A két pápa, és a köztük lévő egyre élesebb kontraszt
Ahogy Ferenc pápa egyre messzebbre merészkedik a sokszor kétértelmű, homályos kijelentéseivel, és ahogy egyre kevésbé tud semlegesnek tűnni a konzervatívok és a progresszívek közötti óvatos, de egyre inkább bosszantó lavírozásával, úgy válik egyre világosabbá mindaz, amit képvisel, és ezzel együtt markánsabbá az őt megelőző pápa és a közte lévő kontraszt is.
Korábban e sorok írója is megfogalmazott egy rövid nekrológot a 777 blogra XVI. Benedek pápa halála kapcsán, és úgy tűnik, – igen, protestánsként is, – újra és újra vissza kell térnünk Joseph Ratzingerhez. Egyszerűen azért, mert szavai az evangéliumi keresztyének számára is irányadók lehetnek az egyre zavarosabbá váló idők közepette.
Másrészt azért is, mert az evangéliumi keresztyének, protestánsok egy része szerint az ég világon semmi értelme a katolikus hangadók, vezetők, pápák stb. nézeteivel foglalkozni, hiszen teljesen más malomban őrlünk, semmi közünk egymáshoz, feleslegesen rabolja az időt az általuk mondottak vizsgálata. Ez azonban óvatlanság, sőt, súlyos tévedés.
Hogy miért, azt most ismét Albert Mohlernek, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnökének a rövid elmélkedése alapján fogjuk megnézni.
Az evangéliumi protestánsoknak jó okuk van elutasítani a pápaság intézményét, mivel nézetük szerint nélkülözi a bibliai alapokat. Ez azonban nem tántoríthat el minket attól, hogy tisztában legyünk a pápa hatalmával, és hogy megbarátkozzunk a ténnyel, hogy a katolikus egyház legfőbb tanítóhivatala hatalmas befolyással van ma is a világ keresztyénségére. Ez ugyanúgy igaz volt II. János Pál és XVI. Benedek egymást követő pápasága idején is, mint napjainkban.
Benedeknek azelőtt volt igazából hatalmas befolyása, mielőtt 2005-ben pápáva választották volna. Joseph Ratzinger 1927-ben született Bajorországban, Németország legmasszívabban katolikus tartományában, és sokáig az egyik legbefolyásosabb katolikus teológusnak számított. Az 1960-as évek különösen is fontosak voltak számára, mivel a II. Vatikáni Zsinat gyermekeként tekintett magára. Arról a zsinatról van szó, amely a katolicizmust a modern kor számára relevánssá próbálta tenni. De kollégáinak az 1968-as diáklázadásokra adott pozitív reakciója, az Új Baloldal felemelkedése és a történelmi katolikus tanítástól való nyílt elszakadásra ösztönző nyilatkozatai arra késztették Ratzingert, hogy jóval konzervatívabb álláspontra helyezkedjen. Nos, a kiváló teológust, Joseph Ratzingert 1977-ben München és Freising érsekévé nevezték ki. Ugyanebben az évben bíborossá avatták. Alig öt évvel később II. János Pál a Hittani Kongregáció (ma már Hittani Dikasztérium) prefektusává nevezte ki – a katolikus tant felügyelő legfőbb római szerv vezetőjének.
Mohler arról ír, hogy Ratzingerrel először az írásai révén találkozott, a tanulmányai során. Doktoranduszként, amikor rendszeres- és történeti teológiát hallgatott, muszáj volt megértenie, átlátnia a katolikus teológiai módszertant. Lelkes protestánsként úgy döntött, hogy doktori tanulmányainak egy részét egy katolikus doktori iskolában fogja folytatni, katolikus tanárok vezetésével, ráadásul egy teológiailag liberális karon. Hamar világossá vált számára: a tanárok zöme ellenérzéssel viseltetett Ratzinger bíboros iránt. Jól ismert tény, hogy Ratzingert ellenségei „Isten rottweilereként” emlegették. Molher arról ír, hogy minél inkább megismerte Ratzinger gondolkodását, annál inkább megértette, hogy miért támadja a katolikus bal, Ratzinger pedig – aki jól értette ennek az oldalnak a mentalitását, – segített neki meglátni, hogy ugyanezt képviseli a protestáns bal is.
Ratzinger nagy védelmezője volt a nyugati civilizációnak – a civilizációnak, amelyet a történelmi keresztyén előfeltevések formáltak. Az emberi élet szentségének, valamint a házasság és család integritásának védelmét két nagyszerű állítással alapozta meg. Az első egy pozitív állítás, nevezetesen, hogy az igazság létezik és hogy az nyilvánvaló a kijelentés alapján. Másodszor, hogy a „relativizmus diktatúrája” a civilizáció, az igazság és az erkölcsi tekintély felbomlásával fenyeget. Erkölcsi tisztánlátásáról tett tanúságot, amikor 2004-ben így írt Európa rohamos szekularizációjáról: „a monogám házasságot, mint a férfi és a nő közötti kapcsolat alapvető struktúráját és egyúttal a nagyobb közösség kialakításának alapsejtjét a bibliai hit alapján modellezték. (…) Európa nem volna többé Európa, ha társadalmi építményének ez az alapsejtje eltűnne, vagy ha a jellege megváltozna.”
Benedek pontifikátusa alatt még számított, hogy a római egyház pápája ilyeneket kimond hangosan. Utódja, Ferenc nem beszél ilyen bátran és világosan. Benedek szekularizmussal szembeni kritikája és a posztkeresztyén állapotokat érintő elemzése példátlannak és prófétai lelkületűnek számított. Soha nem finomkodott, szemben Ferenccel, aki a házassággal és a szexuáletikával kapcsolatos történelmi keresztyén felfogást egy vállrándítással intézte el, pontosabban ásta alá, azt kérdezve: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”
Igazából Benedek befolyása akkor volt a legnagyobb, mielőtt pápáva választották volna – Ratzinger érsekként, az egyháza bíborosaként és a Hittani Kongregáció prefektusaként. Ebben a szerepkörben Ratzinger annak a konzervatív megújhodásnak volt a vezéralakja –, és kölcsönzött neki hatalmas intellektuális hitelességet –, amely szembe mert szállni a teológiai liberalizmussal, különösen is a marxista ihletésű felszabadításteológiával.
A legjelentősebb kérdés, amely továbbra is fennáll, hogy Benedek – főként pápasága előtti években – vajon megváltoztatta-e egyháza tanbéli irányát, vagy pedig csak a katolicizmuson belül jelentkező elkerülhetetlen progresszív hegemóniának átmeneti akadályaként szolgált. Nos, ami az örökségét illeti, a katolicizmus aktuális fejleményei, beleértve pápai trónon való utódjának kétértelműségét, illetve a progresszívok irányában tett gesztusait, valódi kétségeket ébresztenek az egyházon belüli radikális fejlemények tartós megfékezésével kapcsolatban. Elég egy gyors pillantást vetnünk a közelmúlt fejleményeire Benedek saját hazájában, Németországban, és máris világossá válik a helyzet. A német katolikusok túlnyomó többsége (a legfelsőbb egyházvezetéstől kezdve a laikusokig bezárólag,) egyfajta doktrinális és erkölcsi lázadást hirdetett Róma ellen, és odáig ment, hogy követeli az azonos neműek házasságának elismerését, valamint a nők és LMBTQ személyek felszentelését. Ferenc láthatólag nem tesz semmit, nem határolódik el, nem szankcionál, helyette időről-időre még a konzervatívoknak szúr oda.
Mindebből Mohler azt a konzekvenciát vonja le, hogy az erőviszonyok rendkívül gyorsan változnak. A konzervatívok által egy generáció leforgása alatt meghódított tér rövid időn belül visszaszerezhető. Az evangéliumi keresztyének számára – legyenek bármilyen egyház/felekezet tagjai, – óriási kihívást jelent, hogy ezt megakadályozzák. Az, hogy Ferenc pápa vezette Benedek temetési szertartását, nem csupán történelmi anomália, hanem egyben figyelmeztetés is – mind a konzervatív katolikusok, mind az evangéliumi keresztyének számára.
Kedves MTA!
A reformátorok óta tudható, hogy a pápaság, és annak csatolt részei mindig is a hitvalló keresztények üldözésében vettek részt! A cél nem változott, csak az eszközök finomodtak időnként! Lehet, hogy Benedek, és Ferenc teológiai/igei/emberi különbségei között zongorázni lehet a különbséget! De ez cseppet se lényegi, mert mind a kettő PÁPA! És a bűnük ezért szerintem egyforma megítélés alá esik!
Sajnos egyre több ember él a Krisztusból, és egyre kevesebb a Krisztusért.
Egy évvel a CHRISLAM 2022. szeptember 14-15 ratifikálása és kodifikálása után, minden felekezetiség megszűnt! Minden történelmi egyház, református, evangélikus, hit gyülekezete, baptista, pünkösdi, karizmatikus közösség, kisegyház stb…önként visszament Róma (Vatikán) tekintélye alá! Az ökumenizmus elvégezte a feladatát, mert létrejött a Világvallás! Megteremtve egy olyan világot, melyben az álbékesség elfed mindent!
„Az álbékesség az ördög receptje. Ha már most valaki a maga bűneivel leszámolt és megtisztult Krisztus vérében, első megnyilatkozása, hogy a békesség kedvéért semmit sem hallgat el, amit Krisztus ebben a világban láthatóvá akar tenni. Harcos emberré lesz,
aki megtisztulása közben megtanulta, hogy neki nem emberek, hanem bűnök ellen kell harcolnia, hogy neki a bűnöst szeretnie, a bűnt pedig gyűlölnie kell.” Dr. Kiss Ferenc „Egy mindig új téma”
„Harcoljunk-e együtt a keresztény értékek védelméért?”
Ez zsákutca, szerintem nekünk nem kell „keresztény értékek védelméért” kell harcolni. A harc bennünk zajlik, mindenkinek magában kell megharcolni a hit nemes harcát 1 Tim. 6,12. Elsősorban Jézus Krisztus kegyelmének elfogadásával, és a személyes gondolkodásmódjának megváltoztatásával. Ha nem így lenne, akkor Pál Timóteusnak nem ilyen utat jelölt volna ki!
Nem nekünk kell megváltoztatnunk a világot, hanem az örömhír üzenetét kell elmondani mindenkinek, ami majd, ha egyezik Isten tervével változásokat fog generálni!
Mert mindig az ige hat, az cselekszik! Az örömhír az nem „egy LMBTQ mentes ország, hős Orbán Viktor vezetésével”, hanem Jézus Krisztus evangéliumának bátor kimondása/felvállalása.
Nekünk nem kell támadó harcban gondolkodnunk. Nem kell védekező harcban se gondolkodnunk. Saját magunkban kell megharcolnunk mindent, és ha sikerül, akkor Krisztus jó illata leszünk az emberek előtt.
Amely könnyedén megkülönböztethető a gyávaság, megalkuvás, nemzeti kereszténység orrfacsaró bűzétől.”
Ratzinger valóban nagy formátumú teológus volt és inkább szimpatikus minden negatívuma ellenére is, mint utóda, bár Ferenc sem volt mindig annyira liberális korábbi életében, mint jelenleg. Elég nagy förmedvényt írt korábban a reformációról, ahhoz képest most együtt ünnepelt a protestánsokkal a reformáció 500. évfordulójának előestéjén Lundban. Ratzinger nagyon jó könyvet írt a Názáreti Jézusról, amiben le is szögezi szabadon lehet vitatkozni vele, mert nem tanítóhivatali megnyilatkozásról van szó, csak elemi tiszteletet vár el. Másrészt azonban a régi barokk liturgia elkötelezett híve volt – ami protestáns szempontból aggályos – és rehabilitálta a X. Pius Papi Testvérület néhány tagját, akik jó része a II. Vatikáni zsinatot elvetik és ebből kifolyólag az ökumenét is, a mait mi is, csak más okból, épp, ezért inkább száz Ratzinger, mint egy Ferenc. Ratzinger nem volt inkvizitor, sem Caraffa, pusztán a hagyományos katolikus tanításhoz ragaszkodó. Egyébként megemlíteném, hogy pl. Philip Melanchton a Schmalkaldeni Cikkek aláírásakor egy záradékot csatolt az aláírásához és felvetette, ha a pápa engedélyezné az evangéliumot az alája tartozó keresztyéneknek a békesség érdekében felsőbbségét a püspökök felett emberi jog alapján elismerhetnők. Egyébként a cikkekben Luther is felveti a pápaság emberi jog alapján lehetőségét, aztán a végén maga is elveti a dolgot és lehetetlennek tartja.