A verbális-plenáris inspiráció nem mechanikus inspiráció – válasz Dr. Vankó Zsuzsának

Már több posztban is foglalkoztunk egy nemrég megjelent teológiai vitakötettel (Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson – Gondolkodó párbeszéd a teológiai hermeneutikáról; L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2023), illetve az abban szereplő, különféle felekezetű teológus szerzőktől származó kijelentésekkel. Én magam egy kétrészes recenzióban (itt és itt) próbáltam az említett kötetben is felbukkanó, tévedhetetlenséggel kapcsolatos makacs tévhiteket korrigálni, részben J. I. Packer kanadai evangéliumi teológus egy, a témában megjelent régebbi írását összefoglalva.

A reakcióm második részében említés szintjén már kitértem Vankó Zsuzsának (a kötetben szereplő egyik írás szerzőjének), a Sola Scriptura Teológiai Főiskola tanárának, rektorának a verbálinspirációval kapcsolatos szavaira, amelyet ismét szó szerint idézek: „A verbálinspiráció irányzata [sic!] pedig mintegy diktálásnak tekinti az ihletést, úgy véli, hogy a szavak ihletettek, nem pedig a szerzők, akik így mintegy Isten »írószerszámává« degradálódnak.” Habár a Vankó Zsuzsa által írtak irányultságával – amint ezt már az említett reakcióban is jeleztem – nagyjából egyetértek, sőt kifejezetten evangéliumi szemléletűnek tartom (különösen is azt a gondolatát, hogy nem megalapozott különbséget tenni „Isten beszéde” és az „Írás” között), most ismét, célzottan reagálok a verbális-plenáris ihletettséget érintő megjegyzéseire. Erre – úgy érzem – azért van szükség, mert szívós tévhitek korrekciójára csakis kitartó és célzott reakciók megfogalmazásával kerülhet sor. Mondhatnánk, hogy ez egy gyümölcsöző vita is egyben, de sajnos – tekintetbe véve, hogy mióta rántják ki a talajt a konzervatív evangéliumiak az ilyen jellegű érvelések alól – nem az. Ehelyett – elismerve, hogy nem feltétlenül a rosszindulat, inkább csak téves beidegződések, ösztönös reflexek állnak a jelenség mögött – régóta és többször cáfolt érvek ütemes ismételgetése történik, miközben a cáfolat évtizedek óta teljes és hiánytalan.

Több konzervatív evangéliumi szerzőt is lehetne idézni (Gordon Clark konzervatív kálvinista apologéta, filozófus egyik témába vágó írását nemrég publikáltuk), én most a presbiteriánus John Gresham Machent fogom, akiről többször is írtunk már, sőt beszélgetést is folytattunk a munkásságáról és jelentőségéről, neki is egy könnyebben érthető, olvasmányos formában megírt beszédét (pontosabban egy rádióműsor keretében elhangzott előadásának utólag írásba foglalt verzióját: Things Unseen – A Systematic Introduction to the Christian Faith and Reformed Theology; Westminster Seminary Press, 2020). Előadásának címe: Valljuk-e a verbálisinspirációt? Machen beszédét, amely az 1930-as években hangzott el, hol szó szerint idézzük, hol állításait tömören összefoglaljuk. Bízunk benne, hogy lényeges adalékot jelent az inspiráció evangéliumi felfogásával kapcsolatos tévhitek eloszlatásában.

***

Mit állítanak azok, akik szerint a Szentírás egészében – tehát plenáris módon – és szavak szintjén – verbálisan – ihletett? Azt – mondja Machen –, hogy a bibliai könyvek írói áldott, különleges és természetfeletti vezetést és ösztönzést kaptak Isten Lelkétől, így megóvta őket a szokványos módon íródott könyvekben fellelhető hibáktól. Az így létrejött könyv, a Szentírás minden részletét tekintve Isten igéje (értsd: Isten írott igéje); mindabban, amit állít, és amit a tényeket illetően mond, teljes mértékben igaz, valamint parancsait-rendelkezéseit tekintve teljes mértékben hiteles. Ezt nevezzük a plenáris-verbális ihletettség tanításának.

Ezek után Machen rögvest rá is tér az e tanítással kapcsolatos tévhitekre. Az egyik legáltalánosabb ellenvetés – ha nem a legáltalánosabb, mondja Machen –, hogy az ihletettségnek ez a felfogása úgy ábrázolja Istent, mint aki mechanikus módon hatott a bibliai írókra: olyan módon, hogy az a bibliai írókat puszta gépekké degradálja. (Lényegében Vankó Zsuzsa ugyanezt az ellenvetést – szerintünk tévhitet – fogalmazta meg újra.)

Ezen a ponton érdemes Machent szó szerint idéznünk, ahol egy elképzelt párbeszéden keresztül próbálja érzékeltetni az ellenvetések egyrészt korlátolt, másrészt a korlátoltságot látszólagos szofista furmányossággal álcázó természetét:

„Azok, akik ezt az ellenvetést felhozzák, néha megkérdezik tőlünk: »Hiszel a Szentírás verbális ihletettségében?« Amikor ezt kérdezik tőlünk, úgy vélik, hogy feneketlen veremben tarthatnak bennünket. Ugyanis ha szabadkozunk, hogy »nem, nem, nem, nem, nem, mi nem hiszünk benne!«, akkor azt mondják: »Akkor miért vagytok továbbra is meggyőződve afelől, hogy a Biblia teljes mértékben igaz? Ha Isten nem felügyelte volna a szavak szintjén természetfeletti módon az ihletés folyamatát, akkor ugyanolyan hibák csúsztak volna a szövegbe, mint minden más emberi alkotásba.« Ha ezzel szemben azt hozzuk fel, hogy »a Szentírás nem tartalmazhat hibákat, és igen, hiszünk a Szentírás verbális ihletettségében«, akkor rémülten feltartják a kezüket: »Mennyire szörnyű, milyen mechanikus! – mondják. – Ha Isten valóban természetfeletti módon gondoskodott arról, hogy a szavak pontosan így, ezen a módon legyenek írásba foglalva, akkor a bibliai könyvek írói egyszerű gyorsírókká degradálódtak volna; sőt még ennél is megalázóbb szerepbe kényszerültek volna, hiszen a gyorsírók is emberek – egészen biztos, hogy olykor-olykor hibákat vétenek, és e hibákat adott esetben korrigálják is, míg ebben az esetben [ti. a verbális ihletettség esetében – a szerk.] a szöveg olyan tökéletes pontossággal nyerné el végső formáját, hogy az emberi eszközök csupán gépként működnének a szavak előállításában. Mi lesz a Szentírás szépségével és változatosságával, ha úgy tekintünk az íróira, mint akiket ilyen megalázó módon kezeltek?«”

Ez az érvelés nem több a szavakkal való játéknál, csupán csak látszólagos dilemma. Machen szerint könnyen feloldható, mégpedig a következőképpen:

„Ha azt kérdezik tőlem, hogy hiszek-e a Szentírás ihletettségében, a kérdésre nagyon egyszerűen és gyorsan válaszolok: Igen, hiszek a Biblia verbális ihletettségében, de ragaszkodom ahhoz, hogy Ön és én helyesen értelmezzük, hogy pontosan mit is jelent a verbális szó. […] Teljesen egyetértek Önnel abban, hogy hacsak Isten nem gondoskodott természetfeletti módon arról, hogy a Szentírás szavai mellőzzék a hibákat, akkor muszáj feladnunk az azzal kapcsolatos meggyőződésünket, hogy a Szentírás teljes egészében természetfeletti mű. Igen, az ihletettségnek bizonyára köze van a Szentírás szavaihoz, és igen, ilyen értelemben hiszek a verbális ihletettségben. De ha verbális ihletettség alatt azt a nézetet érti, hogy az ihletettség csak a Biblia szavaira vonatkozik, de a bibliai írók személyiségére, lelkére nem, akkor muszáj kijelentenem: így értelmezve nem hiszek a verbális ihletettségben. Ha verbális inspiráció alatt azt a nézetet érti, hogy Isten úgy mozgatta a bibliai írók kezét a pergamenek felett, ahogyan állítólag a kezek mozognak a Ouija-táblán (az írók nem tudták, mit tesznek, amikor írtak), akkor én azt állítom, hogy ez a típusú verbális inspiráció nem felel meg annak, ami a Szentírásban a Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig teljesen egyértelműen megjelenik.«”

Machen kifejti, hogy a bibliai írók tisztában voltak azzal, hogy mit vetnek papírra, bár ez nem jelenti azt, hogy az általuk leírt szövegnek minden jelentésárnyalatával, hatástörténetével, végső jelentésével tisztában lettek volna:

„Hiszem, hogy vannak olyan titokzatos prófétai szavak például a próféták írásaiban és a zsoltárokban, amelyeknek sokkal gazdagabb és dicsőségesebb beteljesedése volt, mint amilyennel az ihletett írók számoltak írás közben. De még e titokzatos szavak lejegyzése esetében sem gondolom, hogy az ihletett írók puszta automaták lettek volna. Ugyan nem ismerték a teljes jelentését annak, amit leírtak, de egy részét ismerték, és az általuk leírt szöveg teljes jelentése nem állt ellentétben a részleges jelentésével, sőt annak dicsőséges kibontakozása volt. Hiszem, hogy a bibliai írók hétköznapi információforrásokat használtak: dokumentumokat tanulmányoztak, kutatásokat végeztek, szemtanúkat hallgattak meg. […]

Valójában nem hiszem – folytatja gondolatmenetét Machen –, hogy csak ilyen jellegű információkra támaszkodtak volna. Olykor-olykor írás közben új, természetfeletti kinyilatkoztatásban részesültek – olyan kinyilatkoztatásokban, amelyekben korábban senki, és amelyeket épp akkor kaptak, amikor írtak. Azt hiszem, hogy még akkor is, amikor hétköznapi információforrásokat használtak, vagy amikor az emlékezetükre támaszkodtak, az ilyen eszközök használata messze túlmutatott azon, ami »természetfeletti segítség nélkül« az emberi elme számára lehetséges.”

Machen szerint a bibliai szerzők esetében már eleve az információk felhasználásának a módja is meghaladta a természetes emberi képességeket. Tévedni emberi dolog – szoktuk mondani –, de ezek a szerzők írásuk közben nem követtek el tévedéseket, mivel természetfeletti segítséget kaptak. Sőt a természetfeletti képességek felfokozása olykor-olykor nem csak abban merült ki, hogy az ihletett írók nem követtek el figyelmetlenségből fakadó, de elkerülhető hibákat, hanem abban is, hogy megakadályozta olyan tévedések elkövetését, amelyeket ihletés nélkül semmiképp sem tudtak volna elkerülni.

Erre példaként Machen Jézusnak a János evangéliumában feljegyzett beszédeit említi. E nagy terjedelmű beszédek hitelessége ellen ugyanis gyakran felhozzák, hogy János, a szerző nem emlékezhetett rájuk hosszabb idő elteltével annyira, mint amilyen pontossággal visszaadja őket. Ne feledjük azonban, hogy maga az Úr mondta az apostoloknak – köztük ennek az evangéliumnak az írójának –, hogy távozása után a Szentlélek emlékezetükbe idézi majd mindazt, amit mondott nekik. Élhetünk-e a feltételezéssel – kérdezi Machen –, hogy a szeretett tanítványnak, a János evangéliuma írójának a beszámolója messze túlmutat azon, amit emberi emlékezete segítségül hívásával mindazokról felidézhetett, amit Jézus mondott, amikor tanítványai körében volt a földön, és hogy mindez részben a Szentlélek azon titokzatos és természetfeletti munkájának köszönhető, amelyről Jézus szólt?

Mindezzel – állítja Machen – nem tagadjuk, hogy a bibliai írók hétköznapi információforrásokat is felhasználtak, sőt ők maguk is nagy hangsúlyt fektetnek erre a tényre. Még a János-evangélium szerzője is nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Jézus életének szemtanúja volt. Arról számol be, amit látott és hallott. Nem azért mondta el ezeket a dolgokat, mert valamikor később valamilyen természetfeletti élményben volt része, ahol mindez kijelentetett neki. Nem, ő jelen volt, amikor Jézus bizonyos dolgokat mondott és tett. Szemtanúként azt állítja, hogy szavai hitelt érdemlők. Még mielőtt az őt hallgatók vagy olvasói hinnének valamilyen természetfeletti sugallatban, amelynek ő volt a címzettje, el kell hinniük neki, hogy hiteles tanúként nyilatkozik. Nem véletlen – mondja Machen –, hogy Pál apostol is ötszáz testvér tanúságtételére hivatkozik, akik látták a feltámadt Urat. Lukács evangélista, amikor evangéliuma prológusában saját történelmi kutatásáról számol be, Pálhoz hasonlóan a megbízható tanúkra hívja fel a figyelmet. Igen – mondja Machen –, a bibliai írók hétköznapi információforrásokat használtak, és szemtanúként (ha maguk is szemtanúk voltak) saját emlékezetükre hagyatkoztak: mindarra, amit láttak és hallottak.

Machen szerint mindez azért fontos, mert ezek a tények bizonyító erőként hatnak, amikor a Biblia hitelességéről van szó. Így fogalmaz: „Tegyük fel, hogy valaki úgy kezdi el olvasni a Szentírást, hogy nem hisz az ihletettségben. Még ebben az esetben is hitelt kell adnia annak, amit olvas. Még mielőtt elfogadná a Szentírás teljes ihletettségének tantételét, meg lehet mutatni neki, hogy az írók olyan emberek voltak, akiknek volt lehetőségük megismerni a tényeket, és hogy becsületes emberek voltak, akik képesek voltak megkülönböztetni az igazságot a hamisságtól.” Ha az olvasó – érvel Machen – ugyanolyan tisztességesen tekint ezekre a bibliai könyvekre, mint ahogyan más információforrásokhoz viszonyul, úgy el fogja fogadni, hogy amit ezeknek a szerzői állítanak, az lényegében igaz. Aztán ezen meggyőződés alapján tovább fog menni, és meglátja, hogy ezek a könyvek nemcsak lényegüket tekintve igazak (ahogyan más jó könyvek is igazak lehetnek), hanem Isten természetfeletti munkája révén teljes egészében igazak. Ezért aztán Machen szerint kifejezetten ragaszkodni kell ahhoz a tényhez, hogy a bibliai írók hétköznapi forrásokat használtak ahhoz, hogy történeti információkhoz jussanak. Ezt különösen azok érdekében muszáj hangsúlyozni, akik még nem jutottak hitre. Mi több, a bibliai írók nem csupán a szokásos információszerzési eszközöket használták, hanem ezt saját egyéni stílusukat követve tették. Itt válik érthetővé, hogy mennyire igaztalan és illegitim a verbális-plenáris ihletettségre a mechanikus inspiráció bélyegét sütni. Machen is felhívja erre a figyelmet: „…amikor egyesek azt mondják, hogy a Szentírás teljes ihletettségének a tantétele nem hagy teret a bibliai írók egyéniségének, akkor ezzel csak azt fejezik ki, hogy nem tudják, mit beszélnek. Pedig milyen csodálatos változatosságról tesz tanúsbizonyságot a Szentírás! Ott van Márk nyers egyszerűsége, Pál öntudatlan, mégis nagyszerű ékesszólása, a Zsidókhoz írt levél szerzőjének tudatos irodalmi művészete, az ószövetségi elbeszélések páratlan szépsége, a próféták és a zsoltáros magas szintű költészete. Mennyivel kevesebbek lennénk, ha a Biblia összes könyve egyféle stílusban lenne megírva!”

Machen kifejti, hogy mindezt nemcsak elismerik, hanem kifejezetten lényegesnek tartják mindazok, akik vallják a Biblia teljes ihletettségét. Ugyanis a teljes ihletettség tantétele nem azt állítja, hogy a Szentírás minden egyes része egyforma; nem is azt, hogy minden része egyformán szép vagy fennkölt, hanem csak azt, hogy a Szentírás minden egyes része egyformán igaz, és hogy minden egyes részének megvan a maga helye az írott kijelentésen belül. A szentírási szövegek előbb említett lenyűgöző változatossága nem véletlenül alakult ki, hanem Isten kegyelmes gondviselése folytán. Isten volt az, aki felügyelte az írók változatos neveltetését, felkészítve őket gigászi feladatukra. Isten vigyázott – mondja Machen – Ámósz prófétára, amikor még pásztor volt, és fügét termesztett (Ám 7,14), vagy Pálra, amikor még Gamáliél lábainál ült. Kifejező a Machen által használt kép: „Hajlok arra, hogy úgy gondoljak e hatvanhat könyv íróira, mintha együtt egy nagy zenekart alkotnának, amely nem szegényes, mechanikus pengetőkből, hanem valódi, nagy gonddal kiválasztott, magasan képzett, egyéniséggel rendelkező zenészekből áll, akik bár különbözőek, mégis épp különbözőségükkel járulnak hozzá a dicsőséges szimfónia egységéhez, egyetlen nagy karmester vezénylete alatt. A Szentírás e csodálatos harmóniájában még a Biblia legkevésbé figyelembe vett részeinek is megvan a maga helye, egyik sem hiányozhat anélkül, hogy ne sértené a nagy Zenész fülét.”

Nyilvánvalóan az ihletettség ezen felfogása paradoxonnak tűnik sokak szemében. Machen is érzékeli ezt: hogyan állíthatjuk egyszerre, hogy a bibliai írók szabadok voltak – szabadon, az egyéniségüket megtartva alkottak, nem mint puszta gépek –, mégis minden egyes szavukat meghatározta Isten Szentlelke? Hogyan lehetséges ez? Machen szerint a válasz magából a keresztyén istentanból következik: Isten Isten, és Isten olyan finoman bánik teremtményeivel, ami messze felülmúl minden emberi analógiát. Isten nem úgy bánik az emberrel, mint ahogyan mi bánunk a gépekkel, az ember nem öntudatlan kő vagy bot (ahogyan a reformátori hitvallások is hangsúlyozzák – a szerk.). Isten emberként bánik az emberrel, mégis eléri célját. Úgy rendezi-intézi életüket, hogy alkalmassá tegye őket feladatukra. De az írók életének e gondviselésszerű elrendezésén, egyéni adottságaik felhasználásán túl Isten Lelkének természetfeletti munkájára is szükség volt, hogy az így létrejött könyv „Isten könyve” legyen.

Isten Lelkének ez a természetfeletti munkája a Biblia minden részére kiterjed. Ezért elfogadhatatlan – hangsúlyozza Machen – az a típusú különbségtétel, amikor ihletett zsinórmértékként elfogadják a Szentírást a vallás dolgában, de amikor tudományos kérdésekről van szó, akkor nem. Mintha az utóbbi kérdéskört illetően megbízhatatlannak kellene tekintünk. Ennél azonban Machen szerint kevés destruktívabb megjegyzés létezik. Valóban független lenne a vallás a tudománytól? – teszi fel a kérdést. Nos, a vallás nagyon tág fogalom. Akárhogy legyen is, abban biztosak lehetünk, hogy a keresztyén hit a leghatározottabban tényekre támaszkodik – olyan tényekre, amelyekkel a tudomány is jogosult foglalkozni. Némelyek azt mondják, hogy ugyan a Biblia igaz útmutató gyanánt szolgál a vallás terén, de irreleváns, hogy a történelemmel és a tudománnyal kapcsolatosan mit mond, ugyanis eleve nem ez áll a fókuszában. Machen a következő kérdést szegezi azoknak, akik így gondolkodnak: „Mit gondolsz a Bibliáról, amikor azt állítja, hogy az Úr Jézus teste kétezer évvel ezelőtt, az első húsvétreggelen kikerült abból a bizonyos sírból? A feltámadásnak ez az eseménye, ha valóban megtörtént, egy, a világhoz tartozó esemény.” A fizikai világegyetem tudományos leírásában figyelembe kellene venni. Ez minden bizonnyal olyan esemény – hangsúlyozza Machen –, amellyel a tudománynak is foglalkoznia kellene. Tekintsünk tehát erre az eseményre is olyan tudományos kérdésként, mint amelyre nem terjed ki a Biblia igazságkritériuma, vagy a Biblia hívő olvasója számára egyszerűen érdektelen, azaz mindegy, hogy igaz vagy hamis? Sajnos sokan ezt mondják, nem riadva vissza a vallás és a tudomány ilyetén felosztásának logikus következményeitől. Szerintük a Szentírás akkor is releváns maradna a vallást, a hitéletet illetően, ha a történettudomány kimutatná, hogy Jézus valójában soha nem támadt fel a halálból, tehát a Szentírás téved Jézus feltámadásával kapcsolatban. Machen világosan fogalmaz: „…akik így beszélnek, nem keresztyének. Mi, keresztyének, tudjuk, hogy bűnösök vagyunk, és sokkal többet várunk a Szentírástól, mint lelkesítő költészetet, lélekemelő buzdítást vagy speciális útmutatást a vallás területén. A Bibliát a tényekért olvassuk.”

Machen kérdései jogosak és logikusak: mi haszna lenne a Bibliában ábrázolt vallást elfogadnom, becsülnöm és követnem, ha az evangéliumok Jézusról szóló beszámolói – mint inspiráló eszményképek – pusztán a spiritualitás kiemelkedő példáiként szolgálnak? Mi haszna van annak, hogy Jézus, Pál vagy Ézsaiás csodálatos példáját követve legyek vallásos? Machen szerint ennek önmagában az égvilágon semmi értelme sincs. Sőt aki így beszél, valójában gúnyolódik, hiszen nem vesz tudomást az ember valódi állapotáról. Figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy bűnösök vagyunk, Isten haragja és átka alatt állunk, és – ha a saját természetünkre hagyatkozunk – a bűn szörnyű rabsága alatt maradunk.

Az embernek elsősorban nem buzdításra és nem is útmutatásra van szüksége arra vonatkozóan, hogy miként mentheti meg magát, hanem annak ismeretére, hogy Isten hogyan mentette meg. A buzdítás önmagában semmit sem ér, nem jelenthet valódi segítséget. Viszont – hangsúlyozza Machen –, ha valóságosan, ténylegesen történt valami, ami által megmenekülhetünk, akkor szeretnénk megismerni a tényeket! Nos, hitünk szerint a Biblia közli ezeket a tényeket: elmondja, hogy Jézus meghalt a kereszten, hogy megmentsen bennünket; elmondja, hogy feltámadt a halálból, hogy üdvözítő művét befejezze, és hogy élő Urunkká legyen.

Mi erre az adekvát válasz? – kérdezi Machen. Talán az, hogy „engem nem érdekel, lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem, a Szentírás a vallás könyve, nem a tudományé vagy a történelemé”? Nem – mondja Machen –, „dicsőíttessék az Isten a feltámadás és a kereszt áldott története miatt, ennek igazságától függ minden reménységem úgy az időben, mint az örökkévalóságban. Mennyire örülök, hogy maga Isten jelentette ki nekem szent könyvében, hogy ez igaz!”

Machen azzal zárja gondolatmenetét, hogy kijelenti: ha nincsenek tények, nincs evangélium – azaz jó hír – sem, és ha nincs, akkor a reménységünk is alaptalan. A Szentírás haszontalan, ha nem a tényekről szól. Istennek hála – mondja Machen –, hogy tényeket tartalmaz! Mindezek fényében látható, milyen szörnyű tévedés azt állítani, hogy a Szentírás csak tartalmazza Isten igéjét, de nem egyezik meg vele.