Kinek nagyobb a hangja – a kételyeimnek vagy a Szentírásnak? Reakció Sytka ószövetségi vérengzésekkel kapcsolatos gondolataira

Sytka legutóbbi, nekem intézett válasza sokkal barátságosabb hangnemben íródott, ezt ezúton is köszönöm. Azonban továbbra is az a legfőbb vád velem szemben, hogy „elbeszélek mellette”, illetve hogy nem értem a mondandójának a lényegét. Ebben a válaszban igyekszem mindenre kitérni, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak.

 

Milyen kabát van rajtam?

Sytka – reagálva arra a megjegyzésemre, miszerint végül én is megkaptam tőle a „fundamentalista/konzervatív” jelzőt, – megpróbálja megmagyarázni ezen jelenség okait, amelynek középpontjába a félelmet helyezi. Noha valóban vannak konzervatív oldalról túlkapások – és ahogy Sytka is elismeri, liberális oldalról is –, nem gondolom, hogy kategorikusan kijelenthető volna, hogy a félelem „nagyon sok konzervatív szellemiségű írás és üzenet motorjaként funkcionál.”

Alapvetően az egyháztörténelem nagyjai nagyjából mindig is így reagáltak, sokszor még hevesebben is. Luthert nem tekintették-e éppen a hevessége miatt bolondnak? Kálvint olvasva is egészen meglepő lehet, hogy mennyire szenvedélyesen képes írni, egy ponton meg is jegyzi, hogy a kutya sem marad csöndben, amikor a gazdáját támadják. Nem gondolom, hogy a konzervatívok általában elzárkóznak a vitáktól, új gondolatoktól (egyáltalán, ki a konzervatív – ma már az is annak számít, aki ihletettnek tartja a Szentírást és a férfi és nő közötti monogám, életre szóló kapcsolatot tekinti házasságnak biblikus alapon), ám azokat mindig meg kell mérni a Szentírás mérlegén.

Ha valaki, jelen esetben Sytka, például felvet egy gondolatot az ószövetségi herem és az iszlám dzsihád kapcsán, majd erre válaszul születik egy reakció, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a reakció írója „fél” bármitől is, vagy hogy éppen görcsösen, a valósággal szüntelenül hadakozva éli a mindennapjait. Legalábbis bennem nem voltak ilyen érzések, pusztán azt láttam, hogy a felvetés egész egyszerűen nem állja meg a helyét, annak gyökere pedig a Szentírás félreértése.

Sytka érvelésének alapmotívuma, hogy nem értettük meg a lényeget, figyelmen kívül hagytuk azt, írásainak peremterületeit érintettük csak, és ebből vontunk le súlyos következtetéseket, amelyeknek hajtómotorja végső soron a félelem. Mint mondtam, nem gondolom, hogy ez így volna, de akár a központi mondanivaló peremét képezik, akár nem, az inkriminált állítások mellett nem lehet csak úgy elmenni, pláne, ha azok az Isten természetével kapcsolatos kérdést érintik. Tegyük hozzá: a peremen lévő, a dolgozat központi ívét, vagy tengelyét alátámasztó vagy kiegészítő állítás is állítás, tehát ha valaki számon kéri az ilyen állítás mögötti gondolatokat, akkor nem elegáns azzal kapitulálni, hogy „nem ez a lényeg.”

Az utóbbi kritika kapcsán – most hadd fogalmazzak egyszerűen és egyértelműen – jegyezzük meg: ezt a fundamentalizmus/konzervatív keresztyénség és liberalizmus/felvilágosult, tudományokat figyelembe vevő oldal közötti pávatáncot egyszer és mindenkorra be kellene fejezni, főleg, ha egy pünkösdi teológiai tanárról van szó, és főleg akkor, amikor nem azért éri őt kritika, mert a teremtési napokat nem 6×24-órás napként értelmezi. Az ilyesféle szúrágta fundamentalistázást, ha kérhetem, tartogassa a pünkösdi-karizmatikus mozgalom diszpenzacionalista, állandóan a szó szerint értelmezett 1000 éves királyságról prédikáló, a nyelveken szólást a megtérés vagy a Lélekkel való betöltekezés biztos jelének tituláló közegnek, és ne nekem. Higgye el, én is tudnék negatív értelmű, fundamentalistázós megjegyzéseket fűzni a pünkösdi-karizmatikus mozgalom bizonyos szélsőbugyraiból felcsapó kénes gőzre mutogatva. Nem teszem, mert a téma ennél többet érdemel. Zárójelben jegyzem meg, hogy paradox helyzet, amikor a különleges karizmák mai napig tartó működését valló keresztyén ember fundamentalistáz, vagy konzervatívoz más keresztyéneket. Azaz: ha van valaki, akkor egy pünkösdi-karizmatikus teológus pont nem az, aki a tengely közepén helyezkedik el, így aztán felesleges eljátszani a keresztyénség szélsőfrakciói közötti józan, felvilágosult „aranyközép” szerepét. Mindezt azért írom, mert legközelebb egy kritika kapcsán ildomosabb lenne a vonatkozó pontokra reagálni, és nem ezerszer is kiselőadást tartani olyan posztmodern toposzokat felkérődzve, hogy a konzervatívok (tehát akkor a Sytka nem az? Vagy ő olyan konzervatív, aki a konzervatívok felett áll?) „háborúban állnak a valósággal, beszorulva egy izolált barakk falai közé”, és ez „hosszútávon megfojtja az innovativitást, a kérdésfelvetést, de még az őszinteséget is”. Értsd: a Sytka írásait érintő kritikám ilyen, ebből persze óhatatlanul következik: ő viszont innovatív, mer kérdezni és őszinte.

Félreértés ne essék: Sytkát tisztelem, egy különösen termékeny, gondolatgazdag, intelligens szerzőnek tartom, jó teológusnak, aki valóban mer őszinte kérdéseket feltenni, de ez a személyét érintő erőltetett középre pozicionálás kellemetlen, unalmas, és azt hiszem, szükségtelen is. Nem gondolom, hogy Sytka írásai annyira megváltoztatnák a világot – és szerintem ezt ő sem gondolja –, hogy a kérdésfelvetéseire görcsösen, félelemtől indíttatva kellene reagálnom. Van életem nekem is. Egyébként pedig, ha a szexuáletika területén a keresztyénség történelmi álláspontját képviseli, kapálózhat, senki sem fogja kiszabadítani többé abból a bizonyos szűk, konzervatív „barakkból.” Szóval, mi lenne — sok tehertől megszabadítanánk magunkat –, ha egyszerűen csak beszélgetnénk és vitatkoznánk, kegyességi minősítgetések nélkül?

 

Térjünk a lényegre!

Eddig talán „kerülgettem” azt, hogy a Sytka által meghatározott lényegre válaszoljak, de akkor történjen meg ez is. Nézzük, miért nem hozható párhuzamba a herem és a dzsihád. Vessünk egy pillantást először az általa készített táblázatra.

 

 

Első ránézésre azt gondolhatnánk, hogy az összehasonlítás meglehetősen korrekt, azonban jobban megvizsgálva, ki fog derülni, hogy nem állja meg a helyét. Érdemes pontról-pontra végigmenni rajta.

1. Ha felszínesen nézzük, akkor valóban, a megállapítás helytálló, azonban a legfontosabb különbség az, hogy míg az Ószövetségben Isten megígéri az ősatyáknak, hogy nekik adja Izrael földjét (1Móz 12,7; 5Móz 6,10), addig az iszlámban nem találunk erre vonatkozó ígéreteket. A Korán ezt írja: „Harcoljatok ellenük, hogy ne legyen több kísértés, és hogy az imádat egyedül Allahé legyen! De ha abbahagyják [a harcot], akkor ne legyen ellenségeskedés, kivéve a támadók ellen!” (2:193) Értjük ezt, ugye? Míg az Ószövetségben a herem konkrétan a szent földre vonatkozott, amit Isten megígért az ősatyáknak, addig az iszlám az egész világot az uralma alá akarja hajtani, ezzel gyakorlatilag legitimmé téve agresszív terjeszkedését. A történelemben ezt láthatjuk is: míg izraeli terjeszkedésekről, vagy világhódításról nem tudunk, addig iszlám hódításokról és agresszív területgyarapításról igen. Az egyik tehát egy isteni ígéreten alapuló cselekedet, míg a másik puszta hódítás.

2. Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz, viszont az itt szereplő állítás önmagában nem értelmezhető, mert míg az Ószövetség valóban „választott népről” beszél, amelynek tagjai Ábrahám utódai, addig az iszlám nem gondolkodik ilyen kategóriákban, csupán abban, hogy aki muszlim, annak kötelessége részt venni a dzsihádban. Az Ószövetségben egy választott nép elfoglalja a számára megígért földet, míg az iszlám az összes hívőt folyamatos harcra hívja. A herem tehát egy lezárult folyamat, amely egy konkrét aktusra utal, a dzsihád pedig egy nyitott folyamat minden esetben.

3. Ezzel a ponttal különösebben nem is vitatkoznék, azonban a háború szabályai kapcsán a következő pontban fejteném ki meglátásaimat.

4. Ez az állítás már csak azért is helytelen, mivel az iszlám foglalkozik az ártatlanok helyzetével a háborúk során. A hadíszokban például kifejezetten foglalkoznak azzal, hogy kiket tilos bántani egy háború során: „Ó emberek! Tíz szabályt adok nektek, tanuljátok meg őket jól! Álljatok meg, ó nép, hogy tíz szabályt adjak nektek a csatatéren való viselkedésetekre vonatkozóan. Ne kövessetek el árulást, és ne térjetek le a helyes útról. Ne csonkítsátok meg a holttesteket. Ne öljetek meg se gyermeket, se nőt, se öregembert. Ne okozzatok kárt a fákban, és ne égessétek el őket tűzzel, különösen azokat, amelyek termőre fordulnak. Ne öljetek meg senkit az ellenség nyájából, kivéve, ha élelemre van szükségetek. Valószínűleg olyan emberek mellett fogtok elhaladni, akik életüket szerzetesi szolgálatnak szentelték; hagyjátok őket békén.” (saját fordítás)

Valamint a 2:190-193-ból kiderül, hogy amennyiben a muszlimokkal harcolók megadják magukat, úgy a harcot be kell fejezni. Az iszlám továbbá ismeri a jizya/dzsízia fogalmát, ami azt jelenti, hogy amennyiben a nem muszlimok megadják magukat, és hajlandóak kifizetni a „vallási különadót”, úgy békén lehet őket hagyni (ez általánosan bevett gyakorlat volt például a török hódoltság idején is), és nem kell megkövetelni tőlük az iszlámra való áttérést. Ezzel szemben az Ószövetségben Isten nem egy esetben a teljes lakosság kiírtására szólít fel, beleértve a gyermekeket, a nőket és a zsákmányt is (csak egy példa: Józs 6,17-19).

5. Ez a pont akár még igaz is lehetne, azonban csak egy újabb felszínes megállapítás. Ugyanis az Ószövetség teljesen mást ért az „ellenség pusztulása” alatt, mint az iszlám. Mint írtuk, az Ószövetségben mindig konkrét célja van a háborúnak, amely Isten ígéretein és az ő szentségi karakterén alapul. Az iszlám ezzel szemben folyamatos terjeszkedésre szólít fel, hogy végül az egész világ behódoljon Allah előtt.

Természetesen e pontokat részletesebben is lehetne elemezni, azonban sem én, sem Sytka nem vagyunk orientalisták vagy iszlám-szakértők. Mindenesetre, a leírtakból világosan látszik, hogy azon felül, hogy mindkettő (a herem és a dzsihád) is egyfajta szent háború, a kettő nem mutat azonosságot: sem lebonyolítását, sem motivációit, sem végső céljait érintően.

Továbbra is úgy tűnik, és ez egészen zavarba ejtő, hogy Sytka nemcsak az Izraelt ért brutális támadást relativizálta bizonyos teológiai és nem teológiai szempontoknak rögvest a támadás utáni napokban való felemlegetésével, lásd: „nem Isten választott népét támadták meg”; „Izraelnek semmi köze nincs a bibliai-ószövetségi teokratikus királyság Izraeléhez”; „a mai Izraelben zsidónak lenni sokszor inkább nemzetiségi, mintsem vallási kérdés; a mai Izrael tendenciáiban szekuláris, sőt vallásilag szinkretista katonaállam”; „a mai Izrael még saját vallását sem veszi komolyan” stb., hanem magát az iszlámot, és az iszlám részeként a dzsihádot is, mint olyat. Több visszajelzést is kapott, hogy ezt nem kellene, vagy legalábbis nem itt és nem most kellene, de Sytka számára — legalábbis úgy tűnt a sorozatos reakcióiból – minden óvatosságra, körültekintő szemléletmódra, kegyeleti szempontokra való utalás vörös posztónak bizonyult, ami után újabb és újabb cikkek születtek. Ezek között volt olyan – eredetileg erre reagáltam –, amely ezt a típusú relativizálást folytatva arra hívta fel a figyelmet, hogy annyira nem érdemes keresztyénként megrökönyödnünk a Hamász muszlim terrorista szervezet támadásán, mivel az Ószövetségben is vérgőzős történeteket olvashatunk vendettákról, népek kiirtásáról, ráadásul isteni felhatalmazással aládúcolva.

Őszinte leszek: nem értem mi ezeknek a cikkeknek a végső célja a világban jelenleg zajló eseményeket vizsgálva? Az, hogy kevésbé ítéljük el a muszlim terroristák Izrael-ellenes akcióját, vagy pedig az, hogy ítéljük el, de akkor ítéljük el a saját Ószövetségünket is, hiszen felfogásában, éthoszában alig különbözik – vagy semennyire – a terroristák szemléletmódjától? Mire megy ki a játék? Egészen konkrétan: mit kellene megértenünk? Azt, hogy valamikor, sok évezreddel ezelőtt Izrael is „hasonló volt”, mint a jelenlegi iszlám országok, de szerencsére nekünk volt egy felvilágosodásunk és Krisztusunk, amelyek által már „különbek”, „fejlettebbek” vagyunk, remélve, hogy az iszlám számára is eljön egyszer a maga „felvilágosodása és Krisztusa”? Ne felejtsük el, hogy sem a zsidóság, sem a keresztyénség történelmében nem találunk példákat – leszámítva az idézett ószövetségi sorokat – hódító háborúkra, terrorizmusra, míg az iszlám 1400 éves történelme ilyenekkel terhelt. Fel lehet hozni persze a keresztes háborúkat, de értelmetlen, hiszen az sokkal inkább egy politikai reakció volt éppen az iszlám térhódítására.

Ha pedig csak a hidegháború vége óta tapasztalt dzsihádokat nézzük, még az sem jelenthető ki, hogy maguk a muszlimok túlságosan következetesek volnának a saját irataikat tekintve. A jelenkorban tapasztalt, muszlimok által elkövetett agressziók sokkal inkább nevezhetőek szimpla terrorizmusnak, mint bármiféle „szent háborúnak.” Ha pedig nincs párhuzam a jelenlegi dzsihád és az általuk tekintélyként elfogadott iratok között, akkor mégis, hogyan lehetne párhuzamot vonni az Ószövetség és a jelenlegi iszlám között? Hogyan következik ebből bármi is, ami megértésre sarkall? Az a bizonyos Sytka által emlegetett bicska inkább beletörik ebben a gondolatmenetbe.

Véleményem szerint Sytka a válaszaiban ugyanazt a tendenciózus kitérőt alkalmazza: azt állítja, hogy ő „csak elgondolkodtat, feldob labdákat”, amiket aztán nem csap le. Ha valaki tovább viszi az érvelését, és szembesíti a jogos következtetésekkel, akkor azt állítja, hogy ő bizony nem csapta le azt a labdát, ő nem állított ilyet, erre csak az olvasó következtet, és ezt utólag – illetéktelenül – neki tulajdonítja. Ha szó szerinti idézetekkel reagál valaki, akkor jön a következő, előbb említett kitérő: „nem ez a lényeg.” Értsd: nem ez, hanem más. Tehát – következtethetünk – soha nem a szerző téved, soha nem a szerző fogalmaz pontatlanul, soha nem a szerző enged meg magának biblikus alapon rázós, billegő, félreértésekre okot adó érvelést, hanem mindig a kritikus a ludas – vagy nem a lényeggel foglalkozik, vagy nem érti, ami le van írva, vagy félreérti, vagy egyszerűen csak a jól ismert jelenséggel van dolgunk: fundamentalista, konzervatív szemüvegen keresztül értelmezi a sorait. Szerintem azonban ez meglehetősen olcsó megoldás, és sokkal inkább azt a látszatot kelti, hogy Sytka nem meri vállalni a gondolatait. Állít dolgokat, konkrétan megfogalmazza őket, majd, ha valaki ezekre reagál, jön a kibúvó: „félreérted, nem ezt írtam, nem ez a lényeg.” Felmerül bennem a kérdés újra, hogy tulajdonképpen mi is a végső célja ezeknek a cikkeknek? Sytka az állítja, hogy elgondolkodtat, de amikor gondolkodásra kerül a sor, és levonjuk a konzekvenciákat, akkor kitér.

A legnagyobb probléma az – egyáltalán ezért fogalmaztam meg a kritikát –, hogy itt nem egy szekuláris vallástudós fejtegetéseiről van szó – megjegyzem a fentiek vizsgálatában, hogy még így sem állnának meg az állításai –, hanem egy keresztyén teológiai tanár gondolatairól.

Nézzük meg, hogy meddig jut el Sytka, vagy másképp fogalmazva: álljunk a feldobott labda alá. Tehát, megtudjuk – idézetek következnek –, hogy a herem és dzsihád között rengeteg párhuzam van, hogy „nemcsak formájában, de tartalmában és vallási céljaiban is hasonló a két szent háború” (az egyik esetében Jahvére, a másikban pedig Allahra hivatkoznak, és egyik esetben sem problémás, ha nők és csecsemők halnak meg). Sytka – a keresztyén teológus – szerint „elképesztő rövidlátás és a dolgok elkenése erre azt mondani, hogy itt csupán formai megoldásokban van párhuzam”, hiszen „a mögöttes teológia és indoklás is nagyon-nagyon hasonló”. Sytka azért „kegyes”, hiszen megállapítja: „ám természetesen vannak eltérések, hiszen a két vallás (a zsidóság és az iszlám) nem pont ugyanolyan” (már kezdtem megijedni!), majd így folytatja: „az egész logikája, struktúrája, formája és teológiája paralel.”

Sytka nem áll kötélnek, rendre visszautasítja a vele vitában álló keresztyén teológus megállapítását, hogy bizony az Ószövetség istene és annak parancsára véghez vitt háborúk igenis különböznek az iszlám istenképétől és az Allah által elrendelt háborúktól, sőt, magabiztosan kijelenti, hogy minden ellenérv őt, és az ő érvelését erősíti meg. Remélem ezúttal sikerült kicsit megvilágítanom, hogy miért nem azonos a kettő, és miért értelmetlen az összehasonlítás és hogy a fentebb idézett paralelizmus miért szakmaiatlan.

 

Puhítsunk?

Sytka – számára „kissé meglepő módon” – vette tudomásul, hogy nekem többek között azzal a kitétellel volt problémám, hogy ő az Ószövetség ún. „puhításáról” értekezett. Szerinte ez ma általános, nem tudja, miért kell ezen fennakadni, és ennek bizonyítéka állítólag az, ahogy ma például Sámson történetét is „puhítják” a szószéki igehirdetésekben, hiszen az egy az egyben, csak úgy önmagában „eladhatatlan lenne.” Sytka egy korábbi írásában egyébként más példát is ad a puhításra, hiszen az özönvíz történetet úgy értelmezi, mint lokális katasztrófát, egyszerűen azért, mert elhordozhatatlan számára, hogy a bibliai narratívát szorosan követve Isten kiírtja egy bolygó komplett élővilágát.

Úgy vélem, Sytka két dolgot kever: puhítást és értelmezést, valamint egy vallás vallástudomány-vallástörténet által lekövethető fejlődését és az üdvtörténetet. Másrészt – ahogy ez régebbi cikkéből is kiderül, illetve abból, hogy az azt illető kritika érzékenyen érintette – összekuszálódik az írásaiban, hogy egy szakasz problémás volta objektíve értendő (minden keresztyénnek problémásnak kell találnia az adott szakaszt), vagy szubjektíve (pszichésen számára feldolgozhatatlan, vagy nehezen feldolgozható). A véres ószövetségi textusok esetében a szubjektív és objektív nézőpont mintha összemosódna Sytkánál, amikor azt sugallja, hogy egy „őszinte” keresztyénnek ezek a szakaszok mindenképpen feldolgozhatatlanok és bármiféle teológiai „megoldás” csak olcsó lehet.

Sytka félreérti a problémámat: nem az a baj, hogy egy teológus őszintén mer kérdezni, hanem az, hogy a válaszok elől kitér, illetve az, hogy a teológiai magyarázatot eleve „erőltetettnek”, „izzadtságszagúnak” és „kitérő manővernek” bélyegzi. Ilyen antré után nehéz egyáltalán bármit is mondani, hiszen a teológiai útkeresés mindenképp valamiféle ügyeskedő „puhításnak” fog tűnni. Ráadásul, amikor Sytka arról beszél, hogy Sámson történetét a szószékekről „elkezdjük szellemien interpretálni”, úgy érzem, összecsúsznak nála eltérő elemek, amelyek nem feltétlenül állnak egymással szemben. Amikor például egyes egyházatyák allegorizáltak bizonyos bibliai történeteket, akkor az nem azért történt, mert számukra a szöveg elsődleges értelme – maga a narratíva vagy a történelmi eseményről szóló beszámoló – önmagában elhordozhatatlan, és valahogy „ki kell magyarázni”, „át kell értelmezni”, hanem azért, mert próbáltak rájönni arra, hogy mi a konkrét történelmi eseményről szóló beszámoló önmagán túlmutató értelme a Názáreti Jézus eljövetele fényében – a Messiásra vonatkozóan az egész üdvtörténet kontextusában. A szent szövegnek több értelmezési síkja van, de nem azért, mert az elsődleges, literális értelem „ciki” és ezért azt valahogy a szószéken „puhítani” szükséges a részünkről. A homiletikának, mint teológiai diszciplínának nem az a feladata, hogy egy közel „vállalhatatlan” ókori szöveg olvasáskor az olvasókban és hallgatókban feltörő jogos etikai dilemmára valamiféle körmönfont, spiritualizáló választ szolgáltasson, illetve ilyen „kreatív” válaszok kiötlésére készítse fel a jövő igehirdetőit.

Sytka teológusként a legfontosabb kérdést mellőzte eddig feltenni, túllépve az összehasonlító vallástudományi megközelítésmódján: a Szentháromság Isten (Atya-Fiú-Szentlélek, tehát részben a preegzisztens Krisztus), a „szeretet istene” miért alkalmaz személyesen is és ad parancsba népe vezetőinek olyan jellegű durva, kíméletlen megtorlásokat az Ószövetségben (amikor közöttük lakozott), amelyek a mai ember számára megdöbbentőnek tűnnek. És ami még lényeges: keresztyén teológusként nem csak feltenni kell ezt a kérdést – egyszerűen csak megrökönyödve, és azt sugallva, hogy ezzel őszinte, érzékeny, reflexíven gondolkodó ember nem is tud igazából mit kezdeni –, hanem meg is kell tudni válaszolni. Ezt a kérdést ráadásul nem csak hívők teszik fel, mert inkonzisztens eseményeknek gondolják az isteni ihletettségű vérengzéseket az újszövetségi kinyilatkoztatással, hanem a nem hívők is – ateisták, agnosztikusok, vallásellenes materialisták –, megpróbálva hitelteleníteni a keresztyénséget.

Tegyük fel, hogy az utóbbiról van szó, tehát egy nem hívő/hitetlen ember őszinte kérdéséről, esetleg rosszindulatú kötözködéséről: Sytka azzal varrná el a szálakat, hogy örömködve közölné, hogy a keresztyénségbe „Istennek hála” beépült a felvilágosodás is, tehát egy magasabb erkölcsi norma érvényesül már nálunk (értsd: mi, 21. századi emberek magasabb szinten állunk erkölcsi tekintetben, mint ezeket a szörnyű cselekményeket végrehajtó ókori zsidók, majd pedig ezeket az eseményeket exegetáló, felvilágosodás előtti keresztyén teológusok, hiszen ők még nem „botránkoztak meg” e szakaszokat vizsgálva), illetve a felvilágosodás nyomán megszületett a bibliakritika is, tehát „nem eszik olyan forrón a kását, ezeket a szövegeket nem így, nem úgy, hanem amúgy is lehet értelmezni, meg hogy ez bizony morális dilemma nekünk is, szóval végső soron nincs válasz a kérdésre, legfeljebb csak Jézus (mármint hogy mi Jézuson keresztül olvassuk az Ószövetséget).” Nem hiszem, hogy ez bárkinek is túl meggyőző erejű érvelés lenne, apologetikai hatásfoka pedig mínuszos – ennél még az is jobb, ha szótlanul elfordulunk az illetőtől.

Sytka mentségére szóljon, azóta az egyik cikkében megpróbálkozik valamiféle válaszlehetőséggel. Kijelenti, hogy az Ószövetséget nem lehet lecserélni, kidobni (ahogy ő fogalmaz, „rendszerváltani”), hiszen akkor ki kellene hajítani az ablakon az Újszövetséget is, viszont a kettő szorosan összetartozik. Sytka nem tartja tehát sem az Ószövetség megtagadását, sem annak elszellemiesítését megfelelő lépésnek. Messzemenőkig egyetértek vele. Ugyanakkor valamit ki kell találni – valamilyen feloldási lehetőséget –, mert – mint mondja – továbbra is „törheti a kavics a cípőnket”, tehát az egész Bibliát tekintélynek tartó hívőként is zavarhatnak ezek a bizonyos vérengzős storyk.

Sytka szubjektívnek nevezi a saját maga által felkínált válaszokat, pedig ezek nem szubjektívek, hanem részben egy teológus megkívánt és elvárt válaszai. Lényegében arról beszél, hogy – bármennyire is zavarja – nem tud lemondani Isten „erőszakosságáról”, mert az igazságigénye megköveteli. Abban is igaza van, hogy a társadalmi közfelfogás az erkölcsi mérce tekintetében változékony, mármint hogy éppen mi számít nekünk „erősnek” („talán akkor nem a mi gyomrunk kell legyen a mércéje annak, mi kell nekünk a Szentírásból és mi nem”).

Végül az írása végén a megkezdett jó útról mintha ráfordulna egy zsákutcára, hiszen azt állítja, neki mind az ellenség eltiprása mind az ellenség szeretete távoli. Az utóbbit egy alázatos önfeltárulkozásnak tudom be, és nem Jézus egyértelmű parancsával való nyílt szembeszegülésnek, hiszen nyilván ismeri a nagyparancsolatot és azt megpróbálja követni.

A fentieket szemügyre véve azonban továbbra is állítom, hogy Sytka olyan dolgokat próbál párhuzamba állítani, amelyek között nincs valódi párhuzam, így az egész érvelés végső soron parttalan. Nemhogy közelebb vinne minket bárminek is a megértéséhez, sokkal inkább az Ószövetséget állítja be rosszabb színben. Épp azt kellene felragyogtatni, hogy az Ószövetség és az „Ószövetség Istene” miért annyira más, miért egyedi és mindezen történetek hogyan egyeztethetők össze szentségével, igazságosságával, irgalmával és szeretetével, sőt, épp ezek a történetek hogyan jelenítik meg ezeket az isteni attribútumokat. Ez az igazi kihívás!

Különbség van aközött, hogy keresztyénként megismerem, megvizsgálom és elfogadom a Szentírás önnön magyarázatát a számomra első ránézésre nehezen értelmezhető eseményekkel kapcsolatosan és utána felteszem az őszinte kérdéseimet és megfogalmazom a dilemmáimat (lásd Justin Taylor írását: „Miközben végső soron illegitim azt kérdezni, hogy Isten útjai igazságosak-e az ígéret földjének biztosításában, addig tökéletesen helyénvaló és építő jellegű annak megértését keresni, hogy Isten útjai milyen módon igazságosak”), és aközött, hogy – megkerülve, vagy csak felületesen vizsgálva a Szentírás válaszait – a saját kételyeimből fabrikálok teológiát.