Hogyan adhatott Isten parancsot népirtásra az Ószövetségben?

Ez egy jó és nehéz kérdés. A válaszunk egyszerre tükrözi és meghatározza az igazságosságról és az irgalomról alkotott felfogásunkat.

Józsué könyvében Isten megparancsolja Izraelnek, hogy mészárolja le a kánaániakat, hogy elfoglalhassák az ígéret földjét. Ez egy véres, teljes megsemmisítéssel járó háború volt, amelynek révén Isten arra használta népét, hogy erkölcsi ítéletét végrehajtsa gonosz ellenségein. A válasz felé haladva érdemes alaposan átgondolni a keresztyén világnézet építőköveit Isten igazságosságával és irgalmasságával kapcsolatban.

 

1. Mint minden dolog Teremtője és minden ember teljhatalmú Ura, Istennek abszolút tulajdonjoga van minden ember és hely felett.

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (1Móz 1,1), „a tengert és mindent, ami bennük van” (ApCsel 14,15). Ez azt jelenti, hogy „[a]z Úré a föld, és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók” (Zsolt 24,1). Ahogy Isten mondja: „…enyém az egész föld…” (2Móz 19,5) és „Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata.”(Zsolt 50,10) Az, hogy Istené minden, azt is jelenti, hogy minden dolog felett azt tehet szabadon, amit akar. „A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart!” (Zsolt 115,3) Ezen a szabad szuverenitáson belül Isten „meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait” (ApCsel 17,26). Istennek teremtői jogai vannak, és senki sem mondhatja neki: „Mit teszel?” (Jób 9,12)

 

2. Isten nemcsak a végső Teremtője, uralkodója és birtokosa mindennek, hanem igazságos és igaz is minden cselekedetében.

Ábrahám ugyanazt a kérdést teszi fel Istennek, amelyet mi is felteszünk: „Vajon az egész föld bírája nem hozna-e igaz ítéletet?” (1Móz 18,25) A burkolt válasz: „Mindenképpen!” Ez Pál Róma 9,14-ben feltett kérdésének a fordítottja: „Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten?” Pál válasza: „Szó sincs róla!” Mózes pedig ezt hirdeti: „Kőszikla ő, tetteiben tökéletes, mert igazságos minden útja. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő.” (5Móz 32,4)

A mi kultúránkban mindennapos kérdés, hogy vajon ezt vagy azt igazságosan vagy méltányosan tette-e Isten. De ha megállunk, és kicsit jobban belegondolunk, rájövünk, hogy már maga a kérdés valójában jogtalan. Pusztán a kérdésfeltevés is azt feltételezi, hogy mi vagyunk a bírók, mi fogjuk „Istent a vádlottak padjára ültetni” és felülbírálni; Istennek meg kell felelnie a mi igazságérzetünknek, az igazsággal és méltányossággal kapcsolatos elvárásainknak. Ha Isten átmegy a próbán, szép és jó, de ha nem, akkor még mi háborodunk fel, és mi vádoljuk őt. Erre még gondolni sem szabad! Ahogy az 5Mózes 32,4 mondja – „…igazságos minden útja” – definíció szerint. Ha Isten tesz valamit, akkor az igazságos. (És mivel a háromságos Isten természeténél fogva kapcsolati viszonyt feltételez, a Biblia szerint Isten szeretet, ezért minden igazságossága végső soron szeretetből fakad, és arra irányul.) Az ellenkezőjét gondolni, a saját elmédet, véleményedet és elképzeléseidet a világegyetem végső mércéjének tekinteni végtelenül arrogáns megnyilvánulás.

Ez [ti. Isten igazságossága – a ford.] azonban nem zárja ki az alázatos kérdezést és keresést a mélyebb megértés érdekében. Miközben végső soron illegitim azt kérdezni, hogy Isten útjai igazságosak-e az ígéret földjének biztosításában, addig tökéletesen helyénvaló és építő jellegű annak megértését keresni, hogy Isten útjai milyen módon igazságosak – akár a kánaániak elpusztításának elrendelése, akár bármely más cselekedet tekintetében. Ez a teológia feladata: meglátni, hogyan kapcsolódnak össze Isten igazságának és kinyilatkoztatásának a különböző aspektusai.

 

3. Mindannyian megérdemeljük Isten igazságos ítéletét, és egyikünk sem érdemli meg Isten kegyelmét.

Amint fentebb említettük, Isten abszolút igazságos minden cselekedetét illetően. Az egyetlen, amit bármelyikünk megérdemel Istentől, az az igazságossága [értsd: az igazságos ítélete – a ford.]. Megszegtük a törvényét, fellázadtunk ellene és az útjai ellen, és az isteni igazságosság azt követeli, hogy hűtlen és hitszegő lázadásunkkal arányos isteni büntetést kapjunk. Istennek jogában áll kegyelmet adni, de azt nem kötelessége mindenkinek – egyáltalán bárkinek is – megadnia. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a bibliai történelemben Isten bizonyos embereket érintő ítélete gyakran kegyelmi cselekedet egy másik ember számára (pl. az özönvíz ítélet volt a világ felett, de Nóé megmentésének az eszköze; a tíz csapás ítélet volt a fáraó felett, de Izrael felszabadításának az eszköze). Hasonlóképpen a kánaániak elpusztítása kegyelmi cselekedet volt Izrael számára.

 

4. A kánaániak Isten ellenségei voltak, akik megérdemelték a kirótt büntetést.

„[M]ivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét…”; „…amint meg van írva: »Nincsen igaz ember egy sem…«”; és „Mert a bűn zsoldja a halál…” (Róm 3,23; 3,10; 6,23) Ezért ha Isten a bűnbeesés után elpusztította volna Ádámot és Évát, akkor teljesen igazságos lett volna. Amikor Nóé idején kiirtotta az emberi faj több mint 99,99%-át, akkor is igazságos volt.

Néha tévesen azt gondolhatjuk, hogy Isten csak földet akart ajándékozni népének, és emiatt kirugdosta az ártatlan embereket, akik már eleve ott voltak. A valóságban azonban a kánaániak tele voltak gonoszsággal, istentelenséggel és erkölcstelenséggel, és Isten arról beszél, hogy a föld emiatt „hányta ki őket” (vö.3Móz 18,24–30; 5Móz 9,5). Mindez összhangban van azzal, hogy Isten „megtorolja szolgái vérét, bosszúval fizet ellenfeleinek, de engesztelést szerez népének földjéért” (5Móz 32,43).

Fontos még az 5Mózes 9,5 is, amely szerint Izrael földjének birtoklása és a kánaániak kiűzése nem Izrael igazságának [és tisztaságának – a ford.], hanem a kánaániak gonoszságának köszönhető. Isten nagyon határozottan közli Izraellel, hogy ha nem követi az Urat és az ő törvényét, akkor ugyanarra a sorsra jut, mint a földjükről „kihányt” népek (vö. 3Móz 18,28; 5Móz 28,25–68; vö. még 2Móz 22,20; Józs 7,11–12; Mal 4,6). Isten különleges, kiválasztó szeretetében részesítette Izraelt (vö. 5Móz 7,6–9), de fenyegetései és ígéretei a hűtlenségért járó büntetésre vonatkozóan megmutatják igazságosságát és az igazságosság iránti elkötelezettségét.

 

5. Isten cselekedetei nem az etnikai tisztogatást példázzák.

A Pentateuchus (1–5Móz) kétféle hadviselésre vonatkozó törvényt tartalmaz: 1. az ígéret földjén kívül eső városok ellen vívott harcokra (lásd 5Móz 20,10–15) és 2. az ígéret földjén lévő városok ellen vívott harcokra (5Móz 20,16–18) vonatkozót. Az első típus lehetővé tette Izrael számára, hogy megkíméljen emberéleteket, a második típus nem. Az utóbbi (a második típusú hadviselés) a herem gyakorlata, azaz az ’odaadás/odaszentelés a pusztításnak’. Mint az isteni ítéletet beteljesítő szent cselekedet kívül esik a mi kategóriáinkon, amelyekkel a háborúról gondolkodunk. Bár a pusztításra vonatkozó parancs a teljes megsemmisítést magában foglalta, úgy tűnik, kivételt képeztek azok, akik megbánták bűneiket, és az egyetlen igaz és élő Istenhez fordultak (pl. Ráháb és családja [Józs 2,9] és a gibeoniak [Józs 11,19]). Ez azt jelenti, hogy Isten elvetemült ellenségeinek elpusztítása éppen a lázadásuk miatt és Isten különleges céljai szerint történt, nem pedig az etnikai hovatartozásuk miatt. Az etnikai tisztogatás és a népirtás kifejezések egy népnek az etnikai hovatartozása miatti elpusztítására utalnak, ezért nem alkalmazhatók a kánaániak elpusztítására.

 

6. Miért volt szükség a kánaániak eltávolítására Kánaán földjéről?

Amerikában az egyház és az állam szétválasztásáról beszélünk. Izraelben azonban teokrácia volt, ahol az egyház és az állam elválaszthatatlanul összekapcsolódott, sőt megegyezett egymással. Ebből fakadóan Isten népe tagjainak egyformán voltak politikai és vallási kötelezettségei. Az izraeli állampolgárság kötelező feltétele volt, hogy az illető hűséges legyen Isten szövetségéhez, és fordítva.

A szövetségi közösség megkövetelte a tisztaságot és a kirívó bűnök eltávolítását, „kitakarítását” (lásd pl. 5Móz 13,5; 17,7 stb.). Ez magában foglalta annak a földnek a [rituális – a ford.] „tisztaságát” is, amelyen Isten népeként éltek, és ha nem távolították el a meg nem térteket a földről, azzal a lázadókon túl az egész népre veszedelmet hoztak, ami mindig bálványimádást, igazságtalanságot és gonoszságot eredményezett (pl. 5Móz 7,4; 12,29–31) – ez sajnos igencsak gyakran beigazolódott a régi szövetség idején.

A mai keresztyének nem teokráciában élnek. Mi „jövevények és idegenek” vagyunk (1Pt 2,11), akiknek nincs „szent földjük” ebben a[z üdvtörténeti – a ford.] korban. A régi és az eljövendő kor átfedésében élünk – „két világ között” (a teremtett világban, amely „sóhajtozik” – a szent, de mégiscsak ideiglenesnek tekinthető föld – az ígéret földje után, amely várja a szent és marandó „új eget és új földet”). Ebben a korban és ezen a helyen alá kell vetnünk magunkat az Isten által fölénk helyezett kormányzó hatóságoknak, „a felettes hatalmaknak” (Róm 13,1–5), és tisztelettel kell adóznunk nekik – de ezek nem képezik az egyháznak (Isten igére és szentségre elhívott és összegyűjtött népének) a részét, és nem is lehetnek a része. Továbbá, mostanra véget ért Isten sajátos, különleges kinyilatkoztatásának az egész egyház számára közölt ajándéka (vö. Zsid 1,1–2: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette”). Ezek a tényezők együttesen biztosítanak minket afelől, hogy Isten nem rendelt el a kánaániak elpusztításához hasonlót – amely szükséges volt ahhoz, hogy Izrael teokráciája birtokba vehesse a fizikai földet –, és ilyen ma sem engedhető meg az ő népe számára.

 

7. A kánaániak elpusztítása a végítélet előképe.

A jelen korszak végén eljön Krisztus, hogy megítélje az élőket és a holtakat (ApCsel 10,42; 2Tim 4,1; 1Pét 4,5), és kiűzi őket a földről (az egész földről). Ez az ítélet igazságos és teljes lesz. Az lesz az a nap, „amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától” (2Thessz 1,7–9). Meglepő módon Pál olyasmit kérdez a korinthusiaktól, amit, úgy tűnik, elfelejtettek, ha valaha tudtak is róla: „Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni?” (1Kor 6,2)

Hogyan működik ez? Hogyan fog ez kinézni? Nem tudjuk biztosan. De Isten igéje azt mondja nekünk, hogy Isten népe Istennel együtt ítél majd az ő ellenségei felett. Ilyen módon Istennek az Izrael népéhez intézett parancsa, hogy hajtsák végre erkölcsi ítéletét a kánaániak ellen, a végítélet előképe – ha úgy tetszik, a bemutatója.

Ha ennek fényében olvassuk a Józsué könyvében, az Isten szent igéjének a lapjain feljegyzett szörnyű pusztítást, akkor az nem egy „megoldandó probléma”, hanem egy mindannyiunkat érintő, sürgető felszólítás lesz: hogy megmaradjunk az Atya Isten előtti „tiszta és szeplőtlen kegyességben” (Jak 1,27), hogy keressük őt és az ő útjait, és hűségesen megosszuk az evangéliumot hitetlen szomszédainkkal és az evangélium által még el nem ért nemzetekkel. Végső soron Jóbhoz hasonlóan – kezünket a szánkra téve (Jób 40,4) – nekünk is tartózkodnunk kell attól, hogy megkérdőjelezzük Isten jóságát és igazságosságát; ehelyett rá kell csodálkoznunk Isten kifürkészhetetlen irgalmának gazdagságára és titkára (Ef 2,4), hogy egyszer majd Mózessel és a Báránnyal együtt énekeljük a dicsőítő éneket: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid.” (Jel 15,3–4)

 

Szerző: Justin Taylor (PhD), a Crossway evangéliumi keresztyén könyvkiadó alelnöke

Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/blogs/justin-taylor/how-could-god-command-genocide-in-the-old-testament-2/