Túl a literalizmuson – egy újabb vélemény
Márkus Tamás András egy hosszabb recenzióban reflektált (itt és itt) Fabiny Tibornak nemrég megjelent könyvére: Túl a literalizmuson, amiben egy új hermeneutikát (TIS [1]) próbál ajánlani nekünk a szerző, bizonyos harmadik útként. Tamás a bibliai tévedhetetlenség fogalmát emelte ki és védelmezte, amelyet ez a könyv leegyszerűsítő módon a literalizmus és fundamentalizmus szinonimájaként használ.
Amikor a könyvet a kezembe vettem, nagy reménnyel vetettem bele magam, hogy megismerjem a literalizmus fundamentalista, evangelikál tengerénenk túlsó partját. Vajon mi található ott? Ezért először is bizonyos kulcsfogalmakat szerettem volna megérteni. Ehhez a szerző még segítséget is kínál a könyv végén található fogalmak magyarázatával. Most ezekből csak hármat emelnék ki: a literalizmust, a mítoszt és a kérügmát. Fabiny Tibor meghatározásait kiegészítendő, próbáltam az általa idézett szerzőket is segítségül hívni, hogy megértsem gondolainak forrását. Helyhiány miatt most többeket nem említek, hanem ezek közül egyet emelnék ki igazán, akire újra és újra hivatkozik, és hatása a könyvre szerintem megkérdőjelezhetetlen. Northrop Frye [2] irodalomkritikusra gondolok, akire maga a szerző is mint „egyik mesterérére” [3] hivatkozik. Itt most a Bibliáról írt egyik könyvéből [4] fogok többet idézni.
A literalizmust Fabiny Tibor így határozza meg: „A literalizmus az olvasásnak és az értelmezésnek az a módja, amely csak a betűt, a szöveg testét érzékeli és nem a lelkét: úgy véli, hogy a szavaknak az Isten és az ember közötti kommunikációnak csak egy értelme van… A történetet történelemként olvassa és például a hat nap alatti teremtés elbeszélését valóban, azaz faktuálisan hat huszonnégy órának tekinti: az édenkertet valóban, faktuálisan létezett földrajzi egységnek, a kígyó beszédét valóban, aktuálisan megtörtént (milyen nyelven?) eseménynek tartja és folytathatnánk a hasonló – kizárólag az emberi értelem feláldozásával lehetséges – abszurditásokat.” [5] Szerinte a literalisták nem veszik komolyan a szövegben megjelenő metaforákat, képeket, szimbólumokat. Hadd jegyezzem meg, én még nem találkoztam olyan „fundamentalista” keresztyénnel, aki a Jelenések sárkányát szó szerinti sárkánynak gondolná, vagy ne tudná megkülönböztetni a költői, prófétikus vagy történelmi könyveket egymástól. Tényleg erről lenne szó, hogy bizonyos keresztyének nem hajlandóak tudomásul venni azt, hogy a Bibliában különböző irodalmi műfajok keverednek és az Írást mindig narratív történelemként akarják olvasni, akkor is, ha a Zsoltárokat vagy az Énekek énekét olvassák? Avagy ismeretlen lenne az a tény a szerző előtt, hogy a Biblia tévedhetetlenségét valló és a verbális inspirációhoz ragaszkodó evangéliumi keresztyének táborán belül is nagy vita folyik a teremtés napjainak értelmezése körül? (lásd e nyilatkozatot) Nem hinném. A probléma máshol keresendő.
Nézzük mit mond erről Frye. Valójában a tények és az igazság közvetítésének legalapvetőbb módja a deskriptív írás, amit például az újságírásban is leggyakrabban használnak, ha a tényekről akarnak tájékoztatni. Ezért mondja Frye, hogy „a leírás a hagyományos szó szerinti értelem.” [6] Majd így folytatja: „sokszor említettem már a szó szerinti értelmezés logikátlanságát, és annak az abszurditását, hogy azt feltételezzük a Bibliáról például, hogy annak szó szerinti értelmét kell alapvetőnek tekintenünk.” Levonva a következtetést kijelenti: „nincs egy folyamatos és teljesen kidolgozott leíró jellege a Bibliának, mert ha lenne, akkor a Biblia egy groteszk anomália lenne.” [7] Ezek szerint Frye-t az zavarja, hogy a Bibliának olyan leíró részei vannak, amelyeket a mai ember nem tud hova tenni. Ezt a gondolatot erősíti Fabiny is, amikor azt mondja, hogy „amennyiben a történelmi események leírása abszolút módon igaz” [8], akkor a Bibliát a valóságról készített fényképképként fogjuk kezelni. Fabiny azt javasolja, hogy nekünk nem felelősségünk a történelmi tényeket kutatni – ahogy Barth Károly fogalmaz, az „üres sírt megnézni” –, nekünk csak Krisztussal kell foglalkozni.
Valójában ez a liberalizmusra adott válasz dilemmája volt. Amennyiben a Biblia történelmi tényeket tartalmaz, akkor történelem tudományos eszközeivel kutatható. Sőt, a történeti kritika bizonyos iskolái mindent megtettek annak érdekében, hogy bebizonyítsák, a Biblia téved. Hogyan védhető meg tehát a Szentírás? Barth, aki szembefordult liberális neveltetésével, tanáraival, azok meggyőződéseivel (egy megtérés élményre hivatkozva), úgy döntött, hogy teljesen más utat választ. Feladva az általános kijelentés fontosságát – és annak védelmét, hogy csak a teljes Szentírás Isten különleges kijelentése, ami alávethető akár tudományos vizsgálatnak is –, úgy gondolta, hogy úgy védheti meg az Ige tekintélyét, ha teljesen fölé emeli azt mindenféle kritikus tudományos vizsgálatnak. Így elválasztotta a Bibliát az Igétől, az orthodox protestáns tanítást az ige megvilágosításáról (miszerint Isten lelke egy-egy igét kiemelhet és megvilágosíthat az olvasó számára) pedig megtette az új „ige teológiává”, miszerint a halott „betűből”, a Szentírásból csak az válik Igévé, amit a Szentlélek azzá tesz. Ahogy Fabiny fogalmaz: „beláthatjuk, hogy a Bibliának nem minden egyes szava Isten Igéje” [9] és „azok a mondatok, amelyek ellent mondanak a szeretet elvének vagy Jézus történetének, nem válnak a Lélek kardjává. A Szentírás betűje akkor válik a Lélek kardjává, ha meghalljuk Isten hangját.” [10]
Bár úgy tűnik, hogy Barth az Igét mindenek fölé emelte, valójában az ige nem objektív valóságként áll felettünk, hanem azt a személyes tapasztalatunk (Krisztus-élményünk) és az egyház aktuális teológusainak (kritikusok) meghatározó teológiai látása (kánonja) hitelesíti. Az előbbiről ezt mondja Fabiny: „Jézus Krisztus jelenléte ’intratextuálisan’ teremtődik meg számunkra, amikor a bibliai betű minket megszólító személyes Ige lesz.” [11] De hogy ez ne vezessen határtalan miszticizmushoz, szubjektivizmushoz, egyszersmind hiábavalóvá téve magának a teológiának a művelését vagy a bibliakritikusok hadának megélhetését, ezért szükséges kiegészíteni az egyház felülvigyázó bölcsességévél (ha katolikus oldalon hangzik el mindez, nyomban farkast kiáltunk [12]). Kodácsy Tamás, református lelkész, a vizsgált kötetben szereplő egyik levél szerzője helyesen mondja a Fabiny által ajánlott módszerről, a TIS-ről: „éppen annyira tág vagy keskeny, amennyire ez a teológia széles körben vagy szűk körben elfogadott, illetve amennyire ez a teológia meghatározza az értelmezést.” [13] Valójában ez a gondolat már megjelent Frye-nál is, amikor a kritika szerepét tárgyalja. Ahogy ő fogalmaz: „A tudománynak, a filozófiának, történelemnek, vagy politikának kritika által való megerősítése úgy kezdődik, hogy egy hitelességi kánont hozunk létre. Ez a kritika fogja elválasztani a tudományt a babonától, a történelmet a pletykától és legendától, a filozófiát és politikát a propagandától. Bár a hiteles irodalmi kánon megfoghatatlanabb és rugalmasabb, valamint változhat idővel, de a kritika szerepe ugyanaz mindenhol…” [14] Ha tehát sikeresen leromboltuk a Sola Scripturát, akkor a kritikának épp aktuális teológiai kánonja veszi át a bibliai kánon szerepét.
Hogyan jutottunk ide? Jó ideig úgy tűnt, hogy a Biblia hitelességét a liberálisok, közülük pedig kiemelkedő módon Bultmann (aki bár elvileg szemben állt a teológiai liberalizmussal, valójában soha nem szakított vele, lásd itt), úgy próbálták menteni, hogy azokat a mítoszokat (lényegében a Bibliában szereplő csodás elemeket tartalmazó beszámolókat), amelyek miatt magyarázkodni kényszerültek, egyszerűen ki akarták takarítani a Bibliából (Demitologizierung). Miután ez nem megerősítette a Biblia tekintélyét, hanem még inkább meggyengítette, valami mást kellett kezdeni a „mítosszal”. Ezért mondja Frye, hogy: „tény, hogy a mitológia, mint az irodalom narratív forrása folyamatosan jelent meg a romantikus időszakban.” [15] A Bibliára ez úgy alkalmazható, hogy szerinte „a Bibliát egy mitikus és metaforikus belső magstruktúra tartja össze.” [16] Hogy ez miként került bele, az szerinte titok, mert ez „nem a történelem, vagy szerzőség, szerkesztés produktuma és semmilyen ihletésé (mely szó állít valamit, de nem magyaráz meg semmit).” [17] Innen már csak egy lépés – a mítoszt összekapcsolja Frye a Logosszal –, hogy megtörténjen ez a szerinte forradalmi dolog, nevezetesen amikor a mítosz Logosszá vált. [18] Frye világossá teszi, hogy ez a Logosz nem más mint Jézus [19]. Az ószövetségi Istentől, akiről a gnosztikusok azt mondták, hogy egy gonosz Isten, [20] most eltekinthetünk, ellenben az evangéliumok „mítikus narratívák.” [21] Ezen a ponton válik érthetővé Fabiny idegenkedése a 137. zsoltártól, amikor azt kérdi, hogy „valóban ugyanúgy ihletettek lennének a 137 zsoltár utolsó sorai, mint a Jn 3,16?” [22]
Még egy utolsó lépés, hogy a hívők szemében is elfogadható legyen a verbális–plenáris ihletés és bibliai tévedhetetelenség tagadása. Ez pedig arra a keresztyén tapasztalatra való hivatkozás, amikor Isten igéje személyessé vállik. Ez a barthiánus igetapasztalat, amikor Krisztus megszólít. Mindez a kérügma [23] fogalmának a bevezetése által történik. Az irodalmár Northrop Frye igen részletesen tárgyalja ezt és valahogy így határozza meg: „Az evangéliumok… teljesen kérügmatikus erővel érintik az olvasót, megfelelően használva a szót, az eredeti beszélő jelenlétének feltámasztása által… a beszélő és hallgató dualizmusa eltűnik egy egyetlen verbális felismerésben.” [24] Vagy ahogy Fabiny fogalmaz: „a jelölt és a megszólított is aktív részese lett a szövegnek.” [25] Frye-nál ez a kérügmatikus élmény azt eredményezi, hogy „az vagy, amivel azonosulsz.” [26] De a tény, hogy ezt a Bibliával való találkozás okozza, annak tulajdonítható Frye szerint, hogy a Bibliát olyan régóta elismerik és teljesen részévé vált a nyugati kultúrának. „Jézus tanításai kérügmatikusak a keresztyén számára” – mondja –, de beszélhetünk szekuláris kérügmáról is: „a Kommunista kiálltvány kérügmatikus a marxista országokban.” [27] Eszerint a szöveg maga hordozza ezt a misztikus erőt, ami biztosítja ezt a kérügmatikus talákozást. Amikor Fabiny Tibor Hans Freit idézi elismerően, hasonló módon emeli fel a „szöveget”, legyen az jelen esetben a Biblia szövege, amelynél már nem számít a történelmi valóság, hanem csak az, hogy „a szöveg: az szöveg.” [28]
Csak halkan kérdezem: nem változtatja ez felfogás a Bibliát valamiféle „varázsvesszővé”? A bibliai szöveg nem csak szöveg, hanem Isten kijelentése és tévedhetetlen szava, akár értjük azt, akár megszólít, akár engedünk neki, akár nem. Tőlünk függetlenül létező írott Ige, amelyet nem a mi válaszunk, vagy megtapasztalásunk határoz meg. Ez az evangéliumi keresztyénség évszázados álláspontja.
Nos, mi van a literalizmus túlsó partján? Kicsit kiábrándultan állapíthatom meg, hogy újramelegített barthianizmus.
A barthinizmusról sokan úgy gondolkodnak, hogy mivel az nem középtájt helyezkedik el a liberalizmus és az evangéliumi keresztyénség között, hanem sokkal inkább az evangéliumi kereszténység közelébe pozícionálható, ezért nincs is olyan nagy baj. Hiszen, csak kevésbé különbözik az evangéliumi keresztyénségtől, és alapvetőn az, hogy a bibliai tévedhetetlenséget nem vallja, inkább előnyére, mint hátrányára vált. Most tényleg olyan nagy probléma, hogy a tévedhetetlenség kérdésében Barth másként vélekedett? – kérdezhetnénk. Barth ontológiáját nem könnyű megérteni, és sok vita folyik arról, hogy valójában mit gondolt a Szentírásról, Isten létezésének és önkijelentésének folyamatáról, és evangéliumi követői azzal védelmezik, hogy valójában egyetlenegy konkrét hibára sem mutatott rá a Bibliában. Mégis felmerülhet kérdés, milyen következményekkel járt teológiája az epigonokra nézve?
Most csak egy nevesebb teológust emelek ki, Török Istvánt, akinek dogmatikáját egyesek ma is nagy becsben tartják, sok magyar teológiai intézményben és számtalan lelkész töretlenül visszhangozza gondolatait. Fabiny Tibor nagyszerű dogmatikusnak nevezi őt, és azt mondja, ő az, aki „tökéletesen megvilágosította Isten igéjének és az Írásnak a kapcsolatát” [29], amikor ezt írta: „Hogyan van Isten szava a Bibliában? Mint izzás a vasban, villamosáram a drótból. Isten ugyanazon lelke, aki a szent írókat ihlette, eleveníti meg a Biblia holt betűjét, és úgy szólaltatja meg számunkra, mint igét.” [30]
Nos Török István, aki Barthnál tanult etikát [31] valójában a Barth gondolatait ültette gyakorlatba és alkalmazta. Nem kétséges, hogy bár azzal nyugtatnak, hogy Barth mindvégig a Szentírás tekintélyét akarta védelmezni, az eredmény az, amit látunk Török dogmatikájában. Felmondja a már jól ismert barthi igetant, miszerint az ige mindig változásban van és nem merevedhet Szentírássá, mert akkor papíros pápánk lesz: „Az orthodoxia (ma ehelyett olvassunk „evangelikált”, „fundamentalistát”) a tévedhetetlen pápai tekintély helyébe tette, az ugyancsak tévedhetetlennek vélt papíros pápát” [32] Eszerint az ige létezése, az emberi természete szerint, mindig is a változásban ragadható meg, ezért mondja Török azt, hogy: „A Biblia nem magában véve Isten kijelentése, mint ahogy a prédikáció sem az: annyiban Isten szava, amennyiben azzá válik.” [33] Ezt a dilemmát próbálta Barth azzal feloldani, hogy Isten létezésének többféle fajtájáról beszélt. Ezért mondja Török: „a kijelentésben Isten mintegy saját alteregóját küldi el. Meg tudja tenni, megkülönbözteti magát önmagától és rejtve marad, miközben mégis kijelenti magát.” [34] De akkor mi a Biblia? – kérdezhetjük. A kérdésre így válaszol Török: „önmagában gyarlóságokkal terhelt irodalmi termék, emberi dokumentum, vagyis sötét hely, örökös alkalom a megbotránkozásra” [35] és csak „annyiban Kánon” [36] (mondja a reformátorokra hivatkozva), amennyiben Isten igéje, azaz Isten szól általa.
Látható, hogy ebben a megfogalmazásban mind a tévedhetetlenség, mind a kanonicitás kérdésessé válik (hogy majd egy új, „tévedhetetlen” kritikusok alkotta „kánon” lépjen a helyébe). A Szentírás ezért „nem elsődleges”, mondja Török Barth nyomán, hanem Krisztus az elsődleges.[37] A kérdés már csak az, hogyha nincs egy tévedhetetlen Bibliánk, hogyan jelenti ki nekünk Krisztust Isten? Mi az, amit bizonyosan tudnunk kell róla pontosan, és mi az, amit lehet, hogy félreértünk a Bibliából, mondván bizonyos szavak nem váltak számunkra „kérügmává”? Mit eredményez mindez? A klasszikus református tanítások újraértelmezését! Mit mondhatunk Jézusról? Nem sokat: „mivel Isten igéje Jézus, ezért nem lehet őt tanba foglalni, ahogy azt az ortodoxia tette.” [38] Mit mondhatunk az emberről? Semmiképp nem azt, amit a Biblia mond, hogy Isten a hatodik napon teremtette a föld porából, hanem inkább ezt: „Az ember születésének pillanata az volt, midőn a fejlődés magas fokán, egy teremtmény meghallotta teremtője szavát, és felelt rá: ezzel kezdődik a homo sapiens.” [39] Mit mondhatunk a bűnesetről? Azt, hogy „a kígyó megszólalása, illetve a sátánnak a kígyón át való beszéde elképzelhetetlen.” [40] (Miért is elképzelhetetlen? A literalista értelmezés miatt? Tényleg? Ha engem az Isten megszólít azon az igén keresztül és számomra igévé válik, hogy a kígyó beszélt, hogyan mondhatja bárki nekem, hogy ez elképzelhetetlen?) Mit mondjunk az eleve elrendelésről? „A predestináció tehát azt jelenti: Isten kegyelmes hozzád, az elvetetthez” [41] – mondja Török Barth nyomán, és leszögezi, hogy a predestináció nem lehet világnézeti elv. Ezen a ponton, mondja Török, „Kálvin… messzebb ment a kelleténél.” [42] Mit mondjunk az egyházról? Török szerint „a világnak arra van szüksége, hogy maga is egyházzá váljék.” [43] Hosszasan folytathatnám, de íme csak pár példa a barthianizmus gyümölcseiből. Tényleg ez lenne a hitvallásos evangéliumi kálvinizmus? Akik kicsit is ismerik a kálvinizmust, nyugodt szívvel mondhatják, ez nem az.
Miközben Fabiny Tibor egy új hermeneutikai „keskeny utat” kínál számunkra, valójában minden pozitívuma ellenére (a szöveg komolyan vétele, a rendszeres teológiának, a regula fidei-nek alkalmazása, a kánon megerősítése, az egyház fontossága az írásértelmezésben, az egészséges hagyomány rehabilitálása, az Ószövetség krisztocentrikus olvasása, valamint a zsidó írásértelmezés segítségül hívása) valójában Barth igetanának újratálalása történik. Fabiny ugyanúgy elismétli, hogy: „…’a szent’ szöveg bár nem azonos a kinyilatkoztatással, de hordozza a kinyilatkoztatást, isten igéjét.” [44] Az ige és a Szentírás nem lehet azonos. „Nem a szöveg, nem a Grafé a kétélű éles kard, hanem a Logosz. (Zsid 4,12)” [45].
Marad tehát kérdés, meg lehet-e kerülni a Biblia tévedhetetlenségét és a Sola Scriptura elvet, ha egy egészséges hermeneutikát szeretnénk? Nem hiszem. Ahogy azt is ki kell mondanunk, hogy Barth Károly minden zsenialitása ellenére nem adott egy helyes igetant a világnak. Ha teológiai érveknek nem hiszünk, legalább a barthinizmus elmúlt fél évszázadának gyümölcsei fényében gondoljuk meg kétszer, hogy valóban olyan könnyen kukába dobható-e II. Helvét hitvallás első sora: „A Szentírás Isten igaz Igéje.”
Hivatkozások:
[1] Theological Interpretion of Scripture – A Biblia teológiai értelmezésének hermeneutikája, jó pár híres teológus nevével fémjelzett megközelítés, amelyben sok helyes és hasznos megállapítás is található.
[2] Herman Northrop Frye CC FRSC (1912. július 14. – 1991. január 23.) kanadai irodalomkritikus és irodalomelméletíró, akit a 20. század egyik legnagyobb hatású alkotójának tartanak.
[3] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. L’Harmattan kiadó, Budapest, 2023, 260 o.
[4] Words With Power: Being A Second Study „The Bible and Literature” (Hatalommal bíró szavak: egy második tanulmány. „A biblia és irodalom.”) A Words With Power című könyvében Northrop irodalomkritikusként folytatja a The Great Code (A nagy kód) című könyvében már elkezdett vizsgálatát a bibliai témáknak és kifejezési formáknak a nyugati irodalomra gyakorolt hatásáról. Négy kulcsfontosságú elemet azonosít a Bibliában – a hegyet, a kertet, a barlangot és a kemencét -, és bemutatja, hogyan jelennek meg ezek a későbbi irodalmi alkotásokban. A Bibliában található archetipusuk felfedezése és meghatározása, ma újra nagyon divatos különösen az ugyancsak kanadai pszichiáter Jordan Peterson műveiben.
[5] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. 7-8 o.
[6] Frye, Northrop: Being a Second Study in the Bible and Literature, Harcourt Brace Jovanovich. San Diego, 1990, 5-6 o.
[7] Uo. 6 o.
[8] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. L’Harmattan kiadó, Budapest, 2023, 27 o.
[9] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. 227 o.
[10] Uo. 227-228 o.
[11] Uo. 27 o.
[12] Fabiny Tibor csendben védelmébe veszi a katolikus egyházi primátust, amikor azt mondja „ a katolikusok ezt mindig is hangsúlyozták, újabban a teológiai hermeneutika képviselői is.” (37 o.)
[13] Uo. 128 o.
[14] Frye, Northrop: Being a Second Study in the Bible and Literature. 28 o.
[15] Uo. 49 o.
[16] Uo. 102 o.
[17] Uo. 102 o.
[18] Uo. 33 o.
[19] Uo 105 o.
[20] Uo. 114 o.
[21] Uo. 114 o.
[22] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. 34-35 o.
[23] A kérügma görög szó (κήρυγμα), jelentése: felhívás, híradás, hirdetés. Eredetileg az evangélium hirdetésére használt fogalom.
[24] Frye, Northrop: Being a Second Study in the Bible and Literature. 114 o.
[25] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. 28 o.
[26] Frye, Northrop: Being a Second Study in the Bible and Literature. 116 o.
[27] Uo 118 o.
[28] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. L’Harmattan kiadó, Budapest, 2023, 18 o. „Hans Frei amerikai teológus hívta fel a figyelmet arra, hogy a Bibliában elbeszélt történetekben sajátos narratívák vannak, s hibáznak azok, akik akár történelmi valóságot (mint a prekritikusok), akár valamilyen szellemi gondolati valóságot (a kritikusok) keresnek a narratív szöveg mögött. A szöveg: szöveg.”
[29] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. L’Harmattan kiadó, Budapest, 2023, 127 o.
[30] Török István: Dogmatika. Free University Press, Amsterdam, 1985, 54 o.
[31] Török István: Dogmatika. 2 o.
[32] Uo. 110 o.
[33] Uo. 87 o.
[34] Uo 150 o.
[35] Uo. 81 o.
[36] Uo. 79 o.
[37] Uo. 77 o.
[38] Uo. 91 o.
[39] Uo. 249 o.
[40] Uo. 259 o.
[41] Uo. 174 o.
[42] Uo. 174 o.
[43] Uo. 177 o.
[44] Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. 36. o
[45] Uo. 127 o.
Zsoltárok 137:9 parafrázis:
„Boldog lesz, aki megragadja”
és összetépi a gyermekeket megrontó irodalmat.