Sytka vajon tud-e Sytkául olvasni?

Pár napja publikáltam egy választ Sytka azon cikkére, amelyben azt fejtegeti, hogy amennyiben meg akarjuk érteni az iszlám jelenét, tekintsünk csak az Ószövetségre – slussz-passz, ennyi. Az eredeti cikket úgy jellemeztem, hogy „kínos”, a mostani válasz azonban felettébb elgondolkodtató – no nem annyira jó értelemben véve. Ugyanis, úgy tűnik, Sytka a „könnyebbik” utat választotta: elkezdett személyeskedni. Sajnálom. „Erős projekciót” vél felfedezni szavaim mögött, majd olyan (gondolom szándékosan) klisés szógyöngyökkel írja le a vélt reakcióimat, minthogy szerinte „kinyílt a bicska a zsebemben”, „keserűen ecsetelem”, „kifakadó stílus”, „okoskodom.” Természetesen elhinti a mára már bevett „fundamentalistázást” is, lásd: itt „a megszokott konzervatív túlérzékenységgel van dolgom, és semmiképpen sem szakmailag komolyan vehető kritikával.” Szemlátomást Sytka önérzetét bántja, hogy reagáltam a cikkére, emiatt aztán olyan dolgokat tulajdonít nekem, amelyek valójában az ő érzéseiről árulkodnak – legalábbis erre enged következtetni a reakció hevessége.

Tisztázzuk: a válaszom alapvetően egy tárgyilagos hangvételű cikk volt, amelynek fő kiindulásaként Sytka párhuzamát idéztem az Ószövetségről és iszlámról, majd kitértem arra a gondolatra, amely – szerintem – végső soron egy, a háttérben meghúzódó súlyos félreértés – magának az Ószövetségnek, illetve az Ószövetség által ábrázolt Istennek a félreértése.

Nem tagadom, a cikkeken keresztüli vitáknak gyakori hátulütője, hogy félreérthetjük a másikat. Mivel a végtelenségig lehetne folytatni az adok-kapok játékot („Nem, te értettél félre engem!”), hadd idézzek a továbbiakban Sytka eredeti cikkéből és az én kritikámra írt válaszából:

• „Maradjunk tehát abban, hogy az iszlám országokban sosem volt igazi felvilágosodás, igazi modernizáció, igazi kihívás az iszlám számára.”
• „Egyszerűen szólva mi legalább tudunk kire „hivatkozni” és Jézuson keresztül próbáljuk megmagyarázni az ószövetségi textusokat, allegorizálva, enyhítve, puhítva azokat.”
• „A Korán sosem esett át szöveg és formakritikán, sosem számított jelentősnek az olyan vallási szemlélet, ami tudománykritikai módon értelmezte a szöveget. Ezért ha szeretnénk megérteni ezeknek az embereknek a gondolkodását, lapozzunk bele az Ószövetségbe. Ismétlem, nem könnyű ezt hívőként megemészteni, de formáikban nagyon hasonlót fogunk találni, mint amit ma látunk az arab világban!”

Felhívom az olvasók figyelmét, hogy mindez nem az én interpretációm, nem én adok a szerző szájába gondolatokat, hanem egyenesen az ő szavait idézem, ahol is három dolgot állít: nekünk, keresztyéneknek az előnyünk az iszlámhoz képest a felvilágosodás; az Ószövetséget – még ha Jézuson keresztül is, de – allegorizálni, enyhíteni, puhítani kell; szükséges az Ószövetség helyes értelmezéséhez a szöveg- és formakritika (mellékesen kérdezem: miért épp a Hermann Gunkel, Martin Dibelius és Rudolf Bultmann-féle, mára már részben meghaladott Formgeschichte?). Érdekes kijelentések ezek, de a legfurcsább az, hogy ezekről a pontokról a nekem adott válaszában mélyen hallgat Sytka. Ez talán véletlen volna?

„A bosszantó ebben az, hogy ettől függetlenül mégis az én cikkem kapcsán hozza elő Gurányi, így akarva-akaratlanul azt a képet sugallja rólam, mintha én bármikor is leértékelni kívántam volna az Ószövetséget, bármikor is tagadtam volna az emberek bibliai tudásának hiányát, vagy bármikor is egyetértettem volna a bárgyú módon szeretetről beszélő Jézus-képpel. Gurányi ebben a hamis fénytörésben láttatja a cikkemet – persze ha valaki elolvassa, amiről írtam, az nem fogja komolyan venni mindezt.” – fakad ki Sytka.

A probléma ezzel csak az, hogy a fentebb idézett mondatok Sytka állításai. Újra hangsúlyozom: nem én interpretáltam a szavait, ő maga írta le ezeket. Ha pedig nem erre gondolt a szerző és nem szeretné, hogy mások (megjegyzem, nemcsak én) félreértsék, fogalmazzon pontosabban! Kijelenteni, hogy az Ószövetség „puhításához” (miért kellene puhítani? Sic!) szükségünk van felvilágosodásra, szöveg- és formakritikára nem más, mint az Ószövetség leértékelése. Ez a kijelentés magában hordozza azt, hogy a 19. század előtt senki sem érthette, értelmezhette helyesen az Ószövetséget, hiszen a mai, „puhított” verzióját nem ismerte senki. Értem. Hadd kérdezzem akkor meg, mi a helyzet az egyházatyákkal? Mi a helyzet a skolasztika nagyjaival? Mi a helyzet a reformátorokkal? Aki olvasott ezen korszakokból akár csak egyetlen kommentárt, szemelvényt, levelet, az pontosan tudhatja, hogy úgy tűnik, a mindenkori keresztyén hívők megbirkóztak az Ószövetséggel a felvilágosodást megelőzően is. Ha nekünk szükségünk van szöveg- és formakritikára valamiféle „puhításhoz”, nekik miért nem volt, miközben úgy tűnik, kellő mélységgel tudták elemezni az Ószövetséget? Vagy, a felvilágosodás eljuttatott minket egy olyan, korábbi korokhoz képest felsőbbrendű erkölcsi nívóra, hogy nekünk már csak akkor elfogadhatóak bizonyos ószövetségi történetek, ha puhítjuk őket? Sytka logikája itt darabokra foszlik. Félreértés ne essék: nem állítom, hogy feltétlenül azt gondolja, hogy a felvilágosodás előtti hívek ne tudták volna helyesen értelmezni az Ószövetséget, de az általa leírtakból mégis ez következik.

El kellene dönteni, hogy a Szentírást teológusként vagy vallástudósként értelmezzük. Ha teológusként, akkor valóban kérdés lehet, hogy Isten milyen okból kifolyólag adott olyan rendelkezéseket, amelyek ma már nehezebben értelmezhetőek. E kérdések által pedig eljuthatunk a teljes üdvterv/üdvtörténet harmóniában való látására, amikor is megértjük, hogy minden Isten dicsőségét szolgálja, még az is, ami minket talán megbotránkoztat, vagy ami számunkra elsőre érthetetlennek tűnik. Egy vallástudós – és Sytka ilyen jellegű gondolatokat vetett fel – azonban láthatja úgy, hogy a zsidó vallás, majd az abból fakadó keresztyénség is egyfajta „evolúción”, „fejlődésen” ment át (ez a vallástörténeti megközelítés), azaz, eljutunk elsőkörben Jézus és tanítványai „puhított” értelmezéséhez, majd később a felvilágosodás által a mai „verzióhoz.” (és ki tudja, hol állunk meg) Tulajdonképpen Sytkánál a kettő egymásba olvad az eredeti cikkben, így aztán az egész gyümölcstelen okoskodásba torkollik, bármennyire is szeretné az én „kifakadásomból” levezetni, hogy releváns kérdéseket feszeget. Én magam sem zárkózom el egy ilyen kezdeményezéstől, szívesen állok elébe!

Sytka később kielemzi a személyes etikai meggyőződéseimet, kettős mércét feltételezve rólam: „Feltételezek két dolgot, lehet, hogy mindkettőben tévedek: Gurányi szerintem felháborodik, amikor arról hall a hírekben, hogy a Hamász csecsemőket fejez le Izraelben – és nem háborodik fel, amikor arról olvas az Ószövetségben, hogy Isten áldásával csecsemőket öltek meg Izrael fiai.”

A „lehet, hogy mindkettőben tévedek” kitétel véleményem szerintem kissé ízléstelen, ilyen szintű személyeskedést nem indokolt a válaszcikkem. Nem haragszom, csak furcsának találom, hiszen sehol nem állítottam olyat, hogy az Ószövetséggel kapcsolatos megbotránkozás problémás lenne. Helyes, sőt, talán üdvös dolog is, ha a Szentírás bizonyos részei megbotránkozást keltenek bennünk, mert ez a tény az istenismeretünk „vakfoltjaira” mutat rá. A probléma nem a megbotránkozással van, hanem azzal, hogy végül milyen konklúziókra jutunk. Sytka arra a következtetésre jut, hogy „mi legalább tudunk kire „hivatkozni” és Jézuson keresztül próbáljuk megmagyarázni az ószövetségi textusokat, allegorizálva, enyhítve, puhítva azokat.” Felteszem itt a kérdést, amely újfent az idézetből fakad: Jézus előtt nem volt szent szöveg az Ószövetség? Mert ha a szerző szerint „az iszlám viszont megragadt a múltban és nincs számára semmiféle teológiai kiút belőle”, akkor ebből az következik, hogy amennyiben Jézusra hivatkozva nem puhítjuk az Ószövetséget, az Ószövetség ugyanúgy zsákutca. Teológiai értelemben ez helytálló kijelentés volna, ha azt értjük alatta, hogy Jézus Krisztus nélkül nem teljes az Ószövetség, hiszen végső soron az Ó- az Újban teljesedik be. Sytka azonban sokkal inkább egyfajta „barbár múltat” ért zsákutca alatt. Pedig, ha tanulmányozzuk az Újszövetség azon részeit, ami az Ószövetségre hivatkozik, nem látjuk ennek nyomát, ahogy annak sem, hogy az apostolok bármikor is szükségét érezték volna valamiféle „puhításnak.” (ezt a szót végleg el kellene felejteni, rettentően félreérthető)

„Vagyis értsük jól, egyszerűen az a helyzet, hogy hibás a szemüvegünk és tulajdonképpen az egész Bibliát rosszul olvassuk. És ennyi. De tényleg ennyi?” – teszi fel a kérdést Sytka.

Igen, tényleg ennyi. Ahogy fentebb írtam, nem a megbotránkozással van a baj, ahogy azzal sincs semmi baj, ha bizonyos Ószövetségben ábrázolt történetektől, eseményektől elsőre idegenkedünk, feszengünk. De amikor több éve a hit útján járó emberek is problémásnak érzik az Ószövetséget annak véres részletei miatt, és nem értik, hogy mindezek hogyan tükrözik Isten természetét és hogyan illeszthetők be Isten üdvtervébe, akkor vajon mi más lehetne a probléma, minthogy hibás prekoncepcióval közelítenek a szöveghez? Erre próbáltam utalni a válaszcikkemben is: a szép zsoltárok, pár kedves történet még belefér, de a mészárlásokkal, halálbüntetésekkel már nem tudunk/akarunk mit kezdeni, mert az idegen az általunk elképzelt „szeretet Istenétől”?

Az eredeti cikkben Sytka azt is felveti, hogy „természetesen erre hívőként azt válaszoljuk, hogy mivel Allah nem létezik, a dzsihád ördögi, s mivel Jahve létezik, a herem (a „szent háborúra” használt ószövetségi kifejezés) teljesen jogos és legitim.” Erre írtam válaszul azt, hogy az iszlám és az Ószövetség motivációja teljesen más. Ha annyit látunk az egészben, hogy „a Biblia is beszél kézlevágásról, a Korán is, tehát van párhuzam”, az továbbra is súlyos tájékozatlanságra vall (vagy arra, hogy nem keresztyén teológusként és hívőként, hanem szekuláris vallástudósként közelítek a témához, lásd fentebb). Az ószövetségi törvények minden esetben Isten szentségére irányulnak – a bűnt ki kell írtani, mert Isten nem lakhat a bűn között. Ezzel szemben a Korán „világi”, jogi törvényeket próbál lefektetni – vélhetően az Ószövetségből interpretálva –, egyfajta kódexet adva kora társadalmának. Teológusként tehát úgy érzem, hogy Sytka nem oldja fel a dilemmát, csak „a szegény ember” vallástörténeti megközelítését vetíti rá a problémára.

Én magam a problémát továbbra is abban látom, hogy Sytka nem fogalmaz eléggé pontosan, és egyfajta hídember szerepet felvéve próbál valamiféle „békülést” kieszközölni a két rendszer között: végül is – gondolja Sytka –, „a felvilágosodás és Krisztus előtt most mi, zsidó-keresztyének is ugyanilyen barbárok volnánk, mint amilyen a mai muszlim országok helyzete, igazán megérthetnénk őket.” De az állításom továbbra is áll: pusztán attól, mert mindkét szövegben fel lehet fedezni hasonlóságokat, az Ószövetség helyzete sohasem tükrözte az iszlám jelenét, ahogy az iszlám jelene sem érthető meg az Ószövetségből, mivel alapjaiban, motivációiban, kivitelezésében és felfogásában két teljesen különböző világról beszélünk. Kérdések feszegetése indokolt lehet persze, de akkor azt tegyük szakmai módon és döntsük el, hogy teológusként vagy vallástudósként tesszük azt.