A lelkészség helyes és helytelen alapjai – reakció Hajdú Attila lelkész érveire

Az Axiómán megjelent női lelkészség ellen írott cikkről lesz szó. Ez a cikk sajnos nem látja el a feladatát, mondhatjuk úgy is, hogy ilyen komoly és érzékeny témában jót kellett volna írni. Jó alatt azt értem, hogy jól érvelőt. De ez nem ilyen. Épp ellenkezőleg. De még ha csak ennyiről lenne szó. Ez a cikk furcsa. Egyenesen bizarr. Első olvasatra, ha nem tudtam volna kicsoda a szerző, meg sem tudtam volna határozni, hogy most ő szedevakantista, liberális katolikus, vagy anglo-katolikus. Történelmi protestánsnak semmiképp se tűnik az érvelése alapján. Hasonló vad dolgokat szekták szoktak tanítani, mint a mormonok és a jehova tanúi.

I.

Mielőtt elkezdem ezeket sorra venni, be kell mutatnunk röviden, hogy a szerző, Hajdú úr milyen teológiai háttérrel bír. A felekezete részben egy ernyőszervezet, másrészt egy furcsa, csak félig protestáns jellegű közösség. A tantételeket illetően keverednek náluk a lutheránus és kálvinista tanok. A meghintés (keresztség) szerepét annyira felfújják, mintha ólutheránusokról lenne szó. A szentek kitartásának/állhatatosságának tanát is lutheránus módra értelmezik, azaz valóságos elbukásról beszélnek, pedig állítólag a Westminsteri hitvallást és a Dorti pontokat követik (nyilván lényegesen átértelmezve). Más tanokban a római vallásra hasonlítanak: a nem hitvalló kisgyermekek úrvacsoravételéért is kiállnak (ez azzal rokon, amikor a római katolikus pap az önmagában ható miseostyát kiosztja, mondván az nem függ a fogadó hitétől). A liturgia egyfajta fetisizálása is megtalálható náluk. Református jellegű közösségként definiálják magukat (legalábbis a magyarországi részük biztosan), ugyanakkor még a reformált anglikán irányzatnál is rómaibb liturgiát követnek, azaz fehér albát és lila talárt is használnak liturgiai elemekként, nem beszélve az óriási láncon függő keresztekről. Azt gondolná a jámbor olvasó, hogy csak egy ólutheránus vagy reformált (1660-as Book of Common Prayer elvei alapján működő) anglikán közösségről van szó. De utóbbinál egyértelműen rómaibb küllemű a liturgiájuk, előbbihez pedig egyértelműen, saját bevallásuk szerint sem tartoznak, ugyanis több kálvinista vagy református tanítást vallanak a magukénak, de ahhoz mégsem elég koherensen, hogy történelmi, ortodox kálvinistáknak lehessen őket nevezni. Az eddigiek alapján úgy tűnik, mintha egyfajta független anglikán szektaegyházról lenne szó.

Annak, aki nem ismeri, illetve nem tudja pontosan, milyen egy anglikán broad church keverékegyház (ez nem azonos az evangelikál/reformált anglikán frakcióval) röviden összefoglalom: ők olyan anglikánok, akik a római katolikusokra akarnak hasonlítani. Szabadon átvesznek római vagy görögkeleti vallási elemeket, úgymint füstölők, ikonok, szentekhez való imádság, római istentiszteleti öltözetek stb. Csak amiatt nem rómaiak, mert nem fogadják el a római pápát közvetlen egyházi vezetőnek.

A szerző felekezete is hasonló ehhez: összevissza szemezgetnek történelmi református és lutheránus tantételekből, ezeket sok helyen átértelmezik, sőt ezeket új dolgokkal egészítik ki. Közben olyan fajta szakramentális liturgiai túlsúly jelenik meg náluk, hogy a szemlélő azt kérdezi, vajon ez nem egy anglikán broad church-e. Pl. nem szeretik a lelkész/prédikátor elnevezéseket, és főleg a „pap” megjelölést használják, melyet evangéliumi körökben teológiai okokból nem szokás használni, mert problémás, kivéve talán ha valaki ólutheránus vagy reformált anglikán. De Hajdú úr gyülekezete egyik sem, ők inkább református gyülekezetként hirdetik magukat, de ez nevetséges az eddig felsorolt attribútumok miatt. Nem fogadják el sem a lutheránus hitformulákat (Konkordiakönyv), sem a westminsteri kálvinista tanításokat, hanem mindkettőből átvesznek elemeket, meghintve modern anglikán broad-church vagy anglo-katolikus liturgiával. (Sajnos a felsoroltakon kívül egyéb dogmatikai problémák is fennállnak).

Most nem célom bizonyítani az összes fentebbi állításom (bár elég bizonyíték, ha valaki megtekint egy liturgiát náluk, vagy elolvas egy-két alapvető, teológiájukat kifejtő könyvet). Csak arra akartam rávilágítani, hogy ez a háttere annak, hogy egy ilyen bizarr és hajmeresztő teológiai érvelésekkel teletömött cikket olvashatunk, mely leginkább csak arra jó, hogy lejárassa a női lelkészség ellen érvelőket, illetve hogy az egész protestantizmust ostobák gyülekezetének állítsa be.

II.

De nézzük meg konkrétan a cikket, ez az írásom legszomorúbb része.

A szerző bizarr módon használja a liturgia kifejezést. A liturgia szó az istentiszteleti rendet jelöli, vagy annak szertartásos részének lebonyolításával foglalkozik. Nem utal azonban az egész életben betöltött társadalmi, nemi stb. szerepünkre. Márpedig a szerző ilyen értelemben használja a szót. Ez nagyon furcsa.

A szerző bizarr módon hivatkozik az édeni kertre, közismertebb nevén az Éden kertjére. Azt állítja róla, hogy ez egy magaslati hely, holott a domborzatáról nem tudunk semmit. Aztán minduntalan azt a képzetet igyekszik elültetni az olvasóban, hogy ez a kert egy szentély volt. Csakhogy nem volt az. A szentély egyértelműen kifejtett szó/fogalom a Bibliában – a zsidó templom belső részének, a szentek szentjének kategóriája ez. Ez egy valóságos templomépület belső helyisége volt, ahová a zsidó papság (a papságról lásd még bővebben alább) is csak erősen korlátozottan (konkrétan csak a főpap) léphetett be, mert Isten közvetlen jelenléte jelent meg ott. Az édenkertben nem volt semmiféle templomépület vagy egyéb építmény, sőt az első emberpár még ruhákat sem alkotott, nem használtak eszközöket, és nem gyakoroltak fejlett kultúrát, hiszen az még csak az emberiség kezdete volt. Az igaz, hogy Isten jelenléte megjelent az édenkertben a még bűntelen emberek (vagy legalábbis Ádám, a férfi) előtt. Azonban ez nem teszi szentéllyé sem a kertet, sem Ádámot. A hely, ahol Mózes levette a saruját, az sem volt szentély, hanem csak szent hely. A különbség nagy. Hasonlóan bizarr interpretatív megoldásokkal állt elő egyébként John Walton (lásd itt és itt), aki feltételezte, hogy mivel az édenkert egy szentély, vagy legalábbis van benne szentély, azért az édenkerti történet egy már felépült ókori, zikkuratokkal, szentélyekkel már rendelkező társadalom eredettörténete pusztán, tehát Walton semmibe vette a Genezis-beli leírások szószerinti ihletettségét és valós történeti jellegét. Ebben egyébként hasonlított a liberális bibliakutatóra, Herman Gunkelre – azzal a fő különbséggel, hogy Gunkel Waltonnal ellentétben nem kommunikált evangelikál/konzervatív keresztyén közönséggel.

A szerző azt mondja, hogy az Igazság a Fiú Isten és a Lélek a Szentlélek Isten. Ez pontatlan kisajátítás. Az Úr Jézus az igazság és az élet, de az igazság nem kizárólag hozzá tartozó tulajdonság, hanem a Hármasegy Istenhez tartozó tulajdonság. Ugyanígy nem csak a Szentlélek jeleníti meg Isten lelki voltát. Ilyen furcsa fogalmazás inkább Christian Science-hez tartozó, vagy afféle szektákban szokott megjelenni.

A szerző azt mondja, hogy az embernek a segítőtársra, azaz az asszonyra elsősorban az imádat miatt volt szüksége. Ez teljesen téves, a romlatlan emberi természet alaptulajdonsága volt nem csak a romlatlan elme, hanem az Istenhez való közelség is, a szentség, azaz liturgia nélkül és külső segítség nélkül állt fenn egy pozitív kapcsolat Isten és Ádám, illetve Isten és Éva között. Ádámnak segítőtárs nem a liturgiához, hanem élet elviseléséhez kellett, tehát a jó lelkiállapothoz, továbbá a feladatokhoz (uralom, család stb.). Az édenkertben nem volt templom, szentély, liturgia és hasonló templomos dolgok, ezek az özönvíz előtti társadalom idején jelenhettek meg először az ember bukása után.

A szerző bizarr módon azt állítja, hogy Ádám kudarcot vallott védelmezői feladatában, mert hagyta, hogy egy betolakodó bejusson Isten szentélyébe és megtévessze Évát. Ez téves feltételezés. Kezdjük azzal, hogy az eredeti szövegek alapján kérdéses, hogy Ádám őrizte a kertet, vagy Isten őrizte Ádámot a kertben. Tehát megint ingoványos talajra értünk. Aztán Évát nem kellett védelmeznie, mert nem volt természetes riválisuk a kertben. Nem halhattak meg és nem támadta meg őket semmilyen lény. Továbbá Ádámnak aligha állt hatalmában, hogy egy magasabb rendű lényt, a Sátánt kitiltson az Éden kertjéből. A részletek nehezen fejthetők vissza, de a lényeg, hogy nem tudjuk, hogy a Sátánnak szabad bejárása volt-e a kertbe. Valószínűleg igen. Aztán azt sem tudjuk, hogy a kígyó formát felvett Sátánnal való kommunikálás mennyire számított akkoriban kuriózumnak. A lényeg, hogy a Sátán beengedése egyértelműen nem tartozik Ádám bűnéhez, sem Éváéhoz. Az ő bűnük abban állt, hogy szabad akaratból hagyták, hogy meggyőze őket a Sátán, illetve hogy követték a tanácsát. Nem az volt Ádám bűne, hogy a Sátán ott volt, de az sem, hogy szóba állt vele (az Úr Jézus is verbálisan reagált a Sátánra, amikor az hozzászólt). Az sem Ádám bűne volt, hogy másvalaki, konkrétan Éva hallgatott a Sátánra. Ádám bűne az, hogy saját maga hallgatott a Sátánra. Tehát ez a koncepció, hogy Ádám elbukott Éva őrzésében, meg a kert őrzésében, ez kitaláció. Szögezzük le újra, hogy az édenkert nem volt szentély. Tehát semmilyen szentélybe nem juthatott be senki. A szerző végső soron összekeveri Ádám gondnoki teendőit a bűneset után az Éden keleti oldala felé állított kérubok és lángpallos szerepével.

A szerző következő bizarr logikai ugrása, hogy szerinte a papi feladat abban áll, hogy a pap védelmezi és őrzi Isten szentélyét. Ez egy interpretatív okoskodás. Belemagyarázás. Itt már Hajdú úr általánosít, és azt mondja, hogy egy általános feladat a papoké, és ez nem más, mint a védelmezés és az őrzés. Még nem tudjuk pontosan, hogy ki fia-borjai ezek a papok, csak annyit, hogy van egy általános feladatunk és az a papi. Csakhogy nincs ilyen feladatunk. A keresztyén ember általános papi tisztsége létező dolog, ezt megtalálja mindenki a reformátori hitvallásokban, ez a szent életvitel és példamutatás. A védelmezés és őrzés nem általános feladata az embernek (már Ádámnak is legfeljebb csak egy ideiglenes feladata volt a kert művelése, amennyiben úgy értjük a szöveget), hanem inkább a férfinak, vagy az anyának. Papi tisztség általánosságban pedig a fentebb nevezettől eltérő nem létezik. Az Ószövetség idején ugyan létezett a papság közvetítő és áldozati szolgálata, de ez egyrészt nem terjedt ki az egész zsidó népre, másrészt nem terjedt ki a nőkre, harmadrészt semmilyen módon nem öröklődik át az Újszövetség időszakára a keresztyén egyházba. Ugyanis ez a szolgálat a Jeruzsálemi templomban bemutatott szent áldozatokhoz kötődött (amely az Úr Jézus kereszthalála megtörténtének függvénye, továbbá a jeruzsálemi templomi szentély létezésének függvénye). A zsidó papság leírása a Biblián kívül megtalálható kortörténeti és bevezetéstani stb. könyvekben. A lényeg, hogy nem létezik a szerző által említett általános papi feladat, amely a védelmezéshez kötődne. De konkrét papi tisztséghez kötődő ilyen feladat sincsen, ugyanis a lelkészi feladatkör nem azonos ószövetségi papi szolgálattal, igazából meglehetősen kevés köze van hozzá (egyébként meg a templomot a templomőrség őrizte, nem a papság). Hosszas vita megnyitását elkerülendő várnék exegetikai bizonyítást, mely szerint a mai lelkészek papok volnának, avagy annak bizonyítását, hogy az általános keresztyén kötelesség az volna, hogy védelmezzük és őrizzük Isten szentélyét (mégis milyen szentélyt?). Ilyen bizonyítás nem lehetséges. Hajdú úr egy nem létező papi hivatást és feladatkört próbál adottnak, sőt feladatnak venni. Ez színtiszta költészet.

A szerző később bizarr módon azt állítja, hogy a férfi látja el a papi feladatot, tehát hogy minden férfi pap. Ez nettó ostobaság. Az egyetemes őrzés nincsen megalapozva, mint fentebb láttuk, már Ádám esetében sem. Ádám nem szentélyt őrzött, másrészt az édenkerten kívül is őrzött dolgokat (pl. állatokat, amelyeket tartottak a bukás után). De Éva is ugyanúgy őrző volt, pl. a gyerekeit szükségszerűen őriznie kellett stb. A férfinak nincsen papi feladata pusztán abból kifolyólag, hogy férfi. Az általános papság az egyház tagjainak a feladata, tehát nőknek, férfiaknak egyaránt. A lelkészeknek sincsen papi feladatuk, hiszen nem áldozatbemutatók, mint lelkészek. Mint keresztyének azok, de mint lelkészek nem mások, mint igehirdetők, evangelizálók, tanítók, buzdítók, fegyelmezők, felvigyázók. Az áldozár feladatkör nincs a listán. A férfinemnek pedig ugyancsak nincs semmilyen papi feladata. A férfi feladata, hogy gondoskodjon a saját családjáról, viseljen hadat alkalomadtán stb., még lehetne sorolni, de en bloc, általános értelemben semmilyen keszekusza papi megbízása nincsen. De még csak a keresztyén férfiaknak sincs (az általános példaadó papi feladaton kívül, lásd reformátori hitvallások).

E levezetés után azon gondolkozom, egyáltalán hogy juthatott eszébe a szerzőnek, hogy az olvasóin végigverjen egy ilyen koncepciót, hogy a férfi nemnek van egy őrző-védő papi feladatköre. Ez egy hajmeresztő mendemonda. Másrészt ennek az elképzelésnek a leghalványabb köze sincs a női lelkészségnek még csak a témaköréhez se. Az egész cikkében alig közelíti a lényeget, hogy miért tiltott a lelkészi pozíció a nőknek.

Talán az egyetlen valamirevaló próbálkozása az, hogy megemlíti: mivel az egyház történelme során sose követte a női lelkészség gyakorlatát, ezért az elítélendő. Ez az érv sem túl meggyőző. Persze megemlíthető, de mindenképpen csak utolsó érvként. Ugyanis az egyház ókori és középkori gyakorlata egyáltalán nem garancia arra, hogy az egy jó gyakorlat, elég a temérdek római és görögkeleti eretnekségre gondolni, melyek a reformáció megindulásáig kifejlődtek. Ezt az érvet használni tulajdonképpen egyenlő az „ezer légy nem tévedhet” érvelési hibával. Márpedig hitvallásaink közül sok kimondja, hogy a zsinatok és óegyházi stb. szereplők tévedhettek, és tévedtek is. Tehát egy középkori/ókori gyakorlat önmagában teljesen elégtelen annak bizonyítására, hogy a nők számára tiltott a lelkipásztori foglalkozás.

Továbbá a teremtés sorrendje – mármint az apostol normatív magyarázata nélkül – az olvasó számára teljesen elégtelen bizonyítása ugyanennek, ugyanis a teremtési rend önmagában még nem feltétlenül tiltaná egy adott foglalkozás, tisztség felvállalását.

III.

És itt jön a képbe, hogy hogyan kellett volna helyesen érvelni a témában – mármint annak, aki elutasítja a női lelkészséget (a világ keresztyénség és az evangéliumi keresztyének túlnyomó többsége, bár az evangéliumiak között is vannak akik egalitáriusabb álláspontot képviselnek, lásd John Stott). Elsősorban a női lelkészséget azért nem engedélyezik az evangéliumi egyházak, mert explicit apostoli tiltás alatt áll (1Tim 2, 11-14.). Az apostol hivatkozik a teremtési rendre, indoklásul, minthogy az az ok, amiért a tiltás életbe lép. Hogy nem a nőé a tekintélyhordozói és a döntői szerepkör. Ez annak érzékeltetésére is jó, hogy az apostol eltiltása nem esetileg vonatkozik Timóteus gyülekezetére, hanem egyetemes érvénnyel bír, azaz sehol nem lehet nőt lelkészi szolgálatra alkalmazni, mert az apostolok szerint nem volt a pozíció nyitott a hölgyek számára.

Ugyanez a gondolat jelenik meg azokon a helyeken is, ahol a lelkészi, illetve elöljárói (vén) szerep általános leírásáról van szó: a jellemzés férfiakról szól. (1Tim 3,2, Tit 1,5-6)

De ez látszik abból is, hogy még a diakónusválasztásnál (Apcs 6,1-6) is, a közösségben még csak fel se merül, hogy nőt válasszanak a feladatra/munkára, hanem csakis férfiak közül választanak.

Még egyéb érveket is lehetne sorolni, de úgy tűnik a nők minden egyházi hivatal viselésétől el vannak tiltva. Ettől azonban még általános keresztyénként szolgálhatnak az egyházban, azaz vállalhatnak különféle szolgálatokat, de hivatalos bibliai pozíció nem járul hozzá. Ezt Sebestyén Jenő református teológus úgy fogalmazza meg, hogy az asszonyok egyházi feladatai kisegítő jellegűek (pl. segítő ebben, vagy segítő abban, de nem vezényel és nem szónokol) és nem önmagában álló tisztségek.

IV.

Valójában értetlenül szemlélem, hogy ez az axiómás cikk milyen közönségnek íródott, mert nem csinál mást, mint előadja a maga bizarr expozéját arról, hogy a férfinem, mint olyan, „papság”, meg a genezisi történetről magyaráz helytelenül össze-vissza.

Álláspontom szerint ez a megközelítés olvashatatlan (nem a stilisztika miatt, ami rendben volna, ha a teológia is rendben lenne) a protestáns, illetve evangéliumi, vagy akár kálvinista olvasóközönség számára. De szintén olvashatatlan a római vallású olvasóközönség számára, mert az meg nem érti, hogy minek beszél a szerző római egyházi terminusokban, mikor is állandóan papot mond, sose lelkészt, vagy amikor az egyház történelmi gyakorlatára hivatkozik csak, vagy amikor az egyházat nagy E-val írja, azt sugallva, mintha az csak a római katolikus egyház lenne (legalábbis a hazai olvasóközönség esetén így van). De ugyanakkor meg nem áll ki következetesen a római egyház teológiája mellett és minduntalan a reformációról papol. Meglátásom szerint a cikk még a római vallású olvasó számára is nagyon zavaros és nem bizonyítja azt, amit a címében elvileg felvállal.

A szerző kálvinista baptista teológus