Most akkor pap vagy lelkipásztor!? – Hajdú Attila lelkipásztorsággal kapcsolatos érvelésének a kritikája

A napokban megjelent egy cikk Hajdú Attila „tollából” (a Szentháromság Evangéliumi Egyház lelkészéről van szó) az axioma.hu-n, amelyben a női lelkészség ellen érvel. Magát a témát most nem érinteném, inkább a lelkipásztorsággal kapcsolatos érvelésére szeretnék fókuszálni, amely igencsak problematikus lehet azok számára, akik biblikus alapon gondolkoznak az egyházról, Újszövetségről és a lelkipásztori hivatásról. Sajnos a szerző érvelési rendszere könnyen hiteltelenítheti az egész témát, mivel sok köze nincs a reformátori gondolkodáshoz.

Mi a baj a cikk érvelésével?

Az első bekezdésben egy általánosan jól ismert komplementarista fejtegetést olvasunk, a teológiailag igazán furcsa kijelentések csak a harmadik bekezdésben kezdődnek el igazán. Úgy tűnik, hogy az újszövetségi lelkipásztori szolgálat és az ószövetségi papság között teljes analógiát von a szerző. Az újszövetségi sákramentumok (nem református szóhasználat szerint: szentségek) kiszolgáltatását egyfajta áldozó papi tiszthez kapcsolódó feladatként kezeli, ami jelen esetben az áronita papság tisztségét megörökölt lelkipásztorok „papságaként” értelmezendő. Ki is jelenti a szerző, hogy a keresztyén lelkipásztorok afféle papi tisztséggel rendelkeznek, amit a végső időkben önként visszaadnak majd Krisztusnak.

Ha ezt egy római katolikus szerző írta volna, úgy nem lepődnék meg, hiszen a római egyháznak ez a teljesen téves, bibliátlan és a korai egyház gyakorlatával ellentétes tanítása kulcsfontosságú a felekezet számára. Csakhogy Hajdú Attila nem római katolikusnak vagy ókatolikusnak, netalán görög keletinek, hanem reformátusnak vallja magát, ami teljes képzavar, ha mindezt a Szentírás tanításához hű reformáció örökségének a tükrében szemléljük.

Szeretnék valamit rögtön az elején világosan és egyértelműen leszögezni: a Biblia alapján Krisztus újszövetségi egyházában nem létezik olyan, hogy „áldozó papság!” És nem azért, mert mi protestánsok lelkipásztornak hívjuk, a római katolikusok meg papnak. Egyáltalán nem létezik ilyen tisztség!

Ahhoz, hogy ezt megértsük, a Szentíráshoz kell fordulnunk. Elég fellapoznunk a Zsidókhoz írt levél néhány fejezetét, ahol Isten Igéje nagyon világosan és egyértelműen szól erről. Csak néhány idézett igevers a teljesség igénye nélkül:

Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. (megjegyzés: áldozati szentély kizárva!) Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek. (Zsid 9, 11-14)

„Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. De bizonyságot tesz nekünk a Szentlélek is, mert miután ezt mondja: „Ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok múltán – így szól az Úr –: Törvényemet szívükbe adom, és elméjükbe írom, bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg.” Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat.”  (Zsid 10, 11-18)

Református, normatív hitvallásunk, a II. Helvét Hitvallás világosan összefoglalja az Ige tanítását:

„… az Újszövetségben Krisztusnak többé már nincs olyan papsága, mint az Ószövetség népének, amelyhez külső kenet, szent öltözet és számos szertartás tartozott. Ezek Krisztus előképei voltak, aki eljővén és azokat betöltvén, el is törölte mindet. Ő maga maradt az egyetlen pap mindörökre, akit ne kisebbítsünk meg azzal, hogy a szolgáknak a pap nevet adjuk” (II. Helvét Hitvallás, XVIII. Az anyaszentegyház szolgáiról, rendeltetésükről és kötelességeikről)

Látjuk tehát, hogy teológiai értelemben az Újszövetségben semmilyen egyházi szolgálatot nem tekinthetünk áldozatot bemutató papságnak, mivel Krisztus óta nincs szükség ilyenre. Persze, időnként előfordul, hogy a reformáció előttről származó történelmi hagyatékunk alapján papnak mondjuk reformátori egyházaink lelkészeit (lásd korabeli magyar reformátorok írásait), vagy az apostolica successio hagyományára emlékeztető lelkészszentelések során ez a megnevezés kerül elő (lásd a régi, Ravasz-féle ágendának az 1927-es kiadását) vagy pedig a népi köznyelvben nem ritkán papnak hívjuk a gyülekezeteink lelkipásztorait, de bibliai értelemben semmiképp sem tekinthetjük a lelkipásztori tisztséget valamilyen különleges, szakrális áldozó rendnek. Éppen ezért még egy római katolikus pap is hiába mondja magát áldozó papnak, soha nem lesz az a Biblia szerint. Nem is lehet áldozó pap, hiszen Krisztus volt a kereszten az egyetlen igaz főpap, aki teljes, tökéletesen elégséges, megismételhetetlen és örök érvényű áldozatot mutatott be értünk a kereszten – ezek után semmi szükség papságra. Az pedig világos, hogy pap ott van, ahol áldozat van, márpedig áldozat bemutatására többé semmi szükség.

Az egész reformáció jogosan a Szentírás alapján úgy tekintett a papi rendre, mint ami megszűnt és érvényét veszítette, mert ha Krisztus egyszer s mindenkorra megáldoztatott, úgy már nincs szükség se áldozatra, se papi rendre. Nem véletlenül nevezzük az eukharisztiát Úri Szent Vacsorának egyházainkban – és nem áldozásnak.

Azt is tudjuk, hogy az Újszövetségben nincs nyoma annak, hogy a kézrátétellel felszentelt szolgálatot végző presbiteroszokat (= véneket), illetve az episzkoposzokat (= felvigyázókat) valami áronita papság jogutódjaként szolgáló szakrális papi rendnek tartották volna, ahogy annak sem, hogy a korabeli istentiszteletek középpontjában valamiféle szakrális áldozati kultusz játszott volna központi szerepet. Egyébként az ilyen tisztség kifejezetten a görög-római pogányságra volt jellemző.

 Az Apostolok Cselekedeteiben világosan látszik, hogy mi játszott fontos szerepet a keresztyén összejöveteleken – elsősorban mindig az Igéről való tanítás volt a fajsúlyos. A hét első napján tartandó alkalmakon az Igéről való tanítással egybekötve megtörték a kenyeret. (ApCsel 20,7) (Hozzáteszem, a reformátorok írásaiból tudjuk, hogy az eredeti szándék az volt, hogy minden vasárnap legyen úrvacsora.) Ezzel a kenyértöréssel kapcsolatban azonban sehol nem látunk utalást arra, hogy bármilyen engesztelő áldozati szerepet tulajdonítottak volna neki. Eukharisztiának nevezzük, amely hálaadást jelent, ahogyan arról a II. Helvét Hitvallás is tanít (II. HH. XXI), de bűneltörlő áldozatról szó sincs, hiszen az eukharisztia nem megismétli, hanem rámutat arra, ami megismételhetetlen – az Úr Jézus Krisztus egyszer és mindenkorra kereszten elvégzett engesztelő áldozatára irányítja a figyelmet.

Ugyanígy nem találunk arra sem példát, hogy az első századok keresztyénségében a korabeli lelkipásztoroknak áldozó papi funkciót tulajdonítottak volna. Ezt azok a római katolikus teológusok is kénytelenek elismerni, akik a szokottól eltérően kevésbé felületesen űzik a patrisztika tudományát. Ők a dogmafejlődés tanításával próbálják kiküszöbölni ezt az égbekiáltó ellentmondást, mint ahogy John Henry Newman anglikán lelkész tette a 19. században, egy sajátos romanista törekvés bűvöletében az Oxford Mozgalom prominens alakjaként, aki szintén eltávolodott a reformáció tanításától, majd nem sokkal később betért a római egyházba, végül pedig bíborosként halt meg. Ennek ellenére ma is sok római teológus azt hangoztatja, hogy ezt az Anyaszentegyház mindig is vallotta. Azonban a korrektség azt kívánná, hogy inkább azt kommunikálják: a korai egyház a preszbiteroszait és episzkoposzait soha nem tekintette szakrális áldozó papnak. Ez egy későbbi hagyomány, ami a középkortól kezdve fokozatosan kifejlődött, majd annyira megmerevedett, hogy ma már központi elemmé vált mind a római, mind a görög egyházakban, eredetileg azonban nem így volt.

Csak részben tartozik ide, de szükségesnek érzem, hogy néhány sort írjak az egyetemes papságról is, mert a tapasztalatból kiindulva ezzel kapcsolatban is óriási a homály. Az egyetemes papsággal kapcsolatban a leggyakrabban idézett textus az 1Pét 2,9: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.”

Az egyetemes papság ez esetben azt jelenti, hogy azt a közvetítő szerepet, amit az Ószövetségi Izráelben az áronita papság végzett, ma Krisztus újszövetségi népe, az Anyaszentegyház közössége veszi át, amelynek tagjai lelki értelemben magukat élő áldozatul az Úrnak ajánlják fel, részt vesznek Isten üdvözítő tervében – a pogányok megtérésében –, úgy, hogy vallást tesznek Krisztus nevéről. (lásd Heidelbergi Káté 32. kérdés-felelet) Ez az Isten népére, az Egyház teljes közösségére vonatkozik, nem pedig egy különleges papi rendre. Ám a pap nem egyenlő a lelkipásztorsággal! A papság szakrális tevékenységet betöltő szerepe kizárólag az ószövetségi időket jellemezte, majd megszűnt. A szóban forgó cikket olvasva olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy újbarokk tridentista kegyességi irodalmat olvasnék. „Egyszer eljön majd az idő, amikor az örök dicsőségben Krisztus eljövetelekor a lelkipásztorok önként és boldogan átadják papi tisztségüket Krisztusnak és mint Menyasszony együtt fog az Egyház engedelmeskedni a Vőlegénynek” – írja a magát protestánsnak valló Hajdú Attila. Nem, nem adunk át semmit, mivel nincs ilyen különleges tiszte a lelkipásztornak. Aki ilyennel rendelkezik és rendelkezhet az egyedül Krisztus!

Ugyanakkor azt is le kell szögezni, hogy az egyházban nem káosz, nem anarchia, hanem rend van, amiben mindenki az Istentől való elhívásának megfelelően végzi a szolgálatát, ezek a szolgálatok azonban különbözőek. (1Kor 12,5; Ef 4, 11-12)! Az egyetemes papság közös, de a nyilvános egyházi szolgálat nem! Így az Újszövetségben az áldozó papi funkció Krisztus áldozatára nézve ugyan megszűnt, de az egyházi rend megmaradt. A II. Helvét Hitvallás világosan fogalmazza meg mindezt:

„Való igaz, hogy Krisztus apostolai minden Krisztusban hívőt papnak neveznek, de nem a szolgálatra való tekintettel (!), hanem azért, mert miután a hívők mindnyájan királyokká és papokká tétettek Krisztus által, képesek vagyunk lelki áldozatot felajánlani Istennek. Tehát teljességgel más és más a papság és az egyházi szolgálat. Az előbbi ugyanis – amint épp az imént mondtuk minden keresztyén emberre nézve közös, az utóbbi viszont nem. Ám azzal, hogy a pápista papságot kiutasítottuk az egyházból, egyáltalán nem töröltük el az egyházi szolgálatot.” (II. Helvét Hitvallás, XVIII. Az anyaszentegyház szolgáiról, rendeltetésükről és kötelességeikről)

Éppen ezért az egyetemes papság nem azt jelenti, hogy bárki kiszolgáltathatja a sákramentumokat, vagy végezhet nyilvános „palástos” egyházi szolgálatot! Ezt a feladatot kizárólag az erre elhívott és felhatalmazott szolgák végezhetik. Hogy átültessük a gyakorlatba és egyértelmű legyen mindenki számára: nincs olyan, hogy gondolok egyet és valakit – aki nincs Isten által elhívva és az Egyház által „felszentelve” – megkérek a hívők közül, hogy ugyan tartsa már meg az istentiszteletet helyettem. Nincs olyan, hogy laikusként (értsd: nem lelkipásztorként) ülök otthon reggel a dohányzóasztalnál hálóingben és sárkamentumot szolgáltatok ki magamnak és a családomnak. Sákramentum kiszolgáltatására kizárólag az Isten által elhívott és az egyház által felszentelt szolgának (vocatio interna et externa), vagyis a lelkipásztornak megengedett. Ő azonban – újra hangsúlyozom – nem áldozó pap, mivel Krisztus örökérvényű keresztáldozatával egyszer és mindenkorra eltörölte a papságnak ezt a formáját.

A fentiek értelmében továbbra sem értem, hogy a szerző reformátusként mégis hogyan lyukadhatott ki egy ilyen jellegű érvelésre… Talán a jószándék vezérelte, de a teológiai ismeretek terén való felületessége félrevitte. Vagy talán egy olyan „teológiai” irányról beszélünk, amely kiforgatja a reformátorok tanítását, épp azzal ellentétes következtetésekre jutva? Egy biztos: mind a református, mind az egész reformáció szellemiségétől idegen ez az érvrendszer!

A szerző református lelkipásztor