A katolicizmusra leselkedő legnagyobb veszély nem az „elprotestánsodás”, hanem saját reflexei – reakció Simon Gábor, katolikus pap szentek segítségül hívásával és purgatóriummal kapcsolatos szavaira, II. rész
– az alábbi írás reakció Simon Gábor katolikus papnak egyik elmélkedésében a szentek tiszteletéről és segítségül hívásáról, valamint a purgatóriumról kifejtett véleményére, lásd az I. részt –
A halottak napja és a purgatórium
Továbbmenve, Simon Gábor megemlíti a halottak napját (november 2.) is, illetve a halottak napja kapcsán a purgatóriumról szóló római katolikus tanítást. Ahhoz, hogy jobban értsük a purgatóriummal kapcsolatos koncepciót, érdemes közelebbről is megnéznünk Simon Gábornak azt a megjegyzését, ahol az egyház különböző részeit emlegeti: „…mi hiszünk az egyháznak a hármasságában.” Teológiailag – az ő nézőpontjából és a római egyház nézőpontjából – ez az elképzelés érthető.
A reformátori tanítás szerint az egyház két részből áll: az egyik itt a földön van, a másik a mennyben. Az elsőt nevezzük küzdő/harcoló – régies szóval, ahogy Simon Gábor is említi, „vitézkedő” – egyháznak (ecclesia militans), az utóbbit győzedelmes, diadalmaskodó vagy megdicsőült egyháznak (ecclesia triumphans). Az első tagjai a még a földön lévő igaz hívők (és nem a látszathívők), akik folyamatosan küzdenek a saját testükkel (óemberi természetükkel), a világgal és a Sátánnal, a második tagjai pedig a már elhunyt hívők, tehát azok, akik már „elköltöztek”, és a mennyei dicsőségben az Úrral vannak. Róma szerint azonban van még egy harmadik része is az egyháznak, a szenvedő egyház (ecclesia patiens) – ezzel a névvel azon hívőket jelölik, aki ugyan elhaláloztak már, az üdvösség az osztályrészük, de mivel itt a földön nem tudtak teljes mértékben vezekelni az úgynevezett „bocsánatos bűnökért”, ezért a purgatóriumban (a tisztítóhelyen, avagy a tisztítótűzben) még meg kell tisztulniuk ahhoz, hogy ténylegesen is a mennybe jussanak.
A KEK a következő tanítást adja a purgatóriumról: „1030. Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek. 1031. Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a Tridenti Zsinaton fogalmazta meg. […] 1472. […] minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűz, tisztítóhely). E tisztulás szabadít meg attól, amit »ideiglenes büntetésnek« nevezünk.”
Látjuk talán, hogy a halottak napja és a purgatóriumról szóló tanítás között szoros kapcsolat áll fenn, hiszen a római egyház ezen a napon a tisztítótűzben lévő lelkekért – azaz a szenvedő egyházért – könyörög.
Ezzel szemben mi protestánsként az Írás alapján „hisszük […], hogy a hívők a testi halálból egyenesen Krisztushoz költöznek, és ezért a halottak egyáltalán nem szorulnak rá az élők segítségére vagy könyörgéseire, egyszóval azok bármiféle szolgálatára. Hisszük továbbá azt is, hogy a hitetlenek egyenesen a pokolra vettetnek, amelynek a kapuját nem nyitja meg előttük az élők semmiféle szolgálata.” (XXVI. A hívők eltemetéséről, a halottakkal kapcsolatos eljárásról, a purgatóriumról és a szellemjárásról. In: Második helvét hitvallás)
Ha ennek az „ünnepnek” a történelmi gyökereit keressük, azt mondhatjuk, a pogányságnak a halottakról való megemlékezése vezetett oda, hogy a középkori egyház bevezette a halottak napját. A már idézett Szénási szerint az e nappal kapcsolatos legkorábbi emlék a következő: Sevillai Izidor püspök (560–636) előírta a szerzeteseinek, hogy pünkösd másnapján megemlékezzenek a holtakról. Később Odo clunyi apát (994–1048) volt az, aki a megemlékezés napjául november 2-át jelölte ki, majd ez a szokás rövid időn belül egész Európában elterjedt. Érthető, hogy a reformáció egyházaiban nem volt hagyománya e napnak, hiszen – mint említettük – Róma ezen a napon a tisztítótűzben szenvedő lelkekért könyörög, tagadva ezzel Krisztusnak a bűnökért való egyszeri és tökéletes áldozatát (Szénási 2007, 81–82. o.).
Természetesen a reformáció örökösei sem érzéketlenek elhunyt szeretteik iránt, lásd a már idézett Második helvét hitvallást: „A Szentírás azt parancsolja, hogy a hívő testét – amely a Szentlélek temploma, és, amint helyesen valljuk, fel fog támadni az utolsó napon – tisztességesen és babonaság nélkül kell eltemetni; de azt is parancsolja, hogy tisztesen emlékezzünk meg mindazokról, akik az Úrban boldogul aludtak el; a hátramaradottaik, vagyis özvegyeik és árváik iránt pedig minden kegyeleti kötelességet teljesítenünk kell. Másféle gondoskodást a halottakról nem tanítunk. Tehát határozottan elutasítjuk a cinikusokat, akik a halottak testével nem törődnek, és a legnagyobb közönnyel és megvetéssel vetik őket a földbe, az elhunytakról soha egyetlen jó szót sem ejtenek, a hátramaradottakról pedig egyáltalán nem gondoskodnak.” (XXVI. A hívők eltemetéséről, a halottakkal kapcsolatos eljárásról, a purgatóriumról és a szellemjárásról)
Zwingli kifejti, hogy egyrészt a tisztítótűzről szóló tanítás nélkülözi a szentírási alapokat, másrészt hogy milyen emberi „logika” vezetett a tisztítótűz kigondolásához: „A Szentírás nem ismeri azt a tisztítótüzet, amelyről a teológusok beszéltek; az emberi ész találta azt ki: a purgatóriumi tűznek hamis tanával ugyanis akkora kincseket halmozott össze, hogy e mellett Kroisosnak, Hyperboreénak és Indiának kincsei eltörpülnek. Az ember – amint ennek nyomát Oreigenesnél is feltaláljuk – így gondolkozott: meghalnak, akik nem voltak feltétlenül rosszak, miért mennének ezek az örök kárhozatra? Vannak ismét mások, akik nem voltak híjával bűnnek; miért mennének be ezek a boldogoknak társaságába? Ebben az okoskodásban megvan némi külső látszata az okosságnak s Pál szavai szerint (Kol 2,23) van benne bizonyos bölcsesség, de ez merőben emberi okosság; azok közül való, amelyeket az ember formált magának a vallási dolgokban; ha ezt az Isten igéjéhez állítod, nyoma vész, mint a pornak, amelyet a szél szétszór. […] Lehet-e nagyobb vakmerőség, mint az állítani, hogy a túlvilágon úgy van minden, amint te ezt gondolod? Az vezessen bennünket, amit az Úr mond, nem pedig, amit a vakmerő emberi ész kisüt: mihelyt ez valami olyanra bukkan, amiről gondolja, hogy az mindenki előtt valószínűnek fog látszani, kiáll s dicsőséget követel a maga részére. […] Nekünk keresztyéneknek tehát nem kell a mi elménk tanácsait követnünk. Ha tehát a purgatórium létezését (purgatóriumnak nevezzük ugyanis a tűzben való szemfényvesztéses megtisztulást) nem lehet az Isten igéjéből sehonnan sem bizonyítani, miért vagyunk annyira ostobák, hogy ezeknek az ízetlen, alaptalan fecsegéseknek hitelt adunk? Hiszen láthatjuk, hogy ugyanazok, akik a purgatórium létezése mellett kardoskodnak, egyszersmind azt is tanítják, mi úton-módon kell annak tüzét kioltani, mondván: ők ezt meg tudják tenni. […] Olyan ez a purgatórium, mint ama hamis gyógyszerek, amelyet ide-oda futkározó emberek szanaszét árulnak: a piac közepére állított asztalra ugranak és így ordítanak: Barátaim, szörnyű nyavalya van a világon, én is benne voltam, de az Isten kegyelméből eme orvosság által, amely íme itt van, kigyógyultam. De a nyavalya közeledik: íme már a határunkon van. Lássátok: előbb a nyavalyáról beszél, annak szörnyű hírét terjeszti, azután ajánl orvosságot, éppen így tesznek azok is, akik a purgatóriumot tanítják. Szent Isten! Mennyit fecsegtek ezek az emberek szörnyű börtönökről, kígyókról, tűzfolyamokról, kénről, kőolajról, holmi tüzes vasfogókról! Melyik költőnek meséit nem multák felül? És az ostoba emberek olyan elszörnyülködéssel hallgatták e beszédeket, mintha valaki azzal a váratlan hírrel toppant volna be hozzájuk, hogy a vad ellenség a falak előtt áll, felgyújtja a várost, legyilkol, elpusztít mindent. E haszontalan beszédek hallatára a megrémült buták úgy állottak volna ott, mintha már érezték volna a kínokat. Igen, de ott volt az orvosság is! Igaz, hogy eleinte drágán adták (ezt diktálta az orvosság), mert először is a gazdagok erszényébe akartak nyúlni. Meg akarod a lelkedet menteni? Adj pénzt!” (XXVI. A purgatóriumról, 251–253. o.)
Röviden idézzünk Zwingli megsemmisítő erejű bibliai alapozású érveléséből is: „…hallgassuk meg, mit mond az igazság: »Bizony, bizony (hallod az eskü szavait?) mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallgatja és hiszen annak, aki engem elbocsátott, örök élete vagyon és a kárhozatra nem megyen, hanem átalment a halálból az életre.« Ha a tisztítótűzre való taszítás nem kárhoztatás, kérdem, mi akkor általában a kárhoztatás? Tehát azok, akik Krisztusban halnak meg, a halálból életre mennek át éspedig az örökkévaló életre. […] Pál (Róm 8,1) így szól: »Semmi kárhoztatásuk nincsen azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak.« Ha tehát mindhalálig tántoríthatatlanul megállunk Jézus Krisztusban: üdvözülünk (Mt 14,13). A lator ugyanazon a napon Krisztus dicsőségének részese lett, amelyen társa kárhozatra jutott. Hol találjuk nyomát annak, hogy amaz bűnei miatt előbb megkorbácsoltatott, vagy egyéb büntetésekkel sújtatott volna? Vajon azt véljük-e, hogy az Isten emiatt igazságtalan bíró? Hiszen éppen azt látjuk, hogy ígéretét a legnagyobb pontossággal betölti: »Aki hisz, a kárhozatra nem megyen, hanem általment a halálból az életre?« Pál megparancsolja, hogy ne búslakodjunk azok felett, akik e világból elköltöztek, (1Thessz 4,43), azaz: ne legyünk olyanok, mint a pogányok, akiknek a jövő életbe semmi reménységük nincsen. Márpedig azon esetre, ha volna purgatórium, akkor Pál kétségen kívül azt mondotta volna, hogy búsulni kell azok sorsán, akik tudjuk, hogy szenvednek a kínok között. Ha tehát Pál az érintett helyen nemcsak a halottakról, hanem a róluk való megemlékezésről is beszél s mégsem szól egy szóval sem a purgatóriumról, világos, hogy ő erről nem is tudott semmit, márpedig azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy ez az apostol ugyancsak ismerte a megfeszített Krisztust. De hát mire való a sok beszéd, hiszen kézzel megfoghatjuk, hogy a purgatóriumot az emberi hazugság találta ki. Azokat a szentírási helyeket, amelyekkel a tisztítótüzet bizonyítani igyekeznek, csak rendkívüli erőszakkal lehet a purgatóriumra vonatkoztatni.” (XXVI. A purgatóriumról, 254–256. o.)
Simon Gábor érvelésének tarthatatlansága
A kanonikus Szentírás minimális ismerete is egyértelművé teszi, hogy a szentek segítségül hívása, valamint a purgatóriumban lévőkért való könyörgés – bármennyire is elterjedt – biblikus alapon illegitim gyakorlat. Ugyanakkor – a bibliai érveken túl – Simon Gábor érvelése önmagában véve is logikátlan.
Két állítást tesz, amiből levon egy „érdekes” konklúziót: egyrészt bizonyos „hitújítókat” említ (valószínűleg elsősorban a protestáns meggyőződést követő katolikusokra gondol itt, másodsorban minden protestánsra), akik a szentek segítségül hívását bálványimádásnak tartják, tehát nem élnek vele; másrészt egy bizonyos nagymamáról beszél, aki imádkozik egész életében a szeretteiért, aggódik az unokáiért és a gyerekeiért. Simon Gábor szerint ebből az következik, hogy az említett nagymama „köp” a családjára, holott – ha már a katolikus rendszert elfogadjuk – logikusabb következtetés lenne, hogy az unokáiért a mennyből is imádkozó nagymamára „köpnek” a családtagjai, mivel nem kívánják igénybe venni a folyamatosan felkínált segítségét. Simon Gábor érvelését protestánsként is vissza kell utasítani, hiszen azt sugallja, hogy a protestánsok tulajdonképpen nem is azért negligálják a szentek segítségét, mert ők maguk nem foglalkoznak, nem törődnek a már elhalálozott szeretteikkel vagy az egyház korábbi, megdicsőült tanúságtevőivel, hanem azért, mert azt gondolják, hogy azoknak nincs gondja már rájuk. Tehát – sugalmazza Simon Gábor – a protestáns hívek úgy gondolják, hogy – még ha akarnák is – eleve nem éri meg a szentekhez fordulni, hiszen ők a mennybe jutva elfordultak tőlük. Ez egy rosszindulatú sugalmazás, hamis érzelmi érvelés, amely az elhalálozott családtagjaink, rokonaink és szeretteink iránt érzett szeretetünket és gyászunkat használja fel arra, hogy elkezdjünk „imádkozni” a holtakhoz. Az érvelés manipulatív, érzelmi jellege abban áll, hogy azt sugallja: elhunyt családtagjaink, rokonaink, barátaink iránt érzett szeretetünknek – szeretetünk bensőségességének – próbaköve, hogy a fizikai halál után is fenn kívánjuk tartani velük a dialogikus viszonyt.
Szögezzük le: a protestánsok nem pszichopatizmusból – nem azért, mert érzéketlenek elhalálozott rokonaikkal szemben – utasítják el a szentek segítségül hívását, nem is azért, mert ridegnek gondolnák elhalálozott szeretteiket – mintha azok megdicsőülésük után többé nem mutatnának érdeklődést a még földön élő hozzátartozóik iránt –, hanem a következők miatt: „Mivel pedig sem parancsot, sem ígéretet, sem példát nem lehet felhozni a Szentírásból a szentek segítségül hívására, ebből az következik, hogy a lelkiismeret semmi biztosat nem tudhat az ilyen segítségül hívás felől. És mivel az imádságnak hitből kell fakadnia, milyen módon tudhatjuk, hogy Isten helyesli az ilyen segítségül hívást? Honnan tudhatjuk, ha a Szentírás nem nyújt bizonyítékot, hogy a szentek értik az egyesek kéréseit?” (XXI. A szentek segítségül hívásáról. In: Apológia, az Ágostai hitvallás védőirata)
„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért…” (1Tim 2,5–6)
Bocsánat,hogy ezt kell írnom: pars secta, lemetszett rész.
Szektásokkal értelmetlen vitatkozni.
A II.Vat.Zsin. hibája ez az ökumenikus cirkusz,aminek se füle,se farka.
A másvallású embert tisztelni kell,de hit kérdésekben nem szabad leállni vitatkozni.
Már az ősök megoldották a vitákat.
Azért a római egyházra erős azt mondani, hogy szekta. Én sem értek egyet mindennel, amit tanítanak, de mégiscsak vallják a Szent3-ot, Krisztus kettős természetét stb.
Nem a római egyház a szekta,hanem minden felekezet,akiket Róma kiközösített. Simon Gábor a katolikus tanítást mondja.
Egy konzervatív, evangelikál protestáns teológiai oldalon hiába írja ezt, ők pont az ellenkezőjét gondolják – tehát azt, hogy Róma kanyarodott el az evangéliumi, biblikus hittől, és vált – tulajdonképpen – egy félszektás, babonás konglomerátummá, amely már csak a bibliai evangélium torzóját őrzi, kis jóindulattal. Ilyen ínséges időkben (amikor maga a pápa, a római egyház feje adja áldását eretnek, blaszfém nyilatkozatokra) én vigyáznék a konzervatív protestánsok kritizálásával.
Ezzel részben egyetértek.