sem keres mondván, mindenkinek jogában áll olyan döntést hozni az életéről és a haláláról, amilyet akar. De akármilyen széles a spektrum, a keresztény álláspont hátterében álló érv – az élet tulajdonosa Isten, a döntés egyedül az övé – nem engedi meg a köztes álláspontokat sem. Ha Fabiny Tamás csak egy lépést tett ezen az úton, már szakított a (történelmi) keresztény felfogással.
A második: a klasszikus keresztény teológiai gondolkodásmóddal való szakítás: „… sikerült ebben a fájdalmasan megosztott, gyakran gyűlölködő társadalomban egy olyan párbeszédet elindítania, amelyben többnyire észérvek és emberi szempontok ütköznek egymással…”. Ha a társadalmi megosztottságra vonatkozó – amúgy jogos – megállapítástól eltekintünk, a háttérben felsejlenek Püspök úr gondolkodásmódjának kontúrjai is. Eszerint egy párbeszéd akkor válik gyümölcsözővé, ha abban észérvek és emberi szempontok fogalmazódnak meg. Természetesen ezeket az aspektusokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül, de egy teológus – különösen amikor az igazság felmutatását tűzi ki célul – elsősorban Isten akaratát keresi, ami a bibliai kijelentésben áll előttünk, ez a klasszikus teológiai gondolkodásmód alapja. Fabiny Tamás megfogalmazása egy ettől eltérő gondolkodásmódot, a teológiai liberalizmus munkamódszerét tükrözi, aminek lényege, hogy az emberi értelem a bibliai kijelentés fölött áll és dönt annak igazságtartalmát illetően.
A harmadik: a szenvedéssel kapcsolatos bibliai tanítás feladása: „… ilyenkor érzi az ember, hogy azok az – akár teológiai – elméletek, amelyeket korábban meggyőződéssel vallott, elhalványulnak…”. A szenvedéssel kapcsolatos bibliai tanításban erő van. Ennek a tanításnak az egyik – jelen helyzetben a legfontosabb – eleme, hogy a szenvedésnek célja van: ekkor döbben rá az ember a maga erőtlenségére és múlandóságára, ekkor érzi meg Isten hatalmát, szentségét és jóságát, ekkor jöhet el számára a megtérés pillanata. Aki mindezt vallja, az is együtt sír a síróval, ugyanakkor tudja, hogy az ember meggazdagodva jöhet ki a szenvedés kohójából, és imádkozik érte, hogy mindez meg is történjen. Püspök úr szemében ez a tanítás elhalványult, a szenvedés látványa megtörte, behódolt az eutanázia hamis evangéliuma előtt.
Egy, a futballból vett hasonlattal élve: az ellenfél egy öngólnak köszönhetően előnybe került. A magyar válogatott az utóbbi időben többször is megmutatta, hogy kitartó munkával meg lehet fordítani az eredményt. Vegyünk példát róluk!
A szerző református lelkipásztor
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Amikor nincs tovább,
kezdődhet valami;
kétezer év mögül
feltűnik Valaki…
Ha egy mondat nem lenne benne, akkor teljesen egyetértenék az írással. Ez az a mondat: Vajon sikerül megvédenünk a keresztény álláspontot és az azzal összhangban álló jogi szabályozást? Ebből is csak a második felét kellene kihúzni („és az azzal összhangban álló jogi szabályozást”).
Nem dolgunk megvédeni a jogi szabályozást! Ahogy nem az a kérdés, hogy a „progresszió tornádója” a jogi szabályozást megváltoztatja-e, hanem hogy az egyházi gondolkodásra milyen hatással van/lesz. Egységet és erőt pedig az egyházon belüli győzelemért kellene munkálni.
A jogi szabályozás előbb-utóbb meg fog változni, teljesen függetlenül attól, hogy milyen ítélet születik a strasbourgi emberi jogi bíróságon. Már jelenleg is Magyarországon az emberek közel fele támogatja az aktív eutanáziát. Lesz ez több is. A jogi szabályozás pedig egy politikailag „kisfajsúlyú” kérdésben mindig enged a közvéleménynek. Emlékezz a németországi melegházasság jogi bevezetésére! Merkel ellenezte, de minden CDU-képviselő szabadon foglalhatott állást a szvazásnál. Többségük meg is szavazta.
Hasonló folyamatra utaló hangok már vannak nálunk is az eutanázia kérdésében. Ha lesz népszavazás és annak eredménye meggyőző lesz, majd megláthatod az eredményt. De nem a politika természetrajza miatt szólok hozzá.
Két ok miatt nem kellene egyházként „társadamilag” beszállni ebbe a kérdésbe. Fabinyinak sem kellett volna.
1. Az állami szabályozás nem védi meg az egyházat a progressziótól, a hatásaitól. Az állami szabályozás legfeljebb annyi „védelmet” ad, hogy a kérdéssel nem kell foglalkoznunk. Az állami jogszabályra hagyatkozás a belső gyengeség biztos jele. Egy példa. Amíg a jogszabály a házasságot csak férfi és nő között engedélyezi és azonos neműek esetében csak az élettársi kapcsolatot, addig ez nálunk nem kérdés. Mi csak „államilag” házasokat adunk össze. De ha a jogi szabályozás megváltozna (előbb-utóbb ez is meg fog), akkor rögtön akuttá válna az egyházban a kérdés. Kiderülne, hogy nálunk is vannak pártolói a melegházasságok megáldásának. Ma csak (néma) törpe kisebbség, de később …?
2. (És ez a fajsúlyosabb!). Az aktív eutanázia mostani napirendre kerülése újra felveti az állam (politika) szerepét, hatáskörét az ember magánélete, világnézete tekintetében. Van-e joga az embernek a saját világnézete szerint formálni az életét, ha és ameddig azzal nem árt a társadalom többi tagjának? Az aktív eutanázia tilalmának a „hátterében az a – gyakorlatilag minden keresztény felekezeten átívelő – meggyőződés állt, miszerint az élet tulajdonosa Isten, egyedül neki van joga döntést hozni annak kezdetéről és végéről”. Eddig, de mára a társadalom többsége nem keresztyén alapú világnézeten áll. Van-e joga az államnak, hogy egy embert egy ideológiai megalapozottságú jogszabály a saját világnézetével ellentétes döntésre kényszerítsen?
Ha van joga vagy az állam él az erőfölényével, akkor ez ellen éppen nekünk, az egyházaknak kellene a legjobban tiltakoznunk! Hiszen mi van akkor, ha az állam nekünk nem tetsző ideológiát és azon alapuló döntéseket, cselekvéseket akar ránk erőltetni? Nem volt olyan nagyon régen, amikor az állam nálunk is – a maga eszközeivel – a maga ideológiáját akarta az emberekre rákényszeríteni. Volt ilyen a történelemben több helyen, többször is. És lesz is ilyen!! Kell ez nekünk? Jó (lenne) ez nekünk?
Ha lenne népszavazás, akkor Karsai mellett szavaznék. Nem azért, mert egyetértek az aktív eutanáziával, hanem azért, mert nem értek egyet, hogy az állam beleszólhasson az ember magánéletébe, hogy korlátozhassa az önrendelkezését, bármilyen ideológiát rákényszerítsen.
Az még egy érdekes és kapcsolódó kérdés, hogy miért vagyunk sokkal toleránsabbak az abortusz kérdésében. Pedig a lényeg ugyanaz mint az eutanáziánál. Társadalmi súlya is nagyobb. Ha aktív eutanázia lenne, akkor évi pár száz, esetleg 1-2 ezer lenne, abortusz pedig jelenleg évi 22 ezer van.
A politikánál értem. Egy szigorú (biblikus) szabályozás (tilalom) akár egy választás elvesztéséhez is hozzájárulhat. Lásd Lengyelorsztág!
De mi miért nem szorgalmazzuk a szigorítást? Egyik kérdésnél harcoljunk, a másiknál nem kell? Miért? Nehéz erre a kélrdésre őszintén felelni. Egyszerűbb úgy tenni, mintha köztünk ez nem is lenne kérdés.
Kedves sifnomis!
1. Azzal az álláspontoddal maximálisan egyetértek, hogy elsősorban az egyházon belül kell megerősíteni a biblikus felfogást, és mivel – ahogy te is utaltál rá – a progresszió már betette a lábát, ez sem kis feladat. Ugyanakkor – főleg kálvini alapon – nem mondhatunk le arról sem, hogy Isten rendjét lehetőségeinkhez mérten láthatóvá tegyük és érvényre juttassuk a társadalomban. Így leszünk részben só, azaz lassítjuk a romlást, valamint világosság, akik megmutatják azt az alternatívát, amit most még szabadon lehet választani.
2. A politika kapcsán is egyetértek veled abban, hogy az aktuális vezetés, a törvények átmenetiek, és sajnos tudjuk, mi a tendencia. Abban is egyetértünk, hogy a jelen felállás egyfajta egérút az egyház számára, most valóban nem kell bizonyos kérdéseket megküzdeni, ez pedig időzített bombaként egyszer robbanni fog. Az viszont egy sokkal nagyobb kérdés, hogy miként viszonyul(jon) az államhatalom az egyénhez és fordítva. Most csak nagyon röviden fogok reflektálni. Tökéletesen működő rendszer sosem lesz, mert egy bukott világban élünk. A monarchiától a köztársaságig bármi elfogadható, mert bármely rend jobb, mint az anarchia, de egyik sem garantálja sem a biztonságot, sem a szabadságot. Jelen helyzetben értem vagy legalábbis érteni vélem, miért pártolod inkább a liberális demokrácia intézményét, de szerintem a gyakorlatban ez nem működne, mert annyira minimalizálná az állam szerepét, hogy az már-már anarchikus állapotot hozna létre, ennek következtében pedig az állam nem nyomná el a kisebbségeket, de nem is védené meg, aminek szükségszerű folyományaként üldözés támadna. Azért is kell hatalom, hogy a bűnt kordában tartsa még akkor is, ha maga is bűnös.
„Nagy a bűnük azoknak, akik bort isznak és vizet prédikálnak; de még nagyobb a bűnük azoknak, akik bort isznak és bort is prédikálnak.
Van egy még nagyobb bűn annál, ha valaki tanítja az Isten törvényét, de nem teszi meg: az, amikor már nem is tanítja.”
(F. Ferenc – internetről)