Nem, kedves Ferenc pápa, a tanbéli hűség nem reakciós merevség

2023. okt. 06.

Akárhogy magyarázzuk, Ferenc óriási probléma a világ katolikusai számára, és akármennyire is szeretnénk pozitívan értékelni a tevékenységét, felfogását tekintve puha liberális/progresszív, más, korábbi pápákhoz – például XVI. Benedekhez – viszonyítva teológiailag nem igazán felkészült, belső hatalmi harcokban igencsak erőszakos, de az evangélium melletti kiállásban eléggé harmatos személyiség, aki – láthatóan – szépen lassan „érzékenyíti” a katolikus egyházat a progresszív fordulatra. Ugyanazt látjuk, mint a legtöbb fővonalbeli protestánsnál: Ferencet sokkal jobban zavarja a konzervatívok jelenléte és elvárásai (akik ragaszkodnak az érvényben lévő katekizmushoz és a történelmi katolicizmus tanításához), mint a liberálisoké. Úgy tűnik, a jelenlegi pápa a teljes progresszió irányába való átmenet embere, emiatt a hithű katolikusoknak nem szabad alaptalan reményeket fűzniük a személyéhez.

Az alábbiakban Albert Mohlernek, A Déli Baptista Teológiai Szeminárium (Louisville, Kentucky) elnökének a gondolatait összefoglalva (és helyenként kiegészítve és kommentálva) a Ferenc pápa inkonzekvens megnyilatkozásai mögötti érvrendszert, illetve meggyőződést szeretnénk bemutatni. (A pápa szavait is némileg részletesebben fogjuk idézni.) A dolog aktualitását az adja, hogy a katolikus egyházfő – immáron sokadjára – igencsak félreérthetően fogalmazott az azonos nemű párok papi megáldása kapcsán. (A pápa írásban válaszolt a bíborosok által megfogalmazott kételyekre, amelyeket a Hittani Dikasztérium tett közzé 2023. október 2-án.)

Dr. Albert Mohler, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium 9. elnöke

Ferenc pápa szerint a tanbéli hűség – értsd: a katolikus egyház katekizmusához (KEK) való ragaszkodás – valamiféle rigorózus, szeretetlen dogmatizmus. Őszintén sajnáljuk a hithű katolikusokat, ugyanis Ferenc pápa szinte már sportot űz a kétértelmű megfogalmazásokból, a félreérthető kijelentésekből, a sikamlós teológiából, nem kevés bosszankodásra okot adva nekik, hogy a rezignált szomorúságról és kilátástalanságról ne is beszéljünk.

Természetesen protestánsként a pápaság úgy, ahogy van, problematikus – úgy gondoljuk, ez egyre inkább ki fog rajzolódni maguk a katolikus hívők számára is. Éppen a pápaság volt az egyik legfőbb vitapontja a 16. századi reformációnak. A római egyház egyik legfontosabb ismertetőjegye a pápai tisztség, illetve hivatal, ezért felettébb furcsa – bár protestáns szempontból érthető –, amikor maguk a pápák a zűrzavar előidézői a római katolikus tanítást illetően. De ne gondoljuk, hogy ez csak a római katolikusok számára lényeges. Azért kell foglalkoznunk ezzel a dilemmával, mert – tetszik, nem tetszik – a pápák megnyilatkozásai és a római katolikus egyház állapota hatással van a világkeresztyénség tendenciáira.

A római egyház befolyása a világban – a létszámbeli csökkenése ellenére – még mindig elképesztő mértékű, és sajnos sokan, amikor a keresztyénségre gondolnak, azt feltételezik, hogy a római egyház pápája az egész keresztyénség nevében beszél. Ez tehát részben gyakorlati probléma. Másrészt a teológiai érveléseknek azon mintái, amelyek a Vatikán háza táján felütik a fejüket, sok protestáns számára is irányadók, tehát tisztában kell lennünk velük. Világosan felismerhető, hogy a liberális/progresszív protestantizmus igenis hatott a katolicizmusra, de az is, hogy a második vatikáni zsinat hitfelfogása is hatott a protestantizmusra. Szomorú, de érthető tehát, hogy a teológiai világot illetően nem lehet a római és a protestáns érvrendszert vegytisztán elkülöníteni egymástól – kölcsönösen hatnak egymásra.

Ferenc esetében két nagy kérdéscsokor az igazán problematikus: az egyik a tanítással, vagyis a tannal, a másik pedig a tanbéli változás természetével kapcsolatos.

Nézzük meg először az elsőt: a római egyház teológiai rendszerében a pápának van a legfőbb szerepe a keresztyén hit őrzőjeként. Egyértelműen ő a katolikus tanépítmény központi figurája. A pápa lényegében a római egyház uralkodója. Ez monarchikus uralom, tehát a tanítóhivatalt, a római kúriát és a Vatikán teljes struktúráját nézve kijelenthetjük: az egész rendszer középpontja kétségtelenül maga a pápa. (Protestáns szemszögből ezért helyes „pápaságnak” nevezni a római egyházat.) Ez a római egyház szempontjából jelenthet egyfajta védelmet vagy garanciát a saját tanaik melletti konzekvens kiállásra, de jelenthet veszélyt is – elég csak megnéznünk XXIII. Jánost vagy a jelenlegi pápát, Ferencet. Különösen Ferenc most az igazán lényeges számunkra, hiszen kétértelmű kijelentéseivel nagy hírnévre tett szert.

Ha a pápa a tan vagy a hit őrzője, akkor azt várhatnánk protestánsként, hogy legalább a római egyház tantételeihez ragaszkodni fog. Csakhogy Ferenc esetében nem ezt látjuk. Erről tanúskodik például egy közelmúltbeli esemény. Amikor Ferenc pápa apostoli látogatásra külföldre utazik, szokása szerint zárt körben találkozik az adott ország jezsuitáival, mivel – ne feledjük – ő maga is Jézus Társaságának a tagja. Követve ezt a hagyományt, portugál útja során 2023. augusztus 5-én „privát” beszélgetést folytatott Portugáliában élő jezsuitákkal. Nem mellékes fejlemény, hogy Ferenc az első jezsuita pápa, gondoljunk csak arra, hogy egy időben a pápák a jezsuitákat tekintették a legfőbb ellenségüknek, különösen is, ha a tanbéli ortodoxiáról volt szó. Az említett találkozón elhangzottak leiratát később közzétették, így mindenki számára elérhető.

Ferenc pápa portugál jezsuiták körében

Ezen a találkozón a pápa kifejtette, hogy a római katolikus egyháznak az egyik legjelentősebb problémája manapság egy egyházon belüli erős, szervezett csoport reakciós hozzáállása, különösen is az amerikai katolikusok körében. A pápa szerint ezt a csoportot a „bezárkózás légköre” jellemzi, utalva azokra az egyházi vezetőkre, akik gyakran bírálják őt. Így fogalmazott: „…így elveszíti az ember az igazi hagyományt, és ideológiákhoz fordul mindenféle támogatásért. Más szóval, az ideológia felváltja a hitet […]. Ahelyett, hogy a tanítás szerint az igaz, mindig fejlődő és gyümölcsöt hozó tanítás szerint élnének, ideológiákat követnek. De amikor az életben elhagyod a tanítást, hogy ideológiával helyettesítsd, akkor vesztettél, vesztettél, mint a háborúban.”

Ezt a pápa nem először hangsúlyozza, de az amerikai katolikusok – egyébként jogosan – visszafordították a vádat a pápára, miszerint épp ő az, aki olyan liberálisokat nevez ki egyházvezetői tisztségekbe, akik a történelmi keresztyénség tanbéli és erkölcsi örökségét egyszerűen lecserélik valami olyanra, ami valójában a modern ideológiák gyümölcse. A pápa így folytatta mondandóját: „Az egyház tanításának egyetlen változatlan kőtömbként való felfogása téves. De egyesek kívülállónak gondolják magukat, visszafelé haladnak, ők azok, akiket én »hátra arcot hirdetőknek« nevezek. Ha visszafelé haladsz, akkor valamiféle zárt, az egyház gyökereitől elszakadt dolgot csinálsz […]. És ennek az erkölcsre gyakorolt hatásai pusztítóak. Azok a problémák, amelyeket az erkölcstan szakértőinek ma vizsgálniuk kell, nagyon súlyosak, és a megoldásukhoz vállalni kell a változás kockázatát, de az általam említett irányban.” Az amerikai katolikusokról, különösen is az amerikai katolikus püspökökről, érsekekről és bíborosokról szólva ezt mondta: „Az Egyesült Államokban nem könnyű a helyzet: nagyon erős, szervezett reakciós hozzáállás van, mely az egyházhoz tartozást érzelmileg is meghatározza. Szeretném emlékeztetni ezeket az embereket, hogy a visszafelé törekvés (indietrizmus) hasztalan, és meg kell érteni, hogy helyes fejlődés van a hit és az erkölcs kérdéseinek megértésében.”

A pápa az egyik, Vatikánban elmondott vasárnapi beszédében így fogalmazott: „Ilyen az Isten. Ő a szeretet, és aki szeret, az nem marad merev.” Katolikusokhoz szólva beszélt arról, hogy szilárdan kell állni, de nem szabad merevnek lenni. Mondandóját úgy folytatta, hogy ideális esetben egy katolikus „nem marad merev saját álláspontját illetően, hanem engedi, hogy megmozdítsák vagy megérintsék. Tudja, hogyan kell változtatni az elképzeléseken. Ez a teremtő szeretet.” Majd így folytatta: „Mi, keresztények Krisztust akarjuk utánozni. Meghívást kaptunk arra, hogy nyitottak legyünk a változásra – milyen jó lenne, ha a kapcsolatainkban és a hitéletünkben is engedékenyebbek lennénk; ha valóban odafigyelnénk erre, együttérzők lennénk, és meglágyulnánk mások javára!”

Már ezekből is jól látszik, hogy ez a pápa a kértértelműség és a zavaros beszéd mestere. Olyan kijelentéseket tett, amelyek látszólag ellentmondanak a római katolikus egyház hivatalos tanításának. Például a KEK szerint a homoszexuális cselekedetek „belső természetük szerint rendetlenek”, a homoszexuális hajlam pedig „objektíve rendetlen” (KEK, 2357; 2358). Erre rácáfolva évekkel korábban a pápa a következő kérdést tette fel: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” Evangéliumiként – tekintetbe véve a katolikus tanépítményt – magától értetődőnek tűnik, hogy ha valaki, akkor a pápa hivatott arra, hogy értékelje, megítélje a jelenségeket. Ha a pápa nem, akkor ki fog erkölcsi ítéletet hozni?

A pápa ravasz módszert alkalmaz: kritizálja a konzervatívokat a merevségük miatt, kifejezetten tanbéli változtatásokra szólít fel, közben pedig hangsúlyozza, hogy neki nincs tekintélye ahhoz – de nincs is meggyőződve róla, hogy erre szükség lenne –, hogy valódi, azaz tényleges tanbéli változtatásokat indítványozzon. Nem mondja, hogy a római katolikusoknak át kellene gondolniuk a homoszexualitással kapcsolatos nézetüket, ehelyett azt kérdezi: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” Ezután pedig kifejezetten megítéli azokat, akik egyháza hivatalos tanítását vallják.

Természetesen protestáns szemszögből a pápaság intézménye bibliai alapokat nélkülöző hivatal, sőt a kijelentés alapján azt látjuk, hogy kifejezetten bibliaellenes. Ugyanakkor ha ennek az egyházi közösségnek van egy pápája, akkor nyilvánvalóan mindenki jobban jár azzal, ha olyan pápája van, aki hű a történelmi keresztyénség tantételeihez és etikájához.

Nemrég a pápa nagyon világos jelzést küldött, mikor is Víctor Manuel Fernandez argentin érseket nevezte ki a vatikáni Hittani Dikasztérium (korábbi nevén kongregáció) új vezetőjének, vagyis prefektusának. Ez az a hivatalos vatikáni testület, amely a tanítás megőrzéséért, védelméért felel. Magától értetődő módon az egyik legmeghatározóbb pozíció a római egyházban. A Ferenc pápát megelőző két pápa egyértelműen konzervatív volt, és mint ilyenek, fenntartották a római egyház tanítását. II. János Pál hosszú pontifikátusa alatt a meg nem született gyermekek védelmének egyik fő előmozdítója, valamint a család integritásának és a szexualitás bibliai felfogásának egyik fő védelmezője volt a szexuális forradalom ideológiáival szemben. Utódja, XVI. Benedek pápa mind etikai, mind doktrinális szempontból a katolikus dogma és tanítás elkötelezett védelmezőjeként szerzett magának nevet. Mielőtt pápa lett, a Hittani Kongregáció prefektusa volt, tehát jelentős posztról beszélünk. E felügyeleti hivatal vezetőjének kellene a tanítás „házőrző kutyájának” lennie, csakhogy az újonnan kinevezett Fernandez nem igazán felel meg ennek az elvárásnak.

Ferenc pápa és Víctor Manuel Fernandez

Francis Xavier Rocca, a The Wall Street Journal publicistája, a Vatikánnal kapcsolatos ügyek szakértője arról ír Ferenc pápa kapcsán, hogy a döntései messze túlmutatnak egyfajta új stíluson. Ferenc megkérdőjelezte az egyház tanítását a válástól a homoszexualitásig terjedő vitás kérdésekben, és progresszív irányultságával zavart okozott a konzervatívok között, bár a liberálisok reményeit sem töltötte be maradéktalanul. Roccához hasonlóan mások is egyfajta átmeneti figuraként tekintenek Ferencre, aki elindította ugyan a liberalizációs folyamatot az egyházban, de annak véghez vitelét a pápai székben őt követő utódjára hagyja.

Egyházpolitikai szempontból persze érthető Ferenc egyensúlyozása, hiszen léteznek már-már szakadárnak tűnő mozgalmak a katolikus egyházon belül, például a németországi szinódusi út. De egyéb csoportosulásokat is említhetnénk, amelyek nyíltan arra törekednek, hogy megváltoztassák a római katolikus egyház házasságról és szexualitásról szóló tanítását. Ezek a csoportosulások jellemző módon a nők pappá szentelését, az azonosneműek közötti házasságkötést, továbbá az LMBTQ-mozgalom célkitűzéseinek való teljes megfelelést szeretnék az egyházban törvényi erőre emelni.

E folyamatok közepette irányította a haragját Ferenc a konzervatív amerikai katolikusokra, „reakciósoknak” nevezve őket. Külső szemlélőként megdöbbentő látni, hogy olyan egyháztagokat és klerikusokat ítélnek el – esetlegesen szankcionálnak –, akik nem tesznek mást, csak – munkaköri leírásuknak megfelelve és a felszentelésükkor tett esküjüket betartva – ragaszkodnak az érvényben lévő katolikus katekézishez, a római egyház tanításához. Az, hogy a pápa az amerikai katolicizmust egyfajta elmaradott konzervativizmussal hozza összefüggésbe, több mint árulkodó. De ami igazán megdöbbentő, az a pápa által elővezetett érvelés, erre viszont nem csak a katolikusoknak érdemes odafigyelniük.

Hiszen mit is mond a pápa? Azt, hogy a tanítás változik, pontosabban fejlődik. A kérdés az, hogy valóban változik-e az igazság. Valójában ez a két kérdés elválasztható egymástól, és az evangéliumi keresztyének számára is mindkettő időszerű lehet. Nos, az valóban változhat, ahogyan közreadjuk a tanítást. Ez módszertani kérdés. De hogyan változik? Egy evangéliumi protestáns azt válaszolná erre a kérdésre, hogy csak akkor kell változnia, amikor az egyház felismeri, hogy az adott tantétellel kapcsolatosan további pontosításra és meghatározásra van szükség, vagy amikor az egyház felismeri, hogy egy adott bibliai igazságot jobban, plasztikusabban, érthetőbben is ki lehetne bontani.

Igen ám, csakhogy a római egyházban más típusú tanbéli változásról beszélnek. Az elmúlt körülbelül száz év során a római egyház hivatalosan integrálta ezt a nézetet, de a gyökerei egészen az ellenreformációig nyúlnak vissza, habár a modern katolikus egyházban jut leplezetlenül kifejeződésre. Mit állítanak? Azt, amit már láttunk, nevezetesen, hogy a tanításért – és a tanítás fejlődéséért is – a római magisztérium, az egyház vezetősége a felelős. Ez a „fejlődés” azonban – és ez a hatalmas különbség a tanfejlődés katolikus és protestáns felfogása között – a Szentíráson túllépve, azt meghaladva is folytatódhat. Ez az, amit az evangéliumi protestánsok semmi esetre sem tudnak elfogadni. Ha valóban evangéliumi keresztyének vagyunk, akkor nem hihetjük, hogy a tanítás a Szentírást, az írott igét meghaladva továbbfejlődhet.

Mit látunk? Egy, a jelenlegi katolikus teológiai-kegyességi frakciókat tekintve „balos” pápát, aki az Egyesült Államok konzervatív katolikusait – beleértve az USA nagy befolyással bíró konzervatív püspökeit, akik a házasságot kizárólagos módon egy férfi és egy nő szövetségeként határozzák meg, és szilárdan védelmezik a meg nem született gyermekek méltóságát és élethez való jogát, az élet szentségét – megítéli, egyszerűen azért, mert kitartanak a hivatalos katolikus tanítás mellett; azon tanítás mellett, amelynek épp neki, a pápának kellene érvényt szereznie. Ehelyett kétértelmű kijelentéseivel, értelmezhetetlen elszólásaival a pápa zűrzavart okoz. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Ennek az egyetlen adekvát magyarázata csak az lehet, hogy óvatosan, ütemesen liberális irányba szeretné mozdítani az egyház tanítását.

Ez rettentően veszélyes, mert bár a római egyház az utóbbi években tömegeket veszített el, sokan mégis a pápa személyét és álláspontját azonosítják a „keresztény nézettel”, másrészt a római egyház mint intézmény még mindig jelentős befolyással bír világszinten. És bár mi, evangéliumi keresztyének egészen mást képviselünk, nem rendelkezünk olyan platformmal, mint a pápa. Másrészt – ezért is fontos, hogy átlássunk a pápa érvrendszerén – sokan vannak, akik azt állítják ugyan magukról, hogy evangéliumi keresztyének, azonban a tanfejlődésről alkotott nézetük inkább Ferenc álláspontjára hajaz.

A Szentírás a Ferencétől teljesen eltérő tónust képvisel, és másról is beszél, mint amiről a római egyházfő: „…küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott. Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akiknek az ítélete régóta meg van írva: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják.” (Júd 1,3–4) A Szentírás olyan tanításról beszél, amelyhez ragaszkodnunk kell, és olyan hittartalomról, amelyhez feltétlenül muszáj ragaszkodnunk. Sehol sem találkozunk a tanítást illető „fejlődéssel”. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindig csak két-három tételmondatot kell ismételgetnünk. Nem is azt, hogy hanyagul rövidre kell zárunk részletezést igénylő témákat. Elismerjük, hogy az idők folyamán az egyház megtanulta, hogy bizonyos igazságokat részletesebben kell kifejtenie. Például a Szentháromság tanának egyházi védelme ma már egyértelműen összetettebb, mint korábban – már a 2–3. században is összetettebb volt, mint az 1. században. Ennek oka az, hogy újabb és újabb kérdések merülnek fel, amelyek válaszokat igényelnek. Új, heterodox, eretnek tanítások (tévtanítások) bukkannak fel, amelyekre reagálva az egyháznak újabb és újabb nézőpontból kell kifejtenie a biblikus tanítást.

A 16. század reformátorai arra a szükségszerű következtetésre jutottak a Szentírás alapján, hogy egyedül a Szentírás a végső instancia a tanítást illetően, így már a 16. századtól kezdve szétvált a tanítással kapcsolatos protestáns és a katolikus felfogás. Mindezeken túl már csak azért is érdemes tisztában lennünk a tanítással kapcsolatos modern katolikus felfogással, mert protestánsként és katolikusként ugyanabban a világban élünk. Hasonló kihívásokkal nézünk szembe. Óriási kulturális nyomás nehezedik ránk, hogy a tanbéli tisztaságot és egyértelműséget elhagyva a tanbéli kétértelműség és homályosság irányába mozduljunk el. A sajtó és a balos kultúra, mondhatni, imádja a pápát. Ferenc kétségtelen módon a teológiai liberalizmus felé billentette a mérleg nyelvét, és sokan egyfajta bölcs nagyapóként tekintenek rá, aki játékosan balra kacsint, azt kérdezve: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?”

Nekünk, evangéliumi keresztyéneknek fel kell ismernünk, hogy nincs mentség a tanbéli kétértelműségre ott, ahol maga a Szentírás egyértelmű. Bármilyen jól hangzik is a kérdés – „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem?” –, nincs mentség arra, ha valaki nem ad egyértelmű választ egy olyan kérdésre, amelyre a Szentírásban világos válaszok találhatók.

Forrás: