Miért fontosabb a helyi gyülekezet a felekezeteken/egyházakon átívelő ernyőszervezeteknél? (pl. Evangelikál Csoport, MEKDSZ, Barnabás Csoport, Timóteus Társaság)

Az alábbi hosszabb lélegzetvételű írás szerzője D. A. Carson, aki az Illinois állambeli Deerfieldben található Trinity Evangelical Divinity School professor emeritusa, Újszövetség professzora, valamint a The Gospel Coalition társalapítója és teológus munkatársa. Alábbi gondolatai először az Evangéliumi Teológiai Társaság éves találkozóján hangzottak el előadás formájában San Diegóban, Kaliforniában, 2014 novemberében. Carson előadásának nem szó szerinti fordítását közöljük, hanem annak részletes összefoglalását, amelyet – a könnyebb érthetőség kedvéért – itt-ott (például a címben) megpróbáltunk a magyar viszonyokra adaptálni. Úgy véljük, hogy a téma hazánkban is egyre aktuálisabbá válik. 

 

Témafelvetés

A legtöbben valószínűleg hallottuk már a mondást: „Az egyház az egyetlen emberi intézmény, amely az új égen és az új földön is fennmarad.” Elvileg ezzel a kijelentéssel minden keresztyén egyetért, bár nehéz eldönteni, hogy pontosan mire utal. Vajon az „egyház” ebben a kijelentésben az egyetemes egyházra vonatkozik? Ha igen, akkor az egyetemes egyházat joggal tekinthetjük „emberi intézménynek”? Az igaz, hogy emberek alkotják, de nem emberek gondolták ki vagy alapították. Helyénvaló az egyetemes egyházat intézményként definiálni? Egyfajta szervezet, társaság, testület, gyülekezet – ez mind igaz –, de intézmény is? Abban minden keresztyén egyetért, hogy keresztyének az új égen és az új földön is lesznek, ilyen értelemben maga az egyház, vagy a gyülekezet is továbbra is jelen lesz. De vajon helytálló-e az az állítás, hogy az egyház, mint intézmény is folytatódni fog? Kisarkítva a kérdést: vajon a Magyarországi Református Egyháznak, vagy a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, mint intézménynek a léte is folytatódni fog a megújított világban is?

Ehelyett tételezzük fel, hogy ebben a humoros kis mondásban a helyi gyülekezetről van szó. A kérdésünk tehát így hangzik: vajon fenn fog maradni a helyi gyülekezet az új ég és az új föld időszakában is? Ez attól függ, hogy miként határozzuk meg a helyi gyülekezetet. Tegyük fel, hogy az érvelés kedvéért elfogadjuk az egyháznak azt a három jellemzőjét, amelyet a református teológiai hagyomány egységesen vall: igaz egyháznak az a keresztyén közösség számít, ahol az evangéliumot igeszerűen hirdetik, a sákramentumokat helyesen kiszolgáltatják és ahol igei mérce szerint gyakorolják az egyházfegyelmet. Nos, egy ilyen gyülekezet fennmarad az új égen és az új földön is? Ha igen, az azt jelenti, hogy a sákramentumokat (=szentségeket) magunkhoz fogjuk venni ott is? Ha a vízkeresztség a megtéréshez van kötve, akkor ez azt jelenti, hogy senki sem fog megkeresztelkedni, hiszen megtérésre már nem lesz szükség? Az úrvacsora előre mutat (Pál maga mondja, hogy az úrvacsora kiszolgáltatásával a gyülekezet Krisztus halálát hirdeti mindaddig, amíg vissza nem jön), de vajon az Úr eljövetele után is élünk majd vele? Ezek a bárgyúnak tűnő kérdések jól kifejezik, hogy az előbb említett mondás homályos, és hemzseg a terminológiai nehézségektől. Az egyetlen haszna legfeljebb az lehet, hogy szentimentális módon megnyugtassuk magunkat, teológiai okfejtésnek azonban alkalmatlan. A dolgozat címében szereplő állítás is védhetetlenné válik, ha nem pontosítjuk a fogalmainkat.

 

Terminológiai pontosítások

A jelen értekezés címe a helyi egyháznak, illetve gyülekezetnek, nem pedig az egyetemes egyháznak a relatív fontosságát hivatott kihangsúlyozni: „Miért fontosabb a helyi gyülekezet, mint a helyi közösségeken átívelő keresztyén csoportosulások, intézmények, szervezetek?” Az egyetemes egyház fontosságát egyetlen keresztény sem vitatja. De két tényező is van, ami az ellen szól, hogy csak általánosan beszéljünk az „egyetemes egyházról”. Először is, az Újszövetségben meglepően kevés utalás van az egyetemes egyházra. Az „egyház” szó előfordulásának túlnyomó többsége helyi egyházakra, helyi gyülekezetekre vonatkozik. Másodszor, sok keresztyén úgy gondol az egyetemes egyházra, mint korokon átívelően az összes Krisztusban hívő ember konglomerátumára, értve ez alatt azokat, akik az idők végén Isten trónja körül gyűlnek majd össze. Ez önmagában helyes elgondolás, ugyanakkor ez alapján nehéz eldönteni, hogy mi a különbség a jelentőségét tekintve egy helyi gyülekezet és egy parachurch, gyülekezeteken, egyházakon átívelő szervezet között, hiszen – remélhetőleg – mindkettőt ugyanúgy hívők alkotják. Az egyetemes egyházra vonatkozó csekély számú újszövetségi szakasz alapján tehát nem lehet erre a kérdésre válaszolni.

Például, ha a Zsidókhoz írt levél 12. fejezetét vesszük alapul:

„Ti ugyanis nem tapintható hegyhez és lángoló tűzhöz járultatok, sem homályhoz, sötétséghez, szélvészhez vagy trombitaharsogáshoz és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, kérték, hogy ne szóljon többé hozzájuk. Mert nem bírták elviselni a parancsot: „Még ha állat érinti is a hegyet, meg kell kövezni!” És olyan félelmetes volt a látvány, hogy Mózes is így szólt: „Félelem fogott el és remegés.” Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben, mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletességre jutott igazak lelkeihez, az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hatalmasabban beszél, mint Ábel vére.”

A kérdés a következő: vajon ez a szakasz segít-e a téma végiggondolásában? Itt ellentétet állít fel a szerző a mózesi szövetség (Isten népének az ószövetségi időkben való közeledése az ő Istenükhöz) és az „elsőszülöttek” egyházának kiváltságai között. Az utóbbiak – Isten újszövetségi egyháza – már nem a Sínai-hegyen, nem is a Jeruzsálemi Templomban tiszteli az Istent különféle közvetítőkön keresztül, hanem Jézus Krisztuson keresztül, közvetlen módon – Jézus jelenlétében gyűlnek össze Isten tiszteletére. Nagyon kifejező a nyelvezete ennek a szakasznak, az Efézusi Levélre emlékeztet, ahol is azt olvassuk, hogy mivel Jézus a magasságbeli Felség jobbján ül, úgy azok is, akik vele egységben vannak, a mennyekben ülnek. Itt a hangsúly egyértelműen az egyetemes egyházon van. Természetesen megállapítható egyfajta összefüggés a helyi gyülekezet és ezen, egyetemes egyházra vonatkozó szakaszok között, de áttételesek, így nehéz rájuk hivatkozni, amikor a helyi gyülekezet fontosságáról értekezünk.

Létezik egy másik véglet is az egyház meghatározásában, ami ugyanúgy tévútra vezethet minket. Ahelyett, hogy az egyetemes egyházra összpontosítanának, egyes körök azt állítják, hogy a helyi gyülekezet minden egyes, Jézus nevében összegyűlt keresztyén összegyülekezése. Például, két keresztyén üzletember találkozik a Vörösmarty téren, leülnek egy kávézó teraszára és bibliatanulmányozást folytatnak. Ők „gyülekezet”? Vagy: elmegyünk kirándulni egyik barátunkkal, utazunk a vonaton, közben teológiai kérdésekről beszélgetünk – ez a kisközösség gyülekezet? Még bibliai referencia is felhozható mellette: nem azt mondta Jézus, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevében, ott Ő maga is jelen van?

Ha az egyházat így próbáljuk meghatározni, akkor nem jelenthetnénk ki, hogy amit „helyi gyülekezetnek” nevezünk, az jelentőségét tekintve fontosabb, mint az Evangelikál Csoport, a MEKDSZ, a Barnabás Csoport, a Timóteus Társaság, a keresztyén vállalkozók szövetsége, a keresztyén orvosok társulása, vagy akár a Csillagponton összegyülekező fiatalok közössége, hiszen ők mindannyian „egyház”. A probléma az, hogy az egyháznak e sokak által szinte gondolkodás nélkül elfogadott nézete a nyugati individualizmus megerősödését szolgálja. Nagyon jó, amikor két vagy három keresztyén találkozik olyan célból, hogy Krisztust állítsák közösségük középpontjába az istendicsőítés, az imádság vagy bibliaolvasás által, de ez nem igazán érinti az egyház, mint intézmény jelentőségét.

Módszertanilag egyébként is téves az egyházat úgy definiálni, hogy annak meghatározásakor csak nagyon gyér bibliai referenciát veszünk alapul, ráadásul azt, amit előbb említettünk (amikor is ketten vagy hárman összegyűlnek Krisztus nevében). Ne feledjük, hogy ebben a konkrét szakaszban elsősorban az egyházfegyelemről van szó.

Az egyházzal kapcsolatban olyan meghatározást kell keresnünk, ami integratívabb, és amely a bibliai passzusokból levont átgondolt és körültekintő következtetésekre támaszkodik – itt elsősorban az ἐκκλησία szónak a görögnyelvű Szentírásban való használatára gondolunk, valamint olyan passzusokra, amelyekben bár az ἐκκλησία kifejezés szó szerint nem fordul elő, mégis kapcsolódnak a témához.

Visszatérve röviden a Mt 18-ban szereplő perikópához: Jézus ragaszkodik ahhoz, hogy ahol két tanítványa között valamiféle ellentét, konfliktus támad, ott a rendezésnek konkrét ügymenete kell, hogy legyen: az első a személyes megbeszélés, aztán tanúként be kell vonni másokat is, majd pedig az ügyet az egész gyülekezet elé kell tárni: „Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek!” (Mt 18,17) A gyülekezet az, aki jogosult a vétkes fél kiközösítésére. Az 1Kor 5-ben ábrázolt konkrét fegyelmezési lépésre is akkor kerül sor, amikor „összegyűltünk.” (1Kor 5,4). Nyilvánvaló – aktualizálva Jézus szavait –, hogy a „mondd meg a gyülekezetnek” kitétel nem azt jelenti, hogy „mondd el két keresztyén egyetemistának, akik a Montázs kávézóban leültek meginni egy kávét.”

Továbbmenve, az Újszövetségben azt látjuk, hogy az egyházban vannak tisztségek, mint például presbiter, pásztor, felvigyázó, diakónus stb. Lehet, hogy nincs teljes egyetértés e tisztségek által körülírt szerepköröket illetően, de az biztos, hogy ezek meghatározták a helyi gyülekezet struktúráját (a pásztori levelek – I-II. Timóteusi levél, valamint a Titusz levél – felvázolják ezeknek a helyi gyülekezetben betöltött szerepét). Ha két vagy három keresztyén valamilyen céllal találkozik, akkor ezek a tisztségek, valamint az ezek által meghatározott gyülekezeti struktúra nyilvánvalóan hiányzik.

Ha most – az előzőeket cáfolandó – egyesek felhoznák, hogy az Apostolok Cselekedeteiben feljegyzett első páli missziós úton Pál és Barnabás több városban is gyülekezeteket alapít, és csak a visszaúton jutnak el odáig, hogy véneket nevezzenek ki, (ApCsel 14,23), és ebből azt a következtetést vonnák le, hogy létezhet gyülekezet a jól ismert tisztségviselők nélkül is, az olyan, mintha az emberi faj jellemzőit kizárólag a csecsemőkre hivatkozva próbálnánk felsorolni. Nos, mindezekre csak azért volt muszáj kitérni, hogy lássuk, a címben szereplő kijelentés igazságtartalmát nem tudjuk úgy kideríteni, ha az egyházzal kapcsolatos redukcionista meghatározásokhoz nyúlunk.

Emiatt az egyház természetével kapcsolatban négy további megállapításra van szükség:

(1.) Szólnunk kell az egyház jegyeiről (ezt már korábbam említettük): a reformátusok hagyományosan azt mondják, hogy igaz egyháznak az a gyülekezet tekinthető, ahol az Igét helyesen tanítják, ahol a sákramentumokat helyesen kiszolgálják, és ahol az egyházfegyelmet gyakorolják. Ezt a hármat természetesen részben a reformátorok XVI. századi tapasztalatai alakították ki. Nézzük meg ezeket kicsit részletesebben:

Isten Igéjének igaz tanítása a reformátorok számára nemcsak a pápa tanítói tekintélyét kérdőjelezte meg, hanem egyszersmind feltételezte a Szentírás gondos exegézisét, valamint a „tanítói hivatalnak” a helyi gyülekezetben betöltött lényeges szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy „laikus” keresztyének ne inthetnék, taníthatnák egymást, vagy azok a módok, amellyel építhetik egymást, ne lennének relevánsak (zsoltárok, himnuszok és lelki énekek éneklése egymásnak), vagy hogy ne lehetne katekizmusokat használni, vagy akár ne lehetne a családi körben „tanítani”. Ez pusztán arra vonatkozik, hogy el kell ismerni a lelkipásztorok, tanítók, presbiterek megkülönböztetett szerepét. Ezeket a tisztségeket olyan embereknek kell betölteniük, akik hitben kipróbáltak. Nyilvánvalóan csak az ige által biztosított tekintéllyel szolgálhatnak.

A harmadik jegy – most előre vesszük a harmadikat, és csak utána beszélünk a másodikról –, a gyülekezeti fegyelmezés (tehát az egyházfegyelem) feltételezi az egyház Isten iránti hűségének megőrzésére irányuló törekvést mind a tanítást, mind a gyülekezeti tagok életmódját illetően. Az, hogy ezt pontosan ki hogyan értelmezi – hogy miként kell ezt a fegyelmezést a gyakorlatban végrehajtani –, eltérő. (például az is meghatározza, hogy beszélhetünk-e egyáltalán „tagságról”, hiszen vannak keresztyén közösségek, ahol ilyen nincs is). Függetlenül attól, hogy milyen nézetet vallunk, egyházfegyelemre szükség van, hogy a gyülekezetet ne amortizálja a névleges megtérők tömeges befogadása, a hamis tanítás és a folyamatosan burjánzó erkölcstelenség.

A második jegy a sákramentumok helyes kiszolgáltatása. Itt is eltérő nézetekkel találkozhatunk a keresztség és az úrvacsora teológiáját érintően, valamint ezek kiszolgáltatásának módjával kapcsolatban, de most muszáj három dolgot együtt tartanunk, amit sokszor elválasztanak egymástól: a megtérést, a keresztséget és az egyháztagságot.

A „megtérést” nem tisztán szociológiai vagy fenomenológiai értelemben használjuk – nem azt jelöljük vele, hogy valaki „áttér” a keresztyénségre, mint ahogy át lehet térni az iszlámra, vagy a buddhizmusra is, hanem a szó teológiai értelmezését vesszük alapul: a megtérés egy természetfeletti, csodás történés, vagy esemény, amely a Jézus Krisztus iránti hűségben csúcsosodik ki, pontosabban azt eredményezi. Az iszlámra egyszerű akarati döntéssel át lehet térni, ez nem igényel Lélek általi „felülről” születést, vagy más néven: újjászületést. A keresztyén megtérésben döntően Isten cselekszik – az egyén újjászületése és megigazulása megy végbe ilyenkor, és ez az esemény egy életmódbeli irányváltozást eredményez. Ez igazából bármely életkorban megtörténhet, és lehetséges (nem feltétlenül mindig), hogy emlékezetes döntő mozzanatként éljük meg (tehát vissza tudunk rá emlékezni). Nincs köztes út: valaki vagy újjászületett, vagy nem, vagy megtért, vagy nem, vagy megigazult, vagy nem, még akkor is, ha nem tudjuk mindig pontosan meghatározni, hogy ez a változás mikor ment végbe.

Ezen a ponton megmutatkozik az evangéliumi teológia egyik nagy hiányossága. A megtérést – függetlenül attól, hogy mikor megy végbe – általában elválasztják a keresztségtől. Előfordulhat olyan, hogy „látszólag” megtértek kijelentik, hogy még nem állnak készen a keresztségre. A megtérés és a keresztség közötti kronológiai eltérés visszavezethető mind a megtérés, mind a keresztség téves értelmezésére. Tény azonban, hogy az Újszövetségben minden hívő megkeresztelkedett, és amennyire csak lehetséges volt, az egyházban csak hívőket kereszteltek meg (vagy azok gyermekeit). Az újszövetségi hívők családjába született gyermekek keresztségével most nem kívánunk foglalkozni – azért nem, mert nem tartozik ide, másrészt azok is egyetértenek a megtérés és a keresztség közötti szoros teológiai kapcsolat meglétében,  akik egyébként elfogadják és gyakorolják a gyermekkeresztséget.

Carson a dolgozatában Billy Sunday életéből hoz egy szemléletes példát. Sunday egy rosszmájú, de népszerű baseballjátékos volt, aki azonban az 1880-as években megtért. Hamarosan egy hatalmas sátorral járta az országot – békebeli sátoros evangelizációkat tartott –, és az evangélium és a szesztilalom (amelyet végül 1919-ben fogadtak el) egyfajta hatásos keverékét hirdette. Rájött, hogy ha száraz talajon állítja fel a sátrát, az összejövetelek végén – mivel olyan sokan indulnak útnak – olyan tömegű por verődik fel, hogy az emberek elkezdenek köhögni és tüsszögni, és ez hatással van az egész alkalomra. Ha viszont nedves talajon állítja fel a sátrát, akkor egy idő után, mivel annyi ember jár-kel, sártengerré változik a helyszín, és gyakorta megtörténik, hogy egyesek elcsúsznak vagy elesnek. Ezért aztán általános gyakorlattá vált, hogy az utakat fűrészporral szórták le, ami egyszerre tette a területet csúszás- és pormentessé. Így egy idő után elterjedt egy, az evangelizációkkal kapcsolatos sajátos kifejezés: „fűrészporos ösvényre lépni.” Ha valaki egy ilyen típusú evangelizációs alkalmon tért meg, akkor azt mondta: már én is a „fűrészporos ösvényen járok.” Annyira elterjedt ez a kifejezés, hogy néha még a világi folyóiratok is úgy hivatkoztak az újjászületett emberekre, mint akik már „fűrészporos ösvényen járnak”. Megtért emberek is így hivatkoztak saját élményükre: „1919-ben itt és itt a fűrészporos ösvényre léptem.” Sőt, már azok is így azonosították magukat, akik egyébként soha nem jártak egyetlen Billy Sunday összejövetelen sem. Ezt hívjuk metonímiának (= névcsere, vagy névátvitel), amikor egy kifejezés olyan szorosan hozzátapad egy másikhoz, hogy az egyiket említve óhatatlanul is a másikat jelöljük vele.

Miért említettük ezt? Azért, mert az Újszövetségben is valami hasonlót látunk a keresztség és a megtérés kapcsán. A keresztség szó a megtérést is jelölheti, lásd Gal 3,27: „Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.” Ezt Pál írja, és nem a keresztség hatékonyságáról beszél itt, hanem a megtéréssel való szorosabb összefüggéséről. Ha megkérdeztünk volna valakit az első században, hogy mikor tért meg, könnyen lehet, hogy azt válaszolta volna: „57-ben, Korinthusban keresztelkedtem meg.” Természetesen Pál meg tudja különböztetni egymástól az evangélium hirdetését és a vízkeresztséget („Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem” – 1Kor 1,17), ami azt mutatja, hogy a keresztség logikailag a megtérést követi. Mindazonáltal az ilyen és ehhez hasonló bibliai passzusok arról árulkodnak, hogy a keresztség és a megtérés gyakran igenis együtt jár, tehát akik megtérnek, azok meg is keresztelkednek – ezért utalhat a keresztség magára a megtérésre.

Ezen a ponton röviden térjünk ki egy ide kapcsolódó kérdésre is: a Krisztushoz való odafordulás – azaz megtérés – és a megkeresztelkedés szoros, újszövetségi kapcsolata nem követeli meg, hogy azokat, akik hitvallást tesznek, egyből a hitvallásuk után megkereszteljük (például egy evangelizáció alkalmával rögvest). Az igaz, hogy a megtérés és a keresztség közötti szoros teológiai kapcsolat nem enged teret a határozatlan idejű késlekedésnek, és ellentmond egyfajta kétlépcsős mentalitásnak is, mintha a vízkeresztség a kegyelemben való növekedéshez, vagy spirituális érettséghez kapcsolódna, ugyanakkor nem tiltja azt, hogy a megtérés után várjunk a keresztséggel a következő istentiszteletig, vagy azt, hogy a megtéréssel együtt járó életváltozás részeként katekézisre kerüljön sor, és csak ez után következzék a keresztség aktusa. A lényeg az, hogy a keresztség az Újszövetségben a megtéréshez kapcsolódik, és nem tekinthetünk rá puszta lehetőségként, vagy valamiféle extraként.

Pontosan ugyanígy – ugyanezen az alapon – pünkösd óta mindenki, aki megtért, egyben egy helyi gyülekezet tagjává is vált. Lehetetlenség tehát kijelenti, hogy „igen, hiszek Jézus Krisztusban, újjászülettem, és lehet, hogy majd úgy döntök, hogy megkeresztelkedem, de semmiképpen sem fogok csatlakozni egy adott gyülekezethez.” Ahogy azt se mondta soha senki, hogy „a korábbi vallási tapasztalataim rossz emléke máig bennem él. Látnotok kellett volna, mivel szembesültem korábbi pogány életemben Aszklepiosz templomában. Ez a szervezett vallási dolog nem nekem való. Talán egyszer majd találok egy igazán jó gyülekezetet, és akkor csatlakozom, de egyelőre inkább kiélvezem a függetlenségem. Különben is, az, hogy „extra ecclesiam nulla salus” [„az egyházon kívül nincs üdvösség”] nem csak egy középkori pápista szöveg?”. Az Újszövetségtől teljesen idegen ez a beszédmód. Más szóval, az Újszövetség lapjain a megtérés, a megkeresztelkedés és a hívők helyi közösséghez való csatlakozása mind egy és ugyanazon dolog különböző oldala. Amikor az első századi emberek megtértek, nem csak az egyetemes egyházhoz csatlakoztak, hanem annak egy konkrét, helyi megnyilvánulási formájához, azaz egy helyi gyülekezethez. Ez evidencia volt (és annak kellene lennie ma is).

(4) A következőkben ezen állítás igazságtartalma – lásd: a helyi gyülekezet fontosabb, mint különféle parachurch szervezetek (magyar viszonylatban: Timóteus Társaság, Barnabás Csoport, Evangelikál Csoport, MEKDSZ, vagy akár az amerikai TGC, White Horse Inn, 9Marks) – attól függ, hogy követjük-e az Újszövetség egyházértelmezését, és nem attól, hogy mi mit gondolunk az egyházról különféle mai jelenségek alapján. Másképp fogalmazva, ha az e dolgozat címében szereplő tézis helyes, akkor ez egyben felhívássá is válik, hogy kezdjük el megreformálni a gyülekezeteinket az újszövetségi mintának megfelelően.

 

Miért fontosabb tehát a helyi gyülekezet? (A következő pontok nem a fontossági sorrendet tükrözik.)

(1) A helyi gyülekezet azért kiemelt fontosságú, mert az egyetlen olyan „test”, amely mindenféle megtérőből áll, értve ez alatt azt, hogy különféle típusú-rendű-rangú ember lehet a tagja. Az egyetlen test, amelyet az Újszövetség jóváhagyott; az egyetlen test, amelyet bizonyos „jegyek” jellemeznek, amelyek tükrözik az újszövetségi gyülekezet felépítését. A teológiai szemináriumok, bibliaiskolák, parachurch szervezetek stb. is elkötelezettek a tanítás iránt, ezek is keresztyénekből állnak, de nem ölelik fel az összes helyi hívőt, és nem jellemző, hogy a keresztséget és az úrvacsorát gyakorolnák (nem is lenne ildomos). Persze, valamiféle „policy” ezekben a szervezetekben is létezik, nem vesznek fel mindenkit maguk közé, sőt, egyeseket bizonyos kritériumok alapján ki is zárnak a képzéseikről. Csakhogy épp ezen utóbbi pontban mutatkozik meg a hátrányuk: hívő keresztyéneket is kizárnak, amennyiben nincs megfelelő végzettségük, vagy nem felelnek meg bizonyos, a tagsághoz elengedhetetlen kritériumoknak, miközben egyébként hívők.

(2.) A helyi gyülekezet a korábbi kinyilatkoztatások beteljesedésének tekinthető. Az egyház a messiási közösség (Jézus azt mondja: „felépítem az egyházamat”, és nem azt, hogy megmentek egy rakás egyént), amely a pusztában vándorló gyülekezet képét idézi meg (vö. ApCsel 7,38). Az egyház Péter apostol és a Jelenések szóhasználatában a „papok királysága”, mely nyelvezet a 2Móz 19-ből származik. Egy új emberiséget képvisel, amelyben a zsidók és pogányok egyesítve vannak (Ef 2) – amely minden nyelvből, nemzetből, törzsből és népből származó embereket foglal magába. Ide vehetjük még az ábrahámi szövetséggel járó ígéreteket is, illetve az Ézs 19,23-25 és Zsolt 86 jövendöléseit is. Mindezek a helyi gyülekezet konkrét formájában öltenek testet. Ezek a prófétai üzenetek nem valami általános, elképzelt „egyházban” váltak valósággá, hanem konkrét, helyi közösségekben.

(3.) Amikor Pál apostol ismételten a test eltérő tagjairól, valamint ezek eltérő ajándékairól és az ajándékok sokféleségéről beszél (1Kor 12; Róm 12), a test, amelyre utal, a helyi gyülekezet (akár Rómában, akár Korinthusban), nem pedig az egyetemes egyház. Így azok a keresztyének, akik függetlenedni szeretnének mindenféle konkrét helyi gyülekezeti közösségtől, a mentalitásukkal csak azt fejezik ki, hogy ők önmagukban elegendők – képzeljük el, milyen groteszk volna, ha a fül, a szemgolyó, vagy a nagylábujj „azzal állna elő”, hogy önmagában elegendő, és nincs szüksége a többi testrészre. Azok, akik így gondolkodnak, egyszerűen nem értik, hogy ők egy test részei, ahogy azt sem, hogyan működik a test. A test metafora még a pásztorok esetében is helytálló. Az ószövetségi papok és az újszövetségi pásztorok közötti különbséget említve, a pásztor szerepe az Újszövetségben nem egy különleges kasztba tartozó közvetítő, hanem valami olyasmi, mint a gyomor szerepe a testen belül. A gyomor felveszi a táplálékot és szétosztja azt a test többi része között. Ha fogjuk a lelkészeket és összetereljük őket egy terembe – maradva a metaforánál –, sok „gyomor” lesz egy helyen, ők azonban önmagukban még nem egyház. Ez az egyik oka annak, hogy a helyi gyülekezet fontosabb, mint például különféle, teológusokból álló egyesületek.

Ezért kell ijesztőnek találnunk, amikor a gyülekezetek arra törekszenek, hogy egy etnikumból, korcsoportból, egyfajta istentiszteleti-liturgiai stílus mellett elkötelezett embercsoportból, vagy bizonyos gazdasági-szociális háttérrel rendelkező emberekből álljon a tagságuk. A sokféleség kihívása nem arra késztette az apostolokat (lásd Galata levél, Első korinthusi levél), hogy külön zsidó meg pogány gyülekezeteket hozzanak létre, hanem arra, hogy foggal-körömmel szembeszálljanak az ilyen irányzatokat propagálókkal. Ez sokkal nehezebb, mint létrehozni egy olyan keresztyén csoportot, amely mindig a homogenitásra törekszik.

(4) A bűneink zöme kapcsolati jellegű. Nézzük meg például a Gal 5-öt, ahol is a „test cselekedetei” kerülnek felsorolásra. Ezeket a következőképpen csoportosíthatnánk: három a szexualitás területéhez tartozik (szexuális erkölcstelenség, tisztátalanság, kicsapongás), van, ami a pogánysághoz köthető (bálványimádás és boszorkányság), kettő a mértéktelenséghez (részegeskedés és orgiák), az összes többi pedig társadalmi-kapcsolati diszfunkciót tükröz (gyűlölet, viszálykodás, dührohamok, önző becsvágy, pártoskodás, irigység). Az ilyen bűnöket felszámoló megszentelődés nem mehet végbe magányosan és elszigetelten, de még egy olyan jellegű társaságban sem, amely ezeket megtűri vagy egyenesen ezekre ösztönöz. Tehát nem csak az a fontos, hogy legyen egy közösségünk – az sem mindegy, hogy milyen az a bizonyos közösség. A gyülekezetben vannak olyan emberek, akik nem hasonlítanak ránk, biztosan nem lennének a barátaink, még kevésbé a családtagjaink, ha nem kötne össze minket Isten kegyelme az evangélium által.

(5) Egy megfelelően működő gyülekezet – épp az előzőekből fakadóan – minden egyes tagjával törődik. Ez nem csak a fegyelmezést foglalja magában, hanem a kölcsönös intést is, a lelkipásztor útmutatásait, a kölcsönös bátorítást, vigasztalást, igazságra való tanítást, és bizony a dorgálást is. Ezek teszik Isten szolgáját „jó cselekedetekre alkalmassá.” Mindez elkerülhetetlenül többet jelent heti egy igehirdetés meghallgatásánál – teljeskörű tanítói szolgálatot igényel, Isten tanácsvégzésének tanítását és gyakorlatban való megélését. A specializált, felekezeteken átívelő szolgálatoknak is megvan a maguk szerepe, de ezek hajlamosak a bibliai igazságoknak csak bizonyos területére összpontosítani, más, lényeges bibliai igazságok kizárásával. Vegyük például az evangelizációval, a misszióval, a növekedéssel kapcsolatos kezdeményezéseket. Jó tudni, hogy az e témával kapcsolatos szenvedélyünk veszélyessé is válhat, ha a pragmatizmus válik a legdominánsabb tényezővé számunkra, amikor is elkezdjük az emberek megnyerése érdekében megnyirbálni és domesztikálni az evangéliumot (például nem akarunk senkit sem megbántani, ezért nem beszélünk a pokolról), vagy nem törődünk az óember megöldöklésével, a megszentelődéssel. Leginkább a helyi gyülekezet képes megőrizni ezt az egyensúlyt. Egy olyan parachurch szolgálat, amely az evangelizációt tűzte ki céljául, kevésbé képes érzékelni ezeket a veszélyeket, mert nem tekinti magát felelősnek az egész közösség építéséért.

(6) Talán kijelenthetjük, hogy a helyi gyülekezettel kapcsolatos látás egyre fontosabbá válik, ahogy a kultúránk egyre inkább elveszíti zsidó-keresztyén kötődéseit. Nem is olyan régen a Tízparancsolatot még egységes társadalmi normának tekintették. Az egy férfi és egy nő közötti monogám házasságot és az élethosszig tartó hűségre vonatkozó fogadalmat (holtomiglan-holtodiglan) jó dolognak tekintették és az állami törvények rendszerint támogatták is ezeket az eszméket. Ez azonban megváltozott. A mai világ egészen más. Keresztyén ellenkultúrát kell építenünk – olyan helyi gyülekezeteket, amelyek ugyan megőrzik a világgal való tiszteletteljes kommunikációt, mégis másképp, radikálisan eltérő módon élnek. Tanításra van szükség, méghozzá sok tanításra, hogy egy gyümölcsöző, evangéliumközpontú, biblikus alapozású ellenkultúrát tudjunk kialakítani. A helyi gyülekezetekre hárul a feladat, hogy olyan szellemi struktúrát építsenek ki, amelyben képesek megértetni a keresztyénekkel, hogy az ige mit mond a férfiakról, a nőkről, a házasságról és az élet egyéb területeiről. Sok keresztyén épp a tanítás hiánya miatt sok témában – például a pénz, az élet célja, a jólét, a szexualitás, az öröm, a szenvedés – exegetikai szempontból téves tanításokat csipeget fel. A helyi gyülekezet biztosítja, hogy ez ne történjen meg. A helyi gyülekezetnek ellenkultúrává kell válnia, hiszen a helyi gyülekezet az új ég és az új föld „előőrse.”

(7) Mivel a sákramentumok az igaz egyház ismertetőjegyei, fel kell hagynunk azzal, hogy választható extraként kezeljük őket. Egyéni előjogként sem tekinthetünk rájuk. A sákramentumok a helyi gyülekezet kontextusában értelmezendők. Fülöp igehirdetésére megtér Samária népe, mégis, amikor a keresztségükről van szó, Péter és János apostol érkezése kapcsolja össze az újonnan megtért híveket a jeruzsálemi gyülekezettel.

(8) A Biblia azt állítja, hogy „Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte” (Ef 5,25). Az Efézusi levél szövegkörnyezete arra utal, hogy Pál az egyetemes egyházra és a helyi gyülekezetre egyaránt gondol – pontosabban, a helyi gyülekezet a történelemben való konkrét manifesztációja az élő Isten egyházának, amely Krisztussal egyesülve ünneplő közösségként gyülekezik össze jelenleg is a mennyei trón előtt. Ez több olyan bibliai szakaszra is igaz, amely az egyetemes egyház és a helyi gyülekezet közötti porózus határfelületet feltételezi. Például a Mt 16-ban Jézus azt mondja: „ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta”, míg két fejezettel később arra utasítja a vitában lévő feleket, hogy forduljanak ehhez az egyházhoz (a RÚF „gyülekezetnek” fordítja), amely aligha jelentheti az egyetemes egyházat. A helyi gyülekezet tehát az új szövetség alatt ennek a hatalmas, vérrel vásárolt gyülekezetnek a történelmi megnyilvánulása. Bizonyos rend és jegyek jellemzik, de mindezek mögött Isten szeretete, a Fiú áldozata, valamint a Lélek életadó és átalakító ereje áll. Fontos látni az egyéni megtérés helyét az Újszövetségben, és ezt különösen fontos lehet hangsúlyozni olyan kultúrákban, amelyek számára az individuummal szemben a család, a törzs vagy a nép az elsődleges. Végül, de nem utolsósorban az individualista nyugati világban fontos hangsúlyozni az egyháznak a helyi gyülekezetben megtestesülő közösségi vízióját, amely többször is felbukkan a Szentírásban.

 

Záró gondolatok

A dolgozata végén Carson hangsúlyozza, hogy a gondolatait semmiképp sem szabad a parachurch szervezetek eltörlésére irányuló felhívásként értelmezni. Ha így tennénk – mondja Carson –, akkor azt a teológiai fakultást, ahol tanít – a Westminsteri Teológiai Szemináriumot –, különféle keresztyén képzési intézményeket, vagy neves evangéliumi kiadókat is (mint a Tyndale House vagy a Crossway) meg kellene szüntetni. Nyilvánvaló, hogy Isten ezeket a szervezeteket egyházának megerősítésére használja. Azoknak, akik ezekben a szervezetekben dolgoznak (és idejük nagy részét töltik), nem szabad megfeledkezniük arról, hogy ezeknek a szervezeteknek az egyházat – a helyi gyülekezeteket – kell szolgálniuk, és nem fordítva, különben elveszítik létjogosultságukat. Különösen sajnálatos Carson szerint, hogy egyes, bizonyos részterületekre szakosodott egyházi szervezetek kifejezetten arrogánssá és leereszkedővé válnak a gyülekezetekkel szemben. Nekünk nem mást, mint Krisztust és az Ő evangéliumának az érdekeit és dicsőségét kell szem előtt tartanunk, és ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik az Ő saját vérén megvásárolt egyházával – ezt az egyházat építi visszajöveteléig, amikor az egyetemes egyház és a helyi gyülekezet közötti jelenlegi feszültségek végérvényesen megszűnnek.